Magyar Szó, 1970. október (27. évfolyam, 271-300. szám)

1970-10-18 / 287. szám

Vasárnap, WTO. okt. 18. MAGYAR SZÓ 1971-ben az ENSZ-ben A­z Egyesült Nemzetek alapításának negyed százados ünnepségei­nek előestéjén 127­ tagál­lamnak felvették a félmil­lió lakosú Fiji-szigeteket — ahol mellékesen szólva, a szociológusok még tanulmá­nyozhatják a kannibaliz­must —, a 800 millió lakosú Kína viszont, minden jel szerint, az idén is kimarad a világszervezetből. Az Egyesült Államok sza­vazómasinája 21 éven át meggátolta a világ lakossá­gának egynegyedét magába foglaló Kína felvételét a nemzetek közösségébe. Igaz, évről évre kevesebben kö­vetik az Egyesült Államok rövidlátó politikáját. A Kí­na felvétele ellen szavazó országok száma megfogyat­kozott, és már csak úgy tudták távoltartani Kínát az ENSZ-től, hogy „fontos határozatnak” nyilvánítot­ták a tagfelvételt, és három­negyedes szavazattöbbséget követeltek meg az ázsiai nagyhatalom beiktatásához a tagok sorába. Ezt az eljá­rási mesterkedést az Egye­sült Államok bizonyára meg­ismétli az idén is, azonban úgy látszik, az utolsó alka­lommal teheti meg. Kína kirekesztése a nem­zetközi kérdések megtár­gyalásából természetellenes helyzetet teremtett az egye­temesség elvére épített vi­lágszervezetben, és Kína ki­maradását megszenvedi a béke ügye is. Most, hogy az Egyesült Államoktól mindinkább füg­getlenedő Kanada elismerte Kínát és diplomáciai kap­csolatot létesített vele, s hogy Olaszország és Belgium is hamarosan csatlakozik az 53 államhoz, amelyek már elismerték a világ legnépe­sebb országát, az Egyesült Államok kénytelen lesz be­letörődni, hogy 1971-ben, az ENSZ következő közgyűlé­sén, leszavazzák.­ onsignore Alberto Gio­ vanetti, a Szentszék állandó ENSZ-meg­­figyelője, ezt a nézetet val­lotta a minap. Habár kije­lentését nem hivatalos for­mában tette, bizonyos, hogy a vatikáni diplomácia kivá­ló hírforrásaiból merített. Jellemző a gyorsan változó helyzetre, hogy a Vatikán sürgősen Equador államba helyezte át Accogli formózai pronunciását, és aligha küld helyébe mást Csang Kaj-sek szigetországába. Az ázsiai óriás növekvő világpolitikai súlyának ha­tására Japánban erősödő áramlatok követelik Kína elismerését, sőt újabban In­donézia is kacsingat Peking felé. Másfél év óta, a Kínai Kommunista Párt 1969 áp­rilisában megtartott IX. kong­resszusa óta, a kínai kül­politika rugalmasabb lett. Meg kell mondani, hogy ko­rábban, a „kulturális forra­dalom” idején, 1966. és 1969. között — jóllehet a külpoli­tikában is „szélsőséges for­radalmi” elveket követtek Kínában — az elhangzott szavak hangosabbak voltak a tetteknél, a kínai diplo­mácia pedig óvatosabb és tartózkodóbb volt a pekingi sajtóhangoknál. A kínai kül­ügyminisztérium reálisabb mértéket tartott, mint a Tien An-Men téren össze­­sereglett milliók előtt fel­lépő szónokok. A kongresszus után bekö­vetkezett az enyhülés: Ko­szigin és Csou En Laj rövid pekingi találkozása után tárgyalások kezdődtek a ha­tárkérdésekről, most pedig nagyköveteket neveztek ki az ügyvivők által vezetett diplomáciai képviseleteik élére; egy év óta — igaz nagy megszakításokkal — újra tárgyalgat Varsóban a kínai és az amerikai nagy­követ. Észak-Koreával a tartós elhidegülés után ba­ráti kapcsolatot teremtett Kí­na. Franciaországba nem csak nagykövetet nevezett ki, de Peking több francia minisztert fogadott kitünte­tő szívélyességgel. Kína be­fagyasztott diplomáciai kép­viseletei kezdeményezőek lettek, különösen ott, ahová új követségi vezetőket állí­tottak. A­z idén nagykövetek érkeztek Belgrádba és Pekingbe, és hosz­­szú kihagyás után kereske­delmi szerződést írtunk alá Kínával. Jugoszlávia nagy­vonalú külpolitikáját jellem­zi, hogy a Kínai Népköztár­saságot