Magyar Szó, 1970. augusztus (27. évfolyam, 209-239. szám)
1970-08-02 / 210. szám
Vasárnap, 197®. aug. 2. MAGYAR SZÓ Szélsőségesek és mérsékeltek Egy hét a világpolitikában A Közel-Keleten a nemrég még áttekinthető frontok egyszerre felbomlottak. Nemrég ugyanis még egyszerűen meg lehetett állapítani: a front egyik oldalán állnak az arab országok, a másik oldalon Izrael. Az arab fronton néha eddig is támadtak rések, voltak nézetkülönbségek, de maga az összbenyomás nem változott . Most egyszerre aszerint sorakoznak fel a szemben álló csoportok, hogy ki fogadja el, és ki nem a nemrég beterjesztett amerikai béketervet. Ez az új választóvonal új helyzetet teremtett az arab fronton belül Egyiptom elfogadta az amerikaitervet, és mindjárt utána Jordánia, Libanon, Szudán, Líbia, Kuwait és Észak-Jemen üdvözölte Nasszer álláspontját, s a maga részéről szintén elfogadta a tervet. A másik csoport viszont az amerikai terv ellen foglalt állást. Ebben a csoportban a leghangosabb Irak, de ide tartoznak a palesztinai ellenállási szervezetek is. Szíria és Algéria támadja az amerikai tervet és Nasszer elnök álláspontját, de hivatalosan még nem vetette el az amerikai javaslatot. Végül az arab államok következő csoportja — Szaúd-Arábia, Dél-Jemen, Tunézia és Marokkó — egyelőre várakozó álláspontra helyezkedett. Nem kevésbé tarka a helyzet Izraelben sem. A Tel Aviv-i kormány egymás után halasztotta el üléseit, mert a miniszterek nem tudtak közös nevezőre jutni. A Gaihal-csoport hat minisztere ugyanis bejelentette, hogy kilép a kormányból, ha az amerikai tervet elfogadják. A miniszterek álláspontját később a csoport parlamenti frakciója is jóváhagyta. De még azt sem mondhatnánk, hogy az izraeli politikai erők az amerikai terv elfogadása vagy elvetése alapján csoportosulnak. A képet ugyanis bonyolultabbá teszi, hogy az amerikai tervet elfogadó izraeli politikusok zöme is csak kényszerűségből, washingtoni nyomásra nyilatkozik a terv mellett. Hogy megérthessük, honnan vannak ezek az eltérések, emlékeztetnünk kell Rogers amerikai külügyminiszter négy pontból álló javaslatára: 1. a szemben álló felek kilencvennapos fegyverszünetet kötnek; 2. ez idő alatt a Szuezi-csatorna mindkét oldalán demilitarizált sáv létesítendő; 3. a felek egyidejűleg kimondják, hogy elfogadják a Biztonsági Tanács 1967 novemberében hozott határozatát, amely mint ismeretes, előírja a megszállt arab, területek kiürítését; 4. végül közvetett tárgyalásokat kezdenek U Thant személyes megbízottjának, Gunnar Jarringnak a bevonásával. Az amerikai terv tehát nem tartalmaz valami szenzációs, új elképzeléseket a válság megoldásáról, arra azonban alkalmas — különösen, , ha a jelek szerint mögötte áll a hallgatólagos vagy kimondottan létre is jött szovjet—amerikai megállapodás —, hogy lenyesse a szélsőségeket mind a két oldalon. Biztos, hogy a terv elfogadása fájó belenyugvást követel a palesztinai néptől és a palesztinai ellenállási mozgalom szervezeteitől. Ezzel ugyanis egy nép végérvényesen hazája nélkül maradna, vagyis véglegessé válna a palesztinai arabok évtizedekkel ezelőtti száműzése szülőföldjükről. De ez a valóság, és a palesztinaiaknak bele kell nyugodniuk, hogy ezzel összhangban keressék a lehetséges megoldásokat. Izrael létezik, és ezen a tényen már semmit sem lehet változtatni, tehát ennek alapján kell rendezni a palesztinai nép jövőjének kérdését is. Ugyanakkor azonban a terv elfogadása a valósággal való ugyanilyen kibékülést követeli meg Izraeltől is. Nemcsak a hódításokról, a nagy izraeli álmokról való lemondást teszi szükségessé, hanem annak felismerését is, hogy Izrael csak békében maradhat fenn az arab népek, az arab országok tengerében. Ha