Magyar Szó, 1971. január (28. évfolyam, 1-29. szám)

1971-01-14 / 12. szám

Újvidék, 1971. január 14. — V. évfolyam — 154. szám Oktalan közöny A szövetségi külkereske­delmi titkár külkereskedel­münk tavalyi alakulásával kapcsolatban a közelmúltban kijelentette, hogy tavalyi mér­legünk deficitje körülbelül 1,2 milliárd dollára rúg. Sze­rinte az 1970. esztendő min­den vonatkozásban kivételes volt a jugoszláv külkereske­delem számára. Az áruforgalom értéke na­gyobb volt, mint bármikor (4520 millió dollár), 27 szá­zalékkal nagyobb, mint 1969- ben. A külkereskedelem a gazdaság társadalmi összter­mékének 27 százalékát érté­kesítette. Ez nemcsak azt je­lenti, hogy egyre inkább be­kapcsolódunk a nemzetközi kereskedelembe, hanem ter­mészetesen azt is, hogy gaz­daságunk egyre nagyobb mér­tékben függ a világpiacon uralkodó irányzatoktól és vál­tozásoktól. A kimutatások szerint ex­portunk 14 százalékkal, im­portunk 36 százalékkal növe­kedett. S ebben van kereske­delmi deficitünk legfőbb oka. A dolog annál kellemetle­nebb, mert a veszteség a kon­vertibilis területhez tartozó országokkal való áruforgalom­ból származik. A tavalyi gazdaságpolitikai stratégiában a kereskedelmi deficit csökkentését tervez­tük, s mindjárt az év kezde-­­tén intézkedéseket tettünk az export ösztönzése érdekében. Később — már áprilistól fogva — a kivitel üteme lanyhulni, a behozatal — el­sősorban az újratermelési anyagok importja pedig ug­rásszerűen emelkedni kez­dett. Nem adott megfelelő eredményt egyik olyan intéz­kedésünk sem, amely a mér­téktelen behozatalt volt hi­vatva korlátok közé szorítani. Az esztendőt nagy deficittel zártuk, aminek idei gazdasági helyzetünkre is nyilván ha­tása lesz. E kommentárnak nem az a célja, hogy behatóan ele­mezze mindazokat a mozza­natokat, amelyek következté­ben nem sikerült következe­tesen alkalmazni a meghir­detett külkereskedelmi poli­tikát. Fel kell azonban hívni a figyelmet erre: úgyszólván senki sem idegeskedik túlsá­gosan amiatt, hogy nem va­lósítottuk meg célkitűzésein­ket, s hogy a tavalyi évet fi­zetési mérlegünk veszteségé­vel zártuk. Pedig a közzétett adatok­nak igenis fel kellene kelte­niük az érdeklődést, minde­nekelőtt a legfelelősebb és legilletékesebb állami és po­litikai tényezőkét. Nyilván fontos a politikai eszmecsere is a föderáció csúcsainak és a jogilletékességnek az át­szervezéséről. De gondot kell viselnünk arra is, hogy alkal­mazzuk a meghirdetett és jóváhagyott politikát a nem­zetközi áruforgalomba való bekapcsolódásban is, amit gazdálkodási rendszerünk egyik legfontosabb összetevő­jének tartunk. Ha ezt nem tesszük meg, a dolgozók több­letmunkájából lesznek kény­telenek fedezni a devizavesz­teségeket, s ennek kétségkí­vül meglesz a hatása a köz­hangulatra, vagyis arra, ho­gyan fogadja majd a közvé­lemény a föderáció, a köz­társaságok és a tartományok szintjén végbemenő változáso­kat. Tavalyi külkereskedelmünk­ben eltértünk gazdaságpoliti­kai stratégiánktól. Kimond­tuk ugyanis, hogy gazdasá­gunk, elsősorban iparunk az elkövetkező években egyre kevésbé fog függni az újra­termelési anyagok behozata­lától, nem csupán azért, hogy tehermentesítsük fizetési mér­legünket, hanem főképpen azért, hogy csökkentsük a nemzetközi gazdasági és po­litikai bizonytalanság hatá­sát az ország gazdaságára. E bizonytalanság nagymérték­ben befolyásolja a gazdasági életet, természetes tehát, hogy az ország fejlesztési táv­lattervében igyekezünk a sa­ját nyersanyagforrásainkra támaszkodni. Nem azért, mintha önellátók akarnánk lenni, hanem egyszerűen azért, hogy ésszerűbben ak­názzuk ki a magunk lehető­ségeit. A tények ékesen bizonyít­ják, hogy a tavalyi külkeres­kedelmi deficit 63 százaléka az újratermelési anyagok im­portjára esik. A korábbi évek­ben a megelőző esztendők gazdasági mellékfogásai mi­att bűnhődtünk, de úgy lát­szik, nem okultunk rajtuk. KOMMUNISTA A JUGOSZLÁV KOMMUNISTA SZÖVETSÉG LAPJA Gondolatok az elosztásról írta: Ljubiša Ristovic A személyi jövedelmek rögzítése miatti­­ nyugtalan­ság megnehezíti azt, hogy felmérjük, meddig jutottunk Marx „mindenkinek a mun­kája szerint” elvének alkal­mazásában. Első pillanatra úgy tűnik, hogy az állam adminisztratív intézkedései és az úgynevezett önigazga­tási megállapodás dilemmá­járól van szó. Az igazság azonban mégis jóval bonyo­lultabb. Az út hozzá a múlt, a korábban tett intézkedé­sek, lépések, a határozatok, a tévelygések, az ellentmon­dó érdekek, a piac hatása elemzésén, valamint a szub­jektív erők lázas harcán át vezet, amely azzal a céllal folyik, hogy választ adjanak az elosztás bonyolult kérdé­seire. Az első lépések Az önigazgatás elmúlt húsz éve alatt a munka eredményei szerinti elosztás­ban megnyilvánult követke­zetességek és következetlen­ségek attól függtek, hogy miként oldódtak meg a tár­sadalom és a gazdaság kö­zötti elsődleges viszonyok. A „makroelosztástól” és a közösség hatóeszköztárától függött a „mikroelosztás” is. S ha ennyire nyugtalaníta­nak bennünket az eltérések, a szociális különbségek, ak­kor emlékeztetnünk kell a társadalom és gazdaság kö­zötti viszonyok terén ural­kodó helyzetre. Az állam 1952-ben a mun­kástanácsokra ruházta a fi­zetési alap önálló elosztá­sának jogát. Valóban mély­reható változás volt ez, mert a fizetéseket előíró állam helyett a munkaközösségek önállóan állapították meg a minimális és maximális bé­rek összegét. Ezek képezték azt a keretet, amelyben a munkaközösség minden tag­ja megtalálta a maga he­lyét. Az állam a termelés­nek csupán minimális kapa­citását határozta meg. A tervfeladat valójában „belé­pőjegy” volt abba a társa­ságba, amely részt vett a társadalmi fizetési alapban. A terv határozta meg a tő­kefelhalmozás százalékará­nyát is, amelyet a munka­­közösségek kötelesek voltak valóra váltani. Az állam és a munkásta­nácsok kettőssége — az ál­lam mégis attól tartott, hogy a munkaközösségek többet fognak elkölteni, mint ameny­nyit a terv megenged, a munkástanácsok pedig egy­re több szabadságot köve­teltek — egyrészt az önigaz­gatási szervek önállóságá­ban nyilvánult meg, olyan értelemben, hogy ők hozták meg az elosztási szabályza­tokat, másrészt pedig az ál­lam azon jogában is, hogy jóváhagyja őket, vagy kö­vetelje módosításukat. Az állam „meg tudta leckéztet­ni” az önigazgatókat, mint ahogyan 1954-ben történt, amikor utólag elvett 25 mil­liárd akkori dinárt, mint „indokolatlanul szerzett hasz­not”. Emlékezzünk csak vissza: akkor két, még ma­napság is időszerű problé­ma merült fel. Az egyik probléma az, hogy mi az „igazságosan” és az „igaz­ságtalanul” szerzett jövede­lem, a másik pedig, hogy ki hivatott megítélni vajon ez a gazdaságos munka, vagy pedig a piaci szabadsággal való visszaélés eredménye. Egy egész évtized kellett ahhoz, hogy a társadalom és a gazdaság közötti ilyenfaj­ta elosztási rendszert újjal cseréljük fel, s ennek meg­felelően más módszerek sze­rint végezzük a belső elosz­tást. Szabályzatokat kaptunk a normákról és a prémiu­mokról, 1961-ben pedig át­tértünk a termékegység és a komplex teljesítmény sze­rinti díjazásra, amit sokan úgy ítéltek meg, mint tör­ténelmi jelentőségű lépést Marxnak a munka mennyi­sége szerinti elosztása felé. A vállalatok jövedelmének proporcionális megadóztatá­sa helyett áttértünk a prog­ressív megadóztatásra. Az említett rendszert a piac egyre fokozódó hatásá­ra vezettük be. A társada­lomnak bele kellett törőd­nie, hogy a szabad versen­gésben egyenlőtlenség mu­tatkozik a jövedelemszerzés­­terén, következésképp egyen­lőtlenség nyilvánul meg a belső elosztás feltételei kö­zött is, tehát a progresszív megadóztatásnak kell eny­hítenie ezeket a különbsé­geket. A progresszív meg­adóztatás a kedvező eredmé­nyek mellett idővel még in­kább fokozta az ellentmon­dást a gazdasági és a szo­ciális mozzanat között. Ez a rendszer súlyosabban érin- Pangás jelei 1961-ben azonban egyfaj­ta fáradság és beletörődés tapasztalható. Polgárjogot nyert a vállalatok jövedel­me megterhelésének állam­pénztári módszere, ami egyébként is a legkönnyebb módszer. 