Magyar Szó, 1970. szeptember (27. évfolyam, 240-269. szám)
1970-09-21 / 260. szám
Hétfő, 1970. szept. 2. MAGYAR SZÓ Kőhányáson A kőhányás a halak nagyon kedvelt tartózkodási helye Az összevissza egymásra rakódott kövek között jól megbújnak az apró halak, de a nagy ragadozók is. Ilyen helyen eredményesen horgászhatunk keszegre, pontyra, süllőre, balinra egyaránt, de meglephet bennünket a harcsa, az angolna vagy más halfaj is. A horgászás nagyon eredményes lehet, ha minden percben el nem akad a horog, illetve ha az elakadó horgot nem hosszas cibálással szabadítjuk ki, mert így messzire űzzük a környék halait. Nem akarok most kitérni a különféle akadómentes súlyok tárgyalására, csupán a horgászás módjához fűznék néhány gyakorlati tanácsot. Ha úsztatós készséggel horgászunk, nyugodtan vezethetjük horgunkat, egészen a kövek felett, még úgy is, hogy a horog a csalival szinte a fenéken akadozik. A vízfolyással vitetett horog elakadhat, de enyhe, higgadt, ellenirányú húzással szinte mindig kiszabadítható. Ha néhány kísérlet után sem enged a horog, inkább vegyük kézbe a zsinórt, és húzzuk meg erősen. Ha kijön a horog, jó, ha nem jön, kössünk fel másikat. Biztosak lehetünk azonban, hogy nem riasztottuk el a halakat. De ne horgásszunk úgy, hogy horgunkat folyásiránt vetjük a vízbe, és hagyjuk, hogy a horog lassan süllyedjen a fenékre, mintegy vízfolyással szemben. Az ilyen bevetés után, mivel mi a horogtól ,,feljebb” ülünk, ha magunk felé húzzuk a botot (márpedig csakis így lehet), a horog legtöbbször elakad. Ilyenkor viszont engedjünk ki 3—4 méternyi zsinórt, és amikor a víz sodra jól megfeszíti a zsinórunkat, hirtelen, bevágásszerű mozdulattal próbáljuk kiszabadítani horgunkat. Ilyen akadós terepen lehetőleg csak egy horoggal horgásszunk! Ha fenekes készséggel horgászunk, vagy nyélhosszú zsinórt engedünk, ilyenkor nem fenyeget bennünket nagy veszély, ha hosszú zsinórral horgászunk, különleges súlyt használjunk. Bárhogy is legyen, a már fenékre ért súlyt sohase húzgáljuk. Az iszapos, agyagos, vagy más akadálymentes terepen gyakran húzunk zsinórunkon egy kicsit, hogy kifeszítsük az öblét, elmozdítsuk a csalit, közelebb hozzuk a csalit, a mozgatással ingereljük a halat stb. Köves terepen ez nem ajánlatos. Itt a bedobott horog maradjon a helyén, ha pedig ki akarjuk húzni, akár van kapás, akár nincs, mindig jól emeljük meg a botot, és a zsinór behúzását végezzük olyan gyorsan, hogy a súly és a horog ne érjen le a kövekre. Ilyen helyen ne kössük horgunkat a súly alá, hanem mindig föléje. Ezzel is nagyban csökkentjük az elakadást. A villantósok is szeretik az akadályokkal tarkított terepet, hisz a süllők ott lapulnak a kőhányások mentén, és a horgot (a villantót) úgy kell vezetni, hogy az alig suhanjon el a kövek fölött. Számtalanszor megtörténik tehát, hogy a villantó horga elakad. A taxiasztalt horgász már rendszerint az elakadás pillanatában meg tudja különböztetni a süllő vagy a harcsa (esetleg csuka) helyben marasztaló, tompa húzását az elakadástól. Ha mégsem, akkor a bevágás után, ha hal helyett kőbe akadt a horog, ne cibáljuk, és ne is álljunk az elakadás helye fölé, mert ezáltal elzavarjuk a halat. Engedjünk le orsónkról 5—5 méter zsinórt, és amikor azt megfeszíti a víz, hirtelen, gyors rántással emeljük meg botunkat. Villantónk szinte mindig kiszabadul. Ha ez nem sikerül, kerüljük meg az akadás helyét lehetőleg messziről és ellenkező irányból, jó távolról s hirtelen, bevonásszerű mozdulattal próbáljuk meg kiszabadítani a horgot. Ha a vart járhatatlan, ágat kössünk a zsinegre, kössük lazán horgászzsinórunkra, és engedjük ki távolabbra a vízfolyásba. A hirtelen behúzáskor a horog így ellenkező irányban rendszerint kiakad. Az akadós terep mindig a legjobb horgászhely, ne riasszon el tehát bennünket az elakadás veszélye. .. 