továbbra is ideiglenes katonai fölényére, a győztes szoldateszka dölyfére akarja építeni viszonyát szomszédaival, akkor ebből csak egy évtizedekig tartó, mindkét részt felőrlő háború származhat, éz nem vitás, hogy a kétmilliós nép nem állhatja a harcot hosszú ideig a százmilliós arab néppel szemben. Mivel mindkét oldalon illúziókat kell feladni, mindkét oldalon különféle elképzelések csapnak össze, nem kell csodálkoznunk azon, hogy ez a hét vitákban, kölcsönös vádaskodásban, a meggyőzés kísérletében múlott el. E tekintetben Izrael állott előtérben, elsősorban azért, mert a minisztertanács mindennapos ülései nyilvánvalóvá tették, hogy Washington, ha kell, nyomással is kikényszeríti tervének elfogadását az izraeli kormány részéről. Ezt szem előtt tartva, a héten kialakult kép kikerekítéseként még el kell mondanunk véleményünket arról, hogy ebben a kérdésben az amerikai kormány miért lépett most így föl Tel Avival szemben. Washingtonnak ugyanis nem volt nehéz felismerni, hogy a jelenlegi helyzet továbbhúzódása, a közel-keleti válság mai formája csakis az amerikai pozíciókat veszélyeztetheti. Az amerikai politikusok sohasem titkolták azt a kissé cinikus véleményüket, hogy Moshe Dayan nagyon jó szolgálatot tett Moszkvának: három évvel ezelőtti „győzelme” ugyanis azzal járt, hogy megvalósult, ami eddig sem a cárok, sem a szovjetek országának nem sikerült: a Szovjetunió közel-keleti és földközi-tengeri hatalom lett. A Pentagonban fölmérték azt is, hogy ezeket a szovjet pozíciókat most már csakis atomháborúval lehetne megsemmisíteni, a kölcsönös megsemmisítés poklában. Amikor Kissinger, Nixon külügyi tanácsosa a szovjet szakértők „kikergetését” emlegette, akkor tulajdonképpen ezt az atomháborút helyezték kilátásba. De nyilvánvaló volt, hogy a fenyegetőzést nem gondolják komolyan, hisz a VI. hadiflotta a leghevesebb amerikai propagandahadjárat napjaiban sem tett semmi olyasmit, amit a szovjet hadihajók félreérthettek volna. Ilyen helyzetben az amerikai stratégiának arra kellett berendezkednie, hogy megakadályozza, a szovjet pozíció további erősödését Márpedig az nyilvánvaló volt hogy a válság elhúzódása csakis a Szovjetuniónak használ. Egyrészt: minél megalázóbban érezteti Izrael az arab országokkal katonai fölényét annál nagyobb a külső segély igénye. Másrészt: ez az izraeli fölény egy állandó belső feszítőerőt jelent amely szakadatlanul balra fordítja az arab országok társadalmi fejlődésének irányát Ebben a légkörben már szakadatlan veszély fenyegette az Amerika-barát monarchiákat és a szudáni meg líbiai balratolódás után az is nyilvánvalóvá vált hogy ez a belső feszítőerő csakis eddiginél baloldalibb rendszereket segíthet hatalomra az arab világban. Márpedig Washington a baloldali rendszerektől a Közel-Keleten is, éppúgy, mint a világ más részeiben, létfontosságú érdekeit félti. Ezekkel a szempontokkal szemben az az előny, amelyet Washingtonnak eddig az izraeli katonai fölény jelentett a Közel-Keleten, anynyira elenyésző, hogy az amerikai kormány kategorikusan az izraeli héják politikája ellen foglalt állást BÁLINT István Nyugati lapokból vettük kölcsön ezt a térképet. Első harmadában a csíkozott rész azt a területet jelzi, amely Izrael területe lett volna az ENSZ 1947. novemberi terve szerint: A második harmadon Izrael területe a palesztinai háború befejezése után, 1949 áprilisában. Végül a harmadik harmadon az 1967 júniusában elfoglalt terület. (A sötét csíkozott területet tartja most Izrael megszállva.) A Walter Scheel HÉTEN az európai közvélemény figyelme Moszkva felé fordult, ahol a második világháború utáni időszak egyik legfontosabb tárgyalásai folynak az NSZK és a Szovjetunió