Magyar Szó, 1975. augusztus (32. évfolyam, 224-239. szám)
1975-08-30 / 238. szám
10. oldal KILÁTÓ Kommentár írók, olvasók, akciók AHHOZ, HOGY AZ IRODALOM BETÖLTHESSE TÁRSADALMI SZEREPÉT, TUDATOS ÉS SZERVEZETT AKCIÓKRA VAN SZÜKSÉG AZ IDEI KANIZSAI ÍRÓTÁBOR keretében tartandó íróegyesületi ülés témája: Az írói alkotómunka önigazgatási megszervezése (ha sikerült, pontosan lefordítanom a címet). Gondolom, senki sem vitatja, hogy szükséges ennek a kérdésnek a megtárgyalása. Talán mindenekelőtt azért, mert igen régóta beszélgetünk már róla, jelentősebb, kézzelfoghatóbb eredményeket azonban még alig tudunk felmutatni. Az író nem elégedhet meg azzal, hogy csak benyújtja a kéziratot ÍRÓK AZ ÖNIGAZGATÁSBAN, önigazgató írók, az írók önigazgatása —amikor ez kerül szóba, akkor legtöbbször arra gondolunk, hogy az írókat, az alkotókat be kell kapcsolni a könyvkiadók munkájába; azzal, hogy részt vesz a kiadói tanácsok ülésein, hogy tagja az egyes sorozatok szerkesztő bizottságainak, az író (a szerkesztőség és a társadalom más képviselőivel együtt) maga is befolyásolja a kiadói politikát, joga van erre, s egyúttal felelősséggel is tartozik azért, hogy a kiadó a közösségtől kapott eszközöket a társadalom valódi érdekeinek megfelelően költse el. Legtöbbször erre gondolunk, s hangsúlyozzuk, hogy meg kell szüntetni az eddigi viszonyt az író és a kiadó között. Az író (s a kiadó se) nem elégedhet meg azzal, hogy benyújtja a kéziratot, ha a szerkesztőség jónak találja, az író kifizeti a tiszteletdíjat, aztán kiadja a könyvet, de ennek további sorsához az írónak aztán vajmi kevés köze van. Pedig az író nem maradhat közömbös az iránt, hogyan, milyen körülmények között kerül, kerülhet az olvasó kezébe a könyve. A kiadó, a könyvkereskedés, a könyvterjesztő, a könyvtár, az iskola is azon fáradozik, hogy felhívja az olvasó figyelmét egy-egy könyvre, annak értékeire, az eredményekkel azonban nem lehetünk elégedettek. Ha tudjuk is, hogy a könyvtárak például igen szerény pénzeszközökkel rendelkeznek, úgy érezzük, ilyen körülmények között is sokkal többet elérhettek volna a könyv, a vajdasági könyv népszerűsítésén. Nem bírálatnak, önbírálatnak szántam e szavakat. Az írók sokat segíthetnének. Kellene is, hogy segítsenek. Nem azért mintha valaki kényszerítené, kényszeríthetné erre őket! Saját ügyükről, érdekükről van szó. Az író nem azért alkot, hogy a kiadó raktárában vagy a könyvtár polcain porosodjon a könyve, azt szeretné, ha mondanivalója eljutna az olvasóhoz. De nem is csak az írónak, hanem az egész közösségnek érdeke, hogy a könyv betöltse társadalmi szerepét. Kiket hívjunk meg? A KÜLÖNFÉLE ÍRÓ-OLVASÓ TALÁLKOZÓK hasznát senki sem vonhatja kétségbe. Az írók és a társadalom többi érdekelt képviselőinek összefogása azonban szervezettebb s minden bizonnyal sokkal hatékonyabb akciókat eredményezhetne. A Kanizsai írótábornak ezen a téren nagy szerep juthat. Talán nemcsak az írókat kellene elhívni, de a könyvkereskedőket, könyvtárosokat, pedagógusokat, kritikusokat, szerkesztőket, szociológusokat stb. is egy-egy megbeszélésre. Egyszóval, mindazokat, akik elősegíthetik a könyvterjesztést. Pontosabban: nem is csak a könyvterjesztésről van szó. Nem elégedhetünk meg pusztán azzal, hogy eladjuk a könyvet. Azt kell elérnünk, hogy el