Magyar Szó, 1975. szeptember (32. évfolyam, 255-269. szám)

1975-09-16 / 255. szám

14. oldal Az elismerés nyomán Tettekben gazdag három évtized Topolyán, a Testvériség- Egység téren, a város kor­szerű­­lakónegyedében emel­kedő többemeletes lakótöm­bök tövében szerényen húzó­dik meg a Sinkovics József Szakmunkásképző Iskola földszintes épülete. A gondo­zott parkban az intézmény falán levő mozaik úgy hat, mint egy a természetben fe­lejtett festmény. A mértani pontossággal megnyírt sö­vény, az ágyásokban pompá­zó virágok, az élénk zöld pá­zsit kellemes érzést kelt a közeledőben. Ahogy haladunk a folyosón a tanári szoba és az igazga­tói iroda felé, mindenütt ra­gyogó tisztaság, példás rend. Beszélgető diákcsoportok fo­gadnak bennünket. Itt szerb horvátul, amott magyarul folyik a társalgás, amiből azonnal következtetni lehet, hogy az iskolában kétnyelvű oktatás folyik. Jövetelünk célja: osztozni az intézmény kollektívájá­nak örömében abból az al­kalomból, hogy a nevelésben és oktatásban elért kima­gasló eredményeiért a Par­tizán Tanító díjjal tüntették ki ezt a tanintézményt. Csabai Károly igazgató és helyettese, Borús Rózsa al­bumokat, képeket tesznek elénk. A falakon különféle díszoklevelek, elismerések függnek, közöttük a községi képviselő-testület által 1969- ben adományozott elismerő oklevél, amelyet a fiatalok szakképesítésében kifejtett kimagasló oktató-nevelői munkáért kapott az iskola, valamint a Topolya község októberi díját igazoló dísz­oklevél. Az újabb kitüntetés természetes követője az előb­bieknek, amelyre ez az is­kola három évtizedes mun­kájával becsülettel rászol­gált. Figyelmeztetnek bennün­ket: ne túlozzunk, ha írunk róluk, ne szépítsük a dolgo­kat, hisz még nagyon sok a tennivaló a végső cél eléré­séért. Megfogadjuk a taná­csot, csak a tényeket közöl­jük. Topolyán 1888-ban kezdő­dik először az ipari tanulók (inasok, tanoncok) intézmé­nyes oktatása. Közvetlenül a felszabadulás után új alapok­ra kell helyezni ezt az ok­tatói tevékenységet, hisz a háború perzselte országnak szakmunkásokra van szüksé­ge. A kezdeti útkeresés után 1947 szeptember elsején — írd és mond — egy állandó pedagógussal kezdi működé­sét az új osztály jellegű szak­munkásokat képző iskola. Nagy szó volt ez, hiszen en­nek kellett betölteni ebben a kis alföldi mezővárosban a középiskola szerepét. De ho­gyan? Rozzant épület, bútor és egyéb felszerelés nélkül. Ekkor léptek színre a topo­lyai iparosok, valamint az akkor alapított Umetnost Konyhabútorgyár. Az előb­biek ingyenes munkával bú­tort készítettek az Umetnost­tól ajándékba kapott anyag­ból. Adományként kapták az első kályhákat és a tüzelőt­­ a szülőktől. S így semmiből valamit teremtve kezdődött az isko­la hőskora, hogy a kezdeti nehézségeket leküzdve több mint másfél évtizedig eszmei és szellemi irányítója legyen Topolya és a környék közép­iskolás korú munkásifjúsá­gának. Hogy miként? A lassan szaporodó peda­gógus káder irányításával élénk művelődési, testneve­lési és egyéb társadalmi te­vékenység vette kezdetét. A háború utáni amatőr műve­lődési tevékenység fényko­rának is nevezhetjük az 1950-től 1960-ig terjedő kor­szakot. A sportmunka, ugyan­csak az iskola kezdeménye­zésére, szintén fellendült. Erre az évtizedre esik az at­létikai, nehézatlétikai (súly­emelők, birkózók)­ és ököl­vívó szakosztály megalaku­lása. Nem egy köztársasági, sőt országos bajnoki cím bi­zonyítja a m­unka színvona­lát és a tagok