Magyar Szó, 1972. november (29. évfolyam, 317-329. szám)

1972-11-28 / 329. szám

­ Nyolc munkás elmondja Szinte szokássá vált már, hogy a köztársaság nap­jának ünnepén a Magyar Szó ünnepi számában egy­­egy rövid írással bemutassuk Jugoszlávia valamennyi köztársaságát és tartományát. Az eddigi gyakorla­tunktól eltérően az idén nem ismert vállalatok vagy intézmények, nem politikai szervezetek vezetőivel be­szélgettünk, hanem a hat köztársaság és a két tarto­mány egy-egy munkásával. A kérdezettek arra vá­laszoltak, hogyan vélekednek az önigazgatásról, a munkások szolidaritásáról jelenlegi politikai helyze­tünkről, a JKSZ elnökének és Elnökségének levelé­ről. Szlovéniai beszélőtársunk Janez Horvat, a maribori tex­tilgyár szakképzett munkása, a Crna Gora-i Arsenije Pe­­rovic, a nikšići Mezőgazda­sági-Élelmiszeripari Kombi­nát szakképzett munkása, a horvátországi Jelka Baric, a zágrábi Posrednik Kereske­delmi Vállalat szakképzett munkása, a vajdasági Petko Markovic, az újvidéki Petar Drapšin szakképzett munká­sa, a kosovói Xavid Kastrati, a Kosovska Kamenica-i Ka­­racevo Keramitgyár raktáro­sa, a macedóniai Vojiszlav Antonovszki, a Kumanovói Mezőgazdasági Birtok mér­nöke, a szerbiai Milutin Mi­­losavljevic, a Svetozarevói Kábelgyár szakképzett mun­kása, a boszniai pedig Ab­­duselam Aliic, a tuzlai Gra­­dina Építővállalat szakkép­zett munkása volt Vajdaság Legyen ez az utolsó figyelmeztetés Az önigazgatásról kezdett beszélgetés folyamán Petko Markovic megemlíti, hogy náluk a vállalati munkásta­nács ülésének határozatait két nappal az ülés után nyil­vánosságra hozzák. Megkér­dezem tőle: — Miért tartja ezt lénye­gesnek? — Már hogyne lenne az! Nagyon veszélyes lehet ha valamelyik döntésünket téve­sen magyaráznák. Így téve­désre nem adunk okot és elejét vesszük a magyaráz­kodásoknak. — Olvassák-e az emberek az ilyen hirdetményeket? — Természetesen. Azt is ki szoktuk írni a munkásta­nács ülése előtt, hogy milyen kérdések kerülnek napirend­re. Így a tanácstagok már kialakult nézetekkel­­ érkez­nek meg. — Foglalkoztak-e a válla­­latban a levéllel? — Igen. Arra az álláspont­ra jutottunk, hogy aki dol­gozik, az hibázhat de ha együttesen dolgozunk, akkor kisebb a tévedés lehetősége. Nálunk egyébként nem vol­tak olyan kirívó esetek, hogy valakit nyilvánosan meg kel­lett volna bírálni. — Ez nyilván annak is kö­szönhető, hogy a döntéseket megfelelő helyen fogalmaz­zák meg, és közzéteszik őket. — Természetesen. Beszél­getéseink során legtöbbet a társadalmi különbségekről szóltunk. Az a véleményünk, hogy most már valóban elég lesz a fogadkozásokból. Sok jó megállapításunk és hatá­rozatunk van nekünk az or­szágban, ha akarja sorolha­tom akár Tito emlékezetes spliti beszédétől az Elnökség 21. üléséig. Mindig voltak ígéretek, az elferdülések vi­szont egyre inkább elhatal­masodtak. Legyen ez a le­vél az utolsó figyelmeztetés. Crna Gora Nincs varázsvessző — Mit tart a sokat emle­getett társadalmi megállapo­dásokról? — Senki se higgye, hogy ez varázsvessző. — mondja Arsenije Perovic. — Nikéjé­ben aláírtunk egy társadal­mi megállapodást az új mun­kaerő alkalmazásáról és az elbocsátásokról. Máris azt lá­tom, hogy nem alkalmazzuk mindenütt úgy, ahogyan meg­egyeztünk. — Bírálják-e ezért a meg­állapodás megszegőit? — Persze. De a bírált szer­vezetekben azt állítják, hogy a megállapodást nem kell túl mereven alkalmazni. Hogy világosabb legyek elmondok egy példát. Meghatároztuk, milyen munkahelyekre mi­lyen képzettségű munkáso­kat vehetünk fel. Ennek már vagy fél esztendeje. Nemré­gen tudomást szereztem ró­la, hogy az egyik vállalatban új közgazdász felvételére ír­tak ki pályázatot, mert a ré­ginek nem volt kellő képe­sítése. Volt is néhány jelent­kező, de nem a legmegfele­lőbbet vették fel, hanem egy olyat, akinek szintén nem volt kellő képesítése. — Foglalkoztak-e a JKSZ és elnöke levelével? — Igen. Úgy gondoltuk, ne bírálgassuk egymást, hanem inkább mindenki mérje fel, mi vonatkozik rá a levél­ből. — Ennyiben maradtak? — Ez csak a kezdet. So­kan őszintén bevallották hi­báikat. — Az önbírálat nemcsak a vállalatokban hiányzott, ha­nem mondjuk például a köz­társaságok vezetői is megfe­ledkeztek róla. Mi a vélemé­nye, a köztársaságok vezető funkcionáriusai megivizs­­gálták-e magatartásukat úgy ahogyan kell? — Ha a nyilatkozatokat te­kintem, azt kell mondanom, igen. De ez majd csak a jö­vőben válik el. Szlovénia A fiam nem tudja, mi a nélkülözés — Vállalatunk annak a 200-nak az egyike volt, amelyben az ötvenes évek legelején Boris Kidrič és Djuro Salaj javaslatára pró­baként bevezették a munkás önigazgatást — mondja Ja­nez Horvat. — Annak idején, amikor kezdték, így képzelték-e el, amilyen ma? — Igen. A beszélgetés során egy kissé elkalandozunk, s meg­tudom, hogy három felnőtt gyermeke van. — Úgy vélekednek-e, mint a szülők? — A két lányom igen, a fiam nem. Másként néz a vi­lágra: azt tartja, hogy én nagyon lekötöm magam a társadalmi munkával. Most jött haza a katonaságtól, nem is dolgozik. A hadsereg­be is azért küldtük időnap előtt, mert reméltük, hogy ott megváltozik. Nagyon ki­ábrándult mindenből. — Mi lehet ennek az oka? Kosovo Hallott-e már a kedves ol­vasó a Kosovska Kamenica-i Karačevo falu keramit gyá­ráról? Azt hiszem kevesen vagyunk, akik akár a falu­ról, akár a gyárról hallot­tunk volna. Eldugott kis helység ez a testvértarto­mány keleti csücskében. Má­sa sincs azon az egy gyáron kívül. Az itt dolgozók zöme kétlarki ember, félig föld­műves, félig munkás. Itt a gyárban raktároskodik Da­vid Kastrati. — Új az ipari létesítmény, új a munkásság, mivel jár ez? — Sok bajjal. Aki ismeri a helyzetünket, az nem cso­dálkozik rajta, mert tudja, hogy néhány évtizeddel ez­előtt még fátyollal takarták arcukat az itteni nők, nem várhatjuk el tőlük, hogy olyan munkások legyenek, mint azok, akik hagyomá­nyos munkásmúlttal rendel­kező vidéken születnek és nőnek fék . A gyár helyén néhány évvel ezelőtt megműveletlen legelő volt még. Most egy olasz szabadalom alapján a legkorszerűbb gyárat építet­ték ide. Ekkora ugrás mi­lyen zökkenővel jár? — Nincs rá oka. Otthon mindent megkap, velünk la­kik, s most töröm a fejem, hogyan juttathatnám állás­hoz. — Mi a véleménye a fiá­ról? — Sajnos, nem vagyok ve­le megelégedve, de most már nem változtathatok raj­ta. Talán abban igaza van, hogy keveset törődtem a csa­láddal. Mindig arról beszél, hogy ő többre viszi, mint én, eddig még nem sokat láttam ebből. — Érezte-e a gyerek va­laha is, hogy nélkülözés is van a világon? — Azt