Magyar Szó, 1970. szeptember (27. évfolyam, 240-269. szám)

1970-09-21 / 260. szám

­ Ж oldal "7a- ), Pop Károly, testnevelési tanár te­mesvári tornász diákjaival pedig olyan ászanákat gyakoroltat, amelyek éppen a szertornához szükségesek. Kitűnő eredményeket ért el. Jasmina Puljo, neves balett-táncos­nőnk jóga-könyvében kiérződik, hogy azokat a gyakorlatokat helyezi előtér­be, amelyek a könnyedtséget, kecses­séget és ritmusérzéket fejlesztik a gyakorlatozóban. A következőkben főleg Selva Raja —■ dr. Balogh által ajánlott általános jó­gagyakorlatokat ismertetjük. Ezek egy részét mindenki elvégezheti minden nagyobb nehézség nélkül. Némelyek viszont több hónapos, türelmes gyakor­latozást igényelnek. LÓTUSZ ÜLÉS (padmászana) – A lótusz Indiában a lelki tisztaságnak és a kiteljesedett öntudatnak a szim­bóluma. Ahogyan a lótusz a maga ma­kulátlan hófehérségében érintetlenül lebeg a mocsaras vizek fölött, úgy le­beg a rógi tiszta lelke, a testi vágyak­tól érintetlenül, az alacsony testi ösz­tönök minden kísértése fölött. Ez a testtartás, tökéletes egyensúlyával és elszigeteltségével is utánozza a lótuszt. Lassú, egyenletes lélegzéssel, minél többet szívunk be a mindent betöltő életenergiából szanszkritül: Prágából. Egész figyelmünket belsőnkre összpon­tosítjuk, érzékszerveinket lezárjuk min­den külső, zavaró benyomás elől és legtökéletesebb nyugalmat éljük. En­nek a gyakorlatnak rendkívül meg­nyugtató hatása van az egész idegrend­szerre és különösen a szívre. Rendsze­resen kell gyakorolnunk, különösen, ha alantas ösztöneinket akarjuk legyőzni. A fokozatosság elvének megtartása érdekében a lótuszt vagy padmászanát később kellene leírnunk, mert ennek végrehajtása a legtöbb kezdő számára a legnehezebb. Most azonban az ásza­­nák leírását mégis ezzel kezdjük, mivel MINDENKINEK ez a póz a Hatha-jóga alapvető hely­zete. Sőt néhány szerző a lótuszt és a féllótuszt a legtökéletesebb jógapóz­nak is nevezi. Emellett a testtartások és légzőgyakorlatok többségénél a ló­tusz a kiindulóhelyzet. A jógik vala­mennyi gyakorlat közül a lótuszt he­lyezik első helyre. Ez Buddha póza. Ennek végrehajtása annál nehezebb, minél idősebb a gyakorlatot végző egyén. A kép alapján úgy tűnik, hogy lényegében nincs semmi nehézség ab­ban, hogy az ember keresztbe tett lá­bakkal ül. Próbálják meg, és ha a vég­rehajtás valóban sikerül, annál jobb. Azonban óvakodjunk az ízületek fáj­dalmat okozó túlfeszítésétől. A lótusz, valamint annak könnyebb változata — a féllótusz (sziddhászana) és a kényelmes ülés (szukhászana) leg­alkalmasabb a figyelem koncentrálásra és a jógalégzésre. A lótuszban és annak változataiban leghasznosabb a teljes jógalégzés és a légzési gyakorlatok nagyobb része. A gyakorlat kivitele: Üljenek sző­nyegre vagy kis gyékényre és lábu­kat nyújtsák előre. Jobb kezüket alul­ról csúsztassák a lábfejük alá és lábuk talpát (sarkát) fogják meg. Megfogott sarkukat lassan hajlítsák felfelé és a lábukat térdben hajlítva a bal csípő felső része felé közelítsék. Ugyanezt tegyék a bal lábukkal is. Törzsüket tartsák egyenesen, kezü­ket pedig tegyék a térdükre. Első kí­sérletnél a térdük táján valószínűleg fájdalmat fognak érezni. Ilyenkor kis­sé dörzsöljék meg a térdüket. Ha a fájdalom tovább tart, hagyják abba a gyakorlatot és a következő nap kezd­jék meg újból. A lótuszülés elsajátításához gyakran 2, 3, sőt több hónapi kitartó munka is szükséges. Ha kell, gyakorolják még 6 hónapig is, de feltételenül sajátítsák el. Az előkészítő gyakorlatok után ta­nulják meg a féllótuszt is, ahogy az a képen látható. Ez a póz könnyebb és kellő szorgalommal majdnem min­denki elsajátíthatja. A féllótusz nagy­szerűen pótolhatja a ló­tuszt. Ha viszont ezt is képtelenek megcsinálni, akkor hajtsák végre az úgynevezett könnyű­ülést, amely lényegében közönséges törökülés. A gyakorlat számára a fél­lótusz a legelőnyösebb és