Magyar Szó, 1976. augusztus (33. évfolyam, 210-240. szám)
1976-08-12 / 221. szám
2. oldal Spinola árnyékában Újabb feszültség Portugáliában A jobboldal erősítést kapott a monoklis tábornok személyében A Tanjug tudósítójának levele Lisszabon, augusztus Spinola alakja abban az időben vett újra árnyékot Portugáliára, amikor az országbana politikai viszonyok ismételten kiéleződtek a jobboldal offenzívája és a terrorizmusra vonatkozó ter ■tény első alkalmazása után. Spinola tizenhét hónappal ezelőtt menekült el Portugáliából. Távozása előtt sikertelen puccskísérlettel megpróbálta helyrehozni a hat és fél hónappal azelőtt elszenvedett vereséget, amikor meg kellett hátrálnia a Fegyveres Erők Mozgalmának baloldali tisztjei előtt, s le kellett mondania átmeneti államfői tisztségéről. A monoklijáról ismert volt tábornok a volt afrikai portugál gyarmatok kérdésében a neokolonialista megoldást képviselte. Életrajzában más sötét foltokat is találhatunk: a második világháború alatt a keleti fronton Franco kék hadosztályában megfigyelő volt, más alkalommal a conakryi különítményt irányította, amikor meggyilkolták mozgalmának vezetőjét, Le Bissau-Guinea felszabadítási cuo Touré mostani guineai elnök pedig alig kerülte el ugyanezt a sorsot. 1975. március 11-i veresége után Spinola Portugália Demokratikus Felszabadítási Mozgalmának és a Portugál Felszabadítási Hadsereg elnevezésű földalatti szervezet élére állt. Utazgatott Spanyolországba, Franciaországba, Svájcba, Brazíliába, s mindenütt addig maradt, amíg engedélyezték neki. A tavalyi novemberi események után a volt tábornok feloszlatta az említett mozgalmakat, miután bejelentette, hogy a célt elérték, s sejttette, hogy hamarosan visszatér Portugáliába. Attól kezdve egymás után hazatértek külföldről Spino- ig hívei: a határon vagy a repülőtéren kihallgatásra vezették őket, majd feltételesen vagy feltétel nélkül szabadon engedték őket, esetleg tárgyalást jósoltak, amelynek előkészítését még ma sem kezdték meg. Ilyen fogadtatás után Spinola egyik legközelebbi munkatársa, Sanchez Osorio jelenleg Lisszabonban egy jobboldali hetilap igazgatója és vezércikkírója. Spinola több hívéről azt állítják, hogy fontos, sőt kulcspozíciókat töltenek be a hadseregben. Spinolához közel állónak tartják a félig legális Demokrácia Védelmének Bizottságát, amely felszólította a hadsereget, hogy tisztítsa meg a Forradalmi Tanácsot a haladóbbaktól. Amikor tavaly Spinola kiszökött Portugáliából, hivatalosan megfosztották a tábornoki rangtól, s elfogatására körözőleveletadtak ki. A legmagasabb rangú hivatalos helyeken azonban bejelentették, hogy mint minden polgár, visszatérhet, de felelnie kell, ha van miért. Ha vádat emelnek ellene, akkor katonai lázadás és öszszeesküvés szításával terhelik. Spinola kedd reggel indult el Rio de Janeiróból, s úgy tűnik, jelentette érkezését, mert várták a polgári és a katonai rendőrség képviselői, s a kíváncsiak elől az egyik börtönbe vezették. Már bejelentették, hogy csütörtök reggelig a törvény értelmében a vizsgáló szerveknek dönteniük kell, mi legyen Spinolával: börtönben tartják-e, feltételesen vagy feltétel nélkül szabadon bocsátják-e, vagy bíróság elé állítják. A kétségkívül megerősödött jobboldal nyilvánvalóan hősét ünnepelheti. Függetlenül attól, hogy a monoklis volt tábornokot a vádlottak padjára ültetik vagy sem. Spinola visszatérésével szinte egyidejűleg letartóztatták a bombás terroristákat, akik a jelek szerint Spinola mozgalmához tartoztak. A kérdés most az, vajon Spinola visszatérése megmenti-e híveit, vagy a terroristák letartóztatása összefüggésben áll a volt tábornok visszatérésével. Így vagy úgy Spinola ismételten szerepet játszik a portugáliai viszonyok alakulásában. A. ANTONIO Infláció Nagy-Britanniában A britek életszínvonalát számottevően csökkenti az újabb árdágulás. Emelkedett a kenyér ára, s rövidesen megdrágul a liszt, a tea, a tej és más élelmiszercikk. Az élelmiszercikkek azért drágultak meg, mert a kormány úgy döntött, hogy csökkenti az élelmiszercikkek árának állami támogatását. A kormány ily módon próbálja szőkébb