Magyar Szó, 1971. január (28. évfolyam, 1-29. szám)

1971-01-14 / 12. szám

4. oldal Európa ma és holnap Földrészünk biztonsága a­z európai népek emlé­kezetében még mindig rendkívül élénken él­nek e század tragikus ese­ményei: a két világháború, amely elsősorban ezen a föld­részen okozott pusztítást. Európában két szembenálló katonai politikai tömb hatá­rai találkoznak, s a két töm­b közötti viszony — a szem­benállás fokozódása, vagy az érdekek bizonyos m­értékű közeledése — nagy befolyás­sal van az együttműködésre, a feszültség csökkenésére, a béke és a biztonság megszi­lárdulására. Európának rend­kívül fontos szerepe van a világpolitikában, ebből adó­dik a következtetés, hogy az itteni­­államközi és gazdasági együttműködés fontos hozzá­járulás egy olyan biztonsági rendszer létrehozásához, amely földrészünkön megte­remti a tartós béke és az előrehaladás alapjait. Európában sohasem volt ilyen hosszú és viszonylag szilárd békés időszak, ami­lyen a második világháború óta eltelt huszonöt év. An­nak ellenére is, hogy a kon­tinenst két szembenálló ka­tonai-politikai csoportosulás osztja meg. Ezt a tényt, a tömbökön belül, gyakran a nemzetközi viszonyok jelen­legi állapotának pozitív ér­tékelésére használják fel. Azt állítják, hogy kontinensünk e szövetségek jóvoltából él­vezi a békét és biztonságot, a biztonság azonban rendkívül kockázatos. Az ilyen nemzetközi viszonyok mindig nagy áldozatokat kö­vetelnek, nemcsak az ötve­nes években, a hidegháború idején, hanem a hatvanas években is, amikor megkez­dődött a — nagyon lassú — felengedésű­ folyamat. Az időnként keletkezett viszá­lyok a kritikus pontig kiélez­ték a nemzetközi viszonyo­kat, a fegyverkezési verseny pedig, amely beláthatatlan következményekkel járhat, valamint a megosztott euró­pai piac okozta korlátok so­kat rontottak a kontinens belső társadalmi és gazda­sági helyzetén, veszélyeztet­ték a politikai stabilitást, gá­tolták a fejlődést, és kérdé­sessé tették egyes országok biztonságát. Az európai föld­részen sohasem állt béke ide­jén ennyi jól felszerelt és nagy létszámú hadsereg egy­mással szemben. Nem olyan helyzet ez, amelyben Európa biztonságban érezhetné ma­gát, vagy hosszabb békés időszakra számíthatna. A feszültség enyhülése ak­kor következett be, amikor kiegyenlítődött a Szovjetunió és az Egyesült Államok nuk­leáris hatalma. A jelenlegi status quo ezzel biztosítékot kapott, és a megosztott Eu­rópa, az úgynevezett atom­­esernyő árnyékában, meg­kezdte az államközi kapcso­latok fejlesztését. A megbé­kélés folyamatát időnként nemzetközi viszályok zavar­ták meg, amelyek a tömbök erőegyensúlyra való törekvé­sét tükrözik. A tömbök kö­zötti feszültség enyhülése, illetve a viszonyok elhide­­gülése a nagyhatalmak erő­egyensúly-politikájának ve­lejárói az egész világon, s így Európában is, aminek következtében földrészünk biztonsága mindig üveglába­­kon áll. A kontinensünkön bekö­vetkezett enyhülést a világ más részein jelentkező krízis kísérte. A Közel-Keleten, a Távol-Keleten vagy a világ más részén megbomlott erő­­egyensúly az európai kérdé­sek rendezését is megnehe­zítette. Az európai országok biztonsága a tömbök közöt­ti erőegyensúly függvénye. A nagyhatalmak biztonsági elképzelései azonban egyre kevésbé fedik az atomfegy­ver nélküli országok érde­keit, attól függetlenül, hogy ezek tagjai-e a tömböknek vagy sem. A kis és közepes európai országok­­, amelyek legna­gyobb részt tagjai a két ka­tonai-politikai szövetségnek — arra használták fel a fe­szültség enyhülését, hogy felmérjék érdekeiket saját biztonságuk szempontjából, de a kontinens békéjének szempontjából is, ami előfel­tétele saját biztonságuknak. Kétségtelen, hogy az euró­pai országok gazdasági, kul­turális és más jellegű kap­csolatainak fejlődése — az illető országok tömbökhöz való tartozása ellenére — je­lentősen hozzájárult a kon­tinens megszilárdulásához. Mindez lehetővé tette, hogy fokozatosan kialakuljon a nagyobb bizalom légköre,­­amelyben meg lehet oldani a bonyolultabb kérdéseket, köztük a biztonsággal kap­csolatos kérdéseket is. A po­litikai légkör felengedése idején felszínre kerültek a nézetbeli különbségek a nagyhatalmak és európai szö­vetségeseik között. Francia­­ország 1967-ben ki is lépett az Atlanti Szövetségből azzal az indoklással, hogy ezt sa­ját érdekében teszi, mert biztonságával nem egyeztet­hető össze, hogy belekeve­redjen a távol-keleti konf­liktusba, csak azért, mert az Egyesült Államok háborút kezdett Vietnamban. Az 1968-as csehszlovákiai ese­mények bebizonyították, hogy különbségek vannak a biz­tonsággal kapcsolatos elkép­zelésekben a Varsói Szerző­désen belül is. Az európai országok to­vábbi fejlődése és Európa megszilárdulása megkövete­li, hogy túllépjünk a tömb­kereteken. Az atomesernyő nem szavatolja a biztonságot. Ellenkezőleg. Az európai or­szágok, amelyek nem tartoz­nak a szemben álló szövet­ségekhez, biztonságukat füg­getlenségükre és a többi or­szággal való együttműködés­re alapozzák. A szocialista Jugoszlávia példája annál je­lentősebb, mert a világ más országaival folytatott együtt­működéssel, különösen pedig el nem kötelezett politikájá­val megerősítette a kollek­tív biztonság alapjait. Ez a politika mind elfogadhatóbbá válik az európai országok számára. Ezért a Varsói Szer­ződés tagállamainak az eu­rópai biztonsági értekezlet megtartására és az országok közötti együttműködésre va­ló felszólítása rendkívül idő­szerű témája lett az európai politikusok megbeszélései­nek. Ha e konferencia teljes sikerrel járna, fel lehetne számolni a katonai-politikai tömböket, és helyükbe létre­hozni az európai kollektív biztonsági rendszert. Ehhez azonban sokkal nagyobb bi­zalomra és alapos előkészü­letekre van szükség. A né­metkérdés, jóllehet Willy Brandt nyugatnémet kancel­lár rendkívül dinamikusan látott hozzá a második világ­háború utáni korszak e leg­súlyosabb problémájának rendezéséhez, még mindig bizalmatlanság forrása. A vi­lág egyik iparilag legfejlet­tebb országának, Nyugat- Németországnak az érdekei többé nem tűrhetik meg a tömbök által megszabott alá­rendelt szerepet, és azt, hogy az országot érdeklő kérdése­ket csak közvetítők útján oldhatják meg. Az NSZK ön­álló fellépése arról tanúsko­dik, hogy az európai orszá­gok érdekei egybeesnek a kö­zös európai biztonság érde­keivel. Ennek bizonyítására említsük meg azt, hogy az NSZK az Odera—Neisse-ha­­tár elismerésével egyben el­ismerte az európai területi status quót is. Európa számára nincsen visszaút. A háború utáni korszak lezárult, s amint Helmuth Schmidt nyugatné­met véderőminiszter mondot­ta, Kelet és Nyugat között a feszültség felengedésének­­korszaka következhet, amely­ben megszűnik a szemben­állás, és fokozódik az együtt­működés. A bizalom problémája mellett fennáll az európai or­szágok szélesebb körű meg­beszéléseire tett előkészüle­tek kérdése is. Nem hisszük, hogy az európai biztonság szilárd alapokra kerül, ha a megbeszélések a Kelet—Nyu­gat tárgyalásokra korláto­zódnak. Minden európai or­szágnak szerepet kell kapnia a multilaterális véleménycse­rében a biztonság kérdései­ről és az együttműködés ki­bővítésének lehetőségeiről. Támogatni kell a finn kor­mány javaslatát, hogy Hel­sinkiben kezdjenek megbe­széléseket az európai orszá­gok nagykövetei. Az európai biztonsági ér­tekezlet alapos előkészítése érdekében már kezdettől fog­va demokratikus módszere­ket kellene alkalmazni a megbeszéléseken, mert csak így szavatolható a konferen­cia demokratikus légköre. Helsinkiben már most meg lehetne vitatni az együttmű­ködés egyes kérdéseit, hogy ezzel nagyobb lendületet kapjanak a feszültség enyhí­tésére irányuló törekvések, és hogy az újfajta együttmű­ködéssel kialakuljon a kellő légkör. A multilaterális meg­beszéléseken vitát kezdhet­nénk a magatartás szabályai­ról az ENSZ-alapokmány alapján, valamint az európai országok közötti békés ko­­egzisztencia elveiről, függet­lenül a zárt csoportosulások­tól. Az