Magyar Szó, 1970. szeptember (27. évfolyam, 240-269. szám)

1970-09-21 / 260. szám

Hétfő, 1970. szept. 2. MAGYAR SZÓ Kőhányáson A kőhányás a halak nagyon kedvelt tartózkodási helye­ Az összevissza egymásra rakódott kövek között jól megbújnak az apró halak, de a nagy ra­gadozók is. Ilyen helyen eredményesen horgászha­tunk keszegre, pontyra, süllőre, balinra egyaránt, de meglephet bennünket a harcsa, az angolna vagy más halfaj is. A horgászás nagyon eredményes lehet, ha minden percben el nem akad a horog, illetve ha az elakadó horgot nem hosszas cibá­lással szabadítjuk ki, mert így messzire űzzük a környék halait. Nem akarok most kitérni a különféle akadó­mentes súlyok tárgyalására, csupán a horgászás módjához fűz­nék néhány gyakorlati taná­csot. Ha úsztatós készséggel horgászunk, nyugodtan ve­zethetjük horgunkat, egé­szen a kövek felett, még úgy is, hogy a horog a csa­lival szinte a fenéken aka­dozik. A vízfolyással vite­tett horog elakadhat, de enyhe, higgadt, ellenirányú húzással szinte mindig ki­szabadítható. Ha néhány kí­sérlet után sem enged a horog, inkább vegyük kézbe a zsinórt, és húzzuk meg erősen. Ha kijön a horog, jó, ha nem jön, kössünk fel másikat. Biztosak lehe­tünk azonban, hogy nem ri­asztottuk el a halakat. De ne horgásszunk úgy, hogy horgunkat folyásiránt vet­jük a vízbe, és hagyjuk, hogy a horog lassan süllyed­jen a fenékre, mintegy víz­folyással szemben. Az ilyen bevetés után, mivel mi a horogtól ,,feljebb” ülünk, ha magunk felé húzzuk a botot (márpedig csakis így lehet), a horog legtöbbször elakad. Ilyenkor viszont engedjünk ki 3—4 méternyi zsinórt, és amikor a víz sodra jól megfeszíti a zsinórunkat, hirtelen, bevágásszerű moz­dulattal próbáljuk kiszaba­dítani horgunkat. Ilyen akadós terepen le­hetőleg csak egy horoggal horgásszunk! Ha fenekes készséggel horgászunk, vagy nyélhosszú zsinórt engedünk, ilyenkor nem fenyeget bennünket nagy veszély, ha hosszú zsi­nórral horgászunk, különle­ges súlyt használjunk. Bár­hogy is legyen, a már fe­nékre ért súlyt sohase húz­­gáljuk. Az iszapos, agyagos, vagy más akadálymentes terepen gyakran húzunk zsinórunkon egy kicsit, hogy kifeszítsük az öblét, elmozdítsuk a csalit, kö­zelebb hozzuk a csalit, a mozgatással ingereljük a halat stb. Köves terepen ez nem ajánlatos. Itt a bedo­bott horog maradjon a he­lyén, ha pedig ki akarjuk húzni, akár van kapás, akár nincs, mindig jól emeljük meg a botot, és a zsinór be­húzását végezzük olyan gyorsan, hogy a súly és a horog ne érjen le a kövekre. Ilyen helyen ne kössük hor­gunkat a súly alá, hanem mindig föléje. Ezzel is nagy­ban csökkentjük az elaka­dást. A villantósok is szeretik az akadályokkal tarkított terepet, hisz a süllők ott lapulnak a kőhányások mentén, és a horgot (a vil­lantót) úgy kell vezetni, hogy az alig suhanjon el a kövek fölött. Számtalanszor megtörténik tehát, hogy a villantó horga elakad. A taxiasztalt horgász már rendszerint az elakadás pil­lanatában meg tudja kü­lönböztetni a süllő vagy a harcsa (esetleg csuka) hely­ben marasztaló, tompa hú­zását az elakadástól. Ha mégsem, akkor a bevágás után, ha hal helyett kőbe akadt a horog, ne cibáljuk, és ne is álljunk az elaka­dás helye fölé, mert ezáltal elza­varjuk a halat. Enged­jünk le orsónkról 5—5 mé­ter zsinórt, és amikor azt megfeszíti a víz, hirtelen, gyors rántással emeljük meg botunkat. Villantónk szinte mindig kiszabadul. Ha ez nem sikerül, kerüljük meg az akadás helyét lehe­tőleg messziről és ellenkező irányból, jó távolról s hir­telen, bevonásszerű mozdu­lattal próbáljuk meg ki­szabadítani a horgot. Ha a vart járhatatlan, ágat kös­sünk a zsinegre, kössük la­zán horgászzsinórunkra, és engedjük ki távolabbra a vízfolyásba. A hirtelen be­húzáskor a horog így el­lenkező irányban rendsze­rint kiakad. Az akadós terep mindig a legjobb horgászhely, ne ri­asszon el tehát bennünket az elakadás veszélye. .. 