Magyar Szó, 1975. július (32. évfolyam, 193-208. szám)
1975-07-30 / 207. szám
6. oldal rrijí|ZsczttsezJí 1 j|#£a«»»TO4.wi Rusea2jsaej|g5Sjj£jj^g2üS8Si£iIiKí!!ief&ÉS3i$ Közhelyek között Lassan már közhely lesz a fiákernek nevezett konflis és a bogyóit hullató celtisz, mint zombori különlegesség. Közben ez a fajta bérkocsi általában a magyar városok tartozéka volt, s ott sorakozott sokadmagával már a múlt század végén a pályaudvarokon helyet kérve az irodalomban is Jókaitól kezdve Kiss Józsefen át Ady Endréig. A magyar impresszionisták képein is akkor jelent meg, amikor már nemcsak rétet és mezőt, hegyet és völgyet tartottak érdekes témának, de a városi utcákat és tereket is kezdték festőinek látni. Persze ez a témakör is Párizsból indult hódító útjára. Lisley és Toulouse,Lautrec között a festők egész serege szólaltatta meg az utca és az aszfalt, sőt a nyilvános, házak költészetét. Csak Zomborban nem vonzotta sokáig a festőket. Juhász Árpád a délibábot leste, miközben egészen ezoterikus lírával jelenítette meg a messzi látóhatárt, selymes párafelhőkbe burkolva a magányos jegenyét. Singer fényképész festővé lett tanítványai, László Fülöp és Kálmán Péter pedig megtartották a mesterséges műtermi világítást akkor is, amikor az egyik már uralkodókat és pápákat festett, a másik meg a müncheni akadémia tanára lett. De Hát miként a költészetben, itt is a téma keresi magának a művészt, aki majd híven és festőién kifejezi. A fiákeres ló sokáig lógatta bús fejét, s a bogyófák ugyancsak megöregedtek, kemény és szívós testüket görcsök és dudorok, csomók és hegek lepték el, mire megérkezett a festőjük. És aztán lassan a közönség is, persze, amely enynyeivel is megelégedett Zomborból. Mi is a széles utcákat dicsértük, és a lehajló lombok pados sétányainak romantikáját, tökéletesen megfeledkezve azokról a tenyérnyi oázisokról, amelyek a körúton kívül, Zombornak már egészen vidékies városrészeiben bukkantak fel váratlanul: a csöppnyi parkocskákról, padokkal és bokrokkal és ugyancsak mélyen lehajló fákkal körülállva, diszkréten és regényesen elrejtőzve a forgalom elől, s elrejtve a kíváncsi tekintetektől azokat, akik ezt megkívánták tőle. Az Apatini úton például, ahol az utca végén egyszerre kiszélesedett a fasor, s egy sóhajtásnyi idő után megint bezárult. De sétány kanyargott benne, s körbe ültetett hibiszkuszbokrok szigete, földbe ásott padokkal, s a tisztáson gyönyörű pázsittal. Aztán a Bezdáni út és a Zöldfa, utca sarkán, a selyemtéglás kocsma és mészárszék, valamint Vancsek Béla műhelye közötti háromszögben az a kis park, ahova még a gramofon zenéje is behallatszott, ha jó kedve volt az öreg mesternek és kitette a tölcsért az ablakba, az erősen lejátszott lemezzel, hogy Király Ernő recsegő tenorján elénekelje a divatos dalt: Lárifári, nem kell várni, frissen jó a csók ... És volt egy ilyen miniatűr park a Könyök utca sarkán, a sárgára festett régi iskolánál, az egész bicskás Szerencsét megszelídítve a bokraival, halk poézist árasztva maga körül, úgyhogy az elátkozott költő, Somlyó Zoltán verse jutott az ember eszébe, ha arra ment: A szűk Könyök utcán hazamegyek, most hajnali három óra. Istenem, vezess a jóra! Akik a zombori Könyök utcán mentek haza, s nem a pestin, mint a költő, a korhely kőművesek és cserepezők, mivel ez az ő hazájuk volt, persze nem verseket szavaltak, hanem kurjongattak vagy káromkodtak, vagy szidták az asszonyt, aki szipogva követte őket, mert úgy kellett hazacsalni az urukat a kocsmából. Mindez azonban semmit sem vesz el a parkocska költői hangulatából. Is felüdülés volt a Szántai út és a Schneidel József utca sarkára érni, ahova szintén beékelt az egykori városrendészet egy ilyen kicsike kis arborétumot, megintcsak paddal és sétánnyal, a Markovics fakereskedő háza előtt, akiről később kiderítették, hogy tulajdonképpen gróf, s ezért nem illik, hogy tragacson tolja