legkényel­mesebb. A földön biztosítja a szilárd támasztékot. Fontos, hogy a pórt erő­feszítés és megerőltetés nélkül tartsák. Azoknak, akik a keleti ülést nem szokták meg, még az ilyen egyszerű póz is jelentős nehézségeket okozhat. Kis kitartással azonban néhány nap alatt elsajátíthatják. A meditációra alkalmas pózok egyi­kének elvégzésénél figyelmüket irá­nyítják a szívükre. Ebben a pózban a teljes jógalégzés és majdnem vala­mennyi légzési gyakorlat hasznos. A lótuszban az egyéni sajátosságok szerint három-hat percig lehet ülni. Egyéb keresztbe vetett lábú pózban az időtartam lehet nagyobb is, ha nem okoz semmiféle fájdalmat. A lótusz­ban a túlságosan hosszú ideig tartó ülés az inak fájdalmas meghúzódását okozhatja. (Folytatjuk) — így csinálom én a páva­állást. — A belgrádi Jasm­ia Puljo Delhiben, hindu­ loga mesterrel (Bora Vojnovic felv.) (37) — Nekem elmondta — mondta őrnagy őrnagy. — Azt mondta, egy kémelhárító vár kinn, hogy bejöhessen hozzám. — A kurvapecér. Ráállítok valakit, meg fogom figyeltetni. Ha önnek lennék, nem hagynék itt elöl szigorúan titkos okmányo­kat. Legalábbis addig nem, amíg jelenté­semmel el nem készülök. — Nincsenek itt szigorúan titkos okmá­nyok — mondta Őrnagy őrnagy.­­— Erre a fajtára gondolok. Tegye lakat alá a páncélszekrénybe, ahol Towser őr­mester nem férhet hozzá. — A páncélszekrényhez egyedül Tow­ser őrmesternek van kulcsa. — Attól tartok, csak az időt veszteget­jük — mondta a második kémelhárító elég mereven. Mozgékony, ideges kövér emberke volt, gyorsan és biztosan mozgott. Egy csomó fényképet halászott elő egy nagy vörös dossziéból, amelyet gondosan bőr pilótamellénye alatt rejtegetett. A pi­lótamellény rikítóit a ráfestett repülőgé­pektől, amelyek a légelhárítás parancstü­­zében repültek, és a csinos kis bombasa­roktól, amelyek ötvenöt végrehajtott harci bevetést jelképeztek. — Látta már ezeket valaha? őrnagy őrnagy üres pillantása magánle­velekre esett, amelyeket a kórházból küld­tek, és amelyekre a cenzor tiszt azt írta, Washington Irving vagy Irving Washing­ton. — Nem. — S mi a véleménye erről? Őrnagy őrnagy hivatalos okmányokat látott ezúttal, amelyeket neki címeztek, és amelyekre ő írta ugyanezt a nevet — Semmi. — Az ön századában van az az ember, aki ezeket a neveket irkálja? — Melyiket? Itt két név van. — Bármelyiket. Kiszámítottuk, hogy Washington Irving és Irving Washington egy személy, és csak azért használ két nevet, hogy félrevezessen bennünket. Ez elég gyakran megtörténik, tudja. — Nem hiszem, hogy volna ember a szá­zadomban, aki bármelyik nevet is viselné. Kiábrándult kifejezés futott végig a má­sodik kémelhárító arcán. — Sokkal ravaszabb fickó, mint ahogy gondoltuk — jegyezte meg. — Harmadik nevet használ, és úgy tesz, mintha nem is ő lenne. És azt hiszem ... igen azt hiszem, én tudom, mi az a harmadik név. — Izga­tottan és ihletetten egy másik fotókópiát rántott elő és nyújtott át Őrnagy őrnagy­nak, hogy vizsgálja meg. — Erről mi a vé­leménye? Őrnagy őrnagy kissé­ előrehajolt, és egy tábori postai levelezőlapot látott, amelyen Yossarian mindent kihúzott a Mary néven kívül, és amelyre ráírta: „Tragikusan vá­gyódom utánad. A. T. Tappmann tábori lelkész. Egyesült Államok Hadserege.” Őr­nagy őrnagy a fejét rázta. — Életemben sem láttam. — Nem tudja kicsoda A. T. Tappmann? — Ő az ezredlelkész. — A kör bezárult —­ mondta a második kémelhárító. — Washington Irving az ez­redlelkész. Őrnagy őrnagyba belenyilallt a riadalom. — A. T. Tappmann az ezredlelkész — he­lyesbítette. — Biztos ebben? — Igen. — Miért kellett az ezredlelkésznek ezt írnia a levélre? — Talán valaki más írta rá, és csak a nevét vette kölcsön.