Magyar Szó, 1970. április (27. évfolyam, 89-117. szám)

1970-04-12 / 100. szám

26. oldal ^ I A FEKETE FLOTTA VÉGE ■ ■tTngericsaták az arktiszonT^^B PQ1S (12) Miközben a szovjet hajók a Barents­­tengeren és Novaja Zemlja öbleiben igye­keztek összegyűjteni a konvoj maradvá­nyait, Winston Churchill az alábbi hosz­­szú üzenetet küldte Sztálinnak: „A PQ17-es konvoj esetében a néme­tek olyan módon vetették harcba erejü­ket, amelytől mindig tartottunk. El kell magyarázzam, hogy mennyi nehézséget és veszélyt rejtegetnek az olyan hadművele­tek, amikor az ellenséges hajóraj a leg­északibb pontokon helyezkedik el. Nem tartjuk helyénvalónak különbséget tenni azok között a hajóink között, amelyek a Medve-szigettől keletre vannak, s azok között, amelyek abba a térségbe kerül­nek, ahova eljuthatnak a megszállt te­rületeken állomásozó német repülőgépek. Ha elveszítenénk egy vagy két legnagyobb hadihajónkat, a Tirpitz és a többi német hadihajó pedig továbbra is harcképes ma­radna, egyszerűen elveszítenénk fölé­nyünket az Atlanti-óceánon, ezáltal pe­dig veszélybe jutnának harci erőfeszíté­seink, mindenekelőtt az amerikai csapa­tokat szállító nagy konvojok, amelyek havonta mintegy 80 000 katonát szállíta­nak ... Azt okoznánk ezáltal, hogy meg­hiúsítanánk a nagy második front létre­hozását 1943-ban.” A második frontot eredetileg 1942 nya­rán akarták megnyitni. Most azonban Churchill már egyévi halasztást említ. S ezt is hozzáfűzi: „Tengerészeti szakértőink egyelőre nem tudnak biztosítékot adni rá, hogy a nappali fény mellett áttörni pró­bálkozó konvojoknak nagyobb esélyük volna a PQ17-esnél. Éppen ezért a leg­nagyobb sajnálkozás mellett arra a kö­vetkeztetésre jutottunk, hogy semmi hasz­na sem volna útnak indítani a következő konvojt...” „A brit tengerészeti szakértőknek azt a véleményét, hogy okvetlenül hadianyagot kell szállítani a Szovjetunió északi kikö­tőibe, más szakértőink megokolatlannak tartják__— A brit admiralitásnak a 17-es konvojra vonatkozó parancsát... szak­értőink érthetetlennek és megmagyaráz­hatatlannak mondják.” „Amennyiben az európai második front megnyitásáról van szó, attól tartok, hogy az előkészületek a komolytalanság je­gyeit viselik magukon ...” A PQ18-as jelzésű konvojért elkesere­dett harc folyt. A németek mindenáron szét akarták verni. Alta-fjordban megint együtt volt a Tirpitz vezette hajóraj, az északi repülő­tereken ismét több mint 200 bombázógép állt rajtra készen, és a Medve-sziget és Novaja Zemlja felé újra útnak indultak a német tengeralattjárók „farkascsor­dái”. A helyzet mégsem volt ugyanaz, mint az előző konvoj esetében. Hitler ugyanis biztosra vette, hogy a szövetségesek most már komolyan készülődnek az észak-eu­rópai invázióra. Éppen ezért nem akarta megkockáztatni, hogy holmiféle konvoj miatt elveszítse legjobb hajóraját. Hitler elmondta véleményét Raeder admirális­nak, és ez az akciót lemondta. A hatalmas német hadihajók ott maradtak lehorgo­nyozva Alta-fjordban. A PQ18-as (vala­mint a QP14-es) konvoj megtámadását tengeralattjárókra és bombázógépekre bízta. A másik körülmény, amelynek követ­keztében a helyzet megváltozott, az volt, hogy az angolok mindenáron ki akarták köszörülni a tekintélyükön ejtett csorbát, s elhatározták, hogy bármilyen áron is, de célba viszik a hajókaravánt. Augusz­tusban, amikor Churchill Moszkvába lá­togatott, Sztálin szemrehányásokkal illet­te, majd követelte, hogy újítsák fel a ha­dianyagszállítást. Háromhónapos szünet után a PQ18-as konvoj volt a szövetségesek első nagyobb segítsége a Szovjetuniónak, tehát min­denáron meg kellett érkeznie rendeltetési helyére. A körülmények beható tanulmá­nyozása és az erőviszonyok mérlegelése után a brit admiralitás haditanácsa ki­dolgozta a legújabb konvoj védelmének aprólékos tervét. A legfontosabb védelmi erőt 16 romboló és a Scylla nevű könnyű­cirkáló alkotta. A parancsnoki hajó a Burnett admirális irányította nehézcirkáló volt. A rendkívüli, úgynevezett külső vé­dőgyűrűt két romboló, két légelhárító fegyverekkel felszerelt hajó, két tenger­alattjáró, másik két nehéz csatahajó, két