haza a vágott fát a vevőknek, amivel ő persze nem törődött, mint ahogyan az ember, ha fiatal volt, az utcákat se látta, a parkocskát se, csak a hangulata vette be magát a tudata alá, miközben a szép barna lányt várta, aki már jött is feléje, kicsit mindig fátyolos tekintettel, míg hosszú léptei fölött a kockás szoknyája harangozott felejthetetlenül. . . És sorolhatnánk tovább a csöppnyi parkokat, amelyek közül csak egy maradt már meg, a Konjovic utca sarkán, mintha csak ott tudtak és mertek volna emlékezni, a Prnjavor bejáratánál, cџ elesett hősökről se feledkezve meg egy szerény kővel... De hát minek folytatni! Az egy másik város, s egy másik világ volt, amikor a természeti szépségnek ilyen apró meglepetéseivel örvendeztették meg a zombori polgárt, akárcsak a velenceit a csöppnyi terekkel, s hogy eltűntek, talán nem is sajnálja már senki. .. HERCEG János A mai idők azt diktálják a mai idők emberének, hogy mindent bele, ott kell megfogni a rétestészta végét-szélét, ahol lehet, illetve hát, ahol hagyják, és ott próbál a mai halandó megállni a jégen, ahol nem ropog a talpa alatt, mert senki nem kérdezi ebben a nagy világfutásban, hogy hej, szomszéd, miből élsz, bedobja-e valaki az ablakon a mannára valót vagy magadnak kell megizzadnod érte, de úgy istenigazában. Az én baranyai embereim is ilyen úton haladnak, gondolták, ha már leszorította őket az idő a szurdokokból a falukba, és ott kell megállni a talpukon, akkor úgy lendítsenek a dolgokon, hogy az senkinek ne fájjon, de csurranjon-cseppenjen is valami a konyhára. És megszületett a szurdoki turizmus. Igen, ebben az évben, itt Baranyában, Hercegszőlőstől vizavi balra át, aztán csak egyenesen, és ha az embernek, az autóval tova igyekvőknek van fölös napja, akkor be is ugrik oda, a bárányai hetedik mennyországba, ahol reggelenként papramorgóval öblítheti a kedves vendég a szájüregét és akkorát haraphat a levegőből melléje, hogy beleroppan az állkapcsa. Szóval mondom, csak le kell ruccanni balra, aztán toronyiránt bele a nagy baranyai csendességbe, ott meg már, a Bikus patak ágyánál majd eligazítják a jövevényt, hol merre ehet fenséges ételeket és hol vetnek neki olyan magas parasztos ágyat, hogy királyinak érzi még az ébredési pislogást is. Amikor a kocsi begördült a füvészkertnek is beillő udvarba, a szalmakalapos gazda a haragoszöld levelű diófa alól szólt oda, hogy gyerünk csak ide, az enyhelyre, ahol olyan csöndesség van, hogy csak csomagolni kellene és a városba küldeni, ahol hiányzik. — Bennünket más is érdekel ám! — szögeztem én le elöljáróban. Csak hogy tudja, mi maradni is akarunk kis időt, egy-két napot esetleg, aztán nehogy vérszemet kaphassunk a kritizálásra. — Itt minden megvan. Csak pihentessék le magukat, és disputa közben én összeállítom a tervezetet! — mondta a koros ember. Kalapját feljebb nyomta a homlokán, aztán befordult a szépen meszelt házba, poharakat hozott, meg két üveget is, az egyikben eperpálinka, a másikban ánizsos tömény volt, aminek a receptjét az istennek se árulná el. — Tessék! Vegyék és fogyasszák! — tette elénk az egészet, aztán szép csendesen feljegyezte, hogy mi mindent szeretnénk délben az asztalon látni. — Hm! Még itt az íze a számban annak a régi kovászos uborkának amit valaha a csernyei nagyanyám tudott csak készíteni — mondta barátom, mire az öreg szemöldöke csak felkapaszkodott a kalapsikt alá. — Van. Itt a nincset nem ismerjük, emberem, itt csak a van van, mert ha mi vagyunk, akkor mindennek lennie kell, mert itt a vendég akarata parancs! — mondta, és jegyezte szaporán a nyálazott tintacerzával a kovászos uborkát is, mellé frissen sült fehérhúsa a süldőnek, előzőleg tejfeles aprója levesnek, két tányérral, és ebből nincs kihúza, akárcsak a túrós csuszából se, aminek mindemez tetejébe kell ülnie koronának. — Bor? — figyelt ránk később. — Milyen van? — kérdezte a csernyei