Magyar Szó, 1970. május (27. évfolyam, 118-147. szám)

1970-05-31 / 147. szám

Vasárnap, 1970. május 31. MAGYAR SZÓ Európai reménysugarak EGY HIT A VILÁGPOLITIKÁBAN A jóslatok, sajnos, beváltak: az agresszorok étvágyat kaptak. Golda Meir izraeli miniszterelnök nyíltan bejelentette, hogy állandó megfigyelőállomásokat szándékoznak létesíteni Libanon területén, esetleg még meg is szállják az ország déli részét. Kysaigoni alelnök pedig közölte, hogy eszük ágában sincs kivonni csapataikat Kambodzsa területéről. A világ tehetetlenül nézi fel erősek tobzódását. A Biztonsági Tanács a Libanon elleni első támadás után erélyesen követelte az izraeli csapatok kivonulását Libanon területéről és szigorú intézkedéseket helyezett kilátásba, ha a támadások megismétlődnek. Az izraeli páncélkocsik visszavonultak, hiszen nem is akartak Libanon területén maradni, de a támadások azóta is mindennaposak, a Biztonsági Tanács meg semmit sem tesz. Kambodzsa kérdésében még csak határozattal sem próbálkozott. Napirendre sem tűzte egy ország tragédiáját, holott a pusztító világégésbe belefáradt világ népei 25 évvel ezelőtt azért hozták létre, hogy megakadályozzák az agressziót Scheel Moszkvába készül Egyedül Európában látjuk annak jeleit, hogy a helyzet mégis változott, a hajdani hidegháború már végérvényesen a múlté, legalábbis a világnak ebben a részében. Sokan attól tartottak ugyanis, hogy Brandt nyugatnémet és Stoph keletnémet miniszterelnök kasseli tárgyalásának sikertelensége után a hidegháború felújul, Európába azonban már nem térhetnek vissza a letűnt napok. Kassel sem, az európaifeszültség felújulásának lehetőségéről tanúskodott, hanem inkább azt mutatta meg, hogy nem lehet egyszerűen, néhány hónap alatt eltüntetni azt, amit évek alatt halmoztak föl, de részben azt is, hogy a Kasselban tárgyalt kérdések megoldása nemcsak a két miniszterelnöktől függ, hanem sokkal inkább a nagyhatalmaktól és a közöttük fennálló viszony további alakulásától. Azóta Brandtnak meg kellett vívnia egy belső harcot is a kereszténydemokrata ellenzékkel, amely ismét fel i vonultatta érveinek egész fegyvertárát, azzal vádolva a szociáldemokrata-szabad demokrata kormányt, hogy „elárulta a német érdekeket”, „minden ellenszolgáltatás nélkül nagy engedményeket tett Keletnek”. A harcot azonban Brandt megnyerte. Másrészt azóta Brandtnak alkalma nyílt érvényesíteni azt a felismerést, hogy Berlinbe is Moszkván át vezet az út. Ezért kell kedvező mozzanatnak tekintenünk nemcsak azt, hogy Brandt megnyerte a csatát az ellenA hét eseményei ismét igazolták, hogy az agresszorok Goethe bűvészinasának sorsára jutnak: olyan erőket szabadítanak fel, amelyek felett már nincs hatalmuk. Az agresszió logikája oda vezet, hogy az agresszorok is mind nehezebb helyzetbe kerülnek. Erről tanúskodik az, ami Kambodzsában és Távol-Keleten történik. Kambodzsában minden fronton váltakozó szerencsével folynak a harcok. Az amerikaiak gyors siker helyett tehát olyan háborúba keveredtek, amilyen Dél- Vietnamban már majd egy évtizede folyik. Laird honvédelmi miniszter megismételte Nixon ígéretét, hogy az amerikai csapatok július 1-éig távoznak az ország területéről. Lan Nol azonban már most azt kéri, hogy maradjanak, és biztosra vehető, hogy a saigoni csapatok nem vonulnak ki, márpedig nyilvánvaló, hogy azékkel szemben, hanem azt is, hogy tovább halad a Szovjetunióval fennálló kapcsolatok javítása felé. Erről tanúskodik az az értékelés, amelyet Bahr különmegbízott moszkvai megbeszéléseiről adtak, valamint az a bejelentés, hogy Scheel