európai biztonsági kon­ferencia sokkal kedvezőbb kilátásokkal kezdhetné mun­káját, ha már előzőleg egy multilaterálisan megvitatott dokumentum kerülne napi­rendjére. E dokumentumnak ünnepélyesen szavatolnia kel­lene minden európai ország függetlenségét, szuverenitá­sát, egyenrangúságát, integ­ritását és magában kellene foglalnia azt az elvet, hogy az európai országok kizár­ják egymás közti viszonyuk­ból az erőszakot és a nyo­mást, valamint a más orszá­gok belső ügyeibe való be­avatkozás módszerét. Ezzel természetesen nem merül ki azoknak a problé­máknak a listája, amelyeket meg kellene vitatni a konfe­rencián, illetve a konferen­ciákon. Az európai közvéle­mény a jelek szerint abban reménykedik, hogy a politi­kai felengedés konkrét for­mákat ölt. A jövőre nézve is szavatolni kellene az euró­­pai biztonságot, és bővíteni az együttműködést a gazda­ságilag egymásra utalt euró­pai országok között. A világ más országai is érdekeltek abban, hogy Európában lét­rejöjjön a kollektív biztonság rendszere. Ez nagy hozzájá­rulás lenne az általános biz­tonsághoz és a világbékéhez. Mariján BARISIC jordániai helyzetkép MAGYAR SZÓ Csaknem tizenhatmillió díjmentes üdülés . A társadalombiztosítási alap a Szovjetunióban, 1­971-ben a múlt évihez vi­szonyítva 7 százalékkal nö­vekszik. 1970-ben összesen 17 milliárd rubelt fordítot­tak a társadalombiztosítás szükségleteire. Az összeg legnagyobb részét, mintegy 11,6 milliárd rubelt, a nyug­díjak tették ki. Ezek a ki­adások 1969 óta 1,2 milli­árd rubellal emelkedtek, összesen 3702,4 millió rubelt az ideiglenesen munkaképtelenek segélye­zésére utaltak ki. Az 1970. évben továbbfejlesztették a szanatóriumi gyógyfürdő­­hálózatot. A szakszervezetek egy­ségesítették a társadalom­­biztosítási rendszert a kol­hozparasztok körében is, akik jelenleg már egysége­sen rögzített és biztosított normák alapján jutnak se­gélyhez betegség vagy szü­lés esetén, és ugyanolyan jogot formálhatnak a sza­natóriumi, üdülői és turis­tabeutalókra, mint más dol­gozók. 1971-ben előreláthatólag 18,5 milliárd rubelt for­dítanak a társadalombizto­sítás kiadásainak fedezésé­re. 92 milió rubellal növe­lik a dolgozó nőknek a ter­hesség és szülés esetén nyújtott segélyösszeg kere­tét. Emelték a nyugdíjak át­lagszintjét is. A költségve­tés erre a célra 12 704 mil­lió rubelt irányoz elő. Az új esztendőben több mint 8 millió szovjet dol­gozó és alkalmazott s csak­nem 8 millió kisdiák tölt­heti szabadságát díjmente­sen, illetve kedvezménye­sen üdülőkben és úttörőtá­borokban. Csütörtök, 1971. jan. 14. Többé ne kerüljön összeütközésbe a hatalom és a nép... A varsói Polytika a decemberi eseményekről A decemberi társadalmi forrongások és az azokat követő politikai változások a legnagyobb mértékben lekötik az egész lengyel közvélemény figyelmét. A de­cemberi események okainak és következményeinek fel­mérése szempontjából igen érdekes a varsói Polytika című hetilap január 2-i vezércikke, amelyet kivona­tosan közlünk. A gdanski, gdyniai, szcze­cini, elblagi és slupski tra­gikus események megrázták egész társadalmunkat, kivál­tották barátaink aggodalmát és ellenségeink örömét. Az összetűzések, az utcai tünte­tések és sztrájkok, amelyek­re több munkaközösségben sor került, rámutattak arra a mély politikai válságra, amelybe a lengyel társada­lom jutott. A közrend helyreállítása, a törvényesség és a jogi in­tézmények tiszteletben tar­tása az első haladéktalan és múlhatatlan előfeltétele volt a politikai és a gazdasági élet rendezésének. Emlékezetünk­ből azonban nem törölhetjük ki azt a tényt, hogy a de­cemberi események ember­életeket is követeltek. A bal­ti városok utcáin elesett em­berek emléke mindannyiunk kötelességévé teszi, hogy a társadalom olyan mechaniz­musát teremtsük meg, amely lehetetlenné teszi, hogy a jö­vőben­­összetűzésbe kerüljön a hatalom és a nép, és hogy megszakadjon a munkásosz­tály és a párt kapcsolata. Bármennyire is keserűen hangzik, ki kell mondanunk: a decemberi