négy nappal kikiál­tása után, már 1949. októ­ber 5-én elismertük, hogy 1949 novemberében támo­gattuk felvételét az ENSZ- be — azon nyomban, hogy Kína ezen kérelmét beter­jesztette — függetlenül at­tól, hogy Sztálin hatására Kína megszakította velünk a diplomáciai kapcsolatot. Szorgalmaztuk Kína tagfel­vételét a világszövetségbe, habár „revizionizmusunkra” a gazdag kínai nyelv min­den átkát szórta. A Kínából jövő és a Kína felé megnyilvánuló kétoldali mozgást összegezve megál­lapítható, hogy a legnagyobb ázsiai állam hamarosan el­foglalja a jelentőségének megfelelő helyet a nemzet­közi politikai közösségben. Jövőre úgyszólván biztosan várható felvétele az ENSZ- be, ami fokozott felelősség­­vállalásra és realitásra bír­ja Kína politikáját, amelyre a kíméletlen hatalmi harc­ban nagy szüksége van a világnak. STEINITZ Tibor M Az újvidéki PROMET Textil- és Rövidáru Keres­kedelmi Vállalat (Lenin tér 5.) HIRDETMÉNY útján FÖLVESZ­­L a rövidáru raktárba gyakornokot 2. kereskedelmi utazót Vajdaság területére. FÖLTÉTELEK: 1. Kereskedelmi főiskola vagy magas szakképzettségű textil- és rövidáru kereskedő, 5—10 évi szakgyakor­lattal. Próbaidő 180 nap. 2. Magas szakképzettségű textil- és rövidáru kereske­dő, 10 évi szakgyakorlattal. Próbaidő két hónap. Fizetés illetményszabályzat szerint: 1074-L Ünnepi atomsortűz Az Egyesült Nemzetek Szervezete fennállásának 25. évfordulójáról világszerte szépen megemlékeztek. A fővárosokban pompás foga­dásokat adtak, amelyeken a díszbe öltözött közönség a világszervezet még sikere­sebb tevékenységére, a már­­már küszöbönálló boldog békekorszakra és U Thant főtitkár egészségére ürí­tette poharát. Mindenütt mél­tatták az ENSZ érdemeit és az ezüstjubileum jelentősé­gét, bár megemlékeztek az itt-ott még fellelhető hi­bákról és fogyatékosságok­ról is. Egyszóval ünnepelt a világ. Persze a kis országok sze­rényebben mint a nagyha­talmak, ami teljesen érthető. Nem mintha a kis országok nem ragaszkodnának a vi­lágszervezethez! Szó sincs róla. Hanem mert a nagy­hatalmak tehetősebbek, van miből költeniük a jubileumi ünnepségekre. Az Amerikai Egyesült Államok, a Szovjetunió és Kína például nem kímélt sem fáradságot, sem költsé­get, hogy millióikat érő atom­szerkezeteket robbantsanak fel a nagy jelentőségű év­forduló alkalmából. Mintha összebeszéltek volna, mind­hárman egyazon napon, a New York-i ünnepi ülés­sorozat megnyitásának nap­ján robbantottak. Ezzel is bizonyították, hogy a világ­­szervezet megszilárdítását szívügyüknek tekintik és a nemes cél érdekében min­den áldozatra készek. Be kell vallanunk: van­nak, akik a jubileumi atom­­sortüzet másképp ítélik meg. Olyan esztelenségeket állí­tanak, hogy a nagyok sem­mibe veszik az ENSZ-t, még inkább a határozatait. Hogy a nukleáris sorozatot figyelmeztetésül szánták a kis- és közepes országok fe­lé, hogy hát ne nagyon bíz­zák el magukat, ha tagjai is a világszervezetnek, de nem tagjai az atomklubnak! Mi nem értünk egyet a borúlátókkal. Hisz a napnál is világosabb, hogy az egésznek semmi köze sincs az erőfitogtatáshoz! Sze­rintünk az lett volna erő­fitogtatás, ha mondjuk San Marino fődelegátusa kardo­san, sarkantyúsan vonul be a New York-i díszterembe és kijelenti, hogy hazája, semmibe véve egy tucat ENSZ-határozatot, azonnali hatállyal megtámadja Fran­ciaországot. Hálistennek, ez még nem következett be. Mi inkább azt monda­nánk, hogy az atomsortűz, jubileumi jelentősége mel­lett, szerves része a nagy­hatalmak leszerelési erőfeszí­téseinek. Mert lehet-e há­borús célokra felhasználni egy felrobbantott atombom­bát? Mindannyian tudjuk, hogy ezt a technika mai ál­lása mellett nem lehet. A nagyok tehát így adták tud­­tul, hogy lassan és óvatosan bár, de