bonni külügyminiszter hamarosan Moszkvába látogat, amerikai légi haderő támogatása nélkül nem tarthatják hadállásaikat. Ky saigoni alelnök „buta embereknek szánt buta érvnek” mondta azt az állítást, hogy az amerikai csapatok kivonulásakor a saigoni csapatoknak is távozniuk kell. Abban sem kételkedik senki, hogy az amerikai megszállás felcserélése saigonival nem javíthat a helyzeten, ellenkezőleg: csak felkorbácsolja a szenvedélyeket, újabb tápot ad a vietnamiak elleni gyűlöletnek, amelyet eddig Szihanuk megbuktatására használtak fel. A khmer nép gyűlölete viszont napról napra nehezebbé teszi a megszállók helyzetét. Izrael példája még inkább megerősítette azt az igazságot, hogy az agresszorok magukat is mind nehezebb helyzetbe hozzák. Már annak idején megírtuk, hogy a Libanon elleni agresszióval a palesztinai ellenállási mozgalomra és általában az arab országok harci eltökéltségére akartak csapást mérni. Az agresszió után azonban csak hevesebb lett a palesztinai kommandók tevékenysége, most már nemcsak a megszállt területen, hanem Izraelben is életjelt adnak magukról. Nyilvánvaló tehát, hogy elszámították magukat, amikor azt hitték, hogy az izraeli haderő fölvonultatja a tehetetlenség és a kapitulációhangulatát viszi diadalra. Libanonban ugyanis az izraeli agresszió után általános sztrájkkal adtak nyomatékot a tüntetők követelésének: „Fegyvert akarunk, védekezni akarunk!” Az agresszív vállalkozások sikertelensége azonban még veszélyesebbé teszi Izraelt. Dayan már bejelentette, hogy forró lesz az idei nyár. Márpedig az izraeli honvédelmi miniszter nem szokott alaptalanul fenyegetőzni. Nyilatkozata tehát újabb jele annak, hogy Izrael ismét támadásra készülődik. Nem véletlenül szólnak a hírek arról, hogy nagy csapatösszevonások folynak Libanon, Szíria, Jordánia határán és a Szuezi-csatorna mentén. A héten megjelent hírmagyarázatok már annak az aggodalomnak adtak hangot, hogy Izrael a háború felújításával próbál véget vetni a belső nyugtalanságnak, helyreállítani az ország megingott egységét, és a békés megoldás, a megszállt területekről való kivonulás helyett újabb harci sikerekkel próbálja befejezni a számára rendkívül kimerítő háborút. Az idő ugyanis nem Izraelnek dolgozik. Az arab sorok mind egységesebbek — Jemenben már megegyezés jött létre, Khartúmban háromhatalmicsúcsértekezletet tartottak , az arab kommandók tevékenysége pedig belső nyugtalanságot támaszt Izraelben, ami kifejezésre jutott Goldmannak, a cionista vlágszövetség vezetőjének az eddigi politika megváltoztatására irányuló erőfeszítéseiben is. Izrael ahelyett, hogy számolna a reális helyzettel, belátná, hogy százmillió arabbal áll szemben, hogy a legreakciósabb arab kormányok sem fogadhatják el a Tel Aviv által diktált megalázó feltételeket, és hogy mindjobb katonákra, egyre korszerűbb fegyverekre tesznek szert azok a népek, amelyek műszaki és egyéb elmaradottságuk miatt annyira képtelenek voltak és még ma is képtelenek modern háború viselésére, egyszóval Izrael a békés megoldás helyett újabb agresszióval, a háború esetleges felújításával próbálja kierőszakolni a számára megfelelő döntést. Izrael nem tanulta meg, hogy az agresszorok csak ütközetet nyerhetnek, a háborút azonban végül elveszítik. BÁLINT István Izrael mind veszélyesebb Nixon: Ki tudná megmondani, hogy kerültünk ide? Valahol Kambodzsában Nesze semmi fogd meg jó b eszélgetés a beszélgetésről, ez az Atlanti Szövetségben használatos angol kifejezése annak a javaslatnak, amelyet az elmúlt héten Rómában ülésező tizenöt szövetséges