között az erőszak kirekesztéséről a két ország viszonyából. A népes nyugatnémet küldöttséget Walter Scheel külügyminiszter vezeti, akinek az új bonni kormánykoalíció hatalomra jutása óta nem kis szerep tzrtott a Brandt úgynevezett keleti politikájának megvalósításában. Walter Scheel pártjának — mindössze 30 000 hivatalosan regisztrált taggal és 30 képviselővel a Bundestagban — a választási aritmetika folytán igen fontos szerep jut a nyugatnémet politikai egyenletben, és voltaképpen eldönti, hogy az országot a konzervatív kereszténydemokraták, avagya progresszívak és az európai valóságot szem előtt tartó szociáldemokraták irányítják-e. Tulajdonképpen éppen Scheel érdeme, hogy a Szabaddemokrata Párt megszabadul sokéves „szocialistaellenes” komplexusától, és a Kereszténydemokrata Párt passzív kiszolgálása helyett ma a kormánykoalíció egyenrangú partnere. A bonni diplomácia főnöke 51 évvel ezelőtt született Solingenben, az „acélvárosban”. Édesapja gyáros volt. Walter bankszakmát tanult, de tanulmányait félbeszakította a második világháború. A Luftwaffeban mint vadászpilóta a főhadnagyi rangig vitte. Sikerült szerencsésen megúsznia az éjszakai bevetéseket a keleti fronton, és 1946-ban már politizálni kezdett szülővárosában. 1950-ben választották be szőkébb pátriája, Észak-Fá- nak Vesztfália tartományi parlamentjébe. 1953-ban bekerült a Szabaddemokrata Párt vezetőségébe, és 1956- ban jelentős szerepet játszott azoknak a fiatal baloldali FDF-politikusoknak a sorában, akik megbuktatták a tartományi СЦ1Ј (kereszténydemokrata) kormányt Mint a Bundestag képviselője igen tevékenyen kivette részét a Strasbourgban székelő „európai parlament” munkájában, a külpolitikát azonban csak hobbinak tartotta. 1961-ben az Adenauer-kormányban olyan tisztséget kapott, amelyben párosíthatta pénzügyi tudását és külpolitikai passzióját: a gazdasági segélyügyek minisztere, más szóval „gazdasági diplomata” lett. 1966 őszén az ő lemondása okozta az Erhard-kormány bukását és a kereszténydemokrata—liberális koalíció felbomlását.. 1968-ban keményen szembeszállt Erich Mende konzervativizmusával, győztesként került ki, és a párt élére került, amelyet azóta is igyekszik reálisabb politika felé terelni. Ez persze csöppet sem könnyű, mert a kereszténydemokraták éppen a Mende-csoport útján igyekeznek aláaknázni a Brandt -Scheel - koalíciót. A nyugatnémet külügyminiszter munkastílusát a németes kitartás és a francia könnyedség jellemzi Humorát iróniája és öngúnya csak fűszeresebbé teszi. Amikor Scheel azt mondja, hogy „a nyugatnémetek 50 százaléka lelke mélyén liberális, miért ne lennénk akkor mi, liberálisok, egy napon a legerősebbek” — az ember szinte nem tudja, érvel-e, vagy élcelődik a saját számlájára. Scheel politikai jelszava egyszerű és világos: — A német politikának a béke politikájának kell lennie, ha a erőből ki akarjuk űzni a múltat. Scheel Moszkvában A Közel-Keleten a nagyhatalmi erőviszonyokból és a társadalmi erők pillanatnyi helyzetéből adódó realitásra kell rádöbbenniük az érdekelteknek, és a most megindult viták és meggyőzési kísérletek mögött ennek a realitásnak a tudatosodása áll. A Moszkvában most folyó szovjet—nyugatnémet tárgyalásokon pedig egy európai realitás diadalmaskodásának szemtanúi lehetünk. Mint ismeretes, Moszkvában egész héten folytak Gromiko szovjet és Scheel nyugatnémet külügyminiszter meg munkatársaik megbeszélései az erőszakról való kölcsönös lemondást tartalmazó szerződés aláírásáról. Az egyezmény tervezetét még hozták nyilvánosságra, de anynyi már kiszivárgott, hogy az egyezménnyel a Szovjetunió és Nyugat-Németország kötelezné magát arra, hogy nem alkalmaz erőszakot a megoldatlan kérdések