Magyar Szó, 1971. január (28. évfolyam, 1-29. szám)

1971-01-14 / 12. szám

14. olđfil P­ ftfe-Vert­i' “Pé­ JL, :­I ÖRDÖG VIGYE A GYENGÉT! (8) A pecsenyeképű svéd most kezd úszni, háromszáznál nekilódul, már ott van Fassnacht mellett, húsz méter közelharc, stílustanulmány, a svéd gumimozgása és a nyugatnémet zötyögése. Aztán vijjog a svéd tábor diadalordítása, héja, héja, Larsson ott­hagyja Fassnachtot, egyedül repül, az utolsó hossz az övé, szólóteljesítmény ez már ... illetve ... Újabb fordulat, újabb szenzáció. Fassnacht erőtarta­lékra bukkant valahol a mélyben, ra­kétát gyújt, bukdácsol, de közeleg ... közeleg ... utoléri? ... utoléri? . .. Nem éri utol. Gunnar Larsson 4:02.6 világ­csúccsal győz, Hans Fassnacht 4:03-mal második. A lelátón egy golyótestű amerikai törölgeti magáról a verítéket. Tüske hajáról szállnak a cseppek. Ez Don Gambril a Kalifornia Egyetem edzője. Voltaképpen ő állította színpadra ezt az egész középfajú drámát, a svéd és nyu­gatnémet úszósport világvetélkedőjét. Larsson is, Fassnacht is az ő tanítvá­nya, ott róják hosszaikat a Long Beach-i uszodában. Menj Nyugatra, fiam. Különös, mo­dern aranyláz szemtanúja a sportvi­lág. Ezúttal nem cserzettképű, övig­­szakáll bányászok kelnek át a Sziklás Hegységen, hogy aranyat találjanak Kaliforniában, hanem tejfelesképű eu­rópai gyerekemberek szagolnak a szél­be, s hagyják ott a szülői házat né­mely olimpiai nemesfém, világcsúcs kedvéért. Nyugat-Európa úszósportja Ameriká­ban próbál magára találni. A népván­dorlás tömeges méreteket ölt. És hogy Kalifornia valóban tartogat aranyat Európa számára, az leolvasható a vi­lágranglistákról. Az 1969. évi férfiranglisták 120 he­lyén 55 amerikai úszó nevét találjuk. És 17 olyan európai versenyzőét, aki Amerikában vált világnagysággá. A mai nyugat-európai torpedóembe­rek pályafutásának fordulópontján el­csépelt slágerszövegként bukkan fel ugyanaz a refrén: „Aztán átmentem Amerikába...” Hans Fassnacht 4:18.1-et úszott a mexikói olimpiai 400-as döntőjében. Ezzel a nyolcadik helyen végzett. 1968- ban 16:46.7 volt az egyéni csúcsa 1500 méteren. Aztán átment Amerikába . .. 69-ben 4:04-es világcsúcsot úszott 400- on és 16:32.2-re javult 1500-on. 1970- ben 4:03-mal szerzett ezüstöt és 16:19.9- cel aranyat Barcelonában. Gunnar Larsson nevét még az 1968. évi világranglistán is hiába keressük. 1969-ben igen közepes 4:11.8-cal irat­kozott fel 400 gyorson, és alig jobb 1:58.2-vel 200-on. Aztán átment Ame­rikába ... Barcelonában 4:02.6-os világ­rekordot úszott 400 gyorson és 1:55.7- et 200 méteren. Santiago Esteva 2:13.4-gyel szerepel a 200 hát 1969. évi világranglistáján. 100-on nem található, pedig ide még 1:01.2-vel is fel lehetett kerülni. Aztán átment Amerikába... 