ország külügyminiszterei felkínáltak a Varsói Szerződés államainak. Azaz csak tizennégyen, mert a francia miniszter nem írta alá a nyilatkozatot. Puhatoló tárgyalásokat javasoltak az európai, különösen a közép-európai erők „kölcsönös és kiegyensúlyozott csökkentéséről”, tudván, hogy a Varsói Szerződés, illetve a Szovjetunió a jelen körülmények között nem érdekelt a regionális fegyvercsökkentésben — amint az Izvesztyija elutasító írása nyomban megerősített. Kis nyerseséggel úgy mondhatnánk, hogy az Atlanti Szövetség tudatosan nesze semmi, fogd meg jól-t kínálj fel, és nem tért ki a keleti tömb javaslatára, hogy tárgyaljanak az európai biztonságról. Sokoldalú tárgyalásokat javasoltak Rómában a két katonai szervezet országai között, de a kétoldali megbeszéléseket is a tömbfegyelem jegyében szeretnék lebonyolítani. Ez elég világosan kiderül a nyilatkozat szövegelemzéséből. A középkori páncélos vitézek nyújtották így egymásnak vaskesztyűs kezüket kényszeredett kézszorításra, amelynek nyomán vér serkent az ujjakból . A dolgok megértéséhez, a záróközleményben és a nyilatkozatban a szavakkal elkendőzött diplomáciai megfogalmazások mögé kell tekinteni, hogy felmérhessük a tömbök közötti közlekedés-ben felkínált javaslat értel- mét. Mike Mansfield szenátor december elsején határozati javaslatot terjesztett be — amelyhez megszerezte a szenátus többségének a támogatását —, hogy csökkentsék az Európában állomásozó amerikai egységek számát. Nixon elnök hivatalosan ellenezte ugyan a javaslatot, februárban elhangzott beszámolójában azonban kijelentette, hogy a „terheket az európai országok gazdasági megerősödéséhez mérten kell megosztani”. Brandt kancellár washingtoni látogatása során kicsikarta, hogy Nixon 1971 júliusáig halassza el az Európában, főleg Nyugat- Németországban állomásozó 300 000 főnyi amerikai csapatok létszámcsökkentését. Az ázsiai térségben állomásozó milliós hadsereg, és különösen az indokínai háború költségeinek a terhe aligha csökken a közeljövőben, tehát az európai dollárkiadásokat szándékozzák lefaragni. Jóllehet az amerikai fegyverszállítások viszszaszármaztatják az Európában elköltött dollárok java részét , Schumann francia külügyminiszter szerint az Egyesült Államoknak csak egymilliárd dollárja „lóg” Európában, míg a vietnami háború harminc milliárdba kerül évente. Nixon mégis az európai országokra akarja hárítani a NATO költségeit, és legalább ily módon kielégíteni az amerikaiak mind hangosabb követelését, hogy „hozzák haza a fiúkat”. Wheeler tábornok, az Egyesült Államok vezérkari főnöke, ellenkező véleményen van ugyan, mert szerinte az amerikai csapatok „az a cement, amely egybetartja a NATO-t”, és a lényeges lét jó számcsökkentés a katonai ■szövetség bomlásához vezet. De Gaulle kiválása a katonai szervezetből abból a meglátásból indult ki, hogy az Egyesült Államok sose fognak atomháborús öngyilkosságot elkövetni egyetlen európai országért sem, és Párizsért nem áldozzák fel New Yorkot. Ma már egyetlen NATO-ország sem hisz az Egyesült Államok atomvédelmében, legfeljebb abban — és éppen ez kelt félelmet bennünk —, hogy a „rugalmas visszavágás” elmélete szerint „megfontolási időt” hagyva egymásnak, a két atomhatalom nem egymást, de szövetségeseinek a területét bombázza. A romai tanácskozáson felkínált kölcsönös létszámcsökkentés tehát aligha érdekli a Varsói Szerződés államait, nevezetesen a Szovjetuniót, amikor az amerikai csapatok egyoldalú csökkentése kézenfekvőnek látszik. A „kiegyensúlyozott erőcsökkentés” története amúgy is lehangoló: amikor 1958-ban a szovjet katonák kivonultak Romániából, azt nem követte létszámcsökkentés Nyugaton, amint hogy Franciaország kilépése a NATO-ból sem változtatott a fennálló helyzeten. Mindezek után ismételten meg kell állapítanunk, hogy a katonai tömbök között folyó alkudozások, de a megegyezések sem hoznak békét és biztonságot Európában. Ezt csak az európai népek jól felfogott érdeke, közös és egyenjogú megállapodása eredményezheti. Az Atlanti Szövetség legutóbbi értekezletéről kibocsátott okmányok szövege ennek az erjedő folyamatnak csak elhomályosított kifejezője. STEINITZ Tibor 3. oldal A h Afél SSSS a I . ч Fock Jeni HÉTEN BEJELENTETTÉK, hogy hazánkba látogat Fock Jenő, a magyar forradalmi munkásparaszt kormány elnöke. 1916-ban született Kispesten. Műszerésznek tanult és 1930—1939 között több budapesti üzemben dolgozott. Fiatalon bekapcsolódott a munkásmozgalomba, 1932 óta tagja a Kommunista Pártnak. Kezdetben a Kommunista Ifjúmunkás Szövetségben fejtett ki aktív kommunista, antifasiszta tevékenységet, 1937-ben pedig a kommunista és szociáldemokrata irányítás alatt működő, a magyar ifjúság antifasiszta összefogására alakult Országos Ifjúsági Bizottság tagja lett. 1940-ben letartóztatták és politikai tevékenységéért a Horthy-rezsim katonai bírósága 3 évi fogházbüntetésre ítélte. Börtönből való szabadulása után katonának hívták be, ahonnan 1944-ben megszökött. Magyarországnak a német és magyar náci uralom alól történt felszabadulása után előbb különböző felelős pártfunkciókat töltött be, majd gazdasági és műszaki tanulmányokat folytatott, és 1947- ben az elsőként államosított legfontosabb magyar nehézipari nagyvállalatokat irányító Nehézipari Központhoz került, amelynek később vezetője lett. 1952-ben kohó- és gépipari miniszterhelyettessé nevezték ki. 1954— 1955-ben a külkereskedelemben tevékenykedett, majd 1955-ben a Szakszervezetek Országos Tanácsának titkárává, később főtitkárhelyettesévé választották. 1956 júliusától póttagja volt a Magyar Dolgozók Pártja Központi Bizottságának. Ezerkilencszázötvenhat novemberében tagja lett a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának, 1957 februárjában az MSZMP KB titkárává választották. Ezt a tisztséget 1961-ig töltötte be, amikor a kormány elnökhelyettesévé és a Gazdasági Bizottság elnökévé választották. 1957-től tagja az MSZMP Politikai Bizottságának. 1967. április 14-e óta a kormány elnöke. Hosszú idő óta foglalkozik gazdasági kérdésekkel. 1957 óta párt-, majd pedig állami vonalon a magyar népgazdaság legfőbb irányítóinak egyike. 1959-ben az MSZMP KB megbízatásából ő terjesztette a VII. kongresszus elé a második ötéves terv programját. A nyugati sajtó „a magyar pártvezetés gazdasági kérdésekben legilletékesebb szószólójá- nak” tekinti, aki „jó és tapasztalt szónok”, aki népsze-rűségét „tárgyilagosságának és példás őszinteségének köszönheti”. Kiemelik puritánságát és „kifinomult szervezési tehetségét”, hozzátéve, hogy „a kemény számokhoz és azok belső logikájához tartja magát”. Érdeklődése különösen a műszaki kérdések, a vezetéstechnika és az információelmélet kérdései felé irányul. Kedvenc szórakozása a vadászat és a tenisz. A művészetek közül elsősorban a képzőművészet érdekli minden vonatkozásban, különösen az impresszionisták, de a modern festészeti irányzatok is. Kedvelője a komolyzenének, de szívesen hallgat klasszikus jazzt is. Miniszterelnöki minőségében többször járt külföldön. A szocialista országokon kívül az utóbbi időben hivatalos látogatást tett Franciaországban, és Ausztriában.