Magyar Szó, 1970. április (27. évfolyam, 89-117. szám)
1970-04-12 / 100. szám
26. oldal ^ I A FEKETE FLOTTA VÉGE ■ ■tTngericsaták az arktiszonT^^B PQ1S (12) Miközben a szovjet hajók a Barentstengeren és Novaja Zemlja öbleiben igyekeztek összegyűjteni a konvoj maradványait, Winston Churchill az alábbi hoszszú üzenetet küldte Sztálinnak: „A PQ17-es konvoj esetében a németek olyan módon vetették harcba erejüket, amelytől mindig tartottunk. El kell magyarázzam, hogy mennyi nehézséget és veszélyt rejtegetnek az olyan hadműveletek, amikor az ellenséges hajóraj a legészakibb pontokon helyezkedik el. Nem tartjuk helyénvalónak különbséget tenni azok között a hajóink között, amelyek a Medve-szigettől keletre vannak, s azok között, amelyek abba a térségbe kerülnek, ahova eljuthatnak a megszállt területeken állomásozó német repülőgépek. Ha elveszítenénk egy vagy két legnagyobb hadihajónkat, a Tirpitz és a többi német hadihajó pedig továbbra is harcképes maradna, egyszerűen elveszítenénk fölényünket az Atlanti-óceánon, ezáltal pedig veszélybe jutnának harci erőfeszítéseink, mindenekelőtt az amerikai csapatokat szállító nagy konvojok, amelyek havonta mintegy 80 000 katonát szállítanak ... Azt okoznánk ezáltal, hogy meghiúsítanánk a nagy második front létrehozását 1943-ban.” A második frontot eredetileg 1942 nyarán akarták megnyitni. Most azonban Churchill már egyévi halasztást említ. S ezt is hozzáfűzi: „Tengerészeti szakértőink egyelőre nem tudnak biztosítékot adni rá, hogy a nappali fény mellett áttörni próbálkozó konvojoknak nagyobb esélyük volna a PQ17-esnél. Éppen ezért a legnagyobb sajnálkozás mellett arra a következtetésre jutottunk, hogy semmi haszna sem volna útnak indítani a következő konvojt...” „A brit tengerészeti szakértőknek azt a véleményét, hogy okvetlenül hadianyagot kell szállítani a Szovjetunió északi kikötőibe, más szakértőink megokolatlannak tartják__— A brit admiralitásnak a 17-es konvojra vonatkozó parancsát... szakértőink érthetetlennek és megmagyarázhatatlannak mondják.” „Amennyiben az európai második front megnyitásáról van szó, attól tartok, hogy az előkészületek a komolytalanság jegyeit viselik magukon ...” A PQ18-as jelzésű konvojért elkeseredett harc folyt. A németek mindenáron szét akarták verni. Alta-fjordban megint együtt volt a Tirpitz vezette hajóraj, az északi repülőtereken ismét több mint 200 bombázógép állt rajtra készen, és a Medve-sziget és Novaja Zemlja felé újra útnak indultak a német tengeralattjárók „farkascsordái”. A helyzet mégsem volt ugyanaz, mint az előző konvoj esetében. Hitler ugyanis biztosra vette, hogy a szövetségesek most már komolyan készülődnek az észak-európai invázióra. Éppen ezért nem akarta megkockáztatni, hogy holmiféle konvoj miatt elveszítse legjobb hajóraját. Hitler elmondta véleményét Raeder admirálisnak, és ez az akciót lemondta. A hatalmas német hadihajók ott maradtak lehorgonyozva Alta-fjordban. A PQ18-as (valamint a QP14-es) konvoj megtámadását tengeralattjárókra és bombázógépekre bízta. A másik körülmény, amelynek következtében a helyzet megváltozott, az volt, hogy az angolok mindenáron ki akarták köszörülni a tekintélyükön ejtett csorbát, s elhatározták, hogy bármilyen áron is, de célba viszik a hajókaravánt. Augusztusban, amikor Churchill Moszkvába látogatott, Sztálin szemrehányásokkal illette, majd követelte, hogy újítsák fel a hadianyagszállítást. Háromhónapos szünet után a PQ18-as konvoj volt a szövetségesek első nagyobb segítsége a Szovjetuniónak, tehát mindenáron meg kellett érkeznie rendeltetési helyére. A körülmények beható tanulmányozása és az erőviszonyok mérlegelése után a brit admiralitás haditanácsa kidolgozta a legújabb konvoj védelmének aprólékos tervét. A legfontosabb védelmi erőt 16 romboló és a Scylla nevű könnyűcirkáló alkotta. A parancsnoki hajó a Burnett admirális irányította nehézcirkáló volt. A rendkívüli, úgynevezett külső védőgyűrűt két romboló, két légelhárító fegyverekkel felszerelt hajó, két tengeralattjáró, másik két nehéz csatahajó, két