kolléga. — Négyéves, hatéves? Amilyen kell, de ezeknek még az anyja térdkalácsa se látta ám a vizet, emberke, mert olyan patinája van itt a bornak is, hogy átlényegíti az embert lebegő űrutassá! — mondta . kedélyesen, és ezen nagyot nevettünk. Miközben ilyen szépen eldiskuráltunk, még két kocsi fordult be a portára, németek ültek az egyikben, a másikban pedig Balaton mellékiek, és ők is szépen feliratkoztak. A németekkel egy fiatal menyecskeforma társalgott. Róla később kitudódott, hogy öt évig vigyázta az értékes cserepet az ottani konyhákon, itt nyelveket akart tanulni, ott megtanult kettőt, hogy németül és angolul beszél s úgy öltözik, hogy a királyhágói motel kisasszonya sem különben. Amikor a társaság rendesen bepakolt, és megöntözte a sok jót több éves mézszínű folyadékkal, hogy egyesek alig tudtak felkecmeregni az asztaltól, szólítottak bennünket, hogy le lehet ám heverni a tisztaszobában. Magasra vetett ágyak várakoztak az emberekre. Székekről kellett felkapaszkodniuk a párnákra, amelyek olyan fenséges tavaszillatott árasztottak magukból, hogy az ember szinte a nagyanya régi házának csöndesszobájában érezte újra magát. Mintha visszapörgött volna az idő kereke, s ott, azon a ponton megállt volna, hogy bemutassa nekünk, íme, örökké futóbolond emberkék, hát még ez is létezik a világon, ez az életben marasztaló, hoszszan éltető emberi nyugalom. Este, némi hegymászás után csak újra nekiültünk, és ott folytattuk, ahol abbahagytuk, ettünk-ittunk, aztán előkerült néhány kanalas is a faluból, és tamburaszó mellett énekeltünk a cigánylány selyem kombinéjáról, amely minduntalan lecsúszott róla. Későre járt már az idő, a diófa alatti asztalon régi, patinás petróleumos lámpa fénye körül cifráztak az éjszaka gyönyörű színű virágai, és a pillangók bessintették tova a közöttünk röpködő szavakat: már csak ketten ültünk ott az örreggel. (Folytatjuk) B. Foky István viharsaroki jegyzete (21.) Szurdoki turizmus ZOMBOR: Eredményesen dolgozott a munkásegyetem A zombori Blagoje Parović Munkásegyetem az idén tavasszal szerény ünnepség keretében emlékezett meg megalakulásának 22. évfordulójáról. Az 1974/75-ös tanév befejeztével számokban is összegezték az elmúlt huszonkét évben elért eredményeket. A számadatok szerint a munkásegyetem különféle tanfolyamok segítségével 8719 dolgozót tett alkalmassá munkájának elvégzésére. Szakképzettséget 2278, magas szakképzettséget pedig 1189 egyén szerzett a munkásegyetem segítségével. A felnőttképzés terén a munkásegyetem különösen fontos feladatokat valósított meg. A 22 év alatt 280 felnőttképző tagozatot létesített, s ezeken mintegy 6000 felnőtt szerzett általános, iskolai végzettséget. Az utóbbi években a munkásegyetem segítségével a dolgozók főiskolai és egyetemi tanulmányokat is végezhettek. Nyelvtanfolyamok segítségével idegen nyelv tudásukat is tökéletesíthették. A mezőgazdasági termelők munkáját előadások, szaktanácsadások megszervezésével igyekeztek mekönnyíteni. A politikai iskola megszervezését, a különféle önigazgatói tanfolyamok megtartását ugyancsak a munkásegyetem vállalta. F. A. Bane SAVOVIC és Sava STOJKOV zombori festők a nyár folyamán Hvar szigetén mutatták be alkotásaikat. A Hotel Palas galériájában június 3-a és július 13- a között láthatták a hváriak a festményeket. Savovic 25, Stojkov pedig 10 alkotását mutatta be a kiállításon. A megnyitón igen szép számban vettek részt, jelen volt Dusán Maric, a hvari községi képviselő-testület elnöke is. Bane Savovié azóta már több, újabb meghívást kapott, úgy belföldről, mint külföldről. Festményei iránt mind nagyobb az érdeklődés. Képünkön Bane Savovic Hvar szigetén, alkotás közben. (B. Vojnovic felvétele) DONSTÍJ Szerda, 1975. július 36. „Sírjj áldott, pirújj áldott!