napok esemé­nyei bebizonyították, hogy ezek a kapcsolatok igencsak meginogtak. A munkásosz­tály dühe látszólag ugyan el­sősorban a minden térítmény nélküli áremelkedés ellen irányult, de voltaképpen azok ellen fordult, akik ezt nem tudták megakadályozni. Gaz­daságunkban a stagnáció je­lei mutatkoztak. A propagan­da útján azonban gyakran­ olyan kép tárult elénk, amely eltért a valóságtól. Nem a szavak özönére van szükség A tüntetések méretei ki­zárják azt a feltevést, hogy az okokat csak az ország egy részében vagy egy iparágá­ban kell keresni: a munka­­közösségek országszerte a po­litikai élet, a párt- és a gaz­daságirányítás megváltozta­tását követelték. A tömegek hajlandók az áldozatra és a lemondás­ra, ha látják, hogy a vezető­ség számol érdekeikkel, és azok alapján építi ki prog­ramját, fordított azonban a helyzet, ha a vezetőség csu­pán a statikus derűlátásra támaszkodik, a tényeket vi­szont, amelyek szembeállít­ják a valósággal, sötét bal­sejtelmeknek minősíti. Természetesen az utcai tüntetések nem a legmegfe­lelőbb módja a politikai kö­vetelések beterjesztésének, be kell azonban ismerni, hogy a munkások tudatos viselkedése nem hagyott szé­lesebb területet az ellensé­ges és szocialistaellenes ele­mek mesterkedéseire, bár ilyen kísérletek is tapasztal­hatók voltak. A Lengyel Egyesült Mun­káspárt Központi Bizottsága december 20-i ülésén az egyetlen helyes utat válasz­totta, hogy meggátolja az ese­mények veszélyes irányvéte­lét , politikai úton oldotta meg a konfliktust. Az szemé­lyi változások és az alapvető, égető problémáknak a párt részéről történt nyílt feltárá­sa visszaállította a töme­gek bizalmát. A párt vezetősége azonban a népnek és­ a munkásosz­tálynak adott ígéretét csak abban az esetben válthatja be egészében, ha a párt min-' den tagjának, minden aktí­vájának és a hatalom vala­mennyi szervének nem csu­pán deklaratív, hanem tény­leges támogatását élvezi konstruktív munkára, nem pedig a szavak özönére van szükség. Nincs olyan határozat, amelyről titokban kellene tárgyalni Természetesen a személyi változások önmagukban még nem töltik meg pénzzel az államkasszát, sem pedig áru­val a gazdaságot, de új stí­lust vihetnek, és kell hogy vigyenek, a társadalom leg­fontosabb problémáinak megoldásába. Nincs olyan határozat, amelyről titokban kellene vitázni. Nincs olyan irányelv, amelynek nyílt megvitatása kárt okozhatna. Csak az a tényleges és iga­zi program, amelyet közösen fogadnak el, és így is való­sítanak meg. Csak ilyen ala­pon teremthető meg az egész párt egysége, kollektív fele­lősségérzete a nép előtt. Nem szabad elfelejteni, noha a felelősségnek különböző fo­kai vannak, hogy a tragikus eseményekért a párt fele­lős. Lengyelország háború utá­ni történelme sok olyan eredményt tart nyilván, ame­lyek joggal töltenek el ben­nünket büszkeséggel. Ez azonban nem törölheti ki em­lékezetünkből azt a drámát, amely a Balti-tenger men­tén történt. Ezeket az ese­ményeket riasztó jelnek kell tekinteni: azt mutatják, hogy az állam szervezetét be­tegségek támadták meg. Ez annál is aggasztóbb, mert már másodízben jelentkez­nek a szocialista Lengyelor­szág fennállásának 25 éve alatt. A válságból kivezető út nem lesz könnyű. Az olcsó optimizmusnak nem sok hasznát vehetjük, ellenkező­leg: még fájóbb kiábrándu­lást okozhat. Tartalékaink igen korlátozottak, tehát — az objektív nehézségek és a szubjektív hibák miatt — a manőverezési lehetőségek sem nagyok. A gazdasági rendszernek azonban elsősor­ban az emberek érdekeit kell szolgálnia, és azt az embe­reknek kell élő tartalommal telíteniük. Népünk már nemegyszer bizonyította áldozatkészségét. A párt feladata, hogy meg­teremtse azokat a feltétele­ket, amelyekben kifejezésre juthat minden alkotó erő, és hogy olyan lehetőségeket nyisson, amelyek lendületet adnak a társadalmi tevé­kenységnek. S ezzel nem sza­bad sokáig várni. Sertéshizlalásra kizárólag REDIN - Növeli az étvágyat, gyorsan hizini Drogoria Ljubljana

Next