Magyar Szó, 1975. szeptember (32. évfolyam, 255-269. szám)

1975-09-16 / 255. szám

16. oldal B. Csernyák: Alvilági csillagok (4) ellen. Ma már Marseille-ban van holnap már Lionne-ban, holnapután pedig Gre­­noble-ban. Mihelyt a küldetés vége fe­lé közeledik újabb halaszthatatlan fel­adatokkal bízzák meg — szervezze meg a hírszerző szolgálatot Algériában és Tunéziában, a két francia gyarmaton. Ezt követően Picard-t kinevezik az Al­gériában állomásozó és a felkelők el­len harcoló 4. lövészezred parancsnok helyettesének. Ilyen körülmények kö­zött egy felkelő golyója (de az is lehet, hogy beöltöztetett bérgyilkosé) könnyen megszabadíthatja a tábornoki klikket a kellemetlen tanútól. Addig is azonban, hogy hallgatásra bírják a hűséges, jó öreg szolgát, Picard ezredest, Gonz és a vezérkar többi nagysága, nem késle­kednek, s rokonszenvük és tiszteletük megnyilatkozását tartalmazó leveleket küldenek neki. Minden eshetőségre készen építik azonban a második védelmi vonalat is. A II. Hivatal, ahol most Henry a gaz­da, sietve gyártja a hamisítványokat, a hadügyminiszternek címzett névtelen leveleket, amelyek tartalmának arra kell utalniuk, hogy azokat Picard írta. Ezeknek a leveleknek kell bizonyíta­niuk, hogy Picard hadititkokat árult el, és hogy a Cre­dus-ügy revízióját kö­vetelők szolgálatába állt. Picard, a vezérkari tisztek iránti tel­jes tisztelete ellenére is, lassan kezdi megérteni a történéseket. Nyolcnapos szabadságot kap, Párizsba megy, és megbeszéli a helyzetet egyik barátjá­val. Visszatérve Algériába, minden es­hetőségre felkészülten, megírja a vég­rendeletét, amiben kijelenti, hogy Es­terházy kém, s felelős azokért a tette­kért, amiért, a törvény teljes kijátszá­sa mellett Dreyfust ítélték el. A katonai klikk energikus lépésre szánja magát. Nemcsak Picard-ral akar­nak leszámolni, hanem az egyre szapo­rodó Dreyfus-pártiakkal is. A szenátus alelnöke, Cherere-Kestnert kijelenti, hogy nincs meggyőződve Dreyfus bű­nösségében. Ekkor Billot hadügyminisz­ter, akit Cherere-Kestnert régi barát­jaként ismertek, egy vezérkari tisztet küld hozzá azzal az üzenettel, hogy ne piszkálja a Dreyfus-ügyet, mert ellen­kező esetben szörnyű inszinuáció áldo­zata lehet. Időközben Picard, rövid pá­rizsi tartózkodása alatt, Lebrean ügy­véd közvetítésével, átadja Cherere- Kestnert-nek a Ganz tábornokkal foly­tatott levelezését. 1879. július 14-én Cherer-Kestnert ünnepélyesen kijelenti a szenátusban, hogy meg van győződve Dreyfus ártat­lanságáról, s mindent megtesz, hogy ezt be is bizonyítsa. A szenátor azon­ban nem tud sok dologról. Noha Picard nevét nem említették, a vezérkar fel­bolygatott hangyabolya nagyon jól tud­ja, hogy ki adta Cherere-Kestnert-nek az értesüléseket. Hamarosan következik az újabb csa­pás. Még 1896-ban, a jobboldali beállí­tottságú Maten című lap, hogy bebizo­nyítsa Dreyfus bűnösségét, megjelen­tette a kísérőjegyzék fotókópiáját. Az egyik olvasó azonban, Castres bankár, azonnal ,felismerte ügyfelének, Ester­­házynak a kézírását. Dreyfus hívei most már Picard nélkül is helyes nyo­mon járnak. Az elítélt százados fivére, Matthieu Dreyfus nyílt levélben közvet­lenül Esterházyt vádolta meg a kísérő­­jegyzék írásával. Esterházy hadügyminisztérium­ bará­tai sürgős távirattal Párizsba hívták az őrnagyot. A fővárosban Esterházyt, aki az egyik szeretőjénél szállt meg, felke­resi a vezérkar küldötte. Elmondja, hogy noha rendkívül befolyásos sze­mélyek állnak Esterházy pártján, a helyzet aggasztóan komoly. Gyilkos erejű bizonyítékok vannak ellene, me­lyek már mindenki előtt ismeretesek. A sokat dicsért hős arcszíne úgy elvál­tozott, hogy alig lehetett ráismerni. Az egyetlen ember, aki még meg tudja menteni, az a német attasé volt. Ko­csiba vágja magát, és nem véve észre a nyomában levő ügynököt, a német követségre hajtat. Kéri Schwarzkoppen ezredest, hogy mentse meg az életét, hogy jelentse ki Dreyfus