“ Vidékünkön szegény és gazdag paraszt számára egyaránt az év legjelentősebb eseménye volt a búzaaratás, a termés betakarítása, majd a család életrendjében a heti vagy néhány naponkénti kenyérsütés. A legfőbb táplálék Közép-Európában a kenyér volt a századelőn. Alapanyaga a termelési struktúrától függően változó a magyar nyelvterületen. Ahol a legelők feltörése után nagyban folyt a búza termelése, ott az számított a fő kenyérgabonának, például Bácska északi felében. Itt is azonban, mivel a kukorica is bőven megtermett, a kenyérnél kevésbé fontos, de gyakori táplálék volt a kukoricamájé. A kenyérfajta az alapanyagtól, a liszt minőségétől, az erjesztőanyagtól, megformálástól, kelesztéstől, sütés módjától függött. Az észak-bácskai „parasztkenyér” kerek, a búza sikértartalmától függően magas. A XX. század elején már a tésztakészités közvetett (kovászos) formája volt a legelterjedtebb. A liszt egy részét erjesztőanyaggal érlelték, ezután következett az osztás (szakítás), alakítás, kelesztés, sütés. Minél jelentősebb volt a szerepe a kenyérnek mint tápláléknak, annál fejlettebb volt az elkészítés módja. Hogy a századelőn milyen munka előzte meg a kenyérsütés hagyományos rítusát, s hogyan készítette a doroszlói asszony a kenyeret, Radics Józsefné, Szűcs Mária, Mezei Mihály és Mezei Verka ismertette a következőképpen: „öregapám mondta: ha Szentgyörgynapkor ebújik a varjú a búzába, jó termés lesz. Mikó száraz időben virágzik a búza, sok lesz belőle.” „Két képe együtt keröszt vót. Asztagba hordták. Azelőtt nem csépelték, hanem lóvá nyomtatták a szárűskerten. Elegyengették a földeit, lélecsótált, megsöprögették, tiszta legyen. Lovakkal letapostatták. Mikó megszáradt, lerakták a kévéket, rajtuk körbejárt háromnégy ló. Apám közben így kiáltozott: Csötte csikó, megrúg a ló, Hajrá lovak, haj! és egyet suttyantott az ostorral. Hogy fölülkerüljenek a fejek, megforgatták a képét. Aztán leszedtük a szalmát, törekgereblyéztük. (A törek az, amit a vella mán nem bír fölszedni.) Minden nap egy ágyást (öthat köröszt.) nyomtattak így. Vagy ki mennyit győzött. Vigyázni kellett, estig meglegyen a munka, mert éjjel megázhatott a búza." „Aztán rakásra rakták a gabonát, mellévitték a nagy rostát, megrostáták. Tíz keröszt körülbelül fél holdon termett. Először a törekrostára rostáták, aztán búzarostára. Zsákokba szedték, őrőték. Már világháború alatt még nyomtattuk a búzát.” „Szárazmalom kettő vót Doroszlón — a hét házná, öreg Pál Jóska vót a főmanár (német ember vót), a Kálvária utcában Samu Ferenc malma. Ezek meggyőzték. A Mosztongán vót egy fahíd, ahol kotyogott a víz, szóval a Kotyogóná, ott vót egy szélmalom. Kiskoromba még mégvót, de nem dolgozott. Márié meg a Zámbóké vót, ezek aztán lekerütek innen Zentára. Dunai malomra is vittük a búzát. Gombosra, Apatinba. Itt tán húsz is vót azelőtt, gyerekkoromban öt-hat. Káromkodott is az apatini manár, amiko a Dráva apadt, nem bírtak éren. De a vízimalomból jobb liszt vót. Akkor a búzaminőség is jobb vót, több vót a sikértartalma.” „Örültünk a kenyérsütésinek. Egy hétre valót sütöttünk kemencébe. Este tízkor kovászt tettünk, kettőkor fateknőben bedagasztottuk, négykor má’ kiszedtük. Fetüreszkedtünk, mike dagasztottunk. Hozzáfogtunk: Süjj áldott, pirojj áldott, nem vagy az ágy alatt! Lábosba is tettük a kenyeret, abba jó főmént. Ünnepkor nem vót szabad kenyeret sütni.” „Újévre pogácsát sütöttünk. Ahány gyerek, annyi pogácsába tollat tettek anyáink, és amelyiké elégett, arra mondták, meghal. Újévkor azo’ sütöttek pogácsát, hogy rövidebb legyen az esztendő: egészségesek legyenek az emberek.” „Milyen vót a kalács? Kőttkalács, nyúzottrétes, spickrafli, forgácsfánk, aprófánk. Málét is ettünk télen. Meg kosárkiflit. Nem úgy mint mostan, a huszadik modern világban." „Nem vót szabad edobni a kenyeret, gázoni rajta. Nagy tisztelete vót a régi öregekné. A ház fundamentumába is ásták, pénzzel együtt. Mikor kész vót a ház, kenyeret még pénzt vittek be legelőször. Olyan nagyon fontos vót a kenyér.” SZÉKELY Mária