is olvassa az, akinek szántuk. Olvasókat kell toborozni, nevelni, s ezért nem volna szabad sajnálunk az áldozatot. Nekünk íróknak sem. Önmagában azonban az áldozat sem elegendő, kárba veszhet, ha nem mértük fel pontosan a helyzetet, ha nem a valódi körülmének pi-ján róttuk ki a fel-Szer'- • ” ' Y fontos, irodalmunk számára életbevágóan fontos lenne, hogy ez írók önigazgatási alapon bekapcsolódjanak ezeknek az akcióknak az alapos előkészítésébe és lebonyolításába. A minap a Belgrádi Rádió III. műsorában hangzott el egy előadássorozat J. P. Sartre filozófiájáról, művészetértelmezéséről, a marxizmushoz való viszonyáról. Ott idézték Sartre egy dilemmáját: Mit tehet az író egy világban, ahol kétmilliárd ember éhezik? Milyen szerepe lehet ott az irodalomnak? Ha nem akar maga is a kizsákmányolok mellé állni, akkor az éhezők oldalán a helye. Hiszen az irodalom, akár az erkölcs is, univerzális kellene, hogy legyen. Ahhoz viszont, hogy totális közönséget szerezzen — Sartre szerint —, az író előtt két lehetőség áll. Átmenetileg lemond az irodalomról, s a népet neveli, mint a szovjet írók tették. Vagy (a nem forradalmi társadalmakban) előkészíti azt az időt, amikor majd mindenki olvas, ennek érdekében a problémákat a legradikálisabban és a legélesebb formában veti fel. Az írónak áldozatot kell hoznia, de nem az irodalmat kell feláldoznia Ne mérlegeljük most azt, mennyire találó a nagy francia író dilemmája. Nézzük meg, hány ezer ember nem olvas egyáltalán könyvet a mi társadalmunkban, vizsgáljuk meg, miért nem olvasnak, mit kell tennünk, hogy az irodalmi értékek eljussanak hozzájuk, hogy kialakuljon bennük az irodalom iránti szükséglet. Vannak munkásolvasók, de műk elenyészően kevés. S be kell ismernünk, mi is elenyészően keveset tettünk a helyzet változtatásáért. (Tudjuk, miit kellene tennünk?) Pedig ez elsődleges feladatunk lenne (megint hangsúlyoznom kell, nemcsak mások által meghozott program miatt, hogy fejlesszük a munkásoknak az irodalom, a művészet iránti igényét, s hogy mindent elkövessünk ennek kielégítésére. Nem kell ezért lemondanunk az irodalomról, ellenkezőleg: a legszínvonalasabb irodalmat kell nyújtanunk. Azt hiszem, ez már nem vitás, itt nem lehet félreértés. Azt is tudjuk azonban, hogy önmagában ez nem elegendő. Ahhoz, hogy az irodalom s általában a művészet betölthesse társadalmi szerepét, méghozzá széles rétegekben, tudatos és szervezett munkával kell növelnünk az általános kulturális színvonalat. Ehhez mind jobbak az anyagi lehetőségek. Láthatjuk azonban, hogy az anyagi jólét nem vonja automatikusan maga után a kultúra iránti igényt is. A szociológiai felmérésekből az is kiderül, hogy az olvasó munkások nagy része sem az igazi értékek felé nyúl, bizonyos jelenségekből arra lehet következtetni, hogy hajlamos arra, hogy átvegye a kispolgári ízlést, azokat a kétes értékű, giccses alkotásokat részesíti előnyben, amelyek egy, a jólét tekintetében fölötte álló réteg ízlését elégítik ki, de amelynek az érdekei nem azonosak a munkásosztály érdekeivel. Hiányzik az akció Tünetek ezek csak, nem fejtegetjük itt részletesebben a jelenséget, csak utaltunk rá. Eggyel több mozzanat, amely mutatja, mennyire összetett és mennyire sürgős, mennyi alaposságot követelő feladatok előtt állunk. Nem lehet