családjának: igenis, a százados volt az áruló. Schwarzkoppen természetesen nem tel­jesíti ügynökének ezt a kérését. A német ezredest legkevésbé az igaz­ságszeretet késztette arra, hogy meg­tagadja Esterházy kérését. Schwarzkop­pen lelkiismerete sok éven át hallga­tott, noha gyakran kérték, jelentse ki nyilvánosan, kicsoda a bűnös. Az ezre­des azonban tudta, hogy Berlinben II. Vilmos császár és tanácsadói elégedet­ten dörzsölik a tenyerüket a Francia­­országban fellépő politikai válság hal­latán. Minél mélyebben elmerül a Francia Köztársaság a Dreyfus-ügy so­rában, annál jobb ránk nézve, állapí­tották meg Berlinben. Már ez is hall­gatásra késztette volna Schwarzkoppen ezredest, nem is beszélve arról, milyen nemzetközi politikai botrányt okozott volna annak beismerése, hogy Dreyfus vagy Esterházy német kém volt. Ért­hető, hogy Esterházy határozottan el­utasította. A melodráma gyorsan operetté ala­kult át. Esterházy, aki félelmében el­veszítette a fejét, és ugyanakkor meg­vadult a haragtól, megfenyegeti Schwarzkoppent, egészen másfajta le­leplezésekkel. Ó, Esterházy, nagyon jól ismeri azt a nőszemélyt, akivel az ez­redesnek viszonya van. Most a nem ke­vésbé feldühödött német ezredes ajtót mutat Esterházynak. Esterházy pisz­tolyt ránt, és kijelenti, hogy előbb meg­öli Schwarzkoppent, aztán pedig ön­gyilkos lesz. A német azonban már ki­ismerte a gyáva kalandort. Egyszerű fe­nékrúgással kitessékeli az ajtón. A bo­hózat újabb felvonása befejezetlen ma­radt volna, ha néhány órával később nem jelenik meg Esterházy ismét Schwarzkoppennál. De mennyire meg­változott a néhány óra alatt! Schwarz­koppen előtt tisztességtudó, kissé ön­telt arisztokrata áll, aki csak azért jött, hogy elbúcsúzzon mélyen tisztelt ba­rátjától ... (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ Kedd, 1975. szept. 16. ILLÉS SÄINIDOR:_________________ BAKONYI LEGÉNYEK SOBRI JÓSKA ÉLETREGÉNYE (16) 4. HARMADNAPRA már a banda min­den tagját ismerte. A nevüket is tudta. Nagy tüzet raktak a tisztáson és kö­rülülték. Néhányan a tűzrevalóról gon­doskodtak, gallyat szedegettek, hárman a nyársat forgatták, egy ember állt a hordónál és ketten meg őrségbe men­tek. Kevés volt a fegyverük, ruhájuk szedett vedett. Mogorvák, morcosak, de Pap Andornak olyan képe van, akár egy uraságnak. Görhes sunyi, nem néz soha az ember szemébe, két éles balta van a derekára szíj­azva. Nagyon tud velük bánnni, húsz méterről el­találja a fa törzsét. Azt mesélik, le tudja nyisszantani a nyúl fülét is. Van aki hangos, őszinte, van aki magába forduló, hallgatag. Volt urasá­­gi­ inasok, pásztorok, kondások, napszá­mosok, akiknek meggyűlt a baja a tör­vénnyel, s most nem mehetnek többé­ tisztességes emberek közé. A fiatalabb­ a detek­tőr. ’ Harmadnapra már négyen tartoznak Sobri legszűkebb köréhez, a két bod­­vavölgy­i fiún kívül Fekete Jóska, akit egyszerűen csak Zsidónak hívtak és Pap Andor volt a negyedik. Nem szólt, csak figyelte minden mozdulatát a ve­zérnek. Sobri is fürkészve kutatta az arcát ennek a magas, markáns arcú fia­talembernek, akinek lágy volt a szava és úgy tudott ülni a földön is, mintha ünnepi asztalnál ülne. Ki ez a Pap An­dor? És kicsoda Görhes? Ez az utóbbi nem tetszik neki. Sobri nem durva em­ber, nem szereti a durvákat, közönsé­geseket. És a szafvadszájúak és ocs­­mánybeszédűek, akiknek kéreg rakó­dott a szívükre, lelkükre, azoknak meg nem tetszik ez az arkangyalos külső. Azok inkább Műfajihoz húznak, a ré­gi vezérhez. De Műfaji Ferkó nem ás­kálódik, Mi­fajt becsületes, ő kezet adott Sobrinak, elismerte vezérének, s örül ennek, mert így sokkal kevesebb a gondja. Nagy már ez a banda, sok­féle ember verődött össze, m­ind mást akar, csak úgy tudná összefogni őket, ha folyton zsákmányt osztana. De erre nincs lehetőség. Ő ebbe belefáradt. Jó, hogy jött ez a Sobri. Sobri ül a tűz fényében és lassú mozdulattal megtömi a pipáját. A