Magyar Szó, 1972. július (29. évfolyam, 194-209. szám)

1972-07-22 / 200. szám

14. oldal Új világok álmodója (9) Egyszerű és vidám filmjei is kivétel nélkül tartalmaznak nyilvánvaló, de minden esetben jó szándékú ,erkölcsi tanulságokat. A bátorság és az erény mindig győzedelmeskedik a léhaság, a rosszindulat és a félelem fölött, a szor­galom a lustaság fölött. Mint ő maga szokta mondogatni, filmjei a bennünk rejlő Miki egérhez szóltak, ahhoz a kinccsel felérő valamihez, ami soha meg nem öregszik bennünk, ami arra hajt minket, hogy játsszunk és apró kis bu­taságokon kacagjunk, ami valósággal kényszerít, hogy álmodjunk és hogy a fürdőkádban ballikázzunk. A század 30-as éveiben Walt Disneyt már teljesen lekötötték elképzelései a világról, amelyet ki akart építeni. Egy napon, dolgozószobájának abla­kában állva, megdöbbenve kérdezte egyik jelenlevő asszisztensétől: — Miért ülnek ezek valamennyien egyszerre autóba és távoznak? Az asszisztens megadta a kézenfekvő magyarázatot: délután öt órakor lete­lik a munkaidő, és az emberek haza­térnek. Walt elszomorodva jegyezte meg: — Csak úgy hazamennek, itt meg annyi csodálatos dolog befejezetlenül áll! Teli zsák pénz 1935-ben egy napon Disney esti megbeszélésre hívott meg néhány ani­­mátort, de nem árulta el nekik előre, hogy miről lesz szó. Pontban este 8 órakor, amikor a meghívottak már nyugtalanul fészke­­lődtek a székükön, Walt szólásra emel­kedett: — Azért hívtalak össze benneteket, fiúk, hogy elmondjak nektek egy me­sét. Három és fél feledhetetlen óra kö­vetkezett. Walt színészkedett, mesélt, rendezett, le-föl futkosott. Egymaga megszemélyesített hét fura figurát és egy csodálatos szépségű leányt. Nem nehéz kitalálni, hogy aznap es­te a Hófehérke és a hét törpe című mesét adta elő, de persze egészen más változatban, mint ahogyan a Grimm fi­vérek papírra vetették. A Walt-féle változat szerint a go­nosz tündérré vált királynőben Lady Macbeth és a gonosz farkas rossz tu­lajdonságai keverednek. A törpék egyi­két, aki a Mester nevet kapta, meg­tette főnöknek, és élethűen bemutatta, hogyan kacsázik, és hogyan figyelmez­teti jóindulatúan, de szigorúan a töb­bieket, hogy mossák meg a kezüket. Walt külön-külön eljátszott minden szerepet. Megjelenítette azt a törpét is, akinek az általános zűrzavarban párna helyett csak egy kis tollcsomó ju­tott, s ezért visítozni kezdett. Hogy pedig Hófehérke kedvencét, a kis nyu­szit élethűen bemutassa, Walt nem restellt négykézlábra ereszkedni, és a padlót szaglászni. — Három évig nem ment ki a fe­jünkből ez az előadás — emlékezett később vissza az egyik rajzoló. — Akármilyen munkába fogtunk bele, mindig az járt az eszünkben, amit Walt aznap este produkált. Disney éveken sürgette, hogy térje­­nek át végre egész estet betöltő fil­mek gyártására. Az ötlet persze nem véletlenül támadt: a hétperces rövid­filmek előállítási költségei gyors ütem­ben növekedtek, úgyhogy a Disney-cég fő bevételét immár nem Mickey egér és társai hozták, hanem a képregények és a reklámcikkek. — Legfőbb ideje már — próbálta meggyőzni a bátyját —, hogy egy egész estet betöltő filmmel nagyobb összeget keressünk! Végül kialakult közöttük az egyet­értés, s csakhamar fel is vették a kapcsolatot A. P. Gianninivel, az Ame­rikai Bank elnökével. Miután előadták az elképzelésüket, a bankár megkér­dezte: — Háromszázezer dollár elég? Miután igenlő választ kapott, tétová­zás nélkül kiutalta a pénzt. Neki is, Roynak is megvolt a számí­tása. Jól tudták ugyanis, hogy Walt keze nyomán csak remekmű születhet. Disney azon nyomban még négyszáz művészt szerződtetett, és hozzálátott a kiképzésükhöz. Amíg ez tartott, húsz­húsz művész naponta két órát köteles­­ volt az állatkertben tölteni, s az őzeket, mókusokat és más állatokat tanulmá­nyozni. Csakhamar mintegy 600 férfi és nő már 72 órát dolgozol hetente. De hiába volt a nagy erőbefektetés, a rajzolók egyike sem tudott egy méter­nél hosszabb filmhez szükséges rajz­mennyiséget előállítani naponta. Walt pedig megkövetelte, hogy a kész anya­got még ötször rajzolják át. A költségek akkor már több millió dollárra rúgtak, és a többi hollywoodi filmgyáros meggyőződéssel híresztelte, hogy Disney megőrült. A munkában a legnagyobb gondot tulajdonképpen nem a rajztechnika okozta, hanem a hét törpe. A mesének megannyi változata van ugyan, de a törpéket úgyszólván egyáltalán nem jellemzik. Walt pedig meg volt győ­ződve róla, hogy a filmet éppen a tör­pék vihetik sikerre. Nem kevesebb mint 500 különféle hangot próbált ki, s min­den törpét vagy ötvenezer elkeresztelt, mielőtt véglegesen elnevezte volna. 1936 telén lassacskán kezdtek kiraj­zolódni a törpék alakjai. Olyannyira, hogy immár meg lehetett különböztet­ni őket egymástól, mint önálló egyé­niségeket és mint meghatározott em­bertípust. Mindegyikük sajátos módon járt-kelt, mozgott, beszélt, öltözködött. Tüsszentő például mindig harciasan sza­ladgált, leplezve a következő tüsszen­­tési rohamtól való rettegését. Álom­szuszék félig lehunyt szemmel járt, Szégyellősnek a lába nem is érte a föl­det. Sír? ,1914 . t.v., m . u. s (Folytatjuk) Csépe Imre: FORDUL (35) Ignác nekiguggol, hogy szájízéket tördelj­en a tűzre. — Talán fél velem egyedül lenni? Vagy tán neheztel, hogy megkértem? Ha nem akarja, visszamehet. — Nem félek én. Meg nem is nehez­telek, elvégre gazdasszonyom. De ha még nem volna is az, akkor is megcsi­nálnám, mert a férfi az mindig legyen lovagias. — Honnan tud maga ilyen szépen beszélni? — húzódik a legény mellé az asszony, és olyan közel áll hozzá, hogy Ignác szinte érzi teste melegét. — Hány iskolát járt? — Én? Nem éppen sokat, de hát igyekszik az ember, meg olvas is éle­tében egy-két könyvet... Azokból ta­­ní­tam­ valamit. De most hagyjuk ezt. Hanem honnan tud a nagysága ilyen szépen magyarul beszélni, meg az ura is? — A polgári iskolát Topolyáin jár­tam magyar diákok­ között. A Fülöp meg érettségizett és magyar nyelvet is tanult. — Hát igen — hajol le Ignác, hogy a tűzre tegyen —, szép az, amikor az ember több embernek érti a baját-ba­­ját, még ha azután tőle telhetően se­gíteni is igyekszik. De ha csak azért tanult, hogy kihasználja, akkor jobb lett volna, ha kuka­ marad ... — Mire gondol ezzel és kire? — tá­maszkodik a korpásládának az asz­­szony, jobb lábát áttéve a balon, és mellén összefonta a karját. — Szeretné tudni, ugye? — villog az asszonyra a legény. — Naigyon... Kint a tanya mögött a visszaérkezett béresek lármája hangzott, amint nógat­ják a lovaikat. Lázi hirtelen kifordult a kazánházból és eltűnt az udvarból is. Ignác szívében fázó üresség támadt a távozó asszony után. Úgy érzi, hogy be­letartozik valamiért. Semmi sem tör­tént köztük, de mindketten úgy érez­ték, hogy szédítő örvények sodorják egymás felé őket, ahonnan nem tud­nak kiúszni, de nem is alkarnak, mert ez a legédesebb. Ignácnak hirtelen az jutott eszébe, amit erről a szép asz­­szonyról hallott. Azt mondják, nem szerelemből lett a Fülöp felesége, ha­nem kényszerből, a vagyon miatt. Lizi­­nek, a falu legszebb lányának, egy szegény lakatos legényé volt a szíve. Azt szerette, a Rudit. Éjszakáiknak ide­jén beengedte magához , az ablakon, hogy gyereket szerezzen tőle, s rá­kényszerítse a vagyonra éhes szülő­ket a házasságra. De terve sikertelen maradt. Hathónapos másállapotos korá­ban, amikor már nem titkolhatta ter­hességét, előállott a szándékával és a bizonyítékával, inkább a háláit vá­lasztja, mint hogy megtagadja a gyer­mekének az apját, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretett. A fölbő­­szült apa össze-vissza verte a lányát, hajánál fogva húzgálta le-föl az ud­varban, úgyhogy valóban élet és halál között szülte meg a gyermekét. Több mint fél évig enyelgett a halállal, nem evett, lesoványodott, mint a nádszál, amely a partra esett, míg végre vala­hogy kezdett benne egyensúlyba állni a megingott élet. Végtére azután még­is beadta a derekát, győzött az apai akarat, az egybeboronált föld varázsa, s a Fülöp felesége lett. Mint letört virágszál állt a pap elé vele. Az