Magyar Szó, 1971. november (28. évfolyam, 301-328. szám)

1971-11-21 / 321. szám

10. oldal OLVASSA A J VLaggno KÉPŰ ÚJ­AC NOVEMBER 15-I SZÁMÁBAN: — ötvenéves az adai Potisse — Tito elnök Amerikában járt — Mind több a hizlalda Dél-Baranyában — Kormányalakítás Vajdaságban — Baranya kommunistáié a szó! — A bácskertesi termőföld otthon tartja fiait — Még egy közös hidat építünk a Dráván — Dicséretet érdemel a Pélmonostori Középiskolai Központ — Találkoztam a Napkirállyal — Évente 3000 élet — Vendégünk volt Weöres Sándor — Női oldal, novella, film, fejtörő, érdekességek kép­­ben-szóban, keresztrejtvény, képregény stb. Ne maradjon egy magyar család se MAGYAR KÉ­PES ÚJSÁG nélkül! Évi 20 dinárért kéthetente házhoz szállítja a pos­ta. Előfizethető a 301­8-2314 csekkszámlán, vagy pos­tautalványon. Cím: MAGYAR KÉPES ÚJSÁG — Elő­fizetés — Gunduliceva 5-II. 41001 ZAGREB. F­ELLENGZŐSEN nagy és sokszor hitelét vesztett szó a felelősség. Abban az időben pláne végletek kö­zött járatta az irodalmi cselekvés. Az ember, már önmagának se tartozott mindig egyforma felelősséggel. A kiábrándítóan józan bácskai mezőkön a délibáb még csak megjelenhetett, hanem a halál settenkedését már külön utakon kellett követni, minthogy a látomások is külön tükörben mutatták magukat. Nemcsak Sz. novellái kívánkoztak hát a Csáth Gézáéival rokonításra, M. is oda tartozott a kokain után, s talán Kekez Tunának is ott kellett volna megkeresni a helyét: a sivár és vissz­­hangtalan bácskai valóságban, amely fölött a magyar fini­­tizmus égboltja feszült. Egyiknél nyírségi ködök lopakod­tak a bácskai táj fölé, másiknál áthallatszott a tápai lag­­zi bőgőjének brummogása, szóval, ha a szélekről jöttünk is, a magyar irodalomhoz való tartozásunkat már nem­csak a közös nyelv jelezte. — Majd ha megtanultok a dolgok mögé látni — mondta G. a pamflettíró, s a gazdasági okokra gondolt, nincstelen parasztokra és elnyomott munkásokra, s nem volt hajlandó különbséget tenni a Mári szolgáló elve­szett félpapucsa vidám bonyodalmainak s egy víziós no­vellának értéke és hatása között. — Gondolod, jól megírtam? — kérdezte ugyanakkor Sz. aggodalmasan, pillanatig se röstellve, hogy húsz év­vel fiatalabb társától vár biztatást. S itt a megíráson kívül csakugyan nem volt miről beszélni. A témát han­gulat helyettesítette, a légköri szorongás. De az aztán igaznak tűnt. Engem azonban mégse csak a megírás felelőssége iz­gatott. Az a „harmadik világnézet”, amely talán minden kisebbség gondolkozásmódjában és életérzésében ott van, engem akkor különösképpen elfogott. Nekem egyszerre fontos lett a téma, s úgy is a dolgok mögé akartam lát­ni, ahogy G. képzelte az irodalmi feladatokat. Nem is volt hát elég, hogy csak Sz. olvasta, amit írtam. Zs. akkor egy külön kis szellemi áramlat központjá­ban állt. Ritkán lehetett úgy elmenni hozzá, hogy egye­dül találta volna az ember. Az irodában, ahol sárgára és savanyúra füstölve álltak a régi bútorok, pipázgató pap­elődök jámbor nyugalmára emlékeztetve, most­ egy szőke diákember ragasztott keresztkötést a Híd legújabb pél­dányaira. Az asztalon egy fél oldal volt, avas szalonna- Louise Lábé meg a lóláb darab, a dombos hátú, keskeny díványon hanyagul oda­dobott fehérnemű, ami arra figyelmeztetett, hogy a sző­ke zentai gimnazista itt is lakik. — Nem tudom, olvastad-e azt a novellámat a topo­lyai bádogosról, aki mielőtt Belgrádba