Magyar Szó, 1972. november (29. évfolyam, 317-329. szám)
1972-11-28 / 329. szám
Nyolc munkás elmondja Szinte szokássá vált már, hogy a köztársaság napjának ünnepén a Magyar Szó ünnepi számában egyegy rövid írással bemutassuk Jugoszlávia valamennyi köztársaságát és tartományát. Az eddigi gyakorlatunktól eltérően az idén nem ismert vállalatok vagy intézmények, nem politikai szervezetek vezetőivel beszélgettünk, hanem a hat köztársaság és a két tartomány egy-egy munkásával. A kérdezettek arra válaszoltak, hogyan vélekednek az önigazgatásról, a munkások szolidaritásáról jelenlegi politikai helyzetünkről, a JKSZ elnökének és Elnökségének leveléről. Szlovéniai beszélőtársunk Janez Horvat, a maribori textilgyár szakképzett munkása, a Crna Gora-i Arsenije Perovic, a nikšići Mezőgazdasági-Élelmiszeripari Kombinát szakképzett munkása, a horvátországi Jelka Baric, a zágrábi Posrednik Kereskedelmi Vállalat szakképzett munkása, a vajdasági Petko Markovic, az újvidéki Petar Drapšin szakképzett munkása, a kosovói Xavid Kastrati, a Kosovska Kamenica-i Karacevo Keramitgyár raktárosa, a macedóniai Vojiszlav Antonovszki, a Kumanovói Mezőgazdasági Birtok mérnöke, a szerbiai Milutin Milosavljevic, a Svetozarevói Kábelgyár szakképzett munkása, a boszniai pedig Abduselam Aliic, a tuzlai Gradina Építővállalat szakképzett munkása volt Vajdaság Legyen ez az utolsó figyelmeztetés Az önigazgatásról kezdett beszélgetés folyamán Petko Markovic megemlíti, hogy náluk a vállalati munkástanács ülésének határozatait két nappal az ülés után nyilvánosságra hozzák. Megkérdezem tőle: — Miért tartja ezt lényegesnek? — Már hogyne lenne az! Nagyon veszélyes lehet ha valamelyik döntésünket tévesen magyaráznák. Így tévedésre nem adunk okot és elejét vesszük a magyarázkodásoknak. — Olvassák-e az emberek az ilyen hirdetményeket? — Természetesen. Azt is ki szoktuk írni a munkástanács ülése előtt, hogy milyen kérdések kerülnek napirendre. Így a tanácstagok már kialakult nézetekkel érkeznek meg. — Foglalkoztak-e a vállalatban a levéllel? — Igen. Arra az álláspontra jutottunk, hogy aki dolgozik, az hibázhat de ha együttesen dolgozunk, akkor kisebb a tévedés lehetősége. Nálunk egyébként nem voltak olyan kirívó esetek, hogy valakit nyilvánosan meg kellett volna bírálni. — Ez nyilván annak is köszönhető, hogy a döntéseket megfelelő helyen fogalmazzák meg, és közzéteszik őket. — Természetesen. Beszélgetéseink során legtöbbet a társadalmi különbségekről szóltunk. Az a véleményünk, hogy most már valóban elég lesz a fogadkozásokból. Sok jó megállapításunk és határozatunk van nekünk az országban, ha akarja sorolhatom akár Tito emlékezetes spliti beszédétől az Elnökség 21. üléséig. Mindig voltak ígéretek, az elferdülések viszont egyre inkább elhatalmasodtak. Legyen ez a levél az utolsó figyelmeztetés. Crna Gora Nincs varázsvessző — Mit tart a sokat emlegetett társadalmi megállapodásokról? — Senki se higgye, hogy ez varázsvessző. — mondja Arsenije Perovic. — Nikéjében aláírtunk egy társadalmi megállapodást az új munkaerő alkalmazásáról és az elbocsátásokról. Máris azt látom, hogy nem alkalmazzuk mindenütt úgy, ahogyan megegyeztünk. — Bírálják-e ezért a megállapodás megszegőit? — Persze. De a bírált szervezetekben azt állítják, hogy a megállapodást nem kell túl mereven alkalmazni. Hogy világosabb legyek elmondok egy példát. Meghatároztuk, milyen munkahelyekre milyen képzettségű munkásokat vehetünk fel. Ennek már vagy fél esztendeje. Nemrégen tudomást szereztem róla, hogy az egyik vállalatban új közgazdász felvételére írtak ki pályázatot, mert a réginek nem volt kellő képesítése. Volt is néhány jelentkező, de nem a legmegfelelőbbet vették fel, hanem egy olyat, akinek szintén nem volt kellő képesítése. — Foglalkoztak-e a JKSZ és elnöke levelével? — Igen. Úgy gondoltuk, ne bírálgassuk egymást, hanem inkább mindenki mérje fel, mi vonatkozik rá a levélből. — Ennyiben maradtak? — Ez csak a kezdet. Sokan őszintén bevallották hibáikat. — Az önbírálat nemcsak a vállalatokban hiányzott, hanem mondjuk például a köztársaságok vezetői is megfeledkeztek róla. Mi a véleménye, a köztársaságok vezető funkcionáriusai megivizsgálták-e magatartásukat úgy ahogyan kell? — Ha a nyilatkozatokat tekintem, azt kell mondanom, igen. De ez majd csak a jövőben válik el. Szlovénia A fiam nem tudja, mi a nélkülözés — Vállalatunk annak a 200-nak az egyike volt, amelyben az ötvenes évek legelején Boris Kidrič és Djuro Salaj javaslatára próbaként bevezették a munkás önigazgatást — mondja Janez Horvat. — Annak idején, amikor kezdték, így képzelték-e el, amilyen ma? — Igen. A beszélgetés során egy kissé elkalandozunk, s megtudom, hogy három felnőtt gyermeke van. — Úgy vélekednek-e, mint a szülők? — A két lányom igen, a fiam nem. Másként néz a világra: azt tartja, hogy én nagyon lekötöm magam a társadalmi munkával. Most jött haza a katonaságtól, nem is dolgozik. A hadseregbe is azért küldtük időnap előtt, mert reméltük, hogy ott megváltozik. Nagyon kiábrándult mindenből. — Mi lehet ennek az oka? Kosovo Hallott-e már a kedves olvasó a Kosovska Kamenica-i Karačevo falu keramit gyáráról? Azt hiszem kevesen vagyunk, akik akár a faluról, akár a gyárról hallottunk volna. Eldugott kis helység ez a testvértartomány keleti csücskében. Mása sincs azon az egy gyáron kívül. Az itt dolgozók zöme kétlarki ember, félig földműves, félig munkás. Itt a gyárban raktároskodik David Kastrati. — Új az ipari létesítmény, új a munkásság, mivel jár ez? — Sok bajjal. Aki ismeri a helyzetünket, az nem csodálkozik rajta, mert tudja, hogy néhány évtizeddel ezelőtt még fátyollal takarták arcukat az itteni nők, nem várhatjuk el tőlük, hogy olyan munkások legyenek, mint azok, akik hagyományos munkásmúlttal rendelkező vidéken születnek és nőnek fék . A gyár helyén néhány évvel ezelőtt megműveletlen legelő volt még. Most egy olasz szabadalom alapján a legkorszerűbb gyárat építették ide. Ekkora ugrás milyen zökkenővel jár? — Nincs rá oka. Otthon mindent megkap, velünk lakik, s most töröm a fejem, hogyan juttathatnám álláshoz. — Mi a véleménye a fiáról? — Sajnos, nem vagyok vele megelégedve, de most már nem változtathatok rajta. Talán abban igaza van, hogy keveset törődtem a családdal. Mindig arról beszél, hogy ő többre viszi, mint én, eddig még nem sokat láttam ebből. — Érezte-e a gyerek valaha is, hogy nélkülözés is van a világon? — Azt