segédcirkáló, s az út első szakaszán az Avenger nevű anyahajó alkotta. A PQ18-as konvoj 40 hatalmas szállító­hajóból állt. Szeptember elején indult út­nak Boddam­ Whitman sorhajókapitány parancsnoksága alatt. Szeptember 13-áig a konvojt nagysze­rűen védelmezte a köd, a hó és az eső. Aznap támadtak a németek először. A csata a Medve-szigettől nyugatra kez­dődött, s kezdeti szakaszában a kísérő­hajók és a német bombázógépek össze­csapása volt. A bombázógépek hullámai sorra meg­törtek a szinte áthatolhatatlan tűz­­függönyön. Torpedóiknak azonban mégis sikerült megtalálniuk a réseket, úgyhogy csakhamar sűrű füstfellegek kezdtek emelkedni az ég felé. A torpedók tíz ha­jót találtak el, közülük azonban csak egy merült alá. A következő néhány nap aránylag csen­des és nyugodt volt. A németek úgy ter­vezték, hogy a konvojt az út utolsó sza­kaszában semmisítik meg. Azon a szaka­szon várakozott lesben a német tenger­alattjárók java része is. Itt azonban már beléptek a csatába a szovjet rombolók és harci gépek is. A sorsdöntő csata a Kanyin-foknál ját­szódott le. Amikor alacsony repülésben megjelentek az első bombázókötelékek, a tengeren elszabadult a pokol. A hadihajók minden fegyvere, kezdve a nehéz ágyúk­tól egészen a golyószórókig, szórta a löve­dékeket. A németek kénytelenek voltak idő előtt megszabadulni torpedóiktól, sok repülőgépükön még ez sem segített, ta­lálattal élve a vízbe zuhantak. Amikor szeptember 19-én a PQ18-as konvoj hajói leengedték horgonyaikat Arhangelszkben, mindössze hét hajó hi­ányzott. De a támadást a németek sem úszták meg: negyven bombázót veszítet­tek. Nincs visszavonulás Időközben a német—szovjet fronton tra­gikus gyorsasággal peregtek az esemé­nyek. A front déli szakasza áttolódott messze keletre. Több mint száz német hadosztály nagy lendülettel törte meg az ellenállást. A támadók elértek a Kaukázusig, s már türelmetlenül nyújtották karjukat a Kaszpi-tenger partján levő olajmezők fe­lé. Paulus tábornok VI. hadserege meg­állt a Volga nyugati partján. Éppen szep­tember 13-án megkezdődtek a harcok Sztálingrád elővárosaiban. (Folytatjuk) (50) Még egy érdekes hír. Egy zsoldoska­pitány, akit jól ismersz, majdnem me­rénylet áldozata lett. Egy bizonyos Lo­­dovico, akit szintén ismersz, hat tőrdö­féssel próbálta a mennyországba vagy a pokolba küldeni, de a kapitány élet­ben maradt. Most súlyosan beteg álla­potban az ágyat nyomja. A merénylő elmenekült. Isten veled! Szeretettel üdvözöl Olympia” Rinaldo elolvasta a levelet, és éppen zsebébe gyűrte, amikor az ebédlőben kürtszó jelezte, hogy a vacsora tálalása megkezdődik. A vendégek helyet fog­laltak a virágokkal díszített, pazarul te­rített hosszú asztal körül. Élénk társal­gás közben ettek, ittak. Az egyik ven­dég örömét fejezte ki afölött, hogy a hírhedt haramia, Rinaldo Rinaldini be­fejezte földi pályafutását, helyesebben szólva bűnös garázdálkodását. Ez a té­ma mindenkit érdekelt, majdnem min­den vendég hozzászólt, és kifejtette vé­leményét. Laura sajnálatosnak tartotta, hogy a rablóvezér fegyverrel a kezében, harcolva esett el: szerinte nem érdemel­te meg ezt a szép halált; ha kerékbe törik, akkor halt volna meg érdeme szerint. Rinaldo szíve elszorult, amint ezeket a szigorú szavakat hallgatta. Ha eddig vonzódott is a szép Laurához, most száműzte szívéből. Laura után Martagno grófnő fejtette ki véleményét. Laurával ellentétben kijelentette, hogy Rinaldo nagy ember volt, igazi hős és tehetséges hadvezér, ha sorsa megen­gedi, hogy törvényes hadsereg élére ke­rüljön babért aratott volna magának és dicsőséget hazájának. Rinaldo szívét melegség öntötte el. Ha eddig tétovázott is Laura és Dianova között, most vég­leg a grófnőt, a szép özvegyet válasz­totta. A társaság csak hajnalban oszlott szét. Rinaldo nem ment haza, hanem kisétált a városból, hogy a szabad ég alatt, a virágos, harmatos völgyben él­vezze a napfelkelte szépségét. Éhes nem volt, álmosságot nem érzett, elhatároz­ta, hogy nagyobb sétára indul. Felka­paszkodott egy dombtetőre, és onnan nézte a gyönyörű délvidéki tájat. Köze­lében egy forrás csobogott: kristálytisz­ta