1964-ig, a reformig, növekedett a területi-politi­kai közösségek részesedése a vállalatok jövedelméből, a reform tehát új irányvona­lat fektetett le azzal, hogy a jövedelem 70 százaléka a munkaközösségé, 30 százalé­ka az államé. Az új politi­kát azonban következetlenül hajtották végre, s ez a már ismert társadalmi-gazdasági, szociális és politikai követ­kezményekkel járt. Időközben a munka sze­rinti elosztást is az ösztö­­nösségre bíztuk. Pontosab­ban: legalább 10 éve egy­fajta logikus ellentmondá­sokkal terhes úton hala­dunk. A belső elosztás nem fejlődhet, amíg nem tisztáz­zuk a társadalom és a mun­kaközösség közötti viszonyo­kat. Hosszú huzavona után, három évvel ezelőtt elfogad­tuk a jövedelemről szóló tör­vényt, amely többé-kevésbé holt betű maradt a papíron. A gazdasági törvényszerű­ségek logikája szerint a sze­mélyi jövedelmeknek növe­kedniük kellett volna, de ugyanezen­­ logika szerint csupán a tőkefelhalmozás, illetve a termelékenység nö­vekedésével összhangban. Hogyan kell azonban elosz­tani az összjövedelmet? mek­kora legyen a közösség ré­szesedése, miként lehet ki­egyenlíteni a gazdálkodási feltételeket, illetve miként lehet megterhelni az „igaz­ságtalanul szerzett nyeresé­get”­­— mindezekről a kér­désekről már évek óta vi­ták folynak. A régi elosztá­si rendszerre nem térhetünk vissza, azt viszont senki sem tudja, milyen legyen az új, mert a piaci gazdálko­dás objektív feltételei je­lentős mértékben megvál­toztak, politikai valóságunk szintén, s a területi-politikai közösségek érdekei is kü­lönfélék. Természetesen a gazdaság nem várhatja meg, míg tisz­tázzuk a rendszerbeli kér­déseket és átszervezzük a tette azokat, akik jobban gazdálkodtak — mert töb­bet kellett adniuk az álta­lános fogyasztásra és a vesz­teségesen gazdálkodó válla­latok eltartására; nem men­tette meg a rossz munkakö­zösségeket a csődtől (amiről az évről évre növekvő vesz­teségek is tanúskodnak), de nem serkentette a jó mun­kaközösségeket sem. Az ál­lamnak ugyanis sohasem volt elég pénze, így hát a gazdaságtól vette el nem­csak azt, amit a törvény megengedett, hanem azt is, amit nem tiltott. Rövid történelmi vissza­pillantásunk azt bizonyítja, hogy az összes társadalmi tényezők, elsősorban pedig a szakszervezetek harcoltak az elosztás tökéletesítéséért. Senki sem elégedett meg az elérttel, nem dicsőítette az első kezdeti sikereket, de nem is torpant meg a tár­sadalom és a gazdaság kö­zötti, valamint a munkakö­zösségeken belüli­ elosztás­ban felmerült új problémák előtt: föderációt. A társadalom szociális szerkezetében az elsődleges elosztás rende­zetlen viszonyai és a mun­ka szerinti elosztásban be­következett lemaradás mi­att új ellentmondások­ jut­nak kifejezésre: mind na­gyobb szociális különbségek és egyenlőtlenségek nyilvá­nulnak meg. S ezek az egyenlőtlenségek a gazdasá­gi ágazatok között és ágaza­tokon belül is megmutat­koznak. A közelmúltban pél­dául a Politika közölte, hogy az Elektro-Crna Gora vál­lalat okleveles közgazdászá­nak 1700 dinárral nagyobb a jövedelme, mint a gyapot­ipari kombinát okleveles közgazdászának. Olyan pél­dák is vannak, hogy egy külkereskedelmi vállalatban dolgozó szakképzetlen mun­kásnőnek nagyobb a jöve­delme, mint a szakképzett fémipari munkásnak stb. Következetlenségek A rendezetlen helyzetet még tetézte a díjazás egyes fontos elveinek alkalmazá­sában tapasztalt következet­lenségek. A valóságban két elosztási rendszerünk van: az egyik a gazdaságra, a másik pedig a gazdaságon