eskü és a hűség fogadalmát úgy lehelte ki, hogy saját maga sem hallatta. Egy gyer­meke van az urától, a kis Fülöp, akit az apai nagyapjáék nyálaznak körül ra­gadós szeretetükkel. Ő alig törődik ve­le. Bár szereti, de lelke folyton azt siratja, azt a másikat, aki ott nyugszik mélyen a sszázláncok alatt, akiinek felül már nem lehetett egy talpalatnyi helye sem, mert szerelemből fakadt. — No, itt a recept — mondja visz­­szajövet az asszony — Fele dara, fele konpa. Négy vödör egyikből is, meg a másikból is ,sűrű ivásra. Teli kell ten­ni a kútnál azt a dézsát, jó langyosra. Ezt mondta a János bácsi.. . — Hát mért nem jött­­ be — néz nagy szemeket meresztve az asszonyra a legény. — Ignác! — áll oda ismét a legény­hez az asszony, és úgy néz rá, mint bűnbánó a keresztre, bocsánatkérően, csengve. — Nem mindegy az magának, hogy ezt csinálja itt, vagy azt o­tt kint? — Mindegy — hajtja le szomorúan a fejét Ignác egy mélyet sóhajtva. — A cselédnek azt kell csinálni, amit paran­csolnak neki... Az asszony szeme megnedvesedett egy kissé, és oldalra csavarta a fejét. — Ignác — mondja angyali szelíd­séggel a legénynek. Én nem paran­csoltam magának, hogy csinálja ezt. Én kimentem magukhoz és magának szóltam, hogy miért éppen magának, ezt nem tudom. Gondoltam, hogy én is segítek az etetésnél. De ha nem akarja, menjen vissza, majd megcsinálom én magam... Durcásan elfordult Ignáctól, és a vödrökkel hordani kezdte a dézsába a korpát. A legény vágyakozva nézte az a­sszony gyönyörű termetét. Úgy érezte, hogy a levegő valami csodás varázslat­tal telítődik tőle, és mágneses szikrák pattognak elő belőle, amelyek végigége­­tik az ember húsát és ereit. Mikor ismét visszatért a ládákhoz, hogy megmerítse a vödröket, a legény odalépett melléje és kezével együtt megfogta a vödör fülét. Vasmarkában szinte ropogtak az asszony vékony kis ujjai. A vödör csörömpölve hullott le a földre, s a következő pillanatban a puha asszonykezek a legény csikósos kalapja alá bújtak, és befúródtak a dió­barna fürtök közé. A kalap karikázva a vödörbe esett. A két fiatal test, mint egymásnak futó meteor, lángra lobbant, s a szerelem fénye ragyogta be a homályos kamrát. Nem kérdezték egymástól, honnan jöttek, ki és mi in­dította útjukra őket, hány és hány milliárd év óta rohannak szakadatla­nul egymás felé, kergetve, kutatva egymást az űrben, amíg most végre egymásra nem találtak. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ Szombat, 1972. július 22. Amerikai tragédia Theodore Dreiser regénye Frazer kereskedő vallomása lesújtó volt: — Május végén, a napra pontosan nem emlékszem, Griffiths úrnak egy fényké­pezőgépet adtam el, ugyanakkor egy há­romlábú állványt is... Természetesen, bi­zonyos vagyok abban, hogy Griffiths úr volt a vásárló, hiszen régóta ismerem. — Mason győzedelmesen felkiáltott: — Most pedig, esküdt urak van szerencsém tu­datni, hogy nemcsak az állványát talál­ták meg, de a gyilkosság eszközét is. A fényképezőgép a birtokomban van. Clyde ügyvédei zavartan egymásra pil­lantottak. Váratlanul robbant a bomba, mert a ravasz államügyész mindeddig tit­kolta, hogy a tóból kihalásztatta a fény­képezőgépet. A bíróság előtt erről Simeon Dodge favágó tanúskodot, aki a tófenék­ről felhozta a fényképezőgépet. Ezt követően az orvosok mondtak szak­­véleményt, öt orvos vonult el a bíróság előtt. Előadásuk ellentmondó volt. ■ — A boncolás alapján — tanúskodott az egyik orvos —, az áldozat élt amikor a vízbe esett. Ez persze nem zárja ki, hogy eset­leg ájult volt... Semmit sem mondhatok arról, hogy milyen eszközzel ütötték meg. — A csónak orra volt — kiáltottak közbe a védőügyvédek. Mason ördögi mosollyal egy felnagyított fényképet mutatott be a halott Robertáról. — Nézzék meg ezt a sebet — kiáltotta az államügyész —, vizsgálják meg közelről! Pontosan megfelel a fényképezőgép mére­tének. A szerencsétlent ez az ember gyilkolta meg! Továbi bizonyítékként fel­mutatom az áldozat két hajszálát, amelyek a fényképezőgép lencséje mögé szorultak be.

Next