Magyar Szó, 1976. október (33. évfolyam, 271-285. szám)
1976-10-10 / 280. szám
s. oldal Ásóval, lapáttal Nevem Vásárhelyi Pál. Már volt, aki megkérdezte, hogy talán nemesek voltak az őseim. Lehet, hogy volt köztük az is, de én csak szegény emberre emlékszem. Annyi bizonyos, hogy a nevemet őseimtől örököltem, tehát nem pénzért vett név. És azt sem kell külön bizonyítanom, hogy én ebben az életben legtöbbet kubikos voltam. Egyetlen emlékem maradt: a lapát. Olyan kicsire és vékonyra kopott az eltelt ötven esztendő alatt, és olyan könynyű lett, hogy tán már nem is lehet igazi lapátnak mondani. De azért megvan, őrzöm. Azt a mendrevác, bitang, vándorló életet akkor kezdtem, amikor az első háború után hazakeveredtem a hadifogságból. Itthon nem volt semmi, éppen semmi se volt, ilyenkor szánja rá magát az ember a legnehezebbre, a kubikra. Ásó, lapát és a gyerünk. Legelőször Piroson vállaltunk munkát, egy levezető árkot ástunk. Ott volt az öreg Szokola Antal bácsi, a Barna Vince bácsi, két csapat volt. Legtöbbjük nevét már elfelejtettem. Gondoltam már, hogy megírom az életrajzomat. Volna rá időm, másra még Úgyis alkalmatlan, vagyok. Igen ám, csakhogy felejtek. Elntébb kellett volna hozzáfognom. Aztán meg arra gondolok: ugyan kit érdekel ma már, hogy éltek valamikor a hegyesi kubikosok?! Pedig annak idején fél Hegyes, kubikkal kereste meg a kenyerét. Ma már tán nincs is kubikos a faluban. Vagy ha akad is, csak ■ néhány. Ti..nemis tudjátok, fiam, mekkorát változott a világ. Végre a szegényember javára. Zimonyban százhúsz emberrel dolgoztam. Ott is árkoltunk. A bandában a hagyesieken kívül voltak még csenta vértek, moravicaiak, topolyaiak. Mondom, százhúszan voltunk, kereken százhússzan. Mégiis, látod, mindenki külön főzött, mindenki magának. Vagyis rrfindenki azt főzhette, amit onnan hazulról hozott. Egyik nap krumplipaprikást, másik nap paprikált krumplist. Tarhonyája ártalában mindenkinek volt. Aszalonnát zsírjában piríttottuk meg. Közös konyhát nem lehetett felállítani, mert külön szakácsot kellett volna tartani. Nem azért dolgoztunk. És nem volt egyforma a tarisznyánk se. Mi, kubikosok megszoktuk, hogy mindenki magának főz. A szállást is megoldottuk valahogy: hol istállóban, hol fészer alatt vackoltunk meg. Ha egyik se volt a közelben, akkor a gödörparton. Becsavaroztunk a kucurai subába, és jó éjszakát. Hogy milyen volt egyforma a tarisznyánk Ilyen e,ni, amilyet itt a szoba földjén látsz. Rongy pokróc. Dolgoztunk sok helyen Bácskában, Bánátban, Szerbiában. Kiulibarán (Kolutoara) nyitott szénbánya volt, ott is dolgoztunk. Egy helyen, szintén Szerbiában, nagy puskaporos raktárak alapjait ástuk. Elkerültünk méga Sándor király szőlejébe is. De főleg csatornát ástunk. Egy időben a hegyeseikből öt kubikosbanda is alakult, ha nem több. Elláttuk kubikossal az egész környéket, Szabadkától le, egészen Szerbiáig, keresztül-kasul. A legnagyobb vállalkozás, amit csináltunk, Zomborban volt. Akkor éppen csak négyen voltunk. Fölfogtunk egy ötven méter hosszú árkot, ennek az ároknak a kiásását. Fönt hat méter széles volt, lent két méter. Szóval nem kis árok volt. Nekigyürkőztünk négyen. Egy hét alatt készen lettünk vele. Amikor a mérnök meglátta, nem hitt a szemének. Ez nem igaz, azt mondja! Márpedig... De az úgy volt, hogy ott aludtunk a gödör szélén. És amikor már nagyon törte a derekunkat a „nyoszolya”, fölserkentünk és holdvilágnál ástunk. Csudajó élet volt az! Elképzelhetitek. Igaz, akikor és ott, egy hét alatt megkerestünk fejenként ezerkétszáz dinárt. Ez úgy 1928 táján lehetett. Épp akkoriban építettem az első házamat, hitelbe vettem hozzá az anyagot, hát a zombori árok kiásása után egyszerre kifizethettem minden adósságomat. Ilyen fogás csak egyszer volt egész kubikos életemben. Se azelőtt, se azután. Csak az egyszer, ott, Zomborban. Az időjárás nekünk nem számított. Mi nem bújhattunk el se a nap elől, se az eső elől, mert ha az eget nézzük, a munka nem haladt. Mi a sarat megszoktuk, azzal dolgoztunk, abban dolgoztunk. És akinek vízáteresztős csizmája volt, annak estére olyan lett a lába, mint a főtt rongy. Ilyen helyeken kapta az ember a nagy, egész életre szóló bajokat. Nem is igen élnek már az én társaim közül. De én se vagyok való már semmire. A kubikmunka itt van a lábaimban, a karjaimban, a derekamban. Száraz szú van a lábam szárában. Azt már csak a sárgaföld gyógyítja ki. Dolgoztam egy időben a vasúton, a telefonistáknak is, de ott is leginkább csak kubikmunkát. Télen pedig fát vágtam. Volt egy bakom meg egy jó százhúsz centiméter hosszú fűrészem. Fogtam, s mentem az iskolába, a községházára meg a tanítókhoz fát vágni. Ez volt a téli munka, a téli kereset. Nyáron pedig, aratás meg cséplés idején, leállítunk a kubikrkat. Akármilyen sürgős munka volt az, leálltunk vele. Mert az aratás még fontosabb volt. Akkor kerestük meg a kenyérnek valót. Mondom, csudajó élet volt az. Mégis fölneveltem öt gyereket, és itt van, már a hetvenhatodik évemet taposom. Fölépítettem ezt a második házamat is. Igaz, nem nagy, épp kettőnknek való. És hát már tizennégy éve „élvezem” a nyugdíjat. Nem vet föl bennünket a pénz, mert nagyon kevés évet ismertek el, pedig az egész falu a tanúm, hogy én mindig dolgoztam, hetedmagamra kellett keresnem, mindig ásóval, lapáttal. Naponta nyolc-tíz köbméter földet dobtam ki, de lapátnyelet, ásónyelet egyetlenegyet sem törtem el, mert jó szerszámnyelet választottam, és a szerszámmal tudni kellett bánni. Az már más kérdés, hogy közben mi tönkrementünk. Most ennyit mondhatok. De eljöhetnétek máskor is, ha érdekel az, ami elmúlt. Én már bajosan jegyzem le. Nem is nekem való foglalkozás az ilyesmi. Inkább elmondanám, amit tudok, és ami megmaradt az emlékezetemben. NÉMETH István MI FŰZÖTT MINDEZEK UTÁN dr. Gibához? — kérdezhetné valaki. S kérdezhetem én is annyi év után, különösen akkor, ha még hozzáadom gyakran bántó nemzeti érzületének tobzódását. Mert mintha az említett regard fékjei nem mindig működtek volna nála sem. Időnként megfeledkezett magáról, s oly szenvedélyesen emlegetett dolgokat, hogy lehetetlen volt meg nem sértődni. — Látta volna a magyar delegációt! Milyen alázatosak voltak valamennyien egyszerre! A gőgös tisztek összetörten álltak előttünk, csaknem sírva! Nyoma se maradt a kultúrfölénynek! Az úri szupremáciának! —■ Jó éjszakát! — mondtam a Kígyó-pataca sarkán erre a megkésett diadalmámorra, és sietve elindultam más irányba, mint amerre együtt szoktunk tovább menni. Riadtan szólt utánam: — Várjon! Az istenért, mi baja?! Akkor már rég nem volt polgármester. Ez a hivatala negyvenegyben megszűnt, visszakerült megint az árvaszékhez, csakhogy nem elnöknek már, mint Becskereken, ahol különben szintén inkább magyar körökben lehetett otthonos, ha ugyanez a bizalmat és melegséget árasztó szó egyáltalán összefért kissé különc természetével és egész megcsontosodott agglegényi mivoltával. — Egyszer Demkó Pistánál voltam hivatalos vacsorára ... — idézte vissza messze révedő sóhajjal ezeket a régi szép időket, s legalább húsz év ködfátyolán át, kissé elmosódott kontúrokkal, de színesen és imponálóan mégis, egész galériája jelent meg előttünk az akkori bánáti uraknak. Nem ismertem a vendéglátó házigazdát, csak a róla szóló legendákat, a főhelyen ülő lila sapkás főpapot még kevésbé, csak Várady doktor széles válla, barátságosan zömök alakja tette hitelessé előttem a vendégsereg valódiságát. — Todor bácsi nem volt ott? — kérdeztem, mivel a költő helye üresen maradt az elbeszélés körképén, s ez a hiány fölöttébb feltűnő volt nekem. — Ugyan! Hogy képzel ilyet! Egy olyan a társaságban?! És abban a pillanatban megértettem, hogy Ady barátjának nem lehetett semmi keresnivalója azon a vacsorán. Nem csupán azért, mert az izmos, fiatal fiúk szimpozionját jobban kedvelte az élemedett korú urakénál, bár akkoriban még nem fordultak a Népszövetséghez az Vasárnapi levelek egyneműek viszonyának legalizálása érdekében. Az még egy szemérmesebb kor volt. Alszemérmesebb legalábbis. És annak a kornak a kisvárosából egész bohém lényével messze kirítt a költő. — Miért, magának talán tetszenek a versei? — szegezte szigorúan mellemnek a kérdést dr. Grba. — A centrifugális táncos! — Az nem vers, hanem színdarab. — Na, de az a cím! Talán ferdehajlamú egyéneknek írta Tudja jól, mennyire szeretem Adyt. De ez, ne haragudjon ... Ezen se lehetett vitatkozni vele. És hogy a festő, akivel naponta együtt voltam, lévén egyetlen bensőséges barátom, nem ok nélkül féltékenykedett dr. Gibára, ugyancsak érthető volt. Pedig minden kiállításán ott volt. Polgármester korában még jóindulatúan asszisztált is az akkori miniszterelnöknek, aki Zomborban járva, megvette a kiállítás legszebb képét. Igaz, hitelben! S mikor nem fizetett, a festő pert indított ellene. — Nekem szertelen! — vallotta be óvatosan. — Nem tehetek róla, nekem Réti István az ideálom. Meg Iványi Grünwald! Az a tájfestő! Azok aztán figurák! Utóbbinál például a cigányputrik! Hát nem gyönyörű? És ha ellágyulva olvasta is, amit Elek Artúr írt a „szerb festő” csodálatos színeiről és lobogó temperamentumáról, 1942-ben, ami után felkiáltójelet kellene tenni, hogy az elismerés még hangosabb legyen, csak mosolyogni tudott zavartan, mint aki nem változtat a véleményén. De engem egyre kísért a gondolat, hogy talán nem is volt véleménye. Kész ítéletei voltak a világról, vagyis polgár volt, aki semmit se hajlandó kockáztatni. S menynyi konfliktussal járt volna az ő helyzetében a különvélemény! Ezért háborította fel a becskereki költő társadalmi renitenskedése és így értette meg Jaša Ignjatović elmarasztalását is, jóllehet hazafiasság dolgában igazat adott neki. Vagy pedig ez az ő világképe milyen kikezdhetetlenül polgári volt, azt egy önfeledt elszólásával árulta el. Azt mondta ugyanis egyszer nagyon jellemzően, vallomásnak is beillőn, s magyar fülnek igen hízelgően: — Mulatni csak magyar nóta mellett lehet igazán! Jó, Crnjanskinál is kísértenek a „magyar hegedűk”, s a kevésbé ellágyuló Krlenának a hangulatába ugyancsak belejátszanak itt-ott a cigányos dallamok, amint az emlékeivel fogják körül a régi pesti kávéházakból feszengő hangok, de nem ilyen kizárólagosan, mintha más nóta nem is lenne a világon. — A mieink csak gajdolnak elnyújtva és egyhangúan. Azt én nem bírom. De mostanában maguknál is kezd terjedni ez az unalmas muzsika. Bartók! Kodály! Nem tehetek róla, nekem még az is százszor szebb volt, amikor Bura Károly egészen mélyen rákezdte: Zokogva sír az őszi szél, és hull a fáról a levél... Nyílt beszéd volt ez, félreérthetetlenül. A polgár vallomása. A kisvárosi „úriemberé”, akinek egyéniségén a nemzeti hovatartozás csak árnyalat volt — ha időnként még oly sötéten izzó! — a régi világban. De ennek az egész „úriemberség”-nek is mintha félreismerhetetlenül magyar gyökerei lettek volna, anélkül persze, hogy ezt a szerb urak,mint dr. Grba is, észrevették volna. Mert miközben ez imponált nekik, a grófok, bárók és más nagyurak magasan lebegő s előkelő légkört teremtő szférája, ahova a vidéki kisurak csak álmukban juthattak fel, csöppet sem hagyták ezzel zavartatni magukat saját intranzigens nemzetiségi harcukban. Ezek voltak azok a „prékói dolgok”, amelyek érthetetlenek maradtakSkerlić előtt! S hogy Adyt szerette, az kisvárosban és polgári körökben méltán válthatott ki ellenérzést. De Grba nem is nagyon dicsekedett vele azokban a körökben. Nekem is csak nagyon ritkán, de olyankor őszinte elragadtatással, ahogy más költőkről nem hallottam beszélni soha. — Tudja, mikor tíz év előtt, a gyarmati kiállításon voltam Párizsban, s végigmentem a „Bulmis-en”, akkor éreztem igazán, milyen nagy költő volt Ady Endre! „Párizsba tegnap beszökött az Ősz. Szent Mihály útján suhant nesztelen...” — szavalta elbűvölten máris, és ezt a keveset is elég volt az ő szájából hallani, hogy az ember elfelejtse mindazt, ami elválasztotta tőle, hiszen mi,kor hangzott el ennyi is Adytól a régi Zomborban, a Bajai úton... f HERCEG János MAGYAR SZÓ Vasárnap, 1976. okt. 10. ) Vasárnapi szatíra A kétszínű ember színtelenségéről A színes tévé nézése közben vettem észre, hogy az előttem ülő ember színtelen. Színtelensége annál inkább feltűnt, mert az egyik oldalán rózsaszínű lány ült, a másik oldalán sárguló nénike, akinek az ölében zöldfülű kölyök rakoncátlankodott. — Árulja el, hogyan sikerült megőriznie a színtelenségét ebben a tarka világban? — érdeklődtem kíváncsian. A fejét rázva válaszolt. — Téved, nem vagyok színtelen, én kétszínű vagyok — azzal máris nyitotta a cipzárat a mellkasán. — Tessék — mondta. Belenéztem a lelkébe, s ott valóban kétféle szürkeséget láttam. — Nos? — vetette rám kérdő tekintetét. — Elismerem — mondtam. — Ön valóban kétszínű a lelke mélyén. Kisvártatva visszahúzta a cipzárat. — Homo duplex — mondta. — Mi? — Homo duplex. Tudja, mi az? ■— Meleg alsónemű, gondolom. — A’, dehogy. — Újfajta matrac? — Nem matrac, hanem ember. Kétszínű ember. Ember, akinek két énje van. Homo duplex. Erről Marx Károly is írt korai munkáiban. — Későn kelek mostanában. Az ismeretlen elmosolyodott, s ekkor láttam, a fogai sem egyformák: az egyik fehér, a másik fekete. — Én komolyan veszem a kétszínűséget — jelentette ki határozottan. — Úgy is mondhatnám, hogy tudatosan, öntudatosan vagyok kétszínű. Ki nem állhatom az alakoskodókat, akik nyíltan és őszintén mindent a szemébe mondanak azt embernek, s a háta mögött is ugyanazt mondják. Pfuj, minő hitványság! Ezzel szemben én úgy viselkedem, mint minden rendes ember. Főnökömet például a szemébe bátran dicsérem, a háta mögött pedig bátran ócsárolom. A barátomat, ha együtt vagyunk, szívesen megölelem, ha nem vagyunk együtt, szívesen kibeszélem. A hivatali kollégáim keresetét firtatom, szigorúan ellenőrzöm, leszorítom, a magamét telhetetlenül növelem, felsrófalom. A szocalizmusnak hangos híve vagyok, suttogva meg folyton kritizálom. Kommunistának adom ki magamat, közben vagyonszerzésre törekszem, templomba járok és verem a feleségemet. Új kocsimmal látogatok haza a falumba, megjátszom a nagypolgárt, közben minden szavammal, tettemmel igyekszem elárulni, hogy kispolgár vagyok. A fiamat olvasásra kényszerítem, én meg nem veszek könyvet a kezembe soha. A lányomat koncertekre küldöm, én meg nem megyek koncertre soha. A feleségemet szidom a pazarlása miatt, én meg szórom a pénzt gavallérosan. Így élek szépen, nyugodtam, egyhangú kétszínűségben. Felállt, s búcsú nélkül távozott. Világosan láttam, hogy az egyik cipője fehér, a másik fekete, az egyik nadrágszára fehér, a másik fekete, az egyik füle fehér, a másik fekete. De amint távolodott, egyre nehezebben lehetett kivenni a színeket. Alakja elvegyült a szürke tömegben, s ekkor ötlöttfel bennem újra a felismerés, hogy nem is kétszínű, hanem színtelen. BOGDÁNFI Sándor