Magyar Szó, 1975. augusztus (32. évfolyam, 224-239. szám)

1975-08-30 / 238. szám

10. oldal KILÁTÓ Kommentár írók, olvasók, akciók AHHOZ, HOGY AZ IRODALOM BETÖLTHESSE TÁRSADALMI SZEREPÉT, TUDATOS ÉS SZERVEZETT AKCIÓKRA VAN SZÜKSÉG AZ IDEI KANIZSAI ÍRÓTÁBOR ke­retében tartandó íróegyesületi ülés té­mája: Az írói alkotómunka önigazgatá­si megszervezése (ha sikerült, pontosan lefordítanom a címet). Gondolom, sen­ki sem vitatja, hogy szükséges ennek a kérdésnek a megtárgyalása. Talán min­denekelőtt azért, mert igen régóta be­­szél­get­ünk már róla, jelentősebb, kéz­zelfoghatóbb eredményeket azonban még alig tudunk felmutatni. Az író nem elégedhet meg azzal, hogy csak benyújtja a kéziratot ÍRÓK AZ ÖNIGAZGATÁSBAN, ön­igazgató írók, az írók önigazgatása —ami­kor ez kerül szóba, akkor legtöbbször arra gondolunk, hogy az írókat, az al­kotókat be kell kapcsolni a könyvkiadók munkájába; azzal, hogy részt vesz a ki­adói tanácsok ülésein, hogy tagja az egyes sorozatok szerkesztő bizottságainak, az író (a szerkesztőség és a társadalom más kép­viselőivel együtt) maga is befolyásolja a kiadói politikát, joga van erre, s egyút­tal felelősséggel is tartozik azért, hogy a kiadó a közösségtől kapott eszközöket a társadalom valódi érdekeinek megfelelően költse el. Legtöbbször erre gondolunk, s hangsúlyozzuk, hogy meg kell szüntetni az eddigi viszonyt az író és a kiadó kö­zött. Az író (s a kiadó se) nem elégedhet meg azzal, hogy benyújtja a kéziratot, ha a szerkesztőség jónak találja, az író­ kifizeti a tiszteletdíjat, aztán kiadja a könyvet, de ennek további sorsához az író­nak aztán vajmi kevés köze van. Pedig az író nem maradhat közömbös az iránt, hogyan, milyen körülmények között ke­rül, kerülhet az olvasó kezébe a könyve. A kiadó, a könyvkereskedés,­­ a könyv­­terjesztő, a könyvtár, az iskola is azon fáradozik, hogy felhívja az olvasó figyel­mét egy-egy könyvre, annak értékeire, az eredményekkel azonban nem lehetünk elé­gedettek. Ha tudjuk is, hogy a könyvtárak például igen szerény pénzeszközökkel ren­delkeznek, úgy érezzük, ilyen körülmé­nyek között is sokkal többet elérhettek volna a könyv, a vajdasági könyv nép­szerűsítésén. Nem bírálatnak, önbírálatnak szántam e szavakat. Az írók sokat segíthetnének. Kellene is, hogy segítsenek. Nem azért mintha valaki kényszerítené, kényszerít­­hetné erre őket! Saját ügyükről, érdekük­ről van szó. Az író nem azért alkot, hogy a kiadó raktárában vagy a könyvtár pol­cain porosodjon a könyve, azt szeretné, ha mondanivalója eljutna az olvasóhoz. De nem is csak az írónak, hanem az egész közösségnek érdeke, hogy a könyv betölt­se társadalmi szerepét. Kiket hívjunk meg? A KÜLÖNFÉLE ÍRÓ-OLVASÓ TA­LÁLKOZÓK hasz­nát senki sem von­hatja kétségbe. Az írók és a társada­lom többi érdekelt képviselőinek össze­fogása azonban szervezettebb s minden bizonnyal sokkal hatékonyabb akció­kat eredményezhetne. A Kanizsai író­tábornak ezen a téren nagy szerep jut­hat. Talán nemcsak az írókat kellene elhívni, de a könyvkereskedőket, könyv­tárosokat, pedagógusokat, kritikusokat, szerkesztőket, szociológusokat stb. is egy-egy megbeszélésre. Egyszóval, mindazokat, akik elősegíthetik a könyvterjesztést. Pontosabban: nem is csak a könyvterjesztésről van szó. Nem elégedhetünk meg pusztán azzal, hogy eladjuk a könyvet. Azt kell elérnünk, hogy el