vize egy kis csermelyt táplált, mely csillogón iramodott a domboldalon le­felé. A távolból boldog pásztorok síp­szava hallatszott. — Istenem! — sóhajtott Rinaldo. — Bárcsak magam is egy nyáj mögött bal­lagnék, szülőföldem rétjein, mint vala­ha régen! Bárcsak folytattam volna a pásztorok egyszerű, ártatlan, igényte­len életét, s nem vezett volna a sors ide, Szicíliába! Itt sincs maradásom! El in­nen, el! Most már Spanyolhonba vonz a vágy! Annyira átérezte, amit gondolt, hogy arcán kövér könnycseppek gördültek alá. Egy remete közelgett felé az ösvé­nyen. Megállt előtte, és így szólt: — Boldogtalan vagy? Ki az oka? Te magad vagy pedig a világ? — Mind a kettő! — felelte Rinaldo. — Tanulj meg tűrni, panasz nélkül szenvedni, minden csapást elviselni — mondta a remete. — Ez férfiúhoz méltó viselkedés. A gondviselés tudja, miért tartogat számodra köves utat virágos ösvény helyett. Lehet, hogy minden, ami veled történik, a javadat szolgálja. — Bár úgy lenne! — sóhajtotta Ri­naldo, majd megkérdezte:­­— Elfogadsz alamizsnát? — Igen — felelte a remete —, hogy legyen, amit továbbadjak a szűkölkö­­döknek. Saját számomra nagyon kevés­re van szükségem. — Akkor fogd ezt, és használd fel legjobb belátásod szerint — mondta Ri­naldo, miközben egy zacskó aranyat adott át neki. Ezzel sarkon fordult, s lesietett a domb lankáján, vissza a városba, a la­kásába. A márki közölte Rinaldóval, hogy né­hány napra elutazik. Remélte, hogy tá­volléte alatt sem fog unatkozni. Ügy is történt. Rinaldót elhalmozták meghívásokkal, de nem volt kedve tár­saságba menni és vigadni. Többnyire egyedül sétálgatott, gondolatainak ara­­beszkjeit szövögetve. Egy délután megint a város környé­kén barangolt, és csak alkonyaikor for­dult vissza. Útja egy nagy kerttel öve­zett villa mellett vezetett el. Édes illat szállt felé a virágágyak felől, méhek és darazsak röpködtek zümmögve a tarka asztal felett, melyet a természet terített számukra. A kertajtó nyitva volt. Rinaldo belé­pett, és elindult a villa felé, hogy köze­lebbről is megtekintse, aztán visszafor­duljon. Egy kertészlányka jött vele szemben, saruban, magasan feltűzött szoknyában. Rinaldo megszólította. — Kié ez a villa? — kérdezte. — Martagno grófnőé — felelte a lány. — A grófnő itt van? — Reggel jött haza — mondta a lány nevetve, s továbbment a kerti ösvényen. Rinaldo habozott — nem tudta, men­jen-e vagy maradjon még. Ekkor a na­rancsfalugasból egy női alak lebbent ki. — Cintra lovag! — kiáltott fel öröm­mel. — Ön az, vagy csak a szemem káp­­rázik? A grófnő volt, s most már nem lehe­tett visszakozni. Rinaldo mélyen meg­hajolt, és üdvözölte a szép özvegyet. — Örülök a látogatásának! — mond­ta a grófnő. — A nyaralóm nagyon el­dugott helyen van. Hogy talált ide? — Véletlenül történt, mint annyi minden az életben — felelte Rinaldo. (Folytatjrfe) Jj||................................. al ll I M s ca I i Jí *e fi . I111111111111111! I MAGYAR SZÓ Vasárnap, 1970. ápr. 12. Az inkáb­ n n­yugtalan napokat élt át a di­­­­­nasztia tizenegyedik uralkodója. A vészhírbe bele is betegedett. Halálos ágyán magához szólította és egyetértésre intette fiait, Huascart és örököstársát, Atahuelpát. „A Nap ki­nyilatkoztatta nekem, hogy tizenkét in­kavezér uralkodása után egy ismeret­len nép jelenik meg földünkön és le­igázza államainkat. Jól vigyázzatok, a jóslat beteljesedése közeleg!” Ezeket mondva meghalt. Izarro, V. Károly hadvezére, Új- Kasztília kormányzója 1532-ben szállt partra az inkák földjén. Peru akkor a polgárháború martaléka volt. Mindkét fiú magát mondta a Nap fiának és az inkák vezérének: északon Atahuelpa, délen Huascar uralkodott, s torzsalkodásuk megosztotta és gyengí­tette a népet. A­­­uascar felszólította öccsét, hogy is ismerje el Cuzco hagyományos elsőbbségét és az ő fennható­ságát. Atahuelpa azonban visszautasí­totta az ajánlatot, összegyűjtötte had­vezéreit és felszerelt harmincezer ka­tonát. Néhány hét múlva megkezdődött a testvérgyilkos harc. A számosabb északiak győztek, Huascar fogságba esett. A győztes Atahuelpa ünnepélye­sen bevonult ősei városába.­­

Next