7. oldal Élvezetes a vadgalamblövészet (1) Szándékosan írtam lövészetet s nem vadászatot. Mert a vadászatnak az a módja, amellyel az alábbiakban foglalkozom, majdnem azonos a vadászlövészet egyik legkedveltebb változatával: a koronglövéssel. Elhúzódni az erdő szélén, napraforgó ültetvény sarkán vagy bárhol, amerre naponta sok vadgalamb röpül, tulajdonképpen olyasmi, mint amikor a koronglövő lövésre készen áll a kilövőtéren, és várja, hogy a villanygép kiröpítse az agyagkorongot. A vadgalambvadászaat tulajdonképpen ennél is érdekesebb, hiszen nincs időhöz, sorrendhez és más egyébhez kötve a lövések száma, azonkívül ez esetben a vadász élő madárra lő, és ez külön izgalommal jár. Ezt a kis bevezetőt azért tartottam szükségesnek elmondani, hogy mi is fedezzük fel a vadgalamb- és gerlevadászat szépségeit. Mert valóban élvezetes a vadgalamblövészet. Erről magam is meggyőződtem már sokszor. Lehet, hogy önmagamból kiindulva talán elfogultan beszélek a vadgalambvadászat szépségeiről, mégis hiszem, hogy sokaknak ez a véleménye. Mivel egyre szűkülnek vadászati lehetőségeink, az eddig kevésbé kedvelt vad fajták vadászatára is többet adhatnánk. Vegyük csak az olaszok példáját. Több száz, olykor több ezer kilométert megtesznek, mire eljutnak hozzánk, két-három napos vadgalambvadászatra. Mondani sem kell, hogy ez igen drága szórakozás, ám tudjuk, hogy a szenvedély olykor nem ismer határokat, az olaszok nem sajnálják érte a sok pénzt. Kezdő vadász koromban abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy egy ismert újvidéki koronglövő és kiváló vadász, Schneider Jenő oktatott a vadászat és a vadászpuska-kezelés alapvető ismereteire. Igazi vadász lévén elvitt szalonkázni és vadgalambvadászatra is. Számomra bámulatos ügyességgel lőtte mindkét madarat. Egy ízben például hét tölténnyel hat erdei szalonkát lőtt, az az egy hibázása is úgy történt, hogy egyszerre két szalonka röppent fel, s az elsőt lelőtte, a második pedig akkorra már a fák lombjai mögé került a Duna menti erdőben, és nem találta el. Azt hiszem, minden mai vadásznak becsületére válik ilyen teljesítmény. Ugyanilyen ügyesen „szedte le” a gyorsan röpülő vadgalambokat is. Újvidék közelében, a Duna mellett volt vadászterületünk, méghozzá a töltésen. Kioktatott, hogy mindig valamilyen takarást kell keresni, s erre a célra a töltésen a telefonoszlop volt a legmegfelelőbb. Mögéje húzódtunk, és ott álltunk mozdulatlanul, mindaddig, amíg csak fölénk nem ért a vadgalamb. Akkor gyorsan kiléptünk, és már lőttünk is. El kell árulnom, hogy négyet vadgalambnál nem lőttünk többet egy-egy alkalommal, de mindig nagyon elégedetten és jókedvvel indultunk haza. Különösen akkor, ha az erdő felől a hátunk mögül röpülő galambok közül is le tudtunk szedni egyet-kettőt. Ugyanis mindig a szántóföldek felé fordulva figyeltük a galambok röpülését, és olykor egy-egy vadgalamb úgyszólván a telefondrótot súrolva suhant el az erdőből kifelé. Hát nem érdekes élmény ez? A sikeres vadgalambvadászat egyik fontos feltétele, hogy nyáron aratás idején olyan területet szemeljünk ki, ahol nagy tábla learatott búza van a közelben, innen húznakó vadgalambok naponta többször is olyan helyre, ahol víz van. Legjobb lehetőleg e két terület közepén megállni. Augusztus vége felé pedig a napraforgótáblákban a legeredményesebb a vadászat. TÖRKÖLY István