is olvassa az, akinek szántuk. Olvasókat kell toborozni, nevelni, s ezért nem volna szabad sajnálunk az áldozatot. Nekünk íróknak sem. Önma­gában azonban az áldozat sem elegen­dő, kárba veszhet, ha nem mértük fel pontosan a helyzetet, ha nem a valódi körülmének pi-ján róttuk ki a fel-Szer'- • ” ' Y fontos, irodalmunk számára életbevágóan fontos lenne, hogy ez írók önigazgatási alapon bekapcsolód­janak ezeknek az akcióknak az alapos elő­készítésébe és lebonyolításába. A minap a Belgrádi Rádió III. műsorá­ban hangzott el egy előadássorozat J. P. Sartre filozófiájáról, művészetértelmezé­séről, a marxizmushoz való viszonyáról. Ott idézték Sartre egy dilemmáját: Mit tehet az író egy világban, ahol kétmilliárd ember éhezik? Milyen szerepe lehet ott az irodalomnak? Ha nem akar maga is a kizsákmányolok mellé állni, akkor az éhezők oldalán a helye. Hiszen az iroda­lom, akár az erkölcs is, univerzális kelle­ne, hogy legyen. Ahhoz viszont, hogy to­tális közönséget szerezzen — Sartre sze­rint —, az író előtt két lehetőség áll. Átmenetileg lemond az irodalomról, s a népet neveli, mint a szovjet írók tették. Vagy (a nem forradalmi társadalmakban) előkészíti azt az időt, amikor majd min­denki olvas, ennek érdekében a problé­mákat a legradikálisabban és a legélesebb formában veti fel. Az írónak áldozatot kell hoznia, de nem az irodalmat kell feláldoznia Ne mérlegeljük most azt, mennyire ta­láló a nagy francia író dilemmája. Néz­zük meg, hány ezer ember nem olvas egyáltalán könyvet a mi társadalmunk­ban, vizsgáljuk meg, miért nem olvas­nak, mit kell tennünk, hogy az irodalmi értékek eljussanak hozzájuk, hogy ki­alakuljon bennük az irodalom iránti szük­séglet. Vannak munkásolvasók, de műk elenyészően kevés. S be kell ismernünk, mi is elenyészően keveset tettünk a hely­zet változtatásáért. (Tudjuk, miit kellene tennünk?) Pedig ez elsődleges feladatunk lenne (megint hangsúlyoznom kell, nem­csak mások által meghozott program miatt­, hogy fejlesszük a munkásoknak az irodalom, a művészet iránti igényét, s hogy mindent elkövessünk ennek kielégí­tésére. Nem kell ezért lemondanunk az irodalomról, ellenkezőleg: a legszínvona­lasabb irodalmat kell nyújtanunk. Azt hiszem, ez már nem vitás, itt nem lehet félreértés. Azt is tudjuk azonban, hogy önmagában ez nem elegendő. Ahhoz, hogy az irodalom s általában a művészet betölthesse társadalmi szere­pét, méghozzá széles rétegekben, tudatos és szervezett munkával kell növelnünk az általános kulturális színvonalat. Ehhez mind jobbak az anyagi lehetőségek. Lát­hatjuk azonban, hogy az anyagi jólét nem vonja automatikusan maga után a kultúra iránti igényt is. A szociológiai felmérésekből az is kiderül, hogy az ol­vasó munkások nagy része sem az igazi értékek felé nyúl, bizonyos jelenségekből arra lehet következtetni, hogy hajlamos arra, hogy átvegye a kispolgári ízlést, azokat a kétes értékű, giccses alkotásokat részesíti előnyben, amelyek egy, a jólét tekintetében fölötte álló réteg ízlését elégítik ki, de amelynek az érdekei nem azonosak a munkásosztály érdekeivel. Hiányzik az akció Tünetek ezek csa­k, nem fejtegetjük itt részletesebben a jelenséget, csak utaltunk rá. Eggyel több mozzanat, amely mutat­ja, mennyire összetett és mennyire sür­gős, mennyi alaposságot követelő felada­tok előtt állunk. Nem lehet dilemma: az