Magyar Szó, 1970. október (27. évfolyam, 271-300. szám)

1970-10-19 / 288. szám

Hétfő, 1970. október 19. MAGYAR SZÓ Egyet meg kell célozni Három év után ismét alkalmam volt a napokban apróvadra vadászni a miskolci Március 15. Vadásztársaság területén. Fodor László, meghívására foglyászni mentem hat helybeli vadásszal. Három évvel ezelőtt, amikor először jártam területükön nyulat és fácánt lőttünk. A foglyot akkor még kímélték, mondván, hogy szaporodjon fel az állomány. Már akkor is igen sok fogolycsapat repült fel előttünk, de mégsem hittem volna, hogy e három év alatt ennyire elszaporodik. Körülbelül fél kilenc tájban kezdtük a vadászatot az Aranyos patak két oldalán Emőd és Bükkaranyos között. Nagyon kényelmesen vadászgattunk, közben reggeli- és ebédszünetet is tartottunk. Előbb egy nagyobb kukoricatáblát hajtottunk meg — eredménytelenül. A következőben már felröpült egy fogoly raj, s egyet ki is lőttek belőle, úgy látszik, szárnyazott volt, mert nem találtuk meg. A harmadik kukoricatáblában egymás után három csapat foglyot emeltünk fel, és mindegyikből leszedtünk egyet-egyet. Elhangzott a javaslat, hogy jobb lenne, ha megfigyelnénk, merre ereszkednek le a felzavart foglyok, és igyekeznénk felkeresni őket nem pedig újabb parcellákat meghajtani. A javaslat jónak bizonyult, mert rendszerint minden csapatra legalább még egyszer ráakadtunk, és mindig esett belőle egy-kettő. Ezúttal is bizonyságot szerezhettünk arról, hogy nem ajánlatos, helyesebben célszerűtlen és eredménytelen a rajba csak úgy vaktából belelőni, abban a hiszemben, hogy hátha több esik egyszerre. Mert mi is kísértésbe estünk egyszer-kétszer, s hirtelenjében a falka után durrantottunk, persze eredmény nélkül. Régi igazság: bármilyen nagy a fogolycsapat, egyet meg kell belőle célozni, és akkor nagyon valószínű, hogy az az egy le is esik, de gyakran megtörténik, hogy kettő is. Még a vadászat kezdetén közölte velünk a vadászati megbízott, hogy állítólag beteggyanús nyulakat észleltek a terepen, és ezért úgy határozott a társaság, hogy azon a vasárnapon legalább 3 nyulat kell lőni ellenőrzésre. Nagyon sok nyulat keltettünk fel a kukoricásokban, a legelőkön s a tarlókon egyaránt. Mondani sem kell, hogy mind úgy elfutott, mint a szélvész, és szemre semmilyen jelét nem láttuk a betegségnek. Bár mindanynyiunknak lett volna alkalma akár négy-öt nyulat is lőnie, egyikünk sem szánta rá magát, mert cipelnie kellett volna. Úgy véltük, majd a vadászat vége felé lesz rá idő. Végül azután, mikor már komolyra vettük a dolgot, csak egy ugrott fel előttünk, helyesebben Szkiba Gyula előtt, ő helyben is marasztotta, egyetlen lövéssel. Ez is jól fejlett, egészséges nyúl volt. Valószínűleg kiderül, hogy a nyúlbetegséget illetően nincs ok aggodalomra. Nem említettem meg az írás elején, hogy a társaság október 15-e óta foglyászik vasárnapként. Úgy döntött, hogy a fácánvadászat kezdetét október második felére halasztja, a nyulat pedig november elsejétől december 31-éig lövi. Pedig fácán is van ám jócskán az említett területen, és ebből is lőhettünk volna fejenként legalább ötöt-ötöt. Vendéglátóm megjegyezte, hogy bizony elhamarkodott határozat volt, hogy nem éltek a törvényadta joggal, és elhalasztották a fácánvadászat kezdetét. Végül azonban mégiscsak elégedettek voltunk a vadászattal, hiszen az idő is jó volt, és 35 fogoly volt a terítéken. TÖRKÖLY István A vadászat részvevői, balról jobbra: FODOR LÁSZLÓ, FAZEKAS ANDRÁS, GAJDOSI LAJOS, SZKIBA GYULA (ülnök) ILLÉS JÁNOS és KÖVES LAJOS. ШвŐszi halinozás A nagy árvíz után sokfelé még mindig víz alatt állnak a földek, és bár az emberek lecsapoló árkokat ástak, a beszakadt töltéseken oly gyorsan betóduló víz már két hónapja nem képes visszafolyni a csatornán keresztül a folyóba. Az iszapos, homokos árterületen áthömpölygő