lelkesedését. (Csak így zárójelben: ma három középiskola van To­polyán, de a felsorolt szak­osztályok közül egy sem ma­radt fenn). A társadalmi-politikai kö­zösség támogatásával 1959- ben óriási lépést tett az in­tézmény: megépült az új, korszerű iskola. A feltételek javulásával kezdtek szállin­gózni a szakemberek is. In­nen kezdődően lép­ az isko­la fejlődésének második sza­kaszába. Ezt az utat máig is újra csak súlyos nehézségek leküzdése árán tudta meg­tenni. S a harminc év alatt az egész kollektíva — ma 29 alkalmazottja van — zokszó nélkül, összeszorított foggal harcolt a jobbért Az épületben egész tanév­ben reggeltől estig zajlik az élet. Az annak idején 250 fő­re tervezett tanintézményben évről évre több mint fél­ezer diák tanul. Az egyik csoport megy, a másik jön. Ekkora létszám mellett sű­rűn előfordul, hogy — s ez szó szerint értendő — a fo­lyosón is folyik a tanítás. Ehhez még hozzáfűzhetjük, hogy az 530 tanuló közül csaknem 400 utazó diák, akik a környező településekről na­ponta autóbuszoznak az órák­ra. Ennek ellenére az isko­la tevékeny részt vállal a közösség akcióiból, példás együttműködést épített ki környezetével a társadalmi élet szinte minden területén. Mindez azt jelenti, hogy a valamikori inasiskola a fel­­szabadulás óta eltelt három évtized alatt a nehézségek iskolatér, műhelyek, labora­tóriumok, szertárak, szakká­der stb. — ellenére olyan szintre emelte az oktató-ne­velői munkát, hogy az em­lített problémák megoldásá­val minden nehézség nélkül beilleszkedhet átreformált kö­zépiskolai rendszerünkbe. A Ma harminc év alatt az is­kol mindig nyitva volt a társadalmi-politikai közösség előtt, készen az együttműkö­dés minden formájára. Ez idő alatt 2500 szakmunkást adott Topolya és Kishegyes község gazdaságának. Ma a topolyai Sinkovics József Szakmunkásképző Iskolában 12 egyetemi képesítésű, öt főiskolát végzett (tovább ta­nulnak) tanár és három ma­gas szakképzettségű előadó oktató készíti elő az életre a község gazdasága számára szükséges szakmunkásokat. A dolgozói közösség több mint fele tagja a KSZ-nek (a község többi tanintézmé­nyében az arány 10—30 szá­zalék között mozog), s min­den évben 30 diákot is fel­vesznek a pártba, akik az­után új munkahelyükön kap­csolódnak be a szervezet munkájába. S végül még annyit: To­polyán a szakmunkásképző iskola volt az első középü­let, amelynek falán ismert képzőművészek jóvoltából létrejött az építészet és a képzőművészet szintézise, mintegy jelképezve az egye­temes szocialista kultúra osz­tályjellegét. Úgy vélem, egy magas ki­tüntetés megindoklásához ennyi elég. S nem is szépí­tettük a dolgokat. VOJNITS Tivadar FILM Az utolsó menedékhely Rendező: Maurizio Lucidi. Szereplők: Ursula Andress, Fabio Testi, Eli Wallach és még sokan mások. A leggondosabban ki­agyalt drágakoratollás, az is­ten háta mögötti helyről el­vágyakozó, s emiatt a férje által kiegyensúlyozatlannak tartott szépasszony magá­nya, a kísértésbe esett rend­­­őr ravaszsága hetvenhétszer szolgált már a tucatkrimi sztorijainak az alapjául. Maurizio Lucidi „hetven­­nyolcadszor” is­ felhasználta őket, anélkül, hogy valami­vel is gazdagította volna filmjét amelyben a könnyű meggazdagodásra vágyó szte­reotop figurák galériája kö­rül bonyolódik a cselek­mény. Még a csattanó sem nevezhető valami eredeti­nek. A rendező érdeme vi­szont, hogy ezekből a szok­ványos elemekből szakmai latinossággal legalább a részletekben feszültséget