Magyar Szó, 1976. szeptember (33. évfolyam, 241-270. szám)
1976-09-02 / 242. szám
12. oldal Kolozsi Tibor Diktatúra és fasizmus (21) Érthető, hogy csak igen kicsi volt a példányszáma. A lap munkatársai közé tartoztak Gustav Taupert tanár, Géza Sekelj, Ljudevit Vujkovic és mások. A Maticában és a zágrábi egyetemi könyvtárban egyaránt az 1933. január 19-én megjelent 10. szám az utolsó a Narodnai Ingából, minden jel arra mutat tehát, hogy nem is élt tovább. A Napló mellékága A Naplóval kapcsolatban megemlékeztem már arról a munkáskizárásról, amelyre 1932 nyarán került sor a Minerva nyomdában, amelynek következtében a szakmunkások java része munka nélkül maradt. A grafikusmunkások szövetsége mélyen elítélte a szabadkai nyomdavállalatot embertelen eljárása miatt, s a helyi szervezet nem is maradt meg a puszta elítélésnél, hanem elhatározta, hogy új magyar napilapot indít Szabadkán hogy munkát adjon az állás nélkül maradt nyomdászoknak. A Jugoslovenski dnevnik már 1932. szeptember 30-i számában beszámolt arról, hogy a zágrábi központtal egyetértésben ilyen értelmű határozat született, s hírt adott arról is, hogy az új lap címe Suboticai Napló lesz, és 1 dinárba kerül majd. A Jugoslovenski dnevnik szerint a lapot a munkanélküli nyomdászok állítják elő, akik nem akarnak semmiféle profitot megvalósítani, csupán egzisztenciájukat biztosítani. A lap a tudósítás szerint 12 oldalas lesz, szigorúan semleges és tájékoztató jelleggel — a polgárok, parasztok és munkások számára. A nyomdászok szervezete tárgyalásokat kezdett a Jugoslovenski dnevnik nyomdájával, hogy vegye át a lap előállítását, továbbá tárgyalások indultak a magyar társadalmi élet kimagasló munkásaival is, hogy működjenek közre a lapban. A tárgyalásokkal kapcsolatban Szabadkán járt Bogoslav K. Just, a zágrábi nyomdászszövetség főtitkára is. Hanem a Jugoslovenski dnevnik bejelentése nem bizonyult egészen pontosnak. Igaz, 1932. december 29-ére valóban megjelent az új magyar napilap, és valóban a Jugoslovenski dnevnik nyomdája állította elő, címe azonban nem Suboticai Napló volt, hanem Jugoszláviai Magyar Újság. Nyilvánvalóan kiderült, hogy nem lehet egyszerűen eltulajdonítani a régi szabadkai napilap címét. Hanem a konkurrencia megmutatkozott más téren. Az akkori 1,5 dináros Naplóval szemben ugyanis a Jugoszláviai Magyar Újságot valóban 1 dinárért árusították. Magát a lap első számát nem sikerült ugyan felkutatnom, de az 1933. évi január 1-i szám is világos képet nyújt az új napilap céljairól, és elképzeléseiről. A lap felelős szerkesztője Bródy Mihály volt, aki valaha a Bácsmegyei Naplót is szerkesztette. A szerkesztőség a Pajo Dobanovački utca 5. szám alatt, Bródy Mihály lakása mellett, a kiadóhivatal pedig a Manojlovic utca 5. szám alatt volt. A lap szerkesztőségébe dolgozott Szántó Andor, Schaffer Mihály, Schwalb Miklós, Tóth Bagi István, Hegedűs Béla, Farkas Frigyes, Kolozsi Tibor, majda későbbi, újvidéki időkben Magyar Zoltán is. A felelős kiadó Béla Bu- Ijovcié nyomdászmunkás volt, mint a szövetség képviselője. Hadd szóljak mindjárt az elején néhány szót Bródy Mihályról, aki egyike volt a legképzettebb szabadkai magyar újságíróknak. Sátoraljaújhelyen született 1883. január 18-án. 1905- ben tanári diplomát szerzett, a Budapesti Napló azonban már régebben közölte verseit, sőt 1903-ban megjelent egy önálló verseskötete is, Hullámok címmel. 1904-ben pedig megjelent nyomtatásban Vajda Jánosról írt értekezése. Az újságírást már húszéves korában elkezdte. A Budapesti Naplónál volt színházi kritikus, amikor pedig Vészi József eladta a Budapesti Naplót, Bródy a munkatársak többségével megalapította A Napot, az első modern magyar bulvárlapot. Később Versecen volt helyettes tanár, onnan pedig Szegedre helyezték át, s ott tárcákat írt a Szegedi Híradóba, vezércikkírója és színikritikusa volt a Szeged és Vidékének, közvetlenül ezelőtt pedig, hogy Jugoszláviába emigrált, publicistája volt A Munka című lapnak. Emigrációja után Szabadkán a Bácskai Hírlapnál kezdte, majd az 1921-ben kiadott Népszavánál munkálkodott, három hónapig dolgozott az újvidéki Vajdaságban is, aztán a Hírlaphoz, onnan pedig a Bácsmegyei Naplóhoz került, s végül a Jugoszláviai Magyar Újságot szerkesztette. Ebből az időből az ő nevéhez fűződik a Városok és falvak című két kötet kiadása is a Jugoszláviai Magyar Könyvtár keretében (1933—34), ugyanis ő kezdeményezte a Jugoszláviai Magyar Újságnak a vajdasági helységekre vonatkozó cikkpályázatát, amelynek beérkezett pályamunkáiból aztán összeállt a két kötet, s ő írta a könyvhöz az előszót is. A Jugoszláviai Magyar Újságnál azonban nem maradt meg végig. Később a szabadkai zsidó hitközség titkára lett. A megszállás idején — mint egy levéltári akta tanúskodik róla — 1941. augusztus 6-án elrendelték a topolyai őrizetes táborba szállítását, és utasította a városi parancsnokság a szabadkai rendőrkülönítményt, hogy tegyen javaslatot internálására, mert a nyomozás adatai szerint „kommunista szervezkedésben részt vett, s közrendre és közbiztonságra tehát veszélyes egyén”. Az internálási javaslatot azután a katonai parancsnokság terjesztette a déli hadsereg katonai közigazgatási csoportjának újvidéki parancsnoksága elé. 1942. január 16-án jelentette aztán egy detektív, hogy Bródyt 1941. augusztusában bocsátották szabadon a topolyai táborból. További sorsáról nem tudok. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ Csütörtök, 1976. szept. 2. Rónaszegi Miklós________________________ _ AZ ÖRDÖGI LIQUOR FANTASZTIKUS REGÉNY Ha kiönteném, ha az egészet kiönteném ... — gondolta. A szeme karberebbent Kajetán szobájában. Nyomasztó, komor, sötét helyiség volt ez. Szinte hihetetlen, hogy a napfényben ragyogó, csupa üveg, csupa márvány épületben létezzék három fal, amelyet mennyezetig fekete könyvespolc borít, íróasztal, amelyet feketére pácoltak, és amellyel szemközt nagy fekete bőrfotelok fognak közre egy fekete asztalkát. A könyvespolcon aranyozott nyomává, fekete könyvek álltak, vastag kötetek ésvékony különlenyomatok, ez a szét, kis ajtó is fekete volt, és fekete keretben rugyott fölöttük, a szabadon maradt falrészen, két hatalmas kinagyított mikrofelvétel. Az egyik mitokondriumokat, a másik lizoszómékat ábrázolt. Ha kiöntenám! — háborgott Rosdázan az éretlen bosszúvágy. Az asztalra pillantott. Miért üres a szoba? Úgy lehet, ha..annak valóban ki kellett szaladnia gy pillanatra. Máskülönben miért .Hagyta volna az asztalon azt a két műanyag flakont? De hát miért nem szólt ,Mi legalább? Mit jelent ez az üres szoba? Semmi többet, csak ennyit: „Udvariasan meghívtalak, Máté, ennyivel tartozom... fene tudja, az iskolai évek emlékének. De hát magadra vess, ha eljöttél. Le vagy sajnálva, öregem! Kis senki, Szemes tanár úr nagy reménysége ... nevetséges vagy, Rosda Máté ...” — Ha kiönteném... — motyogta fel hangosan maga elé. — És ha összeönteném! Rosda. Máté valóban nevetséges volt, ahogy a dühtől remegve kuporgott a nagy fekete fotel mélyén. A cipője poros volt, a nadrágja gyűrött, az inge zilált, arcán megszáradtak a poros verejtékpatakok, és a haja a homlokába hullott. Meleg barna szeme hol eszelősen kimeredt, hol meg gonoszkodva keskeny réssé szűkült, ahogy fel-felkavarodtak benne az indulatok. Utóvégre az is lehet, hogy megszökött előlem, és ha megszökött, az már kész beismerés ... — próbálta vigasztalóbb oldalról felfogni a helyzetet. De hát nem ment, sehogy sem ment. — Akárhogy csűröd-csavarod a dolgot, Máté, itt bizony a bolondját járatják veled. Meghívtak, de leültettek, megvárakoztattak, előszobáztattak, és végül kiröhögnek. — Keresse meg a főnökét! — Ne tessék kiabálni. Igazán nem tehetek róla, hogy a professzor úr nincs itt. Mindjárt kezdődik ... és a kristályvizet is be kell készítenem... a minisztériumot várjuk. Keresse meg dr. Kajetán Zénót! Mielőtt botrányt csinálok! — harsogta Rosda Máté. A nő kellemetlenül nyúlt a telefonhoz. Lenyomott egy gombot. — Nézzétek meg, ott van-e a professzor úr! — Közben Rosdáshoz fordult. — Miért is tetszik keresni a professzor urat? — Azt csak neki mondom el_— vicsorgott a férfi. — Gondolom, hátha segíthetek. — Akkor sem segít, ha tehetné! Végképp kiásták a csatabárdot. A titkárnő lecsapta a telefont, mondván a vak is láthatja, hogy éppen a főnökét kereste. És kikéri magának, hogy ordítozzanak vele. Rosda ellenben fejére olvasta, hogy indokolatlanul megvárakoztatta. Szó szót követett, végül elhallgattak, az előszobában csengett a telefon, bizonyára azt jelentették, hol találták meg Kajetán doktort. De hát Rosda azt már nem tudhatta meg, az asszony" — packázó kishivatalnokok örök boszszúja ez — nem mondta meg neki, sőt egyszerűen szóra sem méltatta többé, hanem átnézett felette, fölfújt képpel, idegesen tett-vett az asztalon. A két műanyag flakon mellé két üreseit is készített, a könyvespolc aljába rejtett frizsiderből kicsin kristályvizes palackot meg egy nagy poharat vett elő, tálcára tette a flakonokkal együtt, és máit vitte volna kifelé, amikor az előszobából újból hangos köszönés hangzott. — Itt vannak — suttogta a nő alázattól halálra váltan, és a tálcát letéve kisietett. Rosda hallotta érdes nevetését, szívélyeskedő szavait. Ó, igen, a professzor úr már az előadóteremben van, éppen most jelentették telefonon, szíveskedjenek tehát csak a folyosón végigmenni, a páternoszter után. Igen, igen, a nagy előadóteremben tartják a tématerv-megbeszélést, mert az egész intézet munkáját érintő dolgokról van szó.. . . Rosda fölpattant. Ha most kimenne, és elmondaná a panaszát. Vajon ki jött? Főelőadó? Miniszterhelyettes? Vajon meghallgatnák-e? Kérem — mondaná —, ha kívánja, bizonyíthatok. Kérem, ha akarja, előre elmondom, miről fog ma előadást tartani azén hajdani iskolatársam. Igen, igen a nagy hírű citológus! — De hát mit akar tulajdonképpen? — kérdeznék. — Mit akarok? Igazságot! — Miféle igazságot? — Kérem, több mint fél esztendeje folyik ez az ocsmány játék — felelné. — Miféle ocsmány játék? — kérdeznék. — Megbocsásson, de most nincs időnk, talán szíveskedjék írásban be- nyújtani a panaszát vagy az észrevéte-leit, ugyebár ... A kimagyarázkodás még gondolatban is nagyon hosszúnak ígérkezett. Rosda reménytelenül vonogatta a vállát. (Folytatjuk! ( I kőszívű ember fiai Baradlay Richárdnak, amint belép a repertóriumba, forró vérhullám önti el a fejét, mert az apácák között megpillantja Edithet. Most végre megtudta, hová száműzte előle a lányt a nagynénje! „Mit kíván, kapitány úr?’’ — „Most már semmit, fejedelemasszony! öt perc múlva üres lesz az utca!’’ Becsapja maga mögött a kaput, nyeregbe pattan, kardot ránt, és lekiáltja magát: „Utánam!” A huszárok rohamra lendülnek. „Bajtárs! Mit teszel?” Megállj!” — üvölti Goldner Fritz kétségbeesetten, de szavának nincs semmi foganatja. 1948 októbere. A császárhű csapatok ostromgyűrűt vontak a főváros köré, és döntő rohamra készülnek a forradalmi Bécs ellen. „Nézd csak, Fritz, hintó állt meg a Plankenhorst-palota előtt. Két apáca száll ki belőle. Gyanús dolog, ez brúder!” — „Nincs abban semmi! A paornő viszi látogatóba nagynénjéhez Edith kisasszonyt, aki a zárdában nevelkedik. Plankenhorstné asszony és lánya szívvellélekkel a forradalom ügye mellett áll!” „A legjobbkor jön, soror Remigia! Ismét fontos információkkal szolgálhatok a tábornok számára!” — ezzel fogadja vendégét Plankenhorstné, kitől semmi sem áll távolabb a forradalom eszméinél. Csak azért színlel, hogy híreket szerezzen.