dí­szes dohányzacskót még a szép porko­­lábnétól kapta, mindig tele volt do­hánnyal. A pipát az apjától örökölte­, semmi pénzért nem válna meg attól. A börtönben ugyan elvették tőle, de a szép por­­olábné vissza tudta szerezni. Zsidó ugrott, piros parazsat hozott a tenyerében, táncoltta a markában, akár egy szikrázó golyót. Sobri csak a sze­me villanásával köszönte meg a figyel­mességet. Aztán felállt. Akik ettek, ab­bahagyták a csám­csogást és úgy néz­tek rá, tátvamaradt szájjal. Most szó­lal meg először. Furcsát kérdezett, az emberek meg­hökkentek egy pillanatra. — Jól akartok élni? — harsant a hangja. — Jól! — dörrent körülötte, akár a puskalövés. Ez tetszett nekik. Persze, hogy jól akarnak élni. Mi mást akar­nának? Iinni, enni, mulatozni akarnak. — Akkor figyeljetek rám! — emelte fel a hangját, s úgy érezte, mintha szá­guldó paripák gyeplőjét markolná. Ezek mind az ő emberei! Csak intenie kell, s máris rohannak, hogy teljesít­sék a parancsát. — A jó élethez biztonság kell, — folytatta később, de határozottabban. — Ruha. Élelem. Ital. Rendes búvó­hely. Ez a legelső! Milfajtra néztek az emberek. Milfajt meg Sobrit nézte áhítattal, ő sosem beszélt még így a bandához. Mindig csak morgott. — Három ember, Mifajt, Magor és Fűmag nyomban útnak indul és keres egy biztonságos búvóhelyet. Majd be­rendezzük, olyan legyen, akár egy jó meleg kuckó, hogy télen se fázzunk benne. A banda másik része pedig éle­lemért indul. Hogy legyen mindig min­den bőviben. Akár egy lakodalomban. Értitek? Ki ismerős ezen a környéken? Pap Andor máris elébe állt. — Én, kapitány! Úgy ismerem én ezt a vidéket,, akár a tulajdon tenyeremet! — Akkor beszélj. _— Van itt egy majorság, urasági kas­téllyal. Ahol én is cselédeskedtem. — Az uraság nevét mondd. Vagy a birkásáét. — Vay gróf az uraság. — És mi voltál te ott? — Kanász voltam, kapitány. — No ná, te voltál a gróf! — csu­­fondároskodott valamelyik. Sobri oda­csapott a tekintetével. Aztán ismét visz­sza a haramia arcára. Az kissé mintha zavarban lenne. Sobri tűnődött egy ideig, aztán ki­választott öt embert. — Elég lesz? Pap Andor intett, hogy elég. — Veletek megyek! A többiek itt várnak. Addig Görhes átveszi a pa­rancsnokságot. Váltsátok le az őrség­ről. Indulunk! Minden milyen egyszerű, csak egy kapitány kellett, hogy határozott, bátor ember, s minden hirtelen megváltozott körülöttünk. Az emberek egymásra néztek a tűz mellett és nevetni kezd­tek. Boldogan, felszabadultan. Azalatt Sobr­i Pap Andorral és az öt emberrel nesztelenül sietett célja felé az éjszakában. Pap Andor ment elöl, ő ismerte az utat az urasághoz. Sobri állandóan rajta tartotta a szemét. Fel­tűnt neki, hogy a betyár nagyon bát­ran és magabiztosan halad a sötét­ben. Ennyire ismerne itt minden utat, ösvényt? Nem csalja őket kelepcébe? — Csuha! — kapta el a mögötte li­hegve baktató tömzsi ember karját. — Ide figyelj! A nyomába maradsz min­dig. Ha észrevenéd, akkor... (Folytatjuk) . Ráby Mátyás viszontagságai „Ha megteszik, a törvénnyel gyűlik meg a baja nemes uraiméknak!” — „Aligha! Lapozza csak fel nótárius uram a Tripartitumot! Az ősi törvény­­könyvben ott áll szépen megírva, hogy ha valaki jogtalanul elfoglal egy birto­kot, a tulajdonos a bitorlót abból a sa­ját erejéből kidobhatja.” Miután így szabályosan hadat üzen­tek, megindulnak Szentendre ellen a verekedő kedvükről messze földön hírhedt bicskei legények. Két-két fo­rint fejpénzért vállalták, hogyha úgy fordul, betöretik a fejüket Rábyért. A szentendrei magisztrátus nem ve­szi tréfára a hadüzenetet”. Ráby el­bitorolt háza előtt darabontokból bakterokból, csőszökből és erdőkerü­lőkből toborzott sereg állja útját a tá­madóknak. A gyakorlott verekedők azonban egykettőre áttörik a falanxot. „Máskor is szolgálatára állunk az úr­nak!” Ráby keserű szájízzel int búcsút a bicskeieknek. Méltatlan volt hozzá a kaland, bánja már, hogy belebocsátko­zott.

Next