­­ — Miért kellett bárkinek is az ezred­lelkész nevét ide hamisítania? — Nehogy kinyomozzák. — Igaza lehet — döntötte el a kérdést a második kémelhárító pillanatnyi habozás uátn, és sebesen megnyalta szája szélét. — Lehet, hogy egy egész bandával állunk szemben, ez a banda két emberből áll, akik együtt dolgoznak, és neveik véletlenül egy­más nevének a fordítottjai. Igen, most már biztos vagyok benne, hogy így van. Egyi­kük itt van a századnál, a másikuk fönn a kórházban, a harmadik meg a lelkésznél. Ez hármat tesz ki, nem? Egész biztos ön abban, hogy soha nem látta ezeket a hi­vatalos okmányokat? — Ha láttam volna, aláírtam volna őket. — Melyik nevet írta volna alá? — kér­dezte a második kémelhárító ravaszul. — A magáét, vagy Washington Irvingét? — A sajátomat — mondta neki őrnagy őrnagy. — Washington Irving nevét még csak nem is ismerem. A második kémelhárító megkönnyebbült mosollyal nyugtázta a választ. — Örülök, hogy tisztázta magát, őrnagy. Ez annyit jelent, dolgozhatunk együtt, és nekem minden emberre szükségem van, akit csak megkapok. Valahol az európai hadszíntéren van egy ember, aki rajta tart­ja kezét az ön levelezésén. Van valami el­gondolása arra nézve, hogy ki lehet? — Nincs. — Nahát nekem van egy egészen tűrhető elgondolásom — mondta a második kémel­hárító, és előrehajolt, hogy bizalmasan fü­lébe súghassa. — Az a kurvapecér Towser. Mi másért futkározna összevissza és kia­bálná világgá az igazságot rólam? Nos, te­hát, ön nyitva tartja a szemét, és abban a pillanatban tudatja velem, ha bárkitől Washington Irving nevét hallja. Megfigye­lés alá helyezem a lelkészt, és mindenki mást is itt a környéken. Abban a pillanatban, amikor eltávozott, az első kémelhárító ugrott be Őrnagy őr­nagy irodájának az ablakán, és azt akarta tudni, ki volt a második kémelhárító, őr­nagy őrnagy alig ismerte meg. — Kémelhárító volt — mondta neki őr­nagy őrnagy. — Az istennyila volt — mondta az első kémelhárító. — Én vagyok az egyetlen kémelhárító itt a környéken. Őrnagy őrnagy alig ismerte meg, mert az első kémelhárító elnyűtt kordbársony fürdőköpeny volt, mindkét hónaljában fölfejelve, rongyos flanellpizsama és szét­taposott papucs, amelynek az egyik talpa klaffogott. Ahogy őrnagy őrnagy halvá­nyan visszaemlékezett rá, ez volt a kö­telező kórházi viselet. Az első kémelhárító hízott vagy húsz fontot, és majd kicsat­tant az egészségtől. — Tulajdonképpen rettenetesen beteg vagyok — nyilvákolta. — Influenzát kap­tam a kórházban egy vadászpilótától, és ebből nagyon súlyos tüdőgyulladás lett. — Igazán sajnálom — mondta őrnagy őrnagy. — Egész csomó jó származott belőle — szipogta a kémelhárító. — Egyáltalán nem érdekel a szimpátiája. Engem csak az ér­dekel, hogy kz megtudja, mit végeztem. L—_»-^ MAGYAR SZÓ HGtfl5, M7fl. swept. TL ^ No005ШВ90 Stuart Mária Egy francia Skótországban Mária már otthonosan érezte magát ki­rályságában, főleg a tó mellett álló Lin­­lithgod kastélyban, ahol született, a falklandi kastélyban, ahol apja meghalt és Andrews, Inch Mahorne kastélyokban. Lovagolt és vadászott. A francia nemes urak távoztak Skótországból, mert ellen­séges hangulat vette körül őket, csak egy fiatal francia lovag, Chastelard költő ma­radt meg kíséretében. Chastelard Edinburgh-ban lakott. Huge­notta volt és a protestáns skótok megtűr­ték maguk között. Amikor az éjszaka sö­tétje borul a királynő kastélyára, csak Mária lakosztályának az ablakai világíta­nak. A franciahonban megszokott fény­űzéssel rendezte be lakótermeit, és itt ta­lált nyugalmat zaklatott szíve. Lába előtt Chastelard ült, kezében lant­tal és rejtélyes mosollyal meredt úrnőjére. Mária három év óta özvegy, szíve üres, teste elhagyatott. Néha Chastelard-ra ve­ti tekintetét. Egy este a költő megfogta úrnője kezét és megcsókolta. A királynő csak egy másodpercnyi tétovázás után von­ta vissza kezét. Chastelard érzelmei fellángoltak. Ver­seket­ írt úrnőjéhez: „Óh, halhatatlan is­tennő, halld meg szavam ...” Akkor este a költő egy apród kezébe adta lantját, és Mária táncra perdült Chastelard-ral. A tánc után kipirulva, boldogan vetette ma­gát karosszékébe.

Next