kívüli területre érvényes. Ezt a JSZSZK Alkotmánya szentesítette,, mert az Alkot­mány szerint a gazdasági munkaközösség a piac által hitelesített jövedelmet oszthatja csak el, a gazda­ságon kívüli területen mű­ködő munkaközösségek pe­dig a „társadalmi hasznos­ság” mércéje szerint, ami a gazdaság állampénztári meg­adóztatásának alapja. Az ál­lam, a politikai tényezők, a szakszervezetek, a kamarák mind a költségvetésből él­nek és mind fizetést kap­nak, ugyanakkor pedig sza­kadatlanul bírálják, taná­csokkal látják el a gazdasá­got, hogyan kell viselkednie az elosztás terén. Tanítják a gazdaságot Marx elosztási tételére, amit maguk nem alkalmaznak. Nem is furcsa tehát, hogy a statisztikák kimutatják: a gazdaságban (Folytatása a 4. oldalon) A keresetnövelést korlátozó intézkedés hatása Miközben országszerte fo­lyik a tavalyi és tavalyelőtti keresetek köztársasági, tar­tományi és ágazati átlagá­nak megállapítása, hogy a kormány rendelete értelmé­ben ennek alapján kiszá­míthassák, mennyivel emel­hetők a személyi jövedel­mek április 30-áig, a kere­setnövekedést korlátozó tör­vény érvényességének utolsó napjáig, lassan láthatóvá válnak a korlátozó intézke­dés hatásának első jelei is. A kifizetések alakulásá­ban ugyan még nemigen van nyoma a korlátozásnak, de már mindenütt keresik an­nak módját, hogy ne kelljen egészen április 30-áig tarta­niuk magukat a keresetnö­velést korlátozó törvény­hez, hanem már előbb kiiga­zíthassák a személyi jöve­delmeket. Mint ismeretes, a kormány rendelete bizonyos feltételekkel erre lehetősé­get is ad. Az egyik feltétel az, hogy az érdekeltek ön­­igazgatási úton egyezzenek meg a jövedelemelosztás szabályozásában. Erre vo­natkozólag Horvátországban a köztársasági munkaügyi titkárság még a múlt héten beterjesztette javaslatát a szabá­inak, s ha ez megsza­vazza, a munkaszervezetek­nek több mint a fele még április 30-a előtt kiigazít­hatja dolgozóinak fizetését. Eszerint a keresetnövelést korlátozó törvény hatása el­sősorban abban nyilvánult meg, hogy meggyorsult a munka a jövedelemelosztási mércék szabályozásán, ami eleve tárgytalanná fogja tenni a jelenlegi korláto­zásról szóló törvényt. E cél eléréséhez a jelek szerint Szlovénia áll a leg­közelebb. Lehetséges, hogy még ebben a hónapban élet­be lép az a köztársasági törvény, amely előírja, mi­lyen elvek és eljárások alap­ján egyezhetnek meg az érdekeltek az egy-egy ága­zaton belüli fizetésekben és fizetésszabályozási mércék­ben. Amint ugyanis vala­mely gazdasági ág munka­­szervezeteinek többsége meg­egyezik abban, hogy ezen­túl egységes mércék és kritériumok szerint osztja a személyi jövedelmeket, a kormány rendelete nem vo­natkozik többé rájuk. A szlovéniai törvény sze­rint a fizetésszabályozási megállapodásoknak a követ­kező elemekre kell épülni­ük: a megegyezést elfogadó­munkaszervezetek kötelezik magukat arra, hogy jövedel­müknek egyforma százalékát irányozzák elő személyi jö­vedelmekre, egyforma mér­cék alapján állapítják meg gazdálkodásuk eredményes­ségét, egyforma mércéket alkalmaznak a termelékeny­ségnövelés serkentésére, s végül egységes minimális személyi jövedelmekben ál­lapodnak meg. A fenti ele­mek eleve lehetetlenné te­szik, hogy egy-egy ágazaton belül aránytalanságok ala­kuljanak ki a különböző munkaszervezetekben osz­tott személyi jövedelmek között. Ezenkívül még egy elő­nyös megoldása van a Szlo­véniában készülő törvény­nek. Megtorló intézkedéseket is előirányoz a megállapodás megszegőire. Amint ugyanis eltérnek a közösen megálla­pított mércéktől és nagyobb személyi jövedelmeket osz­tanak, nagyobb adót is kell fizetniük utána, ha pedig csak egyes munkaerő-kate­góriák számára állapítanak meg nagyobb fizetéseket, na­gyobb járulékot kell befizet­niük a gazdasági szerveze­tek közös tartalékalapjába. Világ proletárjai egyesüljetek!

Next