hiszem nem. Szerbia kinek íródott a levél — Hogyan vélekedik az önigazgatásról? — Ha minden rendben volna, akkor nem lett volna szükség a sokat emlegetett pártlevélre — jelenti ki Milutin Milosavlijevic —. Most mindenki azon lovagol, hogy a munkásokat jobban be kell vonni az önigazgatásba, de szerintem ez nem elég. Tudni kell, hogy a nagyobb jog nagyobb felelősséggel is jár, tehát a munkásoknak vállalniuk kell a felelősséget. Nekünk munkásoknak is felelősségteljesen kell ezt felfogni. — Véleménye szerint kinek íródott a levél? — Nekem is, és úgy látom mindannyiunknak. Nekünk a Szerb SZK-ben pedig különösképpen. Azt hiszem mi ránk vonatkozik leginkább, hogy szép határozatokat hozunk, és nem törődünk azzal, hogy megvalósítsuk őket A mi vállalatunk például 68-ban kidolgozott egy gazdaságszilárdító tervet — feladatul tűztük ki a takarékosságot és az ésszerű gazdálkodást —, de a terv megvalósítását nem ellenőriztük. Ezért hibásak vagyunk, el kell ismerni, megérdemeltük az elnökség és az elnök intését. Különösen azt a figyelmeztetést, amelyet az elnök a szerbiai politikai aktívához intézett. — Mégis kit terhel inkább felelősség, a vezetőket-e, akik rosszul irányították, vagy pedig a munkásokat, akik ebbe belenyugodtak? — Mindenki felelős a maga posztján az elvégzett vagy rosszul végzett munkáért. A legalacsonyabb beosztású munkástól kezdve a legmagasabb vezetőig. Felfelé haladva persze a felelősség egy-egy fokkal mindig nagyobb. Itt a tőszomszédságunkban épül az ország egyik legnagyobb energiatelepe, mi meg energiahiánnyal küszködünk. Akkora gondot okoz ez, hogy kénytelenek vagyonnk külön áramfejlesztőt venni. Ez az a zökkenő, ami iránt érdeklődött. Azt szokták mondani, hogy a fejlődésnek rögös az útja, most is ezen haladunk. Ha visszanézünk, látjuk a megtett szakaszt és örülünk. Ha megállunk és a jelent nézzük, akkor elégedetlenkedünk; ha előre tekintünk, bizakodunk. Macedónia Felhatalmazás nélkül Mai napig sem tudtam eldönteni, hogyan vélekedjek boszniai beszélőtársamról, Abduselam Alitcról. Illendően bemutatkoztam, és előadtam neki tervemet. Mikor munkához láttunk, gondolt egyet, és ezt mondta: — Kérem, mutassa meg újságírói igazolványát. Tulajdonképpen egészen helyénvaló óhaj, csak nem szokta meg az újságíró. Ezen még nem is lepődtem meg annyira, mint ami utána következett: — Tessék megérteni, nekem nincs felhatalmazásom, hogy nyilatkozzak magának, de úgy érzem, kellemetlen lenne a kérésnek nem tenni eleget, hát jól van, kérdezzen. Hogy teljesen megértsük a helyzet furcsaságát, meg kell jegyeznem, hogy a beszélgetés az önigazgatási klub szarajevói tanácskozásának szünetében történt, ahol küldöttként vett részt. — Mi a véleménye a munkásság öntudatáról? — Azt hiszem ezzel nincs baj — jelenti ki Jelka Boric —. Inkább mondhatnám, hogy tájékozatlanok az emberek, és ezért nem tudnak mindig megfelelően dönteni. A tájékozatlanság persze nemcsak az ő hibájuk. Nem mindig mondjuk el, hogy a vállalat önigazgatási vagy igazgatási szerve miért határozott így vagy amúgy. Nálunk például azelőtt elég sokszor osztottunk többletet, egy idő óta azonban ezek az osztások el-elmaradoznak. Sokan nem tudják, miért, de nem is csoda, hiszen