hiszem nem. Szerbia kinek íródott a levél — Hogyan vélekedik az önigazgatásról? — Ha minden rendben vol­na, akkor nem lett volna­­ szükség a sokat emlegetett pártlevélre — jelenti ki Mi­lutin Milosavlijevic —. Most mindenki azon lovagol, hogy a munkásokat jobban be kell vonni az önigazgatásba, de szerintem ez nem elég. Tudni kell, hogy a nagyobb jog nagyobb felelősséggel is jár, tehát a munkásoknak vállalniuk kell a felelősséget. Nekünk munkásoknak is fe­lelősségteljesen kell ezt fel­fogni. — Véleménye szerint ki­nek íródott a levél? — Nekem is, és úgy látom mindannyiunknak. Nekünk a Szerb SZK-ben pedig kü­lönösképpen. Azt hiszem mi ránk vonatkozik leginkább, hogy szép határozatokat ho­zunk, és nem törődünk az­zal, hogy megvalósítsuk őket A mi vállalatunk például 68-ban kidolgozott egy gaz­daságszilárdító tervet — fel­adatul tűztük ki a takaré­kosságot és az ésszerű gaz­dálkodást —, de a terv meg­valósítását nem ellenőriztük. Ezért hibásak vagyunk, el kell ismerni, megérdemel­tük az elnökség és az elnök intését. Különösen azt a fi­gyelmeztetést, amelyet az el­nök a szerbiai politikai ak­tívához intézett. — Mégis kit terhel inkább felelősség, a vezetőket-e, akik rosszul irányították, vagy pedig a munkásokat, akik ebbe belenyugodtak? — Mindenki felelős a ma­ga posztján az elvégzett vagy rosszul végzett munká­ért. A legalacsonyabb beosz­tású munkástól kezdve a leg­magasabb vezetőig. Felfelé haladva persze a felelősség egy-egy fokkal mindig na­gyobb.­­ Itt a tőszomszédságunk­ban épül az ország egyik leg­nagyobb energiatelepe, mi meg energiahiánnyal küsz­ködünk. Akkora gondot okoz ez, hogy kénytelenek va­gyonnk külön áramfejlesztőt venni. Ez az a zökkenő, ami iránt érdeklődött. Azt szok­ták mondani, hogy a fejlő­désnek rögös az útja, most is ezen haladunk. Ha vissza­nézünk, látjuk a megtett szakaszt és örülünk. Ha meg­állunk és a jelent nézzük, akkor elégedetlenkedünk; ha előre tekintünk, bizako­dunk. Macedónia Felhatalmazás nélkül Mai napig sem tudtam el­dönteni, hogyan vélekedjek boszniai beszélőtársamról, Abduselam Alitcról. Illen­dően bemutatkoztam, és elő­adtam neki tervemet. Mikor munkához láttunk, gondolt egyet, és ezt mondta: — Kérem, mutassa meg újságírói igazolványát. Tulajdonképpen egészen helyénvaló óhaj, csak nem szokta meg az újságíró. Ezen még nem is lepődtem meg annyira, mint ami utána kö­vetkezett: — Tessék megérteni, ne­kem nincs felhatalmazásom, hogy nyilatkozzak magának, de úgy érzem, kellemetlen lenne a kérésnek nem ten­ni eleget, hát jól van, kér­dezzen. Hogy teljesen megértsük a helyzet furcsaságát, meg kell jegyeznem, hogy a be­szélgetés az önigazgatási klub szarajevói tanácskozá­sának szünetében történt, ahol küldöttként vett részt. — Mi a véleménye a mun­kásság öntudatáról? — Azt hiszem ezzel nincs baj — jelenti ki Jelka Boric —. Inkább mondhatnám, hogy tájékozatlanok az embe­rek, és ezért nem tudnak min­dig megfelelően dönteni. A tájékozatlanság persze nem­csak az ő hibájuk. Nem min­dig mondjuk el, hogy a vál­lalat önigazgatási vagy igaz­gatási szerve miért határo­zott így vagy amúgy. Nálunk például azelőtt elég sokszor osztottunk többletet, egy idő óta azonban ezek az osztások el-elmaradoznak. Sokan nem tudják, miért, de nem is cso­da, hiszen