keretek közé szorítani a közfogyasztást. A brit gazdaság tovább küzd. A becslések szerint a külkereskedelem hiánya júliusban elérte a 490 millió font sterlinget, 40 millióval nagyobb volt, mint az előző hónapban. Mindezt az importált kőolaj és más nyersanyag árának az emelkedése idézte elő. A becslések szerint Nagy-Britannia fizetési hiányaaz év végéig eléri az 1,4 milliárd font sterlinget. A briteket leginkább az aggasztja, hogy a kormány képtelen megfékezni a növekvő munkanélküliséget. A brit munkaképes lakosság 5 százaléka nem tud álláshoz jutni. James Callaghan laburista miniszterelnök egy beszédében beismerte, hogy Nagy-Britannia egyedül nem oldhatja meg a munkanélküliség problémáját, ehhez nemzetközi erőfeszítések kellenének. A Délnyugat-Afrikában élő németek majdnem teljes egészében lelkesedéssel és fenntartás nélkül fogadták el a hitleri rendszert. A náci Németország valamenynyi hivatalos ünnepét megünnepelték Délnyugat-Afrikában is, Hitler és Göring beszédeit utcai hangosbeszélők közvetítették. A náci párt nagy befolyásra tett szert a Dél-Afrikában élő németek körében is. A német telepeseknek több újságjuk volt, ezek zömét közvetlenül Berlin pénzelte. Lelkesen támogatták Hitlernek azt a bejelentését, hogy Délnyugat-Afrikát vissza kell csatolni Németországhoz. Ebeijén a német és búr telepesek győzelmét látták az angol telepesekkel szemben. Németország és Dél-Afrika hivatalos kapcsolatai során Berlin mindig azon dolgozott, hogy megvédje a német telepesek érdekeit. A berlini náci vezetőség kimondta, hogy a délnyugat-afrikai németeknek különleges előjogokat kell élvezniük, és ezeket az előjogokat Németország és Dél-Afrika bilaterális megállapodásaival kell szavatolni. Ezenkívül a náci Németország áron felül vásárolta meg a német telepesek valamennyi mezőgazdasági termékét. A délnyugat-afrikai fiatal németek tömegesen tanultak a náci Németországban. A windhuki német konzulátus nagy megbízatásokat kapott. Ilyen klími ngek között előrelátható volt, hogy a náci Németország és Dél-Af Alexandre Kum’a N’dumbe(10) rika között nehézségeket támaszt majd a jövendőbeli határ meghúzása. A különféle német nagykövetek nemegyszer küldtek már olyan titkos jelentést is, hogy a két fél között a megegyezés szinte lehetetlen. A dél-afrikai kormány ugyanis nem volt hajlandó lemondani délnyugat-afrikai befolyásáról. Sőt, olyan megállapodást szerettek volna, hogy Anglia háborús veresége esetén a dél-afrikai határ egész a Zambezi folyónál húzódna. Több dél-afrikai vezető, köztük Oswald Pirow hadügyminiszter — akit a náci újságok „a fehér faj honvédelmi miniszterének” kereszteltek el — azt követelték, hogy még Nigéria is tartozzon a dél-afrikai befolyás övezetébe. Ezek a dél-afrikai ambíciók ellentétbe kerültek bizonyos náci tervekkel. Mert abba még belementek volna, a nácik, hogy Dél- Afrikának elismerjék az „Afrika vezető fehér hatalmának” címet, de arról nem akartak lemondani, hogy közvetlen ott legyenek Afrikában. Ezen a ponton a két fasiszta hatalom nem is tudott megegyezésre jutni. Hitler kimondta, hogy Délnyugat-Afrikát vissza kell csatolni Németországhoz, a dél-afrikaiak azonban úgy tettek, mintha nem is hallottakvolna erről a követelésről, sőt Smuts, az angolbarát áramlat vezetője éppen azzal igyekezett híveket toborozni magának, hogy kimondta: Délnyugat-Afrika Dél-Afrika elidegenített része. De a németbarát Hertzog miniszterelnök, sőt az olyan neves fasiszták, mint Maian és Pirow, amellett voltak, hogy Délnyugat-Afrika maradjon meg Dél-Afrika keretében. Szerintük a terület gazdasági és néprajzi fejlődése, valamint stratégiai jelentősége megköveteli, hogy Dél-Afrikához tartozzon. Azzal érveltek, hogy Délnyugat-Afrika sokkal fontosabb Dél-Afrikának, mint Németországnak. A nácik azonban ezt az érvelést nem akarták elfogadni, a Hertzog —Pirow—Maian csoport kompromisszumot kínált föl Németországnak, kezdeményezve, hogy a kérdést kerekasztal-értekezleten tárgyalják meg. A nácik azonban kategorikusan elvetették ezeket a javaslatokat, mivel hogy Délnyugat-Afrikát gazdasági és stratégiai szempontból egyformán jelentősnek tartották, és ezt a területet okvetlenül a náci Németország ellenőrzése alatt akarták tartani. Ez a kérdés aztán feszültséget támasztott a nácik meg a dél-afrikai fasiszták között. Ez az ellenséges hangulat a háború során nyílt ellenségeskedésben robbant ki. Amikor Smuts 1939 szeptemberében hadat üzent Németországnak, hivatalos indoklásként éppen Délnyugat-Afrika megvédését hozta fel. De nemcsak az angolbarát délafrikaiak viselkedtek így, hanem Délnyugat-Afrika problémája megbontotta a nácik meg a dél-afrikai fasiszták közötti szövetségét is oly mértékben, hogy a Hitler támogató dél-afrikai nácik Van Rensburg vezetésével szembehelyezkedtek az ottani fasisztákkal. Berlin támogatásával Van Rensburg hívei szabotázsakciókat hajtottak végre a dél-afrikai hadsereg ellen. A különféle náci csoportok azt követelték, hogy Dél-Afrika kössön külön békét Németországgal, Délnyugat-Afrikát engedje át Németországnak, és Hitler fennhatósága alatt kiáltsák ki a dél-afrikai náci köztársaságot. (Folytatjuk) • A Mis Dél-Afrikában MAGYAR SZÓ Csütörtök, 1976. aug. 12. Az amerikai elnökválasztások az utolsó felvonás előtt (3.) Carter programja Már mondtuk, hogy Carter jelölése egy sajátos társadalmi helyzetet, kompromisszumot fejez ki, azt a pillanatot, amikor a megoldás egy-egy változata körül még nem alakultak ki a társadalmi frontok, de elég széles körben elterjedt a változtatás szükségességének tudata. Ezzel magyarázható, hogy Carter nyilatkozatai nagy általánosságban mozognak, s egyetlenegy kérdésben sem foglalt el olyan határozott álláspontot, hogy utána mindjárt ne említsen egykét kibúvót, kivételt. Programja pedig tele van kompromisszummal. A külpolitikában semmi sem változna A nyilatkozatokból ítélve az USA külpolitikája semmiben sem változna, ha Carter lenne az elnök. Ez nemcsak azt mutatja, hogy az amerikai külpolitika végig kétpártrendszerű volt és az is maradt, hanem azt is, hogy az amerikai közvélemény figyelme és ezzel a változtatás óhaja is a belpolitikai kérdésekben összpontosul. Hozzá kell fűzni azt is, hogy Carter nem is sietett állást foglalni a külpolitikai kérdésekben. Részletesebben csak két kérdéssel: a nemzetközi feszültség enyhülésével és az arabizraeli visszállyal foglalkozott. A nemzetközi helyzetre vonatkozó nyilatkozataiból arra lehet következtetni, hogy ha őt választják elnöknek, nem változtatja meg az amerikai politika stratégiáját, hanem csakis a módszereket. Amikor módszereket említ, elsősorban Kissinger amerikai külügyminiszter „külpolitikai technikájára” gondol, amelyet „totálisan erkölcstelennek” minősített. Módszerbeli változás lenne az is, hogy Kennedyhez hasonlóan sokkal többet foglalkozna a külpolitikával, mint a Kennedyt követő amerikai elnökök. A módszerbeli változáshoz tartozik az is, hogy a Szovjetunióval való jó viszony fenntartását támogatja, de ugyanakkor a Szovjetunió esetében erélyesen kíván föllépni, s még az atomfegyver bevetését sem tartja egészen kizártnak. „Nem lenne kívánatos, hogy világosan megmondjam, milyen körülmények között vetném be az atomfegyvert, az egyetlen elfogadható általános válasz az,ogy atomfegyvert használnék, ha meggyőződnék arról, hogy veszélyben van az USA biztonsága vagy léte” mondta. Az arab—izraeli viszályban kategorikusan Izrael mellett foglal állást, azt sürgeti, hogy ,,Izraelnek nyújtsanak megfelelő katonai és gazdasági segélyt, hogy megvédhesse önmagát, létét és integritását, mint zsidó állam, elég erős legyen bármely potenciális agresszor elrettentéséhez”. Ugyanakkor azonban támogatja a javaslatot, hogy hívják össze a Közel-Keletről tárgyaló genfi békekonferenciát, méghozzá szovjet és palesztin részvétellel. A jövendőbeli palesztin államot azonban Jordánia területén képzeli el. Külpolitikai programnyilatkozatai közül figyelmet érdemel még az a bejelentése, hogy „kötelező érvényűeknek” ismeri el az USA és Nyugat-Európa közötti megállapodásokat. Belpolitikai reformtervek A belpolitikai kérdésekben már határozottabban állást kellett foglalnia Carternak. A jelölése mögött meghúzódó társadalmi kompromisszummal összhangban itt is sok az általánosítás és sok a pusztán választási célokat szolgáló ködös ígérgetés, de ennek a programnak mégis legalább nagy vonalakban választ kellett adnia az amerikai társadalmat foglalkoztató kérdésekre. A program fő hibája pedig az, hogy mivel Carter egy társadalmi illúziót kíván kialakítani, programja ’ is valamennyi amerikai álmát képviseli: teljes foglalkoztatottság, jólét, őszinteség, becsületesség’ a politikában és az országvezetésben, egyenlőség az igazságszolgáltatásban, csökkentett bürokrácia, csak éppen arra nincs válasz, hogy ezeket az álmokat hogyan lehet valóra váltani. Mint mondták, a program elsősorban teljes foglalkoztatottságot, stabil árakat, kiegyensúlyozott gazdasági fejlődést, az infláció visszaszorítását ígéri a szavazóknak. Eszerint, ha Cartert megválasztják, kormánya olyan gazdasági politikát folytat, amely első mandátumának lejártáig 4,5 százalékra csökkenti a munkanélküliséget, 4,5 százalékra az infláció ütemét. Még messzebb menő ígérete az, hogy egyensúlyba hozza az állandó deficittel küszködő amerikai költségvetést. E célok elérése érdekében serkenteni kívánja a termelő kapacitások jobb kihasználását (most mintegy 75—85 százalékban használják ki őket), a méltánytalannak tartott jelenlegi adórendszer megreformálását, országos betegségi biztosítási rendszer megteremtését, több lakás építését a kis és közepes jövedelmű családok részére, a pénzügyi válsággal küszködő nagyvárosok problémáinak megoldását ígéri. A két kérdés, amelyben programja lényegesen eltér a republikánusok programjától: a munkanélküliség csökkentése és az egészségvédelem. A demokraták kimondják, hogy minden polgárnak joga van munkára és közmunkákat akarnak szervezni, hogy a munkanélküliséget a mostani 7,5 százalékról, mint mondjuk 4,5 százalékra csökkentsék. A kefetársaságiak viszont ellenzik ezeket a terveket. Ugyanilyen lényeges különbség, hogy a demokraták az ország valamennyi polgárára ki akarják terjeszteni az általános egészségvédelmet, amelynek költségeit részben a költségvetésből, részben a munkaadók és a biztosítottak hozzájárulásából fedeznék. A republikánusok mindkét jelöltje, Ford és Reagan egyaránt ellenzi ezt az általános egészségvédelmet, sőt azt állítják, hogy ez a rendszer más országokban sem hozta meg a várt eredményt. Carter belpolitikai programjával kapcsolatban mondjuk még el azt, hogy az alelnök megválasztásával a program liberális elemeit kívánták aláhúzni, vagyis azt akarták hangsúlyozni, hogy a Cartertől várt és az általa megígért változások liberális irányban következnek be. Carter alelnökjelöltje Walter Frederick Mondale ugyanis a párt balszárnyához tartozik, azzal vált ismertté, hogy állást foglalt a hetente mellett és a hadügyi kiadások egymilliárd dollárral való csökkentését sürgette, amiből szerinte a közoktatási és gyermekvédelmi kiadásokat kellene nézni. BÁLINT István Zairei agresszió Zambia ellen Heto elnök az ország helyzetéről Luandából jelenti a Tanjug. Agostinho Neto, az Angolai Népi Köztársaság elnökke elítélt néhány szomszédos országot, amiért megkísérelték aláásni Angola politikai és katonai helyzetét. Nyilvánosságra hozta, hogy zairei területről támadást intéztek Angola ellen. Kijelentette, hogy egy angolai elesett augusztus 2-án, amikor zairei területről bombáztak egy települést Kabinda tartományban. Közölte, hogy egy katonai alakulat Zairéből támadást intézett Buela város ellen. Neto hangsúlyozta, hogy Angolát csak az ország újjáépítése érdekli, s nem szándékozik megtámadni egyetlen szomszédos országot sem. Lojotto kikötőben elmondott beszédében az angolai elnök rámutatott, hogy a nehézségek ellenére Angola nincs egyedül, számos ország támogatását élvezi. Szóvá tette, hogy néhány ország nem értette meg Angola álláspontját és az imperializmus malmára hajtják a vizet. Rámutatott, hogy ezek között van talán Portugália is, hangsúlyozta azonban, hogy Angola minél rövidebb idő alatt normalizálni kívánja kapcsolatát Portugáliával. Leszögezte azonban,hogy Luanda nem állít fel kapcsolatokat Lisszabonnal, amíg a portugál sajtó támadja országát.