7. oldal Élvezetes a vadgalamb­­lövészet (1) Szándékosan írtam lövé­szetet s nem vadászatot. Mert a vadászatnak az a mód­ja, amellyel az alábbiakban foglalkozom, majdnem azo­nos a vadászlövészet egyik legkedveltebb változatával: a koronglövéssel. Elhúzódni az erdő szélén, napraforgó­ ültetvény sarkán vagy bárhol, amerre napon­ta sok vadgalamb röpül, tu­lajdonképpen olyasmi, mint amikor a koronglövő lövésre készen áll a kilövőtéren, és várja, hogy a villanygép ki­­röpítse az agyagkorongot. A vadgalambvadászaat tulajdon­képpen ennél is érdekesebb, hiszen nincs időhöz, sorrend­hez és más egyébhez kötve a lövések száma, azonkívül ez esetben a vadász élő ma­dárra lő, és ez külön izga­lommal jár. Ezt a kis bevezetőt azért tartottam szükségesnek el­mondani, hogy mi is fedez­zük fel a vadgalamb- és ger­levadászat szépségeit. Mert valóban élvezetes a vadga­­lamblövészet. Erről magam is meggyőződtem már sok­szor. Lehet, hogy önmagam­ból kiindulva talán elfogul­tan beszélek a vadgalambva­dászat szépségeiről, mégis hi­szem, hogy sokaknak ez a vé­leménye. Mivel egyre szűkül­nek vadászati lehetőségeink, az eddig kevésbé kedvelt vad fajták vadászatára is többet adhatnánk. Vegyük csak az olaszok példáját. Több száz, olykor több ezer kilométert megtesznek, mire eljutnak hozzánk, két-három napos vadgalambvadászatra. Mon­dani sem kell, hogy ez igen drága szórakozás, ám tudjuk, hogy a szenvedély olykor nem ismer határokat, az ola­szok nem sajnálják érte a sok pénzt. Kezdő vadász koromban ab­ban a szerencsés helyzetben voltam, hogy egy ismert új­vidéki koronglövő és kiváló vadász, Schneider Jenő okta­tott a vadászat és a vadász­­puska-kezelés alapvető isme­reteire. Igazi vadász lévén elvitt szalonkázni és vadga­lambvadászatra is. Számomra bámulatos ügyességgel lőtte mindkét madarat. Egy ízben például hét tölténnyel hat erdei szalonkát lőtt, az az egy hibázása is úgy történt, hogy egyszerre két szalonka röp­pent fel, s az elsőt lelőtte, a második pedig akkorra már a fák lombjai mögé került a Duna menti erdőben, és nem találta el. Azt hiszem, min­den mai vadásznak becsüle­tére válik ilyen teljesítmény. Ugyanilyen ügyesen „szed­te le” a gyorsan röpülő vad­galambokat is. Újvidék köze­lében, a Duna mellett volt vadászterületünk, méghozzá a töltésen. Kioktatott, hogy mindig valamilyen takarást kell keresni, s erre a célra a töltésen a telefonoszlop volt a legmegfelelőb­b. Mögéje hú­zódtunk, és ott álltunk moz­dulatlanul, mindaddig, amíg csak fölénk nem ért a vad­galamb. Akkor gyorsan ki­léptünk, és már lőttünk is. El kell árulnom, hogy négy­et vadgalambnál nem lőttünk többet egy-egy alkalommal, de mindig nagyon elégedet­ten és jókedvvel indultunk haza. Különösen akkor, ha az erdő felől a hátunk mögül röpülő galambok közül is le tudtunk szedni egyet-kettőt. Ugyanis mindig a szántóföl­dek felé fordulva figyeltük a galambok röpülését, és oly­kor egy-egy vadgalamb úgy­szólván a telefondrótot súrol­va suhant el az erdőből ki­felé. Hát nem érdekes él­mény ez? A sikeres vadgalambvadá­­szat egyik fontos feltétele, hogy nyáron aratás idején olyan területet szemeljünk ki, ahol nagy tábla learatott bú­za van a közelben, innen húznak­­ó vadgalambok na­ponta többször is olyan hely­re, ahol víz van. Legjobb le­hetőleg e két terület közepén megállni. Augusztus vége fe­lé pedig a napraforgótáblák­ban a legeredményesebb a vadászat. TÖRKÖLY István

Next