tu­­­­dott teremteni. Ez a feszült­ség a hősök magatartásából, viselkedéséből és tetteiből ered, s nem fűti belső erő. Tehát a filmkonfekció szín­vonalán jön létre, az össze­függések mellőzésével, a környezetrajz kulisszává egyszerűsítésével és a pusz­ta akcióra összpontosított fi­gyelemmel. Egysíkú film, amelyben minden világos, mindent előre lehet tudni, vagy legalábbis sejteni. A lényeg, hogy a bűnösök vé­gül megbűnhődnek. Lud­di filmjében azonban ezen azt kell érteni, hogy a jórészt csak dekoratív szerepet be­töltő epizódistákon és statisz­tákon kívül mindenki. A szí­nészek inkább a nevükkel, min­t alakításukkal tudták emelni a film színvonalát. Eli Wallachnak nem volt módjában valamit is kezde­ni szerepével, Ursula And­ress ezúttal is csak a külle­mével van jelen a filmben, Fabio Testi pedig mindösz­­sze végigcsinálta, amit a for­gatókönyv előírt. A Néphadsereg művészegyütte­sének gazdag programja közönség előtt. A hangver­senyévad egyébként szeptem­ber 23-án kezdődik, a vegyes kar és zenekar fellépésével. A műsoron jugoszláv zene­szerzők művei szerepelnek. Az esztrádzenei kar az év végéig 30 hangversenyt ter­vez. A 20 tagú együttes ezek­be­n a napokban a tengerpar­ton vendégszerepel. Részt vesz a jugoszláv haditengeré­szet napjának megünneplésé­ben. A művészegyüttes prog­ramjában szerepel két jelen­tős jubileum: az ország fel­­szabadulásának és a fasiz­mus felett aratott győzelem 30. évfordulójának, valamint a jugoszláv népfelkelés 35. évfordulójának megünneplé­se. Részt vesz a különféle ze­nei rendezvényeken, többek között a Belgrádi Zenei Szemlén. A szimfonikus zenekar a leningrádi balettal együtt mu­tatkoziik be a közönségnek. Ez után Zágrábban, Ljublja­nában, majd október 22-én az Újvidéki Zenei Esték ke­retében a tartományi­ főváros­ban tart hangversenyt. A belgrádi közönségnek a szim­fonikus zene halhatatlan mes­terein­ek alkotásait szólaltat­ja meg. Az idei évadban 28 hangversenyt terveznek. A zenekedvelők, érdeklődésük­nek megfelelően választhat­ják meg, mit hallgatnak meg. A gazdag programból a tur­nék sem hiányoznak. Novem­berben Kosovóban portyáz­­nakk néhány napig. A Ko­­sovska Mitrovica-i Trepča Vegyipari gyár dolgozói kéré­sére külön műsort állítottak össze, amelyet a gyárban ad­nak elő. Hasonló előadással l­átogatnak el a kragujevaci b­. Zastavába is. A belgrádi Néphadsereg Otthon művészegyüttesének idei műsorterve sokban gaz­dagodott. Szeptember 10-én Loznicán a vegyes kórus Os­kar Dánon forradalmár zene­szerzőről emlékezett meg a Háborús filmek szemléje Zomborban A zombori Hadseregotthon a Harcos Szövetség községi bizottságának és a művelődé­si érdekközösségnek a támo­gatásával 22-e és 27-e között szemlét rendez a népfelszaba­dító háborúról és forradal­munkról szóló filmekből. A szándék, hogy a pulai és a niši fesztivál után ily módon is felkarolják az értékeket, és ösztönözzék az alkotókat, hogy a filmművészet eszkö­zeivel fejezzék ki forradal­munk lényegét. A zombori szemlét az idén rendezik meg másodszor, s ezúttal is a bemutatósorozat végén kerekasztal-értekezle­­ten fognak vitázni a hábo­rús és forradalmi tematikájú jugoszláv filmről. A szemle műsorán a követ­kező produkciók szerepelnek az utóbbi év terméséből: Meg­bilincselt sofőrök, A mi ut­cánk Hitlerje, Jakobsfeldi te­lelés, A gyönyörűséges por, Doktor Mladen, A vörös föld. A játékfilmek előtt egy-egy rövidfilmet is be fognak mu­tatni. A dokumentumfilme­­ket Goran Paskaljević fiatal belgrádi filmrendező válogat­ta,­­.. ... I­­! A művésztelepek és az érdekközösségek A vajdasági művésztelepek a művelődés körébe tartoz­nak. Ez természetes folyamat eredménye akkor, ha a mű­vészettől kizárólag művelő­dési feladatokat és szerepet várunk. Az a felfogás, hogy a művészet és a művésztele­pek kizárólag a művelődés ügyét szolgálják, a művésze­tet repre­zentálóvá tette, és elválasztotta az élettől. A marxista művészettörté­nészek a művészetet mindig a társadalmi osztályok szem­pontjai szerint nézték, és fel­ismerték, hogy a történelem folyamán gyakran elszigetelt helyzetbe került. Elszakadt az élet teljességétől, vagyis a közélettől, s ennek a követ­kezményei a művelődéstör­ténet fordulópontjai, melyek tanulságul is szolgálnak. Nagy társadalmai ellentétek idején a művészet válságba kerül, eltorzul vagy forra­dalmivá lesz, „súlyos lelkiál­lapotokat” tükröz. Az élet teljességéhez viszonyítva ko­rok szerint, néha mások sze­riint a művészet gyakran el­idegenedik az embertől. A tudás, a tapasztalás súlya alatt, „a tűz és a vas” által az ember a technika korában még inkább elvéti a „forrás­hoz vezető utat”. Egyébként a gyermekrajzok művészi ér­tékének fölfedezése, továbbá a naiv művészet megjelenése kortörténeti jelenség, amely­nek társadalmi háttere van. Ma, a XVII. vagy a XVIII. század viszonylagosan naiv­nak tűnik, kultúrában, ter­mészettudományban, társa­dalmi életben egyaránt. A napóleoni há­borúk (a mai fegyverek erejének romboló tudatában) „nem veszélye­sek”, „romantikusak” és a „képzeletet festő” emlékeket keltenek. Né­ha úgy érezzük, hogy a múlt közelebb volt, az „ígéret földjéhez”, mint a jelen. Mai pragmatista szemléletünkkel­ az élet cél­ját a kényelemben leljük meg: „Minél kisebb tevékeny­séggel, minél több eredményt akarunk elérni” Az életnek ez az eltorzulása a művészet­ben megfelelőképpen tükrö­ződik. A művészet különvált a napi élettől, magasabb szflé­rái­a lépett, és aligha hozzá­férhető mindenki számára sem minősége, sem tartalma, sem formája révén. A művé­szet fő folyamatai elidege­nedtek azoktól, akik a tudás, a szellem és a szabad idő „ígéret földjén” üdvül reked­­tek. Korunkban művészeti pótlékként­­megjelent vagy fölfedezték a naiv, paraszti „forrás-művészetet”, amely anakronizmusban leli meg az „éltető nedveket” a művészi alkotáshoz. A naiv művész tudatlanságával, de „tiszta lelkével" pótolja azt, amit a technika, a tudományok fej­lődése, a kényelem és vagyon miatt elveszítettünk: az „üd­vösséget”, az egyszerű örö­möket. Mindennek tudatában vál­tozik a művésztelepek szere­pe. Nemcsak a művelődési, hanem más társadalmi, gaz­dasági, egészségügyi, testne­velési, iskolaügyi érdekkö­zösségekkel is társulhatnak, vagyis éppen az érdekközös­ségek, művészeti szolgálatá­ba" állhatnak. Valójában köz­vetítenek (közvetíteniük kel­lene) az élet igényei, a dol­gozók érdekeinek minden te­rülete és a művészek, művé­szeti intézmények, múzeu­mok, képtárak stb. között. A művésztelepek a művé­szeti szolgáltatás, a tárgyi és szellemi művelődés, a terme­lés, a munkavédelem és -szer­vezés irányába, a természet és az ember környezetének védelme és fejlesztése stb. területén végezhetik tevé­kenységüket sokkal jobban, min­t eddig. Ugyanakkor ol­csóbban és gyorsabban me­het végbe az anyagi és a szer­lenti javak, illetőleg művé­szet cseréje. Amíg nem vol­tak érdekközösségek, addig ezt nem láttuk tisztán. Ma a tmasz­ok és a művé­szet közötti kommunikáció nyilvánvaló szükséglet lett. A művészeti alkotás­ akár ön­álló, akár alkalmazott­­ipar­művészet, design nem lehet drága, mert akkor elit jelle­gű, elérhetetlen szférába ma­rad, mint eddig is. Ez pedig a kapitalista termelés piaci törvényeinek következmé­nye. Nekünk gyökeresen vál­toztatni kell a művészet tár­sadalmi szerepén. A művész­­telep elsősorban eszmei, irá­nyító, közvetítő, gyakorlat­tal foglalkozó szervezet, tár­sadalmi közület, amely éppen aktivitásával — ami a leg­fontosabb — szubjektív té­nyező szerepét tölti be a tár­sadalomban. ÁCS József Baranyi Károly: Az építé­szet és a­ szobrászat szinté­zise. Fejes Endre a Szerelemről bolond éjszakán A háború befejezése után három suhanc elindul nyu­gatra, világot látni. Csava­rognak, ügyeskednek, de se­hogy sem találják fel ma­gukat. Fejes Endre a csa­vargó gubancok életét, vá­gyaikat, szerelmüket, csaló­dásaikat mutatja be olvasmá­nyos regényében. A könyv ára 29 dinár. Emily Bront ar üvöltő szelek A Világirodalom egyik leg­különösebb regényének tart­ják ezt a­ könyvet. Valóság és látomás, vadság és oda­adás, természet és lélek­elemzés szövedéke a törté­net, egy romantikus lélek költői vallomása a szerelem­ről és a szenvedélyről. Sze­replőinek jellemét a titokza­tosság és a babona homá­lya övezi. Ez a titokzatos­ság és a lángoló szenvedély teszik oly olvasmányossá ezt a művet, amely filmen is nagy sikert aratott. Ara 32 dinár. ! MAGYAR SZÓ Kedd, 1975. szept. 16. • Hol a hiba? Egy fiatal tanárunk panaszkodik — írja egy maga­zinunk — mostoha sorsára. Nem a szűkös járandóság­ra, hanem arra, hogy környezetének szegénysége, meg nem értése vagy ki tudja mi más folytán, nem dolgoz­hat úgy, ahogyan szeretné. Munkájához hiányoznak a szemléltetőeszközök, s a korszerű oktatáshoz szükséges egyéb legalapvetőbb feltételek. Igyekezetét még talán­ ki is gúnyolják, mondja elkeseredetten. Jómagam egy másik példával szolgálhatok. Egy kö­zépiskolánk nemrég áruba bocsátotta zárt körű iskolai tévérendszerét. Évekkel ezelőtt beszerezték, egy ideig működtették, s most nem kell. Nincs aki használja.­ S mennyi hasonló példával szolgálnak iskoláink hét­köznapjai. Emitt, hangya módjára gyűjtögető lelkes pe­dagógus, ki semmiből lett szertárába összehord mindent, ami az oktatásban hasznára válhat, aki addig kopogtat, kilincsel, míg be nem szerzi azt a bizonyos górcsőt, vágyainak netovábbját. Amott, porréteg lepi a legkor­szerűbb írásvetítőt, magnót, rá se hederítenek a vetítő­gépekre, filmekre, irtóznak minden újítástól. Szabály nincs. Az egyiket is, a másikat is egyaránt fellelhetjük a jobban és kevésbé jól fizetett pedagógu­sok között, a tehetősebb és szegényebb iskolákban, megértő és meg nem értő környezetekben. Sokkal cikkezünk napjainkban — joggal — arról, hogy egységes tan­tervet, egységes tankönyveket, tan­szereket, egyenlő feltételeket kell biztosítanunk vala­mennyi diák számára. Köztársságok és tartományok közötti bizottságok vizsgálgatják mindennek lehetőségét s a sokévi széthúzás után e munkának már van is lát­szatja. De mindezen nagyot lendíthetnénk, számos igyek­vők céljához, s nem egy rejtély megoldásához jóval közelebb kerülhetnénk ha előbb — de később is jobb, mint soha — egy nagyon-nagyon fontos kérdésre meg­­talánánk a kellő választ: Hogyan biztosíthatnánk valamennyi nevelőnknek, oktatónknak a szívében, lelkében a hivatásuk iránti egyenlő, egységes lelkesedést? E. L.

Next