víz sárgás, zavaros foltként kavarog a csatorna torkolatánál, majd hosszan elnyúlva imbolyog a letisztult folyó egyre hűlő vizében. Ehhez a kifolyóhoz igyekeztem ezen a szép szeptember végi reggelen. Már meszsziről látszott a beáramló víz fodrozása, de messziről láttam a balinok rablását is. Ez annyi év után is mindig különös, izgalmas látvány, mely nem fakul el a ki tudja, hány nagy balin zsákmányolása után sem. Óvatosan közelítek a part mentén, és a kemény, agyagos parton zajtalanul kötök ki. Gyorsan összerakom a félig már felszerelt készséget, és a legszebb reményekkel röpítöm villantómat a halimradásokc által hullámzó vízbe. Ahogy a villantó halk csobbanással vizet ér, máris rácsap a rabló, és fut vele a folyó közepe felé. Na, ez jól kezdődik, csak a hal nagyon a víz felszínéhez közel fut, míg a nagyja rendszerint mélyebbre fúrja magát a kristálytiszta vízbe. Rövid fárasztás után kiemelek egy 60 dekányi balint. Leakasztom a horogról, és ,,küldd ide apádat”, tanáccsal ellátva útjára bocsátom. Ha pirosszárnyú keszeg lett volna, biztosan nem engedem vissza. A balin azonban több kilósra nő és én még szeretném hinni, hogy rajtam kívül sokan viszszaengedik az apróbb balinokat, hogy jövőre nagyobbak dobogtassák meg horgász szíveinket. A következő dobás is eredményes. Sajnos, ez még kisebb példány. Közben itt is, ott is jókorát csobban a víz és látom, hogy van itt „öregje” is, csakhogy ezek már ,magas szakképzettségű” villantókerülők. Egyre mesterkedek, ügyeskedek, süllyesztem-emelem villantómat, vezetgetem, terelgetem, cserélem, váltom — hiába, a nagyok nem mennek lépre. Az apraja ellenben szorgalmaskodik. Alig van dobás, amely eredménytelenül végződne. Már vagy tíz-egynéhány halat engedtem vissza, de a tarisznyám még üres. Kezdek bosszankodni. És lám, az emberi gyarlóság felülkerekedik bennem. Újabb 60—70 dekás példányt veszek le a horogról, és ez mintha nagynak tetszene a sok 30—10 dekás után. Elvégre, ne menjek már haza üres kézzel, hisz a horgászt aszerint becsülik, hogy mennyi halat visz haza. Igaz, én erre nem sokat adok, de mégis ... Pompásan szórakozom, csak sajnálom a sok sebesült apró balint. Hármat elengedek, míg egyet tarisznyába rakhatok. Azután ötöt engedek vissza, és egyet a tarisznyába. Mégis összegyűlt néhány kiló. Útközben hazafelé egy régen elsüllyedt roncs mellett csónakázom el. Amikor a víz már csak kicsit fedi a roncsokat és az egész környék örvénylik, itt is szép balinok szoktak tanyázni. Erre gondolva suhintom meg botomat, és alig úszik a villantó 1—2 métert, erőteljes, tompább akadás, majd határozottabb húzás jelzi, hogy itt nagyobb hal akadt horogra. Nem tagadhatom, kis híján kiléptem a csónakból örömömben, megfeledkezve arról, hogy alattam legalább 0 méteres a víz. Letereltem a halat a roncsok fölül, nehogy zsinórom valahol elakadjon és a nyílt vizen fárasztottam. Néha-néha sikerült a hajszálvékony zsinórral a víz színére kényszerítenem, de rögtön lebukott. Láttam, hogy ez kétkilósnál is „erősebb" példány. Boldogan emeltem be a szép halat csak úgy puszta kézzel. Ám már ezt szoktam meg. A kezem biztosabb, mint a meritóháló. 7. oldal Másnap találkoztam egy horgásztárssal, aki látta az előző napi zsákmányt. Akkor vele volt egy másik horgásztárs is. ..Jaj — mondja nekem —, a barátom már kora reggel felment oda, ahol maga fogta tegnap a halat. Egész izgalomba jött. Mondta, hogy elleste, milyen villantóval horgászott oly eredményesen”. Nem kell azt ellesni, megmutatom én szívesen bárkinek, csak ne higgye, hogy elég megnézni azt a vadászpuskát, amellyel valaki sok nyulat vagy vadgalambot lőtt, és máris biztos a siker. Amint hallottam, másnap a horgásztársam, az ellesett mansajival és az elárult jó horgászhelyen nem fogott halat. Kár pedig a jó tanácsot sem sajnáltam volna, ha kérdez.