megy, elbúcsúzik a kisfiától... — kezdtem messziről, s már nem is a sö­tétre spalettázott szobában, hanem talán Palicson, ahol a hálólabdázók éPPúgy hozzája tartoztak, mint a desz­kákon napozó vagy könyvükbe merülő ismerős és isme­retlen fiatalok, akik egy szekta tagjai is lehettek volna. — Ahá — csillant fel a szeme anélkül, hogy bővebb elemzésbe bocsátkozott volna, s inkább csak ennek a to­rokhangnak a színéből kellett kikövetkeztetni a vélemé­nyét. De nekem ez is elég volt. Néha egy kézlegyintés vagy még kurtább morgás helyettesítette közöttünk a szavak özönét, s órák hosszat tudtunk együttülni néma egyetértésben. — Finom! — mondta máskor nagylelkűen, s ebben a nyúlfarknyi méltatásban nemcsak esztétikai elismerés kapott számomra helyet, hanem a kísérletnek kijáró tisztelet is, meg a bátorítás, természetesen, amire a leg­inkább rászorultam. — Csak azért kérdezem, — siettem mentegetőzni, hi­szen olyan szokatlan volt, hogy a magam dolgát szóba hoztam, mint valamilyen szemérmetlen felkínálkozás fér­fi és nő között, kicsit már a testszag felhőjét is felka­varva —, mert a konkrét feladatokat szerettem volna ve­le érzékeltetni. Kisebbségi és szociális tendenciák tolultak előtérbe nálam, a riport friss izgalmával, s a falukutatás felfede­ző szándékával, miközben a hang veszített virtuóznak vélt könnyedségéből, a mese fordulatai pedig csikorogva vették a kanyarokat. És persze, a lólábbal se tudtam mit kezdeni. Ahogy egy felfújt autógumit nem lehet bepréselni a levesestálba, úgy bújt ki nálam árulkodóan a kisebbségi tendencia, kicsit már a nacionalizmus hatá­rát súrolva, s a másik, a szocialista, a fehérnek és feke­tének olyan váltakozásában, amit később szégyellni il­lett. Akkor azonban új volt errefelé, zászlók lengedeztek belőle, s a teatralitás se tetszett ízléstelennek. Még azt is hajlamosak voltunk elhinni, hogy meggyőző és igaz. Zs. azonban később lustán ásított, a nyakát nyújto­gatta, csupa kitérés volt: — Hát én’ nem tudom, néha nagyon unok mindent, amin csak egy kicsit is érződik az erőltetettség. Akkor már inkább olvasom Szabó Dezső Ludas Matyiját, ha százszor tudom is, hogy nincsen igaza. És Louise Lábé verseit vagy Gustav Krklec Srebrena cestáját, pedig ab­ban végleg nincsen semmi. — Ezt az állításodat kénytelen vagyok kézből meg­kontrázni — mondta Emil, a szerkesztő, és nemcsak a szocialista realizmusnak kelt elegánsan a védelmére, de barátunkat is megvédte saját könnyelmű kijelentéseivel szemben. — Senki annyi hozzáértéssel és beleértéssel nem tud az eltűnő, idegen tengerben elmerülő magyar pa­rasztságról szólni, mint te. Ismered Szlavónia és Baranya isten háta mögötti magyar falvait, s ha egyszer szabad választások lesznek ebben az országban, el se tudok képzelni mást népvezérnek. De itt semmiféle szónoklat nem használt. S. S. nem volt egyedül az irodalmi kétlakiságával. S a két folyó­irat, melyeket később világok választottak el, mintha nem is lett volna akkoriban olyan messze egymástól. Csak amíg az egyiknél tettekbe ment át minden leírt szó, a másiknál, sajnos, csupán irodalom maradt. Még akkor is, ha céltudatosabbnak tűnt és hatásosabbnak. A kimondott szó ereje is attól függ, hogy kinek mondják, és ki az, aki mondja. A Kalangyában és a palicsi stran­don mindenki megengedhette magának a l’art pour l’art élvezeteket. Verbász és Szabadka egyformán másfél órányira volt Zombortól. Az