meg akarnak sza­badulni az atomtartalékok nyűgétől. Hát csak így to­vább! Reménykedjünk, hogy megéri még az emberiség az utolsó bombák megsemmisí­tését is! Ha nem előbb, akkor az ENSZ 250. évfordulóján. J. C 3AKAJ Béla S. ol­dal Georges Pompidou ( МА1 NEMZETKÖZI életben a rövid villám­látogatások, az állam­férfiak közötti nemhivatalos, de annál alaposabb eszme­cserék sokszor nagyobb je­lentőségűek a hosszú, proto­kolláris programmal túlzsú­folt, hivatalos látogatásoknál és találkozóknál. Tito elnök — Hollandiából hazatérőben — ilyen rövid látogatást tesz a hét végén Párizsban, és néhány órás megbeszélést folytat Pompidou francia ál­lamfővel. A diplomáciai közvélemény hetek óta nagy érdeklődést mutat a találkozó iránt, ame­lyet még csak fokoz a kö­rülmény, hogy Pompidou el­nök a napokban érkezett vissza a Szovjetunióból, ahol az európai együttműködés szempontjából rendkívül eredményes megbeszéléseket folytatott és megállapodások­ra jutott a szovjet vezetők­kel. A Francia Köztársaság 59 éves elnökének karrierje egy ideig együtt futott nagy elő­dének, De Gaulle tábornok­nak az életútjával, mégis sok mindenben különbözik a francia politikusok életrajzá­nak megszokott kliséitől. Pompidou aránylag későn, 34 éves korában kapcsolódott be a politikai életbe, amikor már kiváló irodalomtanár hí­rében állt, az Akadémia bár­sonyszéke sem látszott szá­mára elérhetetlennek. Az előbb Marseille-ben, majd később IV. Henry nevét vi­selő és ma lázongó diák­jairól ismert párizsi líceum­ban tanító irodalomtanárnak sajátos munkastílusa volt, amelyhez ma is hű maradt. Zsebbe tett kézzel, szivar­ral a szájában, egyetlen sor jegyzet vagy napló nélkül, rendszerint késve érkezett az órákra. Előadásai könnyedek és érdekesek voltak. Diák­jai dolgozatait nem osztá­lyozta, csupán ironikus lap­széli jegyzetekkel mutatott rá a hibákra. 1940-ben, amikor De Gaulle életre hozta a Szabad Fran­ciaország mozgalmat, s ma­ga köré gyűjtötte a fiatal francia nemzedék „agytröszt­jeit”, a rendkívüli tehetségű Pimpidou-t bízta meg a tá­jékoztatás teendőivel. Az ed­digi irodalomtanár a legna­gyobb szenvedéllyel vetette magát új munkájába és et­től a pillanattól kezdve éle­te szorosan összefonódott De Gaulle politikai pályafutásá­val. A felgzabadulás után az ál­­lamtanáak tagjává nevezték ki, majd 1946 és 1949 között több magas tisztséget töltött be. Amikor De Gaulle átme­netileg visszavonult a politi­kától, Pompidou a Rotschild bankházba került, ahol mindössze néhány év alatt az igazgatói székig tornászta fel magát. A tábornok, nagy come back-je után, Pompidou-t tette meg kabinetfőnökének. 1961 tavaszán őt küldte sze­mélyes megbízottjaként Evianba a francia—algériai tárgyalások előkészítésére. De Gaulle 1962-ben minisz­terelnökké nevezte ki, oda­adó hívét anélkül, hogy Pompidou előzőleg minisz­ter, szenátor vagy akár kép­viselő lett volna. Hat éven át töltötte be ezt a tisztsé­get. Pompidou olyan, mint a kezem írása — mondta egy ízben De Gaulle miniszter­­elnökének odaadását, önfel­áldozását jellemezve, aki hű végrehajtója volt minden pa­rancsának. Pompidou azon­ban fokozatosan szőni kezd­te saját terveit. 1968-ban, a júniusi választások után — amikor Pompidou a népsze­rűség csúcsán állt — De Gaulle váratlanul leváltotta. Pompidou azonban éppen ebben az időszakban — ami­kor a tábornokkal való sze­mélyes kapcsolatai a fagy­pontig hidegültek — vált De Gaulle természetes utódjává, és 1969 áprilisában, miután Franciaország népe nemet mondott De Gaulle-nak, őt választották köztársasági el­nökké. Ezüstjubileum Az Egyesült Nemzetek Szervezete fennállásának és munkájának 25. évfordulóját ünnepli. Mi valósult meg az elmúlt század alatt, milyen mértékben teljesültek