az egész vállalatban nincs egy olyan hely, ahol legalább nagygyűlést tudnának tartani. Valamikor volt, de abban is üzlethelyiséget nyitottunk, hogy nagyobb legyen a forgalmunk és a keresetünk. — Mióta nincs nagyterem? ! — Négy éve. — Mit gondol, helyes volt-e az akkori döntés? Feltett kérdéseimre azonnal válaszolt. — Mi a véleménye a munkásosztály szolidaritási készségéről? — A mi vállalatunkban olyan az egymás közti viszony, mint egy nagy családban. — Hogyan vélekedik a munkásönigazgatásról? — Sokan birtokolják a munkásság jogait de előbbutóbb lelepleződnek. Most különösen rossz napok járnak az ilyenekre. — Véleménye szerint, képesek vagyunk-e őszinte önvizsgálatra, hogy önbírálatot gyakoroljunk. — Inkább csak bírálni szoktunk. — Sokat emlegetett nehézségeink jó része tisztán gazdasági eredetű. Országos méretű az erőfeszítés, hogy rendeződjön a helyzet. Mit tettek a vállalatukban eddig? — Még a párt felhívása előtt felismertük a helyzetét, és nem kis erőfeszítéssel elértük, hogy mire a párt levele hozzánk ért, mi mér fizetőképesek voltunk. — Azt hiszem megfeleltk köztünk a társadalmi munka szükségességéről és csak a haszonra gondoltunk. — Lesz-e hamarosan másik termük? — A köztársaság napján szándékozzuk felavatni új szakszervezeti otthonunkat. — Mi a véleménye a párt* levélről? — Azt hiszem, hogy a bajok zöme, mondjuk a nem*zeti gyűlölködés, nem a munkásoktól indul. Köztünk sosem volt amiatt nézeteltérés* hogy valaki ilyen vagy olyan nemzetiségű. Legjobb barát* nem például egy belgrádi szülletésű kolléganő, akivel még az ifjúsági vasútvonal építésekért ismerkedtem meg.• Mit gondol, a háború utáni emlékezetes ifjúsági munkavállalások valóban sokat segítették-e a testvériség eszméjének terjedését? — Azt hiszem, igen. Ezt legjobban mi tudjuk, akik részt vettünk rajtuk. Zökkenő Horvátország üzlethelyiség vagy szakszervezeti otthon Németh Mátyás felvételei Bosznia-Hercegovina 1972. nov. 28., 29., 30. MAGYAR SZÓ A lemaradt ember másba kapaszkodik Mi a véleménye az önigazgatásról? Olyan-e, mint ahogyan a kezdetben elképzeltük vagy csak most kell olyanná alakítani? — Úgy képzeltük el, hogy eleve feltételeztük: mindanynyian eléggé képzettek vagyunk ahhoz, hogy betöltsük önigazgatási tisztségünket — mondja Vojiszlav Antonovszki. — Sajnos, nem vagyunk egyformán felkészülve, nem is vagyunk mindannyian elég lelkiismeretesek és mindenkor becsületesek. Egy egészen egyszerű példát mondok: hajlamosak vagyunk arra, hogy ismerőseinknek, barátainknak elnézzük a hibáit, márpedig így nem lehet önigazgatni. És hiába talpig becsületes valaki, ha nincs meg a kellő tudása. Azt tartom, hogy a diplomást szakembernek éppen úgy szüksége van a továbbtanulásra, mint a kezdő munkásnak. A tudás hiánya önteltté teszi az embert, de a tudatlan éppen úgy szeretne érvényesülni, mint az, akinek látóköre évről évre bővül, de mivel nincs hozzá tehetsége, így egyre azon igyekszik, hogy másokat maga alá gyűrjön. Nálunk Macendóniában töm erre egy népi szólás, amely azt mondja, hogy a magasra nőtt ember könnyűszerrel leemeli a polcról az almát, de ha egy kis termetű akar érte nyúlni, az kénytelen másnak a hátára állni, hogy elérhesse. 7. oldal