dilemma: az írónak áldozatot kell hoznia, de nem az irodalmat kell feláldoznia a közönségért. Ha a társadalom többi erőivel egyig szervezettebben, tervszerűbben és többet dolgozunk, ha együtt szabjuk ki és vállaljuk a feladatokat, s aztán ki-ki a maga területén becsületesen teljesíti is őket, úgy, hogy ne szenvedjen kárt az irodalom s (ezzel is) nyerjen az olvasó is, akkor talán az eredmények sem maradnak el. Persze, lehet, hogy nem mindenki így képzeli el az írók, az irodalom feladatát, társadalmi szerepét. Ez végeredményben nem is baj. Nagyobb baj talán az, h hiányzik az egyetgondolók akciója is. Ez érthetetlen, nincs rá magyarázat, igazolás még kevésbé. Egy ilyen alkalom, mint az írótábor, az ott tartandó íróegyesületi ülés talán fordulópont lehetne. Lehetőséget nyújt erre: az írók önigazgatási alapon, demokratikus módon egyeztetnék össze nézeteiket, határoznák meg céljaikat s vállalnák a rájuk eső feladatokat. Csodák nincsenek persze, s egy ilyen összehangolt akciónak sem lennének máról holnapra látványos eredményei. De ez nem ok a további tétlenségre. BURÁNY Nándor Díjak Utat nyitunk az autentikus néger költészetnek LÉOPOLD SÉDAR SENGHOR AZ AFRIKAI KÖLTÉSZETRŐL Mivel magyaráznom kell verseimet, elmondhatom, szinte valamennyi teremtményem és tárgyam szülőföldem szellemét idézi. Elegendő csak megneveznem őket, hogy újra átérezzem a Gyermekkor Királyságát, s remélem, a „szimbólumok erdeje” révén az olvasó is átérzi ezt. A szeretek néhány falva beleveszik az erdőkbe, mezőkbe. Pásztorok és parasztok között ott éltem valamikor. Az apám gyakran megfenyített esténként csavargásaim miatt. Büntetésül és nevelésem végett elküldött a Fehérek Iskolájába, az anyámnak nagy bánatára, ő ugyanis úgy vélekedett, hogy hétéves lévén, ez még túl korai a számomra. Ott éltem tehát, abban a Királyságban, láttam és hallgattam a mesék lényeit, a cserjék és a tanárindfa szellemét, a krokodilusokat , források őrzőit, a siratok énekét és jajszavát, a falu Halottak, akik felfedték előttem az Éjszaka és a Nappal változtathatatlan igazságait. Elegendő tehát, hogy megnevezzem a tárgyakat, hogy profetizálhassak a múlt romjaiból kinövő holnap Társadalmáról — mert ez a költő feladata. Az analóg képek hatalma csak a ritmus hatására érvényesülhet. Csak a ritmus teremthet költői áramkört, alakíthatja át a rezet arannyá, a szót igévé. A két háború között eltúlozták az „elbűvölő kép” használatát, mi több, a poézis lényegének tüntették fel. Szerencsébe André Breton szót emelt a visszaélés ellen, s a szó szenzibilis — mondhatnám, szenzuális — minőségét hirdette. Senki sem hitt úgy a kifejezés tonális értékében, mint a szürrealisták. A hangszeres zene kiváltotta negatív álláspontot megítélésem szerint kompenzálhatjuk. A szürrealista költő nyelvét semmi sem hevítette úgy, mint a szó sajátossága. A nagy költő auditív típus, nem pedig látnok. A vers lényege a ritmus Törekvésemhez hű akarok maradni, óvakodom a perdöntő ítélkezéstől. A néger költők, mind az antológiában szereplők, mind a szájhagyományt ápolók, elsősorban auditív dalnokok. Megszállottan alávetik magukat a zenének, mindenekelőtt a ritmusnak. Emlékszem falunk költőjére. Legegyszerűbben tudott alkotni a tamtam üteme által kiváltott eksztázisában, amelyhez hozzáadta a pótló