rendezése végett, és tiszteletben tartja a második világháború után kialakult európai határokat. Más hírek szerint ez az egyezmény tartalmazná a két félnek azt a kötelezettségvállalását is, hogy tiszteletben tartják a két német államnak a második világháború győztes hatalmaival kötött egyezményeit. A most folyó külügyi megbeszélést nyolchónapos előkészület előzte meg. Ez idő alatt Egon Bahr nyugatnémet különmegbízott tárgyalt a szovjet, képviselőkkel, és Scheel csak akkor utazott Moszkvába, amikor már lehetségessé vált a megállapodás véglegesítése. Persze még vannak vitás kérdések, és az első hét eredményei azt mutatják, hogy Scheel nemcsak egyszerűen az egyezmény aláírása céljából utazott Moszkvába. A hozzánk érkező hírek szerint az egyik vitás kérdés Nyugat-Berlin helyzetéből adódik. Gromiko ugyanis közölte nyugatnémet kartársával, hogy a Szovjetunió nem hajlandó tárgyalni Berlinről, Bonnban viszont Brandt és Scheel egyaránt úgy nyilatkozott, hogy Berlinnel kapcsolatban is tisztázni akarnak bizonyos kérdéseket, mielőtt az egyezményt aláírnák. Már maga az a tény, hogy nyolchónapos előkészítés után még mindig ilyen lassan haladnak az egyezmény aláírása felé, arra utal, hogy nem könnyű megkötni az egyezményt. Az elmúlt hónapok alatt Brandt szociádemokrata -szabaddemokrata kormányénak sikerült sokat elérnie a belső ellenzékkel szemben, hogy felkészítse a közvéleményt bizonyos megcsontosodott, sokáig szentnek tartott nyugatnémet dogmák feladására. Ezekkel a dogmákkal azonban nem könnyű szakítani, és néha még a bonni kormányban is túl sokáig tart a habozás. Ugyanakkor nem könnyű egyszerre tisztázni a két ország viszonyának kérdését sem, azok után, hogy a hidegháború olyan sokáig mérgezte a légkört Európában. Éppen az a körülmény, hogy nem könnyű megkötni a szovjet—nyugatnémet egyezményt az erőszakról való kölcsönös lemondásról, arról tanúskodik, hogy ennek az egyezménynek az aláírása milyen óriási jelentőségű egész Európa szempontjából. De még korai lenne jóslatokba bocsátkozni, egyelőre csak találgathatnánk, hogy mi folyik Moszkvában, mi remélhető Scheel ott-tartózkodásától, és mikorra várható az egyezmény aláírása. Ezért inkább arra mutatnánk rá, hogy mit jelentene ez az egyezmény Európa szempontjából. Legelőször is nyilvánvaló, hogy a szovjet-nyugatnémet tárgyalások sikerétől függ, tovább tart-e a Nyugat-Németország és a kelet-európai országok között megkezdődött közeledés. Közismert, hogy a bonni kormány, feladva, elődjeinek politikáját, megváltoztatta magatartását a Német Demokratikus Köztársaság iránt, és megtartották a két német kormányfő találkozóját Erfurtban és Kasselban. Az is közismert, hogy már hónapok óta folynak a nyugatnémet—lengyel tárgyalások. A moszkvai egyezmény aláírása egyszerre nagy lökést adna ennek a megindult folyamatnak. Másrészt Európa békéje és biztonsága szempontjából történelmi esemény lenne az európai realitások elismerése, és az erőszakról való lemondás és az új határok elismerése jótékony hatást gyakorolna a kontinens egész légkörére. M. N. M. VÉLETLEN SZÉPSÉGKIRÁLYNŐ Ruhában jött, hogy megszemlélje a látványosságot, ruhátlanul állt a színpadra, majd ismét felöltözve távozott, de 1000 dollárral gazdagabban és szépségkirálynői koronával a fején. A történet hőse a 23 éves Marty Kuiper, aki mixernőként dolgozik az amerikai Indiana állambeli Valparaiso egyik bárjában. Az elvált asszony elhatározta, hogy Roselawn városában megtekinti, hogyan választják meg Amerika idei „meztelen szépét”. A jegyszedőnő felvilágosította: 10 dollárért férfiismerősével bemehet, ha versenyezni fog. „Miért ne?” — gondolta Marty, aki mert, és — mint később kiderült — nyert is. t oldal