onnan kapott visszhangokra is egyformán szükségem volt. Akárcsak arra a száz dinárra, amit egy riportért fizetett a zombori újság, az útiköltséget és a napidíjat is beleszámítva persze. És még jó volt, ha kora reggeltől délig két riport anyagával karikázhattam haza, hogy délutánra megírjam. De közben barátságos embe­rekkel ismerkedtem, például a kupuszinai bíróval, aki kedvesen invitált: — Gyijjen csak akármikor, nálunk házilag lesz ke­zelve! HERCEG János T­églákon hosszú szál deszka a szoba köze­pén. Ha nem ismer­ném a ház lakóit, még meg­gyanúsítanám őket: valami vallási szekta gyülekező he­lye ez itt. — Épp az előbb enged­tem haza a kis furulyáso­­kat — újságolja a házigaz­da. — Miféle furulyásokat? — Hát akiket zenére taní­tok. — Tudtommal tornatanár vagy, nem? Erről egyébként egy fris­sen kiállított oklevél is ta­núskodik a könyvesszek­rény üvegfala mögött. Ko­vács Lajos promi tornata­nár Októberi-díjat kapott a testnevelés terén elért ki­magasló eredményeiért. Kovács Lajos mosolyog. — Igen, az iskolában tor­nát tanítok, idehaza pedig éneket és zenét. Ének és torna. Az értesítőkben ez a két tantárgy, úgy emlékszem, lent van valahol a papiros legalján, a magaviselet fö­lött. Diákkoromban még mind a kettő melléktantárgy­nak számított. Nem tudom, ma hogyan kezelik őket. Kovács Lajos elvégezte a tanítóképzőt, aztán évek múlva beiratkozott a testne­velési főiskolára. — A főiskolát magánúton végeztem el, mégis minden héten kétszer utaznom kel­lett Oromról Újvidékre. Két év alatt ez nekünk több, mint kétmillió dinárunkba került. De megérte. Szere­tem a hivatásomat. Röplabdá­ban verhetetlenek vagyunk a kommunában. Nagyon jó diákcsapatom van. Csak hát... — Mi az, hogy csak hát? — Csak hát nem gyako­rolhatom rendszeresen a hi­vatásomat. — Nem értem. — Ősztől tavaszig a mi iskolánkban gyakorlatilag nincsenek, nem lehetnek tor­naórák. Amikor esik az eső, a hó, vagy odakint nagyon hideg van, bent sakkozok a diákjaimmal. Nincs torna­termünk, megáll a tudo­mány. A szertornát még jó időben se gyakorolhatjuk, mert nincsen gyűrűnk, nyúj­tónk, lovunk, korlátunk. — Ennek ellenére dolgo­zol, szép eredményeket mu­tatsz föl. — Nem lehet itt lazsálni, huszonvalahányan vagyunk a tantestületben, a munka alól senki sem vonhatja ki magát. — Itt Oromon van egy jó diákcsapatod, amíg Székely­kévén tanítottál, híres pio­nír ének- és zenekarod volt. Úgy tudom, a zenét nagyon szeretted. Miért nem ezen a téren képezted magad to­vább? — Ha tudok zongorázni, a zeneakadémiára iratkoztam volna, így féltem. Igaz, a testnevelésről se volt hal­vány fogalmam se, amikor felvételi vizsgára jelentkez­tem. — Mondj valamit a má­sodállásodról. — Összegyűjtöttem har­­mincvalahány gyereket, ve­tettem velük furulyát, s most tanítom őket. Néhá­­nyan lekoptak, a többi most már marad. Idejönnek hoz­zánk a lakásunkra, fűtünk rájuk, takarítunk utánuk. Itt ülnek sorban ezen a hosszú szál deszkán. Ha lett volna hely az iskolában, most nem kerülgetném itt őket. Sőt akkor valószínű­leg rá tudtak volna szedni arra is, hogy ingyen foglal­kozzak velük. — Mekkora a tandíj? — Szerény. Fejenként egy hónapra három­ezres. — Nem féltékeny rád az énekszakos? — Nincs énekszakosunk, csak egy tanítónő. A szülők engem kértek fel, hogy fog­lalkozzam a gyerekeikkel. Szíves-örömest vállaltam. Egy halom hangjegyfüze­tet rak elém. Magyaráz. Mennyit kell próbálni, amíg egy egyszerű dalocskát a gyerekek elsajátítanak! Egy Kodály feldolgozásra mutat. Székelykevén 110 próba után álltak vele a közönség elé. Egyszer a szülőktől annyi virágot kapott, hogy a nya­lábjában kellett haza vinnie. Múltkor a diákcsapatát egy mérkőzésen tévedésből rosszul pontozták. Hetekig kellett utána járnia, míg a hibát helyrehozták. Hagyhat­ta volna, hiszen csak egy kis, névtelen iskolacsapatról volt szó. — Ha téged hallgat az ember, nem tudja eldönte­ni, a zenét szereted-e job­ban, vagy a tornát. — Ezt jómagam sem tu­dom eldönteni — mondja. — Történt egyszer, amikor a kislányom még egészen picike volt, hogy a klariné­tomon egy kólót játszottam. Arra figyeltem föl, hogy a kislány pontosan a zene üte­mére lejtve körbejár. Az­előtt sohasem hallott kólát. Ámulatomban majd kiejtet­tem a kezemből a hangszert. Csak a szememmel intettem a feleségemnek, nézze már, mit művel az a kislány. Persze, én azelőtt is tud­tam, hogy a táncnak (torná­nak) szoros köze van a ze­néhez (ritmushoz), épp csak azt nem, hogy a kettő ön­­tudatlanul is ott él az em­berben. Lehetséges. Ezen még so­hasem gondolkoztam. És azon sem, hogy egy olyan nagy tanyavilág, mint az oromi, jeles ifjúsági sportcsapata és figyelemre méltó gyermekzenekara le­het. Vajon miből? Egy fia­talember akaraterejéből és jókedvéből. NÉMETH István Ének és torna es­t' ' ..........................­ .........................­­­.................................. Bajusz... lejjebb Nő a férfiasság jele? Természetesen nem az, amire Önök gon­dolnak!... Sem a széles váll, a felpum­pált bicepsz. Pláne a szellemi szilárdság. Azt meg le­het tanulni a pszichiáter bácsinál. Ruha teszi az embert? Inkább az ember tesz a ruhába, vagyis, vattával tömi ki a horpadt részeket. Szabad a gazda? Nem? Hát akkor csak találgassák! A basszus hang? ... Ugyan! A Maca né­ninek is az van. A nadrág? Nem figyeltek oda, az előbb már emlí­tettem volt. Különben is a szebbik nem már elplagizálta és leforrázta. Feladják!... Naná!! Hát kérem, már mondom is: az a szőrpa­­macs a mellen. A gyapjas territórium, melyre minden jobb lemonádé regényben a szőke Gvendoláj­ odapasszolja bodor fejét. (Miközben a Nap lemegy a Hold fel­jön, s csak a csillag áll.) Akinek ott Szahara van, vagy nagyon jobbik, annak annyi esélye sincs a nők­nél, mint egy dadogó papagájnak a poli­tikában. Ne essenek össze még a bánattal, van jó hírem azok számára, kiknek az amulett el­­csenevészesítette az alatta szállingózó sző­röket, vagy a féltékeny menyasszonyok megtépték. A jobb kozmetikai intézetekben, Nyu­gaton, parókákat applikálnak a kopasz mellekre. Kemény valutáért olyan buja szőrzetet nyerhetek hogy hozzád képest a szőr Lo­­rensz Olivijé, (magyarul: sir Lawrence Olivier) elsőáldozós leány-palántának tű­nik. Az irigyeid, pedig, okkeren az irigység­től kérdik: — Ugyan mennyit adtál ezért a szárá­ért? KOPECZKY László MAGYAR SZÓ Vasárnap, 1971. nov. 21. Ц A szabadkai GLOBUS Kereskedelmi és Közvetítő-­ vállalat PÁLYÁZATOT Ш Ш ír ki az IGAZGATÓI állás betöltésére. I FÖLTÉTELEK: Ц — főiskolai végzettség vagy magas szakképzettség Ц Ц gy kereskedő 10 évi gyakorlattal, ebből 3 év g­s közvetítői munkakörben. g A pályázat a megjelenésétől számított 15 napig Ц ( érvényes. ) A szükséges okiratokkal fölszerelt kérvénye­­s­e­ket a fenti címre kell beküldeni. 1210-1. I г ф -Mtaron&i I friss tojásból

Next