Magyar Szó, 1970. október (27. évfolyam, 271-300. szám)

1970-10-19 / 288. szám

10. oldal if EGY ORSZÁG A KAKASTOLLA­I ÁRNYÉKÁBAN (8) 1918. határozatot hoztak két új ke­rületi parancsnokság, több mint hatvan szárny- és szakaszparancsnokság létre­hozására, ezzel együtt tervezte a kor­mány a létszám felemelését tizennyolc­ezerre. E tervek megvalósítására azon­ban a világháború miatt már nem ke­rülhetett sor. A Tanácsköztársaság idején a csend­őrség elemeire hullott szét, a népfel­kelők otthagyták az őrsöket, a hivatá­sos csendőrök itt-ott megpróbáltak szembeszállni a frontokról fegyveresen hazaözönlő katonákkal. Eredménytele­nül. Nem tudott jelentős ellenállást ta­núsítani. Ahogy viszont Horthy Miklós bevo­nult Budapestre, megkezdődött a csend­őrség újjászervezése. Eleinte mindössze 5—6000 ember felett rendelkezhetett a ,,fővezér”. A honvédelmi miniszter egyetemistákkal erősítette meg a testü­letet. Ilyen volt a „M. kir. Műegyete­mi” csendőrzászlóalj is. Igali Béla, aki tagja volt az alakulat­nak, naplót vezetett: „Délelőtt felvettek a műegyetemi karhatalomba. A nagyezüst vitézségi érmes ellenforradalmár Hermann Maxi protezsált és az egyik barátja, akik jót is álltak értem. A karhatalom törzs­­irodája a Műegyetem középületének magasföldszintjén működött, ahol egy ívet toltak elém, amelyen több kérdés­re kellett válaszolnom, főleg arra, hogy mit csináltam a Kommün alatt. Nyomban azután megkaptam a zsol­­domat, egészen meghökkentően nagy pénzt! Többet, sokkal többet fizettek nekem tíz napra, mint amennyi nyug­díjat szegény édesanyám egész hónapra kapott, pedig az apám 34 évig szolgálta az Államvasutat és főtisztviselő volt, amikor meghalt”. Az új csendőralakulat és az akkori rendőrség között gyakran történtek incidensek. Többször amiatt, hogy ki tisztelegjen kinek. Újra Igali Béla nap­lójából: „ ... Vacsora után hangos incidens verte föl az elnéptelenedett földszinti iskolafolyosót. Egy magas rangúnak látszó idősebb rendőrtiszt porolt magá­ból kikelve Zucker Ferenc főhadnagy­­gyal, a mi szakaszunk parancsnokával. — Beniczky Tamás rendőrfőparancs­nok vagyok — kiáltozta, de úgy, hogy visszhangzott a kongó épület — főhad­nagy úr tehát tisztelegjen nekem! — Eszemben sincs, rendőrnek nem vagyok köteles tisztelegni — viszonza Zucker főhadnagy egykedvűen, mire a rendőrparancsnok kirohant a kapun”. Nem ismerték a morál alapvető sza­bályait a műegyetemisták, a csendőr­zászlóaljban. Ezt bizonyítja Richter Fe­renc százados „beszerzési csoportjának” az esete. Ez azzal foglalkozott, hogy vi­déken viszonylag olcsón élelmet szer­zett, és ezt szétosztotta a karhatalmis­­ták között. Egészen addig, amíg az egyik „beszerző” botránya nem vetett véget a csendőrök fekete kereskedel­mének. Az illető ugyanis a déli határ­ra utazott egy parasztszekéren. De pénz és áru nélkül sebesülten tért vissza. — Rám lőttek a szerbek, és elvették a 80 000 koronámat — mondta a „be­szerző”. Hamarosan azonban kiderült, hogy hazudik. Elkártyázta a pénzt és utána saját Frommerjével a lábába lőtt. Letartóztatták és fogdába zárták. Minden eszközt felhasznált a mű­­egyetemista csendőrök parancsnoksága, hogy a felfegyverzett fiatalokat szem­beállítsa a főváros lakosságával. Május 18-án a zászlóalj-napiparancs azt állí­totta, hogy mérgezett tűvel felfegyver­­­zett „nihilisták” vadásznak a katona­tisztekre. Ezért a nagy tömegek elke­rülése fölöttébb ajánlatos, mert villa­moson, kirakatok előtt és hasnló he­lyeken szokták elkövetni a merényle­tet. Néhány nappal később megkezdődött Stromfeld Aurél pere a Margit körúti fogházban. Az őrszolgálatot a műegye­temi zászlóalj látta el, tehát Horthy tökéletesen megbízott fiatal csendőrei­ben, mert a kényes és kritikus helyekre őket küldette. (Igali naplójából: „Júli­us 19. Tegnap őrszolgálatos voltam a Margit körúti fogházban és a főtár­gyalási teremben elhelyezett készült­ségbe kerültem. Délelőtt tízkor a had­bíróság elnöke, Rácz Gábor kihirdette az ítéletet, amely szerint a hadbíróság Stromfeld Aurélt 3 évi súlyos börtönre ítélte”.) Szeptemberben toborozás kezdődött a műegyetemista csendőrök között. Vezér­kari tisztek jelentek meg és olyan el­szánt és mindenre kész fiatalembere­ket kerestek, akik hajlandók részt venni egy szabadcsapatban, amely ok­tóberben betör a ruszinok földjére, hogy ott lázadást szítson a csehek ellen, és Lengyelországgal felvegye az össze­köttetést. „Többen vállalták ezt a ne­héz és eléggé el nem ítélhető feladatot. Akik jelentkeztek a csendőrök „sza­badcsapatába”, azoknak a szervező ve­zérkari tisztek ezt mondták: — Elfogatástok esetén nem vonat­koznak rátok a genfi megállapodások. Kém gyanánt fognak kezelni, ha a cse­hek kezébe kerültök és szörnyű kín­zások után az akasztófa vár rátok ... Néhány heti izgatott készülődés után, decemberben a „szabadcsapatba” belé­pett csendőrök titokban értesítést kap­tak a Kettős Kereszt Vérszövetség nevű nacionalista egyesülettől, hogy azonnal jelentkezzenek a New York-i palota melletti irodában. Ott egy fekete asztal előtt megeskették őket és közölték ve­lük, hogy december 24-én legyenek a­ Keleti pályaudvaron, indulásra készen. Gondolkodás nélkül teljesítették a csendőrök, mármint a „szabadcsapato­sok” a parancsot. Karácsony estéjén ott álltak egy hosszú tehervonat mel­lett a pályaudvaron. Fegyvert, lőszert, pokrócot, kenyeret és szalonnát kapott minden ember. Va­lamennyit beszállították egy hosszú te­­hervonatba, és már azt hitték, hogy indulnak, amikor erélyes parancs har­­sant: — Kiszállás, a vagon előtt sorakozz! Kelletlenül felsorakoztak és egy vál­tótorony ablakában megjelent egy is­meretlen egyenruha. (Folytatjuk) (­ ­65) Amikor magányosan lefeküdt, ál­mában meg it légelhárításba ütközött Bologna ____ válla fölött meg Aarry lógott förtelmesen a gépben, és pöfetegen és dögletesen rákacsintott. Reggel Luci­­ana keresésére futott: átkutatott minden francia hivatalt, amit csak talált, de sehol sem tudta senki miről beszél, és akkor rémülten tovább futott, oly tébolyultan, összetörten és kapkodva, hogy folyton fut­nia kellett félelmében valahová, például a legénységi állomány lakosztályába, a cit­romszínű bugyit viselő zömök szobalány­hoz, akit az ötödik emeleten Hóden szo­bájában talált meg, amint éppen porolt szúrós barna szvetterében és vastag sötét szoknyájában. Hódén akkor még élt, és Yossarian megállapította, hogy Hódén szobájában van, mert neve fehér betűkkel virított kék katonzsákján, amelyben meg­botlott, amint alkotó keserűségének dü­hében berontott az ajtón, rá a szoba­lányra. Az asszony derékon kapta a szük­ségében feléje támolygót, mielőtt még el­terült volna, és amint