1970-ben 2:09.4- et úszott 200 háton és pokoli 58.9-cel szerzett ezüstöt Roland Matthes mö­gött 100 háton. Jó, de miért? Az öreg kontinens mindig büszke volt magas kultúrájára, differenciált gondolkodására. Miért kell hát szé­gyenkeznie a medencék partján? Mi az, amit Amerika tud és Európa nem tud az úszásról? Ron Jacks, a Brit Nemzetközösségi Játékok 110 yardos pillangóúszásának bajnoka négy esztendeje dolgozik az Indiana Egyetemen, James Counsilman p professzori keze alatt. Ismeri a vála­szokat. — Nagyobb a versengés, talán ennyi az egész. Amerikában 500 000 igazolt úszó indul rendszeresen a különböző versenyeken. A legnagyobb edzők negyven-ötvenes élgárdával dolgoznak. A jelentkezők sorban állnak a küszö­bön, fél életüket odaadnák, hogy beke­rüljenek a csapatba, de ott természe­tesen csak a legjobbaknak van helyük. Más országokban jó, ha egy-egy klasz­­szis úszó felbukkan. Ezt persze dédel­getik, minden szavát lesik, a széltől is óvják. Egyáltalán nem meglepő, ha a fejébe száll a dicsőség. Amerikában ez lehetetlenség. Senki sem lehet sztár, ha körülötte még harminc-negyven ugyanolyan klasszis nyüzsög. Itt az edző a legfontosabb személy. Az ő sza­va szentírás, mert mindenki tudja róla, hogy jót akar, és egészen magas szin­ten érti a dolgát. De itt a legilletékesebb is. Persze ezúttal okosabb zsebrevágni a blok­kot ,m­eg a ceruzát, mert Hans Fass­nacht szívből utálja az újságírókat. Mi­ben áll hát az amerikaiak varázslata? — Én sosem tudtam volna elérni ezeket az eredményeket, ha otthon maradok. Az NSZK-ban egyszerűen túl hideg van ahhoz, hogy világklasszissá fejlődhessenek az úszók. Kaliforniában 40 fokos meleghez szoktam. Azzal az első pillanatban tisztában voltam, hogy nehéz dolgom lesz. Valóban, nehéz is volt, de megérte. Ha az embernek cél­­j­­a van, akkor mindegy, hogy mennyire­ fáj. Hogyan edzenek Don Gambrilnél? — Nagyon keményen. Don számom­ra a világ legjobb edzője. Nem fölé­­­­nyeskedik, de nem is barátkozik túl-­­­ságosan. Néhány csendes mondattal­­ közli, mit kíván, ebből mindenki ért­het. Nem babrál sokat a technikával, viszont olyan előre hozza az embert, hogy egyszerűen muszáj jól menni. A nagy versenyek előtt úszást reggeli­zünk és úszást ebédelünk. Van, hogy 15x400 métert kell időre úsznunk 10 másodperces szünetekkel. Máskor meg 6x1500 van műsoron. Ez úgy megy, hogy az elsőt könnyen kell úszni, mond­juk 18:30-ra. Aztán minden következőt valamivel erősebben, az utolsót pedig teljes iramban, 16:50-re. (Folytatjuk) Hamarosan megpillantotta a géppuskát. Két árnyék ugrott föl, amikor meghallot­ták, hogy jön, és gúnyos nevetéssel el­tűntek az éjszakában, mielőtt elérhette volna őket. Elkésett. Lépteik nesze elhalt, ahogy otthagyták neki üresen a homok­zsákmellvédet, az üvegkemény, mozdulat­lan holdfényben. Yassarian szomorúan né­zett körül. Hurrogó nevetés hallatszott megint, jó messziről. Egy ág reccsent a közelben. Yassarian a diadalmámor hi­deg izgalmában térdre vetette magát és célzott. A homokzsákmellvéd másik olda­láról óvatos levélzörgést hallott, és le­adott két lövést arrafelé. Valaki visszajött rá, és ő felismerte a lövést — Dunbar? — szólította. — Yassarian? A két férfi elhagyta rejtekhelyét és le­eresztett fegyverrel, fásult kiábrándulás­sal indultak egymás felé, hogy a tisztá­son találkozzanak. Mindketten enyhén borzongtak a fagyos levegőben, és nehe­zen lélegzetetek a meredek lejtőn való fel­futástól. — A kurvák — mondta Yassarian. — Megléptek. — Tíz évet raboltak el az életemből — kiáltott fel Dunbar. — Első gondolatom az volt, hogy az a kurvapecér Milo bom­báz megint bennünket. Életemben nem féltem így. Bár tudnám, kik voltak ezek