írónak áldozatot kell hoznia, de nem az irodalmat kell feláldoznia a közönségért. Ha a társadalom többi erőivel egyig szervezettebben, tervszerűbben és többet dolgozunk, ha együtt szabjuk ki és vál­laljuk a feladatokat, s aztán ki-ki a maga területén becsületesen teljesíti is őket, úgy, hogy ne szenvedjen kárt az iroda­lom s (ezzel is) nyerjen az olvasó is, ak­kor talán az eredmények sem maradnak el. Persze, lehet, hogy nem mindenki így képzeli el az írók, az irodalom feladatát, társadalmi szerepét. Ez végeredményben nem is baj. Nagyobb baj talán az, h hiányzik az egyetgondolók akciója is. Ez érthetetlen, nincs rá magyarázat, igazolás még kevésbé. Egy ilyen alkalom, mint az írótábor, az ott tartandó íróegyesületi ülés talán fordulópont lehetne. Lehetősé­get nyújt erre: az írók önigazgatási ala­pon, demokratikus módon egyeztetnék össze nézeteiket, határoznák meg céljai­kat s vállalnák a rájuk eső feladatokat. Csodák nincsenek persze, s egy ilyen összehangolt akciónak sem lennének má­ról holnapra látványos eredményei. De ez nem ok a további tétlenségre. BURÁNY Nándor Díjak Utat nyitunk az autentikus néger költészetnek LÉOPOLD SÉDAR SENGHOR AZ AFRIKAI KÖLTÉSZETRŐL Mivel magyaráznom kell verseimet, el­mondhatom, szinte valamennyi teremtmé­nyem és tárgyam szülőföldem szellemét idé­zi. Elegendő csak megneveznem őket, hogy újra átérezzem a Gyermekkor Királysá­gát, s remélem, a „szimbólumok erdeje” révén az olvasó is átérzi ezt. A szeretek néhány falva beleveszik az erdőkbe, me­zőkbe. Pásztorok és parasztok között ott éltem valamikor. Az apám gyakran meg­fenyített esténként csavargásaim miatt. Büntetésül és nevelésem végett elküldött a Fehérek Iskolájába, az anyámnak nagy bánatára, ő ugyanis úgy vélekedett, hogy hétéves lévén, ez még túl korai a számom­ra. Ott éltem tehát, abban a Királyság­ban, láttam és hallgattam a mesék lényeit, a cserjék és a tanárindfa szellemét, a kro­­kodilusokat , források őrzőit, a siratok énekét és jajszavát, a falu Halottak, akik felfedték előttem az Éjszaka és a Nappal változtathatatlan igazságait. Elegendő te­hát, hogy megnevezzem a tárgyakat, hogy profetizálhassak a múlt romjaiból kinövő holnap Társadalmáról — mert ez a költő feladata. Az analóg képek hatalma csak a rit­mus hatására érvényesülhet. Csak a rit­mus teremthet költői áramkört, alakíthat­ja át a rezet arannyá, a szót igévé. A két háború között eltúlozták az „elbűvölő kép” használatát, mi több, a poézis lényegének tüntették fel. Szerencsébe André Breton szót emelt a visszaélés ellen, s a szó szen­­zibilis — mondhatnám, szenzuális — mi­nőségét hirdette. Senki sem hitt úgy a ki­fejezés tonális értékében, mint a szürrea­listák. A hangszeres zene kiváltotta ne­gatív álláspontot megítélésem szerint kom­penzálhatjuk. A szürrealista költő nyelvét semmi sem hevítette úgy, mint a szó sa­játossága. A nagy költő auditív típus, nem pedig látnok. A vers lényege a ritmus Törekvésemhez hű akarok maradni, óva­kodom a perdöntő ítélkezéstől. A néger költők, mind az antológiában szereplők, mind a szájhagyományt ápolók, elsősor­ban auditív dalnokok. Megszállottan alá­vetik magukat a zenének, mindenekelőtt a ritmusnak. Emlékszem falunk költőjére. Legegyszerűbben tudott alkotni a tam­tam üteme által kiváltott eksztázisában, amelyhez hozzáadta a pótló ritmust. Vé­leményem szerint, legelőször 120 kifeje­zés, egy frázis, egy rím születik meg, amelyet vezérmotívumként suttogva hal­lok, s ha papírra vetem, még nem tud­hatom, költeménnyé formálódik-e. Ilyen a néger költő, akit Henri Hell, Aimé Cé­­saireu-ről írva nem értett meg: „Szeret­jük néhány versének bűvölését, a csatan­­golás, a túlzás, a fegyelmezetlenség azon­ban fáraszt bennünket. Szüksége van-e a nem mindennapi szavak ilyen orgiájára? A szabadjára engedett lirizmus monotó­niára vezet A szavak állandó ömlése érzéketlenné tesz bennünket. A képek szüntelen csillo­gása (még ha tiszta is), elhomályosítja a kifejezést. A vers, amely megelégszik a felsorolással, sóhajok egybefűzésével, töb­bé már nem vers. A ritmuskísérettel hosz­­szadalomasan ismételgetett varázsszavak széthullanak. A megszakítás, felügyelet nélkül özönlő képek elvesztik hatékony­ságukat.” Bocsássák meg nekem, hogy ilyen hosszan ismertettem Henri Hell gon­dolatát.­­ Felveti annak a kritikusnak a problémáját, aki nem akar semmit meg­érteni, nem hajlandó együttérezni. Térjünk vissza a képekre. Ha a bíráló a „megsza­kítás, felügyelet nélkül özönlő képekről”, az indokolatlan gyűrűzésről beszél, akkor ez azt jelenti, hogy nem értette meg a versek gondolatát­. Mentegetőzik, hogy ket­tős kultúrával kellene rendelkeznie, a francián kívül ismernie kellene a négere­ket is. S ami döntő, az,elemzett költőnél nem fedte fel, hogy a képek nem ambi­valensek, hanem multivalensek. A költő az érzést képsorral fejezi ki, minden kép­nek önálló, belső élete van, értelmük igaz­gyöngyként csillog. Hell nem vette ész­re, hogy a „képek szüntelen csillogása” csak egy forma, a ritmus többi formája közül. A ritmus továbbra is problematikus marad. Sartre nagyon jól fogta fel ezt, amikor többek között azt írta, hogy a szó és a kép ugyanazt a megszállottságot fe­jezi ki: a fehér bőrű szürrealista felenged, a néger belső, újabb érzés után kutat, be­­tonszilárdan megkomponálva, szavak egy­más után következnek. Térjünk vissza a ritmushoz: nemcsak a modern francia jel­lege, hanem az azonos szavak, gramma­tikai szerkezetek megismétlésével alkal­mazni lehet alliteráció, asszománc stb. ré­vén. A költemény lényege, a ritmus, amelyet emóció hoz létre, s ha újra visszaadjuk, emóciót vált ki. Négerként gondolko­dunk, franciául fejezzük ki magunkat Nem arról van szó, hogy a néger kerte­ket ki akarjuk egyenlíteni a nagy fran­cia alkotókkal, holott egy Gaétan Picon, egy Jean-Paul Sartre, egy André Breton nem habozott Cesaireu-t a legfelsőbb szintre emelni. Ambícióik szerényebbek: előfutárok vagyunk, utat nyitunk az au­tentikus néger költészet előtt. Ahogy ezt a primitíveknek nevezett flamand, hol­land, olasz festők­ tették. E tanulmányban tehát a helyzetben levő különbséget szán­dékozzuk felfedni, jóllehet a poézis lé­nyege mindenhol azonos, a költők tempe­ramentuma és képessége eltérő. Felróni Cesaireu-nak és a többinek a ritmust, a monotóniát, egyszóval a stílust, azt je­lenti, mint szemükre vetni; négereknek, vagy afrikaiaknak születtek, nem pedig franciának vagy éppen kereszténynek; nem más, mint felróni nekik azt, hogy azok maradtak, amik — tántoríthatatlanul őszintéknek. Cesaireu „csatangolását, túl­zását, fegyelmezetlenségét” csak szárma­zásával magyarázhatjuk meg, az évszáza­dos rabszolgasorssal, Afrikától és önma­gától való