hanyatt ráesett az ágyra, magára húzta, és vendégszeretően magába zárta Yossariant, ernyedt és vi­gasztaló öleléssel, míg kezében fönt mint győzelmi zászlót lobogtatta a portörlő rongyot, széles, brutális, szeretetreméltó arca pedig előítélet nélküli barátsággal és kedvtelve bámult föl rá. Éles, rugalmas suttyanás hallatszott, ahogy citromszínű bugyiját — amin mindketten feküdtek — letolta anélkül, hogy egy pillanatra is megzavarta volna Yossariant. Amikor végeztek, Yossarian pénzt nyo­mott a markába. Az hálásan átölelte. Ő visszaölelte. Amaz megint átölelte, és megint magára húzta az ágyon. Amikor ezúttal végeztek, még több pénzt nyomott a markába, és kirohant a szobából, nehogy még egyszer hálásan átölelje. Otthon, a saját lakosztályában, amilyen gyorsan csak tudta, összedobta a holmiját, ami pénze megmaradt, hátrahagyta Natelynek, és rohant vissza Pianosára egy ellátmányt szállító repülőgépen, hogy Édenkórász Jóé­tól bocsánatot kérjen, amiért kizárta őt a szobából. A bocsánatkérés szükségtelen volt, mert Éhenkórász Joe derűsen fo­gadta, amikor Yossarian rátalált. Éhen­kórász Joe fülig húzott szájjal vigyorgott, és Yossarian azon pillanatban rosszul lett, mert megértette, mit jelent a jókedv. — Negyven bevetés — jelentette ki Éhenkórász Joe készségesen, lírai hangon, felszabadultan és ujjongva. — Az ezre­des megint felemelte. Yossarian megdermedt. — De hát ne­kem harminckettőm van, az isten verje meg! Még három kellett volna, és túl lennék rajta. Éhenkórász Joe közönyösen vállat vont. — Az ezredes negyven bevetést akar — ismételte. Yossarian félrelökte őt az útból, és egyenesen berohant a kórházba. 17. A katona fehérben Yossarian egyenesen berohant a kór­házba, mégpedig azzal a határozott szán­dékkal, hogy inkább örökre ott marad, mintsem egyetlen bevetéssel is többet re­püljön annál a harminckét bevetésnél, amije már volt. Tíz nap múlva, amikor megváltoztatta szándékát, és kijött, az ezredes negyvenötre emelte a bevetések számát, és Yossarian egyenesen visszaro­hant, mégpedig azzal a határozott szán­dékkal, hogy inkább örökre a kórházban marad, mintsem egyetlen bevetéssel is többet repüljön annál a hattal több be­vetésnél, amit épp teljesített. Yossarian bármikor berohanhatott a kórházba, amikor csak akart, a mája mi­att, meg a szeme miatt; az orvosok ugyanis nem tudták orvosolni májpanaszait, és nem tudtak soha a szemébe nézni, vala­hányszor azt mondta nekik, hogy májpa­nasza van. Egészen addig jól megvolt a kórházban, amíg nem volt igazán súlyos beteg ugyanabban a kórteremben. Szer­vezete elég erős volt, hogy alig valami kis kényelmetlenség árán túlélje bárki más maláriáját vagy influenzáját. Keresz­tül tudott esni mások mandulaoperá­cióján műtét utáni visszaesés nélkül, el tudta viselni sérvüket és aranyerüket, könnyebb undorral és hányingerrel. De körülbelül ez volt minden, amin keresz­tül tudott esni anélkül, hogy bele ne betegedne. Ami ezután következett, az már távozásra késztette. Kitűnően pihent a kórházban, mivel nem kívánták tőle, hogy csináljon is valamit. A kórházban csak azt kívánták tőle, hogy vagy haljon meg, vagy legyen jobban, és minthogy először is kutya baja sem volt, a job­­bulás nem okozott nehézséget. Kórházban lenni jobb volt, mint Bo­logna fölött lenni, vagy Avignon fölé re­pülni, Hupple-lel