a kurvák. — Az egyik Knight őrmester volt. — Gyerünk, öljük meg. — Dunbar fo­gai vacogtak. — Nincs joga így megijesz­teni bennünket. Yassarian már nem akart megölni sen­kit. — Segítsünk előbb Natelyn. Azt hi­szem, jól elbántam vele ott a domb al­jában. De Naitelynak nyoma sem volt az ös­vény mentén, bár Yassarian felismerte a tetthelyet a vérfoltos kövekről. Nately a sátrában sem volt, és nem is érték utol csak másnap reggel, amikor kórházba vo­nultak, miután rájöttek, hogy Nately még aznap éjjel kórházba vonult a törött orrá­val. Nately szikrázott rémült csodálkozá­sában, amikor Cramer nővér mögött pa­pucsban meg köpenyben becsoszogtak, és kijelölték nekik az ágyakat. Nately orra helyén holmi dagadt roncs éktelenkedett, mindkét szeme alatt lila monokli. Szé­gyenlős zavarában kérgén pirongott, és folyton azt mondogatta, hogy igazán saj­nálja, amikor Yossarian átment az ágyá­hoz mentegetőzni, amiért leütötte. Yossa­­rian rettenetesen érezte magát, ránézni se bírt Nately szétroncsolt ábrázatára, bár a látvány olyan nevetséges volt, hogy alig tudta megállni röhögés nélkül. Dunbar utálkozva figyelte érzelmeskedésüket, és mindhárman megkönnyebbültek, amikor Édenkórász Joe viharzott be bonyolult fényképezőgépével, meg világgá kürtött vakbél tünetével, hogy Yossarian közelé­ben legyen, és lefényképezze, ha Yossa­­rian Ducket nővér szoknyája alatt tur­kál. Akárcsak Yassarian, hamarosan ő is csalódott reményeiben. Ducket nővér el­határozta, hogy férjhez megy egy orvos­hoz — bármelyik orvoshoz, mert azok mind jól megtalálják számításukat az életben —, és nem akart semmit kockáz­tatni annak a férfinak a közelében, aki egy napon majd a férje lesz. Éhenkórász Joe mérges volt és vigasztalan, ám egy­szer csak — csodák csodája! — barna kordbársony fürdőköpenyben a lelkészt vezették be, aki úgy tündökölt a mérhe­tetlen és eltitkolhatatlan önelégültség su­gárzó vigyorától, mint valami törpe vilá­gítótorony. A lelkész szívpanasszal lépett be a kórházba, amelyről az orvosok azt hitték, hogy a hasában levő gázoktól van, meg előrehaladott Wisconnsin-sömörrel. — Mi a nyavalya az a Wisconsin-sö­­mör? — kérdezte Yossarian. — Ezt szeretnék tudni az orvosok is! — vágta ki a lelkész büszkén, és felkaca­gott. Senki sem látta még ilyen jókedvű­nek, ilyen boldognak. — Ilyesmi, hogy Wisconsin-sömör, nincs is. Nem értik? Hazudtam. Lepaktáltam az orvosokkal. Megígértem nekik, hogy tudatom velük, mikor múlik el a Wisconsin-sömöröm, ha ők nem próbálják meggyógyítani. Soha eddig nem hazudtam. Hát nem csodá­latos? A lelkész bűnt követett el, és jó volt. A józan ész azt mondta neki, hogy ha­­zudozni, meg a szolgálat alól kivonni ma­gát, az bűn. Másfelől mindenki tudja, hogy a bűn gonosz dolog, s gonosz dolog­ból semmi jó nem származik. Igen ám, csakhogy nagyon jól érezte most magát, határozottan remekül. Tehát ami mind­ebből­­logikusan következik, hogy hazu­­dozni, meg kivonni magát a szolgálat alól, az nem lehet bűn. Az isteni intuíció eme pillanatában a lelkész mesterien meg­tanulta a védekező érvelés célszerű techni­káját, és felfedezése széles jókedvre derí­tette. Csodálatos volt. Rájött, hogy szinte bukfenc nélkül lehet beállítani a bűnt