a viág népeinek óhajai és reményei? A válasz többféle lehet: a teljesen pesszimista, tagadó és kiábrándult választól kezdve a teljesen pozitívig és derűlátóig, attól függően, milyen szempontból tekin­tünk az ENSZ 25 éves tevé­kenységére, hogy egészben véve értékeljük-e munkáját vagy részleteiben, a lényeget tekintjük-e avagy a mellé­keset. Mégis a lehető leghelye­sebb választ azokban a kö­rülményekben kell keresni, amelyek közepette a világ­­szervezet fejlődött és dolgo­zott. Kétségtelen, hogy az ENSZ volt és marad a nem­zetközi helyzet barométere, egyben pedig szüntelenül ha­tással van a nemzetközi ese­mények alakulására. Máskép­pen nem is lehet: az ENSZ mindig hűen tükrözte a vi­lághelyzetet Igaz, fennállá­sával és tevékenységével mindig módosított valamit ezeken a folyamatokon, több-kevesebb sikerrel igye­kezett jobbá, szebbé tenni a világot. A világszervezet sikereit vagy balsikereit egy pilla­natra sem választhatjuk el a nemzetközi valóságtól, a tagállamok, főleg pedig a nagyhatalmak és a fejlett or­szágok magatartásától, attól a nemzetközi helyzettől, amelyben különféle érdekek ütköznek össze, s ebből ki­folyólag számos veszélyes válság, probléma és össze­ütközés keletkezik. Kétségtelen, hogy az ENSZ hat mindezekre a nemzetkö­zi eseményekre. Igyekszik demokratikusabbá tenni a nemzetközi viszonyokat, fel­építeni, megőrizni a szilárd békét. Ez a tény, valamint az, hogy a világszervezet nemcsak sok válságot, meg­rázkódtatást és tömbkonflik­tust vészelt át, hanem hoz­zá is járult ahhoz, hogy el­kerüljük a legrosszabbat — mindez beszédesen bizonyít­ja fennállásának történelmi szükségességét. Megállapít­hatjuk, hogy a békéért és az építő jellegű nemzetközi együttműködésért folytatott harc jelenlegi szakaszában az ENSZ nélkülözhetetlen. Megalakulásakor az ENSZ- nek 50 tagállama volt, ma már 127. Ellentmondásnak tűnik, de még mindig az az ENSZ egyik legnagyobb fo­gyatékossága, hogy olyan je­lentős országok nincsenek a tagjai között, mint a Kínai Népköztársaság. Az ENSZ gyengeségének tudható be, hogy a számbeli gyarapodást nem követték megfelelő eredmények. Az igazság kedvéért meg kell mondani, hogy emiatt a nagyhatalmakat terheli a legtöbb felelősség, amelyek gyakran megbénították az ENSZ munkáját, és a nagy világproblémákat, különösen a köztük felmerülő kérdése­ket, a szervezeten kívül vagy a szervezet megkerülésével igyekeztek megoldani. Az Egyesült Nemzetek Szervezete és a békeszerető emberiség érdekében létre­jött az el nem kötelezettek mozgalma, amely éppen az ENSZ-ben szándékozik ki­fejteni legjelentősebb tevé­kenységét. Ezt az elképzelést megerősítették az el nem kö­telezett országok történelmi jelentőségű lusakai csúcsér­tekezletén is. Nem túlzás, ha azt állít­juk, hogy az el nem köte­lezettség politikája döntő szerepet kapott abban a tö­rekvésben, hogy a világ né­pei ismét az ENSZ felé for­duljanak. Érthető ez, hiszen az el nem kötelezettség lé­nyegében az ENSZ Alapok­mányára támaszkodik, és ugyanazokért a célokért küzd: a független nemzetkö­zi viszonyokért, az egyen­rangúságért, a szuverenitá­sért, az erőszak módszerei­nek kizárásáért. A következő napokban tudjuk meg, hogy a világ minden részéből összesereg­­lett tekintélyes államférfiak mennyivel járulnak hozzá ahhoz, hogy a világszervezet valóban az legyen, amiért megalakították. Kiváló alkalom kínálkozik rá, hogy az előkészített ha­tározatok és nyilatkozatok elfogadásával az ENSZ ezüst­­jubileuma az egész békesze­rető emberiség ünnepévé le­gyen. Természetesen nem kell olyan ábrándokba rin­gatni magunkat, hogy köny­­nyű feladat ez, de hinni kell azokban az erőkben, ame­lyek felkészültek a harcra az ENSZ és egyben a világ né­peinek szebb jövőjéért

Next