ritmust. Véleményem szerint, legelőször 120 kifejezés, egy frázis, egy rím születik meg, amelyet vezérmotívumként suttogva hallok, s ha papírra vetem, még nem tudhatom, költeménnyé formálódik-e. Ilyen a néger költő, akit Henri Hell, Aimé Césaireu-ről írva nem értett meg: „Szeretjük néhány versének bűvölését, a csatangolás, a túlzás, a fegyelmezetlenség azonban fáraszt bennünket. Szüksége van-e a nem mindennapi szavak ilyen orgiájára? A szabadjára engedett lirizmus monotóniára vezet A szavak állandó ömlése érzéketlenné tesz bennünket. A képek szüntelen csillogása (még ha tiszta is), elhomályosítja a kifejezést. A vers, amely megelégszik a felsorolással, sóhajok egybefűzésével, többé már nem vers. A ritmuskísérettel hoszszadalomasan ismételgetett varázsszavak széthullanak. A megszakítás, felügyelet nélkül özönlő képek elvesztik hatékonyságukat.” Bocsássák meg nekem, hogy ilyen hosszan ismertettem Henri Hell gondolatát. Felveti annak a kritikusnak a problémáját, aki nem akar semmit megérteni, nem hajlandó együttérezni. Térjünk vissza a képekre. Ha a bíráló a „megszakítás, felügyelet nélkül özönlő képekről”, az indokolatlan gyűrűzésről beszél, akkor ez azt jelenti, hogy nem értette meg a versek gondolatát. Mentegetőzik, hogy kettős kultúrával kellene rendelkeznie, a francián kívül ismernie kellene a négereket is. S ami döntő, az,elemzett költőnél nem fedte fel, hogy a képek nem ambivalensek, hanem multivalensek. A költő az érzést képsorral fejezi ki, minden képnek önálló, belső élete van, értelmük igazgyöngyként csillog. Hell nem vette észre, hogy a „képek szüntelen csillogása” csak egy forma, a ritmus többi formája közül. A ritmus továbbra is problematikus marad. Sartre nagyon jól fogta fel ezt, amikor többek között azt írta, hogy a szó és a kép ugyanazt a megszállottságot fejezi ki: a fehér bőrű szürrealista felenged, a néger belső, újabb érzés után kutat, betonszilárdan megkomponálva, szavak egymás után következnek. Térjünk vissza a ritmushoz: nemcsak a modern francia jellege, hanem az azonos szavak, grammatikai szerkezetek megismétlésével alkalmazni lehet alliteráció, asszománc stb. révén. A költemény lényege, a ritmus, amelyet emóció hoz létre, s ha újra visszaadjuk, emóciót vált ki. Négerként gondolkodunk, franciául fejezzük ki magunkat Nem arról van szó, hogy a néger kerteket ki akarjuk egyenlíteni a nagy francia alkotókkal, holott egy Gaétan Picon, egy Jean-Paul Sartre, egy André Breton nem habozott Cesaireu-t a legfelsőbb szintre emelni. Ambícióik szerényebbek: előfutárok vagyunk, utat nyitunk az autentikus néger költészet előtt. Ahogy ezt a primitíveknek nevezett flamand, holland, olasz festők tették. E tanulmányban tehát a helyzetben levő különbséget szándékozzuk felfedni, jóllehet a poézis lényege mindenhol azonos, a költők temperamentuma és képessége eltérő. Felróni Cesaireu-nak és a többinek a ritmust, a monotóniát, egyszóval a stílust, azt jelenti, mint szemükre vetni; négereknek, vagy afrikaiaknak születtek, nem pedig franciának vagy éppen kereszténynek; nem más, mint felróni nekik azt, hogy azok maradtak, amik — tántoríthatatlanul őszintéknek. Cesaireu „csatangolását, túlzását, fegyelmezetlenségét” csak származásával magyarázhatjuk meg, az évszázados rabszolgasorssal, Afrikától és