erénynek, a rágalmat igazságnak, a tehe­tetlenséget önmegtartóztatásnak, a pök­­hendiséget alázatnak, a kizsákmányolást emberségnek, a tolvaj­lást becsületnek, a gyalázatot bölcsességnek, az erőszakot ha­zaszeretetnek, a kegyetlenkedést igazság­szolgáltatásnak. Bárki megteheti: nem kell hozzá nagy ész. Csak jellemtelenség. A lelkész buzgó sietséggel trillázta el az ortodox erkölcstelenségek egész skáláját, míg Nately teljesen felajzva ült az ágyá­ban, mint a barátok tébolyult kompániá­jának afféle centruma. Ez a szerep hízel­gő és dühítő volt egyben, tudta, hogy ha­marosan megjelenik valami szigorú tiszt, és mindnyájukat kihajítja innen, mint valami részeg bagázst. De senki sem za­varta meg őket. Este az egész banda vi­dáman kivonult, hogy megnézzen egy tet­ves, színes, szélesvásznú hollywoodi monstre-filmet, és amikor az egész banda vidáman visszatért a tetves, színes, szé­lesvásznú hollywoodi monstre-filmről, a katona fehérben már ott volt, mire Dun­bar felsikoltott és összeomlott. — Visszajött! — sikoltotta Dunbar. — Visszajött! Visszajött! Yassarian lépés közben dermedt meg: megbénította Dunbar éles, túlvilági siko­lya, meg a katona fehérben ismerős, mor­bid, fehérlő képe, tetőtől talpig gézbe és gipszbe pólyáivá. Yassarian torkából kü­lönös, remegő, önkéntelen zörej bugyo­­gott föl. — Visszajött! — sikoltotta megint Dun­bar. — Visszajött! — ismételte delíriumos lázában, gépies rettegéssel az egyik beteg. A kórterem tüstént bolondokházává vál­tozott. Beteg és sebesült emberek tömege kezdett el zavarosan szónokolni, futkosni és ugrálni a teremben összevissza, mintha tűz ütött volna ki az épületben. Egy fél­lábú és fél mankós beteg sebesen szök­décselt előre-hátra, és kiabált: — Mi van? Mi van? Tűz van? Tűz van? — Visszajött! — kiabált rá valaki.­­ (Folytatjuk) (148) MAGYAR SZÓ Csütörtök, 1971. jan. 14. Stuart Mária LORD MAR Mária leszállt a lováról és szó nélkül lépdelt lord Mar oldalán. — Hogy van a fiam? — kérdezte végre. — Jól van Ma­dame, — nyugtatta meg a lord. A kas­télyba érve Mária furcsa zajt hallott, az ablakhoz ment és látta, hogy felvonják a kapuhidat. Azt is látta, hogy az őrök fegy­vert fogtak. Mária dühösen a lordhoz for­dult: — Mit jelentsen ez? Mar tekintetében megvetés volt, de megőrizte tiszteletteljes magatartását a ki­rálynő iránt. Madame — válaszolta —, esküt tettem, hogy megvédem a gondnok­ságomra bízott kis herceg életét. Fel­tételezem, hogy felséged a hercegért jött, és ha Madame követelné tőlem, nem te­hetnék eleget kívánságának. t Mária nem hitt a fülének és szinte da­dogva mondta: — Hogyan érti ezt lord­­ságod? — Hozzánk is eljutott a hír, hogy felséged nőül megy Bothwellhez, és fo­gadalmam tiltja, hogy Skótország jöven­dő királyát kiszolgáltassam annak az em­bernek. — Tudatában van, hogy mit be­szél? Tudja-e, hogy felségsértés miatt bör­tönbe vethetem? — ordította Mária. A lord Mária szemébe nézett: — Ma­dame, ezt nem teszi meg, hacsak szenve­délye nem altatta el anyai ösztöneit. Fel­séged tudja, hogy szeretetem irányítja minden cselekvésemet, és a trónörökösnek nem Bothwell mellett van a helye. Fel­tételezem, hogy felséged ezt helyesli. Má­ria elpirult és lehajtotta a fejét.

Next