segédcirkáló, s az út első szakaszán az Avenger nevű anyahajó alkotta. A PQ18-as konvoj 40 hatalmas szállítóhajóból állt. Szeptember elején indult útnak Boddam Whitman sorhajókapitány parancsnoksága alatt. Szeptember 13-áig a konvojt nagyszerűen védelmezte a köd, a hó és az eső. Aznap támadtak a németek először. A csata a Medve-szigettől nyugatra kezdődött, s kezdeti szakaszában a kísérőhajók és a német bombázógépek összecsapása volt. A bombázógépek hullámai sorra megtörtek a szinte áthatolhatatlan tűzfüggönyön. Torpedóiknak azonban mégis sikerült megtalálniuk a réseket, úgyhogy csakhamar sűrű füstfellegek kezdtek emelkedni az ég felé. A torpedók tíz hajót találtak el, közülük azonban csak egy merült alá. A következő néhány nap aránylag csendes és nyugodt volt. A németek úgy tervezték, hogy a konvojt az út utolsó szakaszában semmisítik meg. Azon a szakaszon várakozott lesben a német tengeralattjárók java része is. Itt azonban már beléptek a csatába a szovjet rombolók és harci gépek is. A sorsdöntő csata a Kanyin-foknál játszódott le. Amikor alacsony repülésben megjelentek az első bombázókötelékek, a tengeren elszabadult a pokol. A hadihajók minden fegyvere, kezdve a nehéz ágyúktól egészen a golyószórókig, szórta a lövedékeket. A németek kénytelenek voltak idő előtt megszabadulni torpedóiktól, sok repülőgépükön még ez sem segített, találattal élve a vízbe zuhantak. Amikor szeptember 19-én a PQ18-as konvoj hajói leengedték horgonyaikat Arhangelszkben, mindössze hét hajó hiányzott. De a támadást a németek sem úszták meg: negyven bombázót veszítettek. Nincs visszavonulás Időközben a német—szovjet fronton tragikus gyorsasággal peregtek az események. A front déli szakasza áttolódott messze keletre. Több mint száz német hadosztály nagy lendülettel törte meg az ellenállást. A támadók elértek a Kaukázusig, s már türelmetlenül nyújtották karjukat a Kaszpi-tenger partján levő olajmezők felé. Paulus tábornok VI. hadserege megállt a Volga nyugati partján. Éppen szeptember 13-án megkezdődtek a harcok Sztálingrád elővárosaiban. (Folytatjuk) (50) Még egy érdekes hír. Egy zsoldoskapitány, akit jól ismersz, majdnem merénylet áldozata lett. Egy bizonyos Lodovico, akit szintén ismersz, hat tőrdöféssel próbálta a mennyországba vagy a pokolba küldeni, de a kapitány életben maradt. Most súlyosan beteg állapotban az ágyat nyomja. A merénylő elmenekült. Isten veled! Szeretettel üdvözöl Olympia” Rinaldo elolvasta a levelet, és éppen zsebébe gyűrte, amikor az ebédlőben kürtszó jelezte, hogy a vacsora tálalása megkezdődik. A vendégek helyet foglaltak a virágokkal díszített, pazarul terített hosszú asztal körül. Élénk társalgás közben ettek, ittak. Az egyik vendég örömét fejezte ki afölött, hogy a hírhedt haramia, Rinaldo Rinaldini befejezte földi pályafutását, helyesebben szólva bűnös garázdálkodását. Ez a téma mindenkit érdekelt, majdnem minden vendég hozzászólt, és kifejtette véleményét. Laura sajnálatosnak tartotta, hogy a rablóvezér fegyverrel a kezében, harcolva esett el: szerinte nem érdemelte meg ezt a szép halált; ha kerékbe törik, akkor halt volna meg érdeme szerint. Rinaldo szíve elszorult, amint ezeket a szigorú szavakat hallgatta. Ha eddig vonzódott is a szép Laurához, most száműzte szívéből. Laura után Martagno grófnő fejtette ki véleményét. Laurával ellentétben kijelentette, hogy Rinaldo nagy ember volt, igazi hős és tehetséges hadvezér, ha sorsa megengedi, hogy törvényes hadsereg élére kerüljön babért aratott volna magának és dicsőséget hazájának. Rinaldo szívét melegség öntötte el. Ha eddig tétovázott is Laura és Dianova között, most végleg a grófnőt, a szép özvegyet választotta. A társaság csak hajnalban oszlott szét. Rinaldo nem ment haza, hanem kisétált a városból, hogy a szabad ég alatt, a virágos, harmatos völgyben élvezze a napfelkelte szépségét. Éhes nem volt, álmosságot nem érzett, elhatározta, hogy nagyobb sétára indul. Felkapaszkodott egy dombtetőre, és onnan nézte a gyönyörű délvidéki tájat. Közelében egy forrás csobogott: kristálytiszta vize egy kis csermelyt táplált, mely csillogón iramodott a domboldalon lefelé. A távolból boldog pásztorok sípszava hallatszott. — Istenem! — sóhajtott Rinaldo. — Bárcsak magam is egy nyáj mögött ballagnék, szülőföldem rétjein, mint valaha régen! Bárcsak folytattam volna a pásztorok egyszerű, ártatlan, igénytelen életét, s nem vezett volna a sors ide, Szicíliába! Itt sincs maradásom! El innen, el! Most már Spanyolhonba vonz a vágy! Annyira átérezte, amit gondolt, hogy arcán kövér könnycseppek gördültek alá. Egy remete közelgett felé az ösvényen. Megállt előtte, és így szólt: — Boldogtalan vagy? Ki az oka? Te magad vagy pedig a világ? — Mind a kettő! — felelte Rinaldo. — Tanulj meg tűrni, panasz nélkül szenvedni, minden csapást elviselni — mondta a remete. — Ez férfiúhoz méltó viselkedés. A gondviselés tudja, miért tartogat számodra köves utat virágos ösvény helyett. Lehet, hogy minden, ami veled történik, a javadat szolgálja. — Bár úgy lenne! — sóhajtotta Rinaldo, majd megkérdezte:— Elfogadsz alamizsnát? — Igen — felelte a remete —, hogy legyen, amit továbbadjak a szűkölködöknek. Saját számomra nagyon kevésre van szükségem. — Akkor fogd ezt, és használd fel legjobb belátásod szerint — mondta Rinaldo, miközben egy zacskó aranyat adott át neki. Ezzel sarkon fordult, s lesietett a domb lankáján, vissza a városba, a lakásába. A márki közölte Rinaldóval, hogy néhány napra elutazik. Remélte, hogy távolléte alatt sem fog unatkozni. Ügy is történt. Rinaldót elhalmozták meghívásokkal, de nem volt kedve társaságba menni és vigadni. Többnyire egyedül sétálgatott, gondolatainak arabeszkjeit szövögetve. Egy délután megint a város környékén barangolt, és csak alkonyaikor fordult vissza. Útja egy nagy kerttel övezett villa mellett vezetett el. Édes illat szállt felé a virágágyak felől, méhek és darazsak röpködtek zümmögve a tarka asztal felett, melyet a természet terített számukra. A kertajtó nyitva volt. Rinaldo belépett, és elindult a villa felé, hogy közelebbről is megtekintse, aztán visszaforduljon. Egy kertészlányka jött vele szemben, saruban, magasan feltűzött szoknyában. Rinaldo megszólította. — Kié ez a villa? — kérdezte. — Martagno grófnőé — felelte a lány. — A grófnő itt van? — Reggel jött haza — mondta a lány nevetve, s továbbment a kerti ösvényen. Rinaldo habozott — nem tudta, menjen-e vagy maradjon még. Ekkor a narancsfalugasból egy női alak lebbent ki. — Cintra lovag! — kiáltott fel örömmel. — Ön az, vagy csak a szemem káprázik? A grófnő volt, s most már nem lehetett visszakozni. Rinaldo mélyen meghajolt, és üdvözölte a szép özvegyet. — Örülök a látogatásának! — mondta a grófnő. — A nyaralóm nagyon eldugott helyen van. Hogy talált ide? — Véletlenül történt, mint annyi minden az életben — felelte Rinaldo. (Folytatjrfe) Jj||................................. al ll I M s ca I i Jí *e fi . I111111111111111! I MAGYAR SZÓ Vasárnap, 1970. ápr. 12. Az inkáb n nyugtalan napokat élt át a dinasztia tizenegyedik uralkodója. A vészhírbe bele is betegedett. Halálos ágyán magához szólította és egyetértésre intette fiait, Huascart és örököstársát, Atahuelpát. „A Nap kinyilatkoztatta nekem, hogy tizenkét inkavezér uralkodása után egy ismeretlen nép jelenik meg földünkön és leigázza államainkat. Jól vigyázzatok, a jóslat beteljesedése közeleg!” Ezeket mondva meghalt. Izarro, V. Károly hadvezére, Új- Kasztília kormányzója 1532-ben szállt partra az inkák földjén. Peru akkor a polgárháború martaléka volt. Mindkét fiú magát mondta a Nap fiának és az inkák vezérének: északon Atahuelpa, délen Huascar uralkodott, s torzsalkodásuk megosztotta és gyengítette a népet. Auascar felszólította öccsét, hogy is ismerje el Cuzco hagyományos elsőbbségét és az ő fennhatóságát. Atahuelpa azonban visszautasította az ajánlatot, összegyűjtötte hadvezéreit és felszerelt harmincezer katonát. Néhány hét múlva megkezdődött a testvérgyilkos harc. A számosabb északiak győztek, Huascar fogságba esett. A győztes Atahuelpa ünnepélyesen bevonult ősei városába.