és Dorssal a botkor­mánynál, miközben hátul a farokban Hódén haldoklik. Benn a kórházban rendszerint nem volt annyi beteg ember, mint amennyit Yos­sarian a kórházon kívül látott, és benn a kórházban általában kevesebb olyan em­ber volt, akinek komoly baja lett volna. Benn a kórházban sokkal alacsonyabb volt a halálozási arányszám, mint a kór­házon kívül, és a halálozási arányszám sokkal egészségesebb volt. Kevés ember halt meg szükségtelenül. Az emberek a kórházon belül sokkal jobban értettek a haldokláshoz, és sokkal tisztábban, sok­kal rendszeresebben csinálták. A halált ugyan nem tudták uralmuk alá hajtani a kórházban sem, de legalább viselkedni megtanították. Udvariasságra nevelték. Nem tudták becsapni a halál előtt az ajtót, de ha már bent volt, úri mód kel­lett viselkednie. Bent a kórházban ízlé­sesen, finoman adták ki lelküket az em­berek. Nem volt az a durva, rút kér­kedés a haldoklás körül, ami oly általá­nos a kórházon kívül. Nem robbantak szét a levegőben, mint Kraft, vagy a ha­lott ember Yossarian sátrában, nem fagy­tak halálra sugaras nyáridőben, ahogy Hódén halálra fagyott, miután átadta tit­kát Yossariannak a gép farkában. — Fázom — nyöszörögte Hódén. —­ Fázom. — Ugyan, ugyan — próbálta Yossarian csitítani. — Ugyan, ugyan. Nem menekültek előle eszeveszetten és rejtélyesen egy felhőbe, ahogy Clevinger csinálta. Nem robbantak szét alvadt vér­csomóban. Nem fulladtak meg, nem ütötte őket agyon a villám, nem marcangolta őket szét a gép, nem morzsolta őket ösz­­sze földcsuszamlás. Nem lőtték agyon őket útonállók, nem fulladtak halálra megerő­szakolás közben, nem döfték le őket kocs­mában, szüleik vagy gyermekeik nem vágták fejbe baltával őket. Végezetül nem haltak meg Isten valamely más csele­kedete által. Nem fulladtak meg levegő­­hiányban. Úriemberként véreztek el a műv­dőben, vagy egyetlen megjegyzés nélkül kilehelték lelküket az oxigénsátor alatt. (Folytatjuk) •­ ­••••••••••••••••••••••••••a MAGYAR SZÓ Hétfő, 1970. október 19. Stuart Mária A TERV Pirkadt már és Mária egyedül volt lak­osztályában. Darnley és Ruthven eltávoz­tak. Csak egy őrt hagytak a királynő ajta­ja előtt, akinek megparancsolták, hogy a királynő nem hagyhatja el lakosztályát és senki sem léphet be hozzá. Mária az ab­lakhoz ment, felnyitotta, de visszahőkölt a tátongó mélység elől. Sajnos, a szökés kilátástalan volt. Letekintett a várudvar­ba és ajkába harapott nehogy kiáltania kelljen. Riccio tetemét látta az udvar kö­vezetén. Visszalépett az ablaktól, de a vérig sér­tett asszonyban nem halt ki az akaraterő. Maga elé bámult, közben agya sebesen dolgozott. — Hogyan, szabadulhatnék meg ebből a csapdából? — törte a fejét. Kap­csolatot kell teremtenie a külvilággal, majd elválasztani a gyönge Darnleyt az összeesküvőktől. Ki kell játszani őket egy­más ellen — döntötte el magában. Nagy akaraterő volt törékeny testében. Átható kiáltást hallatott, szinte felüvöl­­tött, és a földre vetette magát, közben fel­döntött egy fotelt. A sikoltásra felfigyelt az őr, megijedt és nyomban értesítette az őrparancsnokot. Ez a szobába sietett és Máriát ájultan látta a padlón heverni... Az őrparancsnok Darnleyhez rohant: — Sire, a királynő elájult! Darnley elsápadt, mert feleségét az ötödik hónapban tudta. Attól félt, hogy idő előtt szüli meg a trón örökösét.

Next