az egész vállalat­ban nincs egy olyan hely, ahol legalább nagygyűlést tudnának tartani. Valamikor volt, de abban is üzlethelyi­séget nyitottunk, hogy na­gyobb legyen a forgalmunk és a keresetünk. — Mióta nincs nagyterem? ! — Négy éve. — Mit gondol, helyes­­ volt-e az akkori döntés? Feltett kérdéseimre azon­nal válaszolt. — Mi a véleménye a mun­kásosztály szolidaritási kész­ségéről? — A mi vállalatunkban olyan az egymás közti vi­szony, mint egy nagy család­ban. — Hogyan vélekedik a munkásönigazgatásról? — Sokan birtokolják a munkásság jogait de előbb­­utóbb lelepleződnek. Most különösen rossz napok jár­nak az ilyenekre. — Véleménye szerint, ké­pesek vagyunk-e őszinte önvizsgálatra, hogy önbírá­latot gyakoroljunk. — Inkább csak bírálni szoktunk. — Sokat emlegetett nehéz­ségeink jó része tisztán gaz­dasági eredetű. Országos méretű az erőfeszítés, hogy rendeződjön a helyzet. Mit tettek a vállalatukban ed­dig? — Még a párt felhívása előtt felismertük a helyzet­­ét, és nem kis erőfeszítés­sel elértük, hogy mir­e a párt levele hozzánk ért, mi mér fizetőképesek voltunk. — Azt hiszem megfeleltk köztünk a társadalmi munka szükségesség­éről és csak a haszonra gondoltunk. — Lesz-e hamarosan má­­sik termük? — A köztársaság napján szándékozzuk felavatni új szakszervezeti otthonunkat. — Mi a véleménye a párt* levélről? — Azt hiszem, hogy a ba­jok zöme, mondjuk a nem*­zeti gyűlölködés, nem a mun­kásoktól indul. Köztünk so­­sem volt amiatt nézeteltérés* hogy valaki ilyen vagy olyan nemzetiségű. Legjobb barát* nem például egy belgrádi szül­letésű kolléganő, akivel még az ifjúsági vasútvonal építé­­sekért ismerkedtem meg.­­• Mit gondol, a háború utáni emlékezetes ifjúsági munkavállalások valóban so­­kat segítették-e a testvériség eszméjének terjedését? — Azt hiszem, igen. Ezt legjobban mi tudjuk, akik részt vettünk rajtuk. Zökkenő Horvátország üzlethelyiség vagy szakszervezeti otthon Németh Mátyás felvételei Bosznia-Hercegovina 1972. nov. 28., 29., 30.­ ­ MAGYAR SZÓ A lemaradt ember másba kapaszkodik Mi a véleménye az önigaz­gatásról? Olyan-e, mint aho­gyan a kezdetben elképzel­tük vagy csak most kell olyanná alakítani? — Úgy képzeltük el, hogy eleve feltételeztük: mindany­­nyian eléggé képzettek va­gyunk ahhoz, hogy betöltsük önigazgatási tisztségünket — mondja Vojiszlav Antonovsz­ki. — Sajnos, nem vagyunk egyformán felkészülve, nem is vagyunk mindannyian elég lelkiismeretesek és minden­kor becsületesek. Egy egé­szen egyszerű példát mon­dok: hajlamosak vagyunk ar­ra, hogy ismerőseinknek, ba­rátainknak elnézzük a hibáit, márpedig így nem lehet ön­igazgatni. És hiába talpig be­csületes valaki, ha nincs meg a kellő tudása. Azt tartom, hogy a diplomást szakember­nek éppen úgy szüksége van a továbbtanulásra, mint a kezdő munkásnak. A tudás hiánya önteltté teszi az em­bert, de a tudatlan éppen úgy szeretne érvényesülni, mint az, akinek látóköre év­­ről évre bővül, de mivel nincs hozzá tehetsége, így egyre azon igyekszik, hogy másokat maga alá gyűrjön. Nálunk Macendóniában töm erre egy népi szólás, amely azt mondja, hogy a magasra nőtt ember könnyűszerrel leemeli a polcról az almát, de ha egy kis termetű akar érte nyúlni, az kénytelen másnak a hátára állni, hogy elérhesse. 7. oldal

Next