elidegenedéssel. Évszázadokig kivetve, szülőföldjéről száműzve élt. Miért kell megrökönyödni, hogy nem úgy hasz­nálja tollát, mint ahogy Louis Armstrong a trombitáját? Szükségét érzi, hogy elvesz­­szen a szavak táncában, a tam-tam rit­musában, hogy újra beérkezhessen a Koz­moszba ... Barátom, Clancier javasolta nekem: „Si­kert kívánunk Senghonnak, hogy más rit­mussal teremthessen nyelvet, hogy a szó, kép felemelkedhessen, s körülötte kirajzo­lódhasson a vers: akkor valóban utat tör­hetünk magunknak költői világába, ame­lyet eredetien átitat a humanizmus.” Ezt még 1945-ben írta. Kedves Clancier, talán én kitértem a tanács elől, s ez később a többiekre is hatással volt... Hát nem lát­ja, hogy azt javasolja nekem, hogy fran­cia mintára alkossak, hogy ami náluk szimfónia, az dráma legyen?! A hangszín egyhangúsága különbözteti meg a prózát a poézistől, ez a jellege a négerségnek, a varázsszavaknak, amelyek célja, hogy be­­hatolhassnak a dolgok mélyébe, a Min­­denségbe. Azt fogják kérdezni tőlem: Miért feje­zem ki magam akkor franciául? Azért, mert mi művelt keverékek vagyunk, né­gerként gondolkodunk, franciául fejezzük ki mondanivalónkat, mert a francia nyelv­nek univerzális rendeltetése van, mert az üzenet a franciáknak is szól, mert a fran­cia nyelv a „szellem és az emberiesség eszköze”. Ki állította, hogy ez a mérnö­kök és a diplomaták szürke és bágyadt nyelve? Természetesen én, tézisem alátá­masztására. Ennyit megbocsát­hatnak. Mert éreztem erejét, próbálgattam, formáltam mert ez az istenek nyelve. Hallgatni kell Comielle, Lutréamont, Rimbaud, Peguy, Claudel, a nagy Hugo alkotásait. A fran­cia nyelv óriási hangszer, minden árnya­latot, gyengédséget kifejez. A vers nem tökéletes, ha­nem dal, beszéd és zene is egyben Elérkeztünk az utolsó kérdéshez, a vers dikciójához. A problémát nagyon lénye­gesnek tartom. A falumból származó híres költőnő, Marene tanított arra, hogy a poé­zis dal, zene­­, s ez nem irodalmi klisé. A dal előadása egyaránt fontos a szöveg­gel. Belém vésődött, hogy az egyik pont­ról áttérjünk a másikra. Ha a verseím alá zenei jelet teszek, az nem puszta for­maság. Verseimet szavalni és énekelni is lehet. A költemény előadható francia ha­gyomány szerint, a hangsúlyt a szócsopor­tokra helyezve. A gyűjteményemben al­kalmazott jelzések, remélem, ehhez segít­séget nyújtanak. A szerzeményt ugyan­akkor szavalni is lehet hangszerkíséret­ben: tam-tam, tame, kóra, kalama felhasz­nálásával. A vers egyhangúan is énekel­hető. Az afrikai témákra komponált zene­­számok ehhez megfelelő példaként szolgál­hatnak. Szilárd meggyőződésem, hogy a vers nem tökéletes, ha egyidejűleg nem dal, beszéd és zene is. A színházban hallott dikció an­­tivers. Mintha a ritmus sokrétűségében nem fejezhetné ki a kozmikus erők moz­gásának lényegét — az örökkévalóságot... Elérkezett az ideje, hogy megakadályoz­zuk a modern világ, mindenekelőtt a poé­zis széthullását. Vissza kell térni a for­rásokhoz, abba az időbe, amikor a verset énekelték és táncolták rá. Mint Görögor­szágban, Izraelben, különösen Egyiptom­ban, a fáraók uralkodása alatt. Mint ma a fekete Afrikában. A költészet nem sik­kadhat el. Mert honnan merítsen akkor a Világ reményt?. 1 MAGYAR SZÓ Szombat, 1ђТ5. aug. 30. A MAGYAR SZÓ­ KULTURÁLIS ÉS KRITIKAI MELLÉKLETE SZERKESZTI! VEGEI­ LÁSZLÓ *97135

Next