önmagától való elidegenedéssel. Évszázadokig kivetve, szülőföldjéről száműzve élt. Miért kell megrökönyödni, hogy nem úgy használja tollát, mint ahogy Louis Armstrong a trombitáját? Szükségét érzi, hogy elveszszen a szavak táncában, a tam-tam ritmusában, hogy újra beérkezhessen a Kozmoszba ... Barátom, Clancier javasolta nekem: „Sikert kívánunk Senghonnak, hogy más ritmussal teremthessen nyelvet, hogy a szó, kép felemelkedhessen, s körülötte kirajzolódhasson a vers: akkor valóban utat törhetünk magunknak költői világába, amelyet eredetien átitat a humanizmus.” Ezt még 1945-ben írta. Kedves Clancier, talán én kitértem a tanács elől, s ez később a többiekre is hatással volt... Hát nem látja, hogy azt javasolja nekem, hogy francia mintára alkossak, hogy ami náluk szimfónia, az dráma legyen?! A hangszín egyhangúsága különbözteti meg a prózát a poézistől, ez a jellege a négerségnek, a varázsszavaknak, amelyek célja, hogy behatolhassnak a dolgok mélyébe, a Mindenségbe. Azt fogják kérdezni tőlem: Miért fejezem ki magam akkor franciául? Azért, mert mi művelt keverékek vagyunk, négerként gondolkodunk, franciául fejezzük ki mondanivalónkat, mert a francia nyelvnek univerzális rendeltetése van, mert az üzenet a franciáknak is szól, mert a francia nyelv a „szellem és az emberiesség eszköze”. Ki állította, hogy ez a mérnökök és a diplomaták szürke és bágyadt nyelve? Természetesen én, tézisem alátámasztására. Ennyit megbocsáthatnak. Mert éreztem erejét, próbálgattam, formáltam mert ez az istenek nyelve. Hallgatni kell Comielle, Lutréamont, Rimbaud, Peguy, Claudel, a nagy Hugo alkotásait. A francia nyelv óriási hangszer, minden árnyalatot, gyengédséget kifejez. A vers nem tökéletes, hanem dal, beszéd és zene is egyben Elérkeztünk az utolsó kérdéshez, a vers dikciójához. A problémát nagyon lényegesnek tartom. A falumból származó híres költőnő, Marene tanított arra, hogy a poézis dal, zene, s ez nem irodalmi klisé. A dal előadása egyaránt fontos a szöveggel. Belém vésődött, hogy az egyik pontról áttérjünk a másikra. Ha a verseím alá zenei jelet teszek, az nem puszta formaság. Verseimet szavalni és énekelni is lehet. A költemény előadható francia hagyomány szerint, a hangsúlyt a szócsoportokra helyezve. A gyűjteményemben alkalmazott jelzések, remélem, ehhez segítséget nyújtanak. A szerzeményt ugyanakkor szavalni is lehet hangszerkíséretben: tam-tam, tame, kóra, kalama felhasználásával. A vers egyhangúan is énekelhető. Az afrikai témákra komponált zeneszámok ehhez megfelelő példaként szolgálhatnak. Szilárd meggyőződésem, hogy a vers nem tökéletes, ha egyidejűleg nem dal, beszéd és zene is. A színházban hallott dikció antivers. Mintha a ritmus sokrétűségében nem fejezhetné ki a kozmikus erők mozgásának lényegét — az örökkévalóságot... Elérkezett az ideje, hogy megakadályozzuk a modern világ, mindenekelőtt a poézis széthullását. Vissza kell térni a forrásokhoz, abba az időbe, amikor a verset énekelték és táncolták rá. Mint Görögországban, Izraelben, különösen Egyiptomban, a fáraók uralkodása alatt. Mint ma a fekete Afrikában. A költészet nem sikkadhat el. Mert honnan merítsen akkor a Világ reményt?. 1 MAGYAR SZÓ Szombat, 1ђТ5. aug. 30. A MAGYAR SZÓ KULTURÁLIS ÉS KRITIKAI MELLÉKLETE SZERKESZTI! VEGEI LÁSZLÓ *97135