Magyar Szó, 1976. október (33. évfolyam, 271-285. szám)

1976-10-10 / 280. szám

s. oldal Ásóval, lapáttal N­evem Vásárhe­lyi­ Pál. Már volt, aki megkérdezte, hogy talán nemesek voltak az őseim. Lehet, hogy volt köztük az is, de én csak szegény emberre emlék­szem. Annyi bizonyos, hogy a nevemet őseimtől örököl­tem, tehát nem pénzért vett név. És azt sem kell kü­lön bizonyítanom, hogy én ebben az életben legtöbbet kubikos voltam. Egyetlen emlékem maradt: a lapát. Olyan kicsire és vékonyra kopott az eltelt ötven esz­tendő alatt, és olyan köny­nyű lett, hogy tán már nem is lehet igazi lapátnak mondani. De azért megvan, őrzöm. Azt a mendrevác, bi­tang, vándorló életet ak­kor kezdtem, amikor az el­ső háború után hazakeve­­redtem a hadifogságból. Itthon nem volt­ semmi, ép­pen semmi se volt, ilyen­kor szánja rá ma­gát az ember a legnehezebbre, a kubikra. Ásó, lapát és a gyerünk. Legelőször Piro­son vállaltunk munkát, egy levezető árkot ástunk. Ott volt az öreg Szokola Antal bácsi, a Barna Vince bácsi, két csapat volt. Legtöbb­jük nevét már elfelejtet­tem. Gondoltam már, hogy megírom az életrajzomat. Volna rá időm, másra még Úgyis alkalmatlan, vagyok. Igen ám, csakhogy felej­tek. Elntébb kellett volna hozzáfognom. Aztán meg arra gondolok: ugyan kit érdekel ma már, hogy él­tek valamikor­­ a hegyesi kubikosok?! Pedig annak idején fél Hegyes, kubik­­kal kereste meg a kenye­rét. Ma már tán nincs is kubikos a faluban. Vagy ha akad is, csak ■ néhány. Ti..nem­­is tudjátok, fiam, mekkorát változott a vi­lág. Végre a s­zegényember javára. Zimonyban százhúsz em­berrel dolgoztam. Ott is árkoltunk. A bandában a hagyesieken kívül voltak még csenta vértek, moravi­­caiak, topolyaiak. Mondom, százhúszan voltunk, kere­ken száz­hússzan. Mégiis, lá­tod, mindenki külön fő­zött, mindenki magának. Vagyis rrfindenki azt főz­hette, amit onnan hazulról hozott. Egyik nap krumpli­­paprikást, másik nap pap­­rikált krumplist. Tarhonyája ártal­ában mindenkinek volt. A­­szalonnát zsírjában pirít­­­tottuk meg. Közös konyhát nem lehetett felállítani, mert külön szakácsot kel­lett volna tartani. Nem azért dolgoztunk. És nem volt egyforma a tarisznyánk se. Mi, kubikosok megszok­tuk, hogy mindenki magá­nak főz. A szállást is meg­oldottuk valahogy: hol is­tállóban, hol fészer alatt vackoltunk meg. Ha egyik se volt a közelben, akkor a gödörparton. Becsavaroz­tunk a kucurai subába, és jó éjszakát. Hogy milyen volt egyforma a tarisznyánk Ilyen e,­ni,­­ amilyet itt a szoba földjén látsz. Rongy pokróc. D­olgoztunk sok helyen Bácská­ban, Bánátban, Szer­biában. Kiulibarán (Kolutoa­­ra) nyitott szénbánya volt, ott is dolgoztunk. Egy he­lyen, szintén Szerbiában, nagy puskaporos raktárak alapjait ástuk. Elkerültünk még­­a Sándor király szőle­jébe is. De főleg csatornát ástunk. Egy időben a he­gyeseikből öt kubi­kosbanda is alakult, ha nem több. Elláttuk kubikossal az egész környéket, Szabadkától le, egészen Szerbiáig, keresz­­tül-kasul. A legnagyobb vállalkozás, amit csinál­tunk, Zomborban volt. Ak­kor éppen csak négyen vol­tunk. Fölfogtunk egy öt­ven méter hosszú árkot, ennek az ároknak a kiásá­sát. Fönt hat méter sz­éles volt, lent két méter. Szó­val nem kis árok volt. Ne­kigyürkőztünk négyen. Egy hét alatt készen lettünk ve­le. Amikor a mérnök meg­látta, nem hitt a szemének. Ez nem igaz, azt mondja! Márpedig... De az úgy volt, hogy ott aludtunk a gödör szélén. És amikor már nagyon törte a dere­kunkat a „nyoszolya”, föl­serkentünk és holdvilágnál ástunk. Csudajó élet volt az! Elképzelhetitek. Igaz, akikor és ott, egy hét alatt megkerestünk fejenként ezerkétszáz dinárt. Ez úgy 1928 táján lehetett. Épp ak­koriban építettem az első házamat, hitelbe vettem hozzá az anyagot, hát a zombori árok kiásása után egyszerre kifizethettem min­den adósságom­at. Ilyen fo­gás csak egyszer volt egész kubikos életemben. Se az­előtt, se azután. Csak az egyszer, ott, Zomborban. Az időjárás nekünk nem számított. Mi nem bújhat­tunk el se a nap elől, se az eső elől, mert ha az eget nézzük, a munka nem haladt. Mi a sarat megszok­tuk, azza­l dolgoztunk, ab­ban dolgoztunk. És akinek vízáteresztős csizmája volt, annak estére olyan lett a lába, mint a főtt rongy. Ilyen helyeken kapta az ember a nagy, egész életre szóló bajokat. Nem is igen élnek már az én társaim közül. De én se vagyok va­ló már semmire. A kubik­­munka itt van a lábaim­ban, a karjaimban, a dere­kam­ban. Száraz sz­ú van a lábam szárában. Azt már csak a sárgaföld gyógyítja ki. Dolgoztam egy időben a vasúton, a telefonistáknak is, de ott is leginkább csak kubikmunkát. Télen pe­dig fát vágtam. Volt egy bakom meg egy jó száz­húsz centiméter hosszú fű­részem. Fogtam, s mentem az iskolába, a községházá­ra meg a tanítókhoz fát vágni. Ez volt a téli mun­ka, a téli kereset. Nyáron pedig, aratás meg cséplés idején, leállítunk a kubikr­kat. Akármilyen sürgős munka volt az, leálltunk vele. Mert az aratás még fontosabb volt. Akkor ke­restük meg a kenyérnek valót. Mondom, csudajó élet volt az. M­égis fölnevel­tem öt gyereket, és itt van, már a het­­venhatodik évemet taposom. Fölépítettem ezt a második házamat is. Igaz, nem nagy, épp kettőnknek való. És hát már tizennégy éve „él­vezem” a nyugdíjat. Nem vet föl bennünket a pénz, mert nagyon kevés évet ismertek el, pedig az egész falu a tanúm, hogy én mindig dolgoztam, heted­­magamra kellett keresnem, mindig ásóval, lapáttal. Na­ponta nyolc-tíz köbméter földet dobtam ki, de lapát­nyelet, ásónyelet egyetlen­egyet sem törtem el, mert jó szerszámnyelet választot­tam, és a szerszámmal tud­ni kellett bánni. Az már más kérdés, hogy közben mi tönkrementünk. Most ennyit mondhatok. De eljöhetnétek máskor is, ha érdekel az, ami elmúlt. Én már bajosan jegyzem le. Nem is nekem való fog­lalkozás az ilyesmi. Inkább elmondanám, amit tudok, és ami megmaradt az em­lé­kezetem­ben. NÉMETH István ­ M­I FŰZÖTT MINDEZEK UTÁN dr. Gibához? — kérdezhetné valaki. S kérdezhetem én is annyi év után, különösen akkor, ha még hozzáadom gyakran bántó nemzeti érzületének tobzódását. Mert mintha az említett regard fékjei nem mindig működtek volna nála sem. Időnként megfeledkezett magáról, s oly szenvedélyesen emlegetett dolgokat, hogy lehetetlen volt meg nem sértődni. — Látta volna a magyar delegációt! Milyen alázato­sak voltak valamennyien egyszerre! A gőgös tisztek összetörten álltak előttünk, csaknem sírva! Nyoma se maradt a kultúrfölénynek! Az úri szupremáciának! —■ Jó éjszakát! — mondtam a Kígyó-pataca sarkán erre a megkésett diadalmámorra, és sietve elindultam más irányba,­ mint amerre együtt szoktunk tovább men­ni. Riadtan szólt utánam: — Várjon! Az istenért, mi baja?! Akkor már rég nem volt polgármester. Ez a hivatala negyvenegyben megszűnt, visszakerült megint az árva­székhez, csakhogy nem elnöknek már, mint Becskereken, ahol különben szintén inkább magyar körökben lehetett otthonos, ha ugyan­ez a bizalmat és melegséget árasztó szó egyáltalán összefért kissé különc természetével és egész megcsontosodott agglegényi mivoltával. — Egyszer Demkó Pistánál voltam hivatalos vacsorá­ra ... — idézte vissza messze révedő sóhajjal ezeket a régi szép időket, s legalább húsz év ködfátyolán át, kis­sé elmosódott kontúrokkal, de színesen és imponálóan mégis, egész galériája jelent meg előttünk az akkori bá­náti uraknak. Nem ismertem a vendéglátó házigazdát, csak a róla szóló legendákat, a főhelyen ülő lila sapkás főpapot még kevésbé, csak Várady doktor széles válla, barátságosan zömök alakja tette hitelessé előttem a ven­dégsereg valódiságát. — Todor bácsi nem volt ott? — kérdeztem, mivel a költő helye üresen maradt az elbeszélés körképén, s ez a hiány fölöttébb feltűnő volt nekem. — Ugyan! Hogy képzel ilyet! Egy olyan a társaság­ban?! És abban a pillanatban megértettem, hogy Ady barát­jának nem lehetett semmi keresnivalója azon a vacso­rán. Nem csupán azért, mert az izmos, fiatal fiúk szim­­pozionját jobban kedvelte az élemedett korú urakénál, bár akkoriban még nem fordultak a Népszövetséghez az Vasárnapi levelek egyneműek viszonyának legalizálása érdekében. Az még egy szemérmesebb kor volt. Alszemérmesebb legalábbis. És annak a kornak a kisvárosából egész bohém lényé­vel messze kirítt a költő. — Miért, magának talán tetszenek a versei? — sze­gezte szigorúan mellemnek a kérdést dr. Grba. — A cent­rifugális táncos! — Az nem vers, hanem színdarab. — Na, de az a cím! Talán ferdehajlamú egyéneknek írta Tudja jól, mennyire szeretem Adyt. De ez, ne ha­ragudjon ... Ezen se lehetett vitatkozni vele. És hogy a festő, akivel naponta együtt voltam, lévén egyetlen bensőséges barátom, nem ok nélkül féltékenykedett dr. Gibára, ugyancsak érthető volt. Pedig minden kiállításán ott volt. Polgármester korában még jóindulatúan asszisztált is az akkori miniszterelnöknek, aki Zomborban járva, meg­vette a kiállítás legszebb képét. Igaz, hitelben! S mikor nem fizetett, a festő pert indított ellene. — Nekem szertelen! — vallotta be óvatosan. — Nem tehetek róla, nekem Réti István az ideálom. Meg Iványi Grünwald! Az a tájfestő! Azok aztán figurák! Utóbbinál például a cigányputrik! Hát nem gyönyörű? És ha ellágyulva olvasta is, amit Elek Artúr írt a „szerb festő” csodálatos színeiről és lobogó temperamen­tumáról, 1942-ben, ami után felkiáltójelet kellene tenni, hogy az elismerés még hangosabb legyen, csak moso­lyogni tudott zavartan, mint aki nem változtat a véle­ményén. De engem egyre kísért a gondolat, hogy talán nem is volt véleménye. Kész ítéletei voltak a világról, vagyis polgár volt, aki semmit se hajlandó kockáztatni. S meny­nyi konfliktussal járt volna az ő helyzetében a különvé­lemény! Ezért háborította fel a becskereki költő társa­­­­dalmi renitenskedése és így értette meg Jaša Ignjatović elmarasztalását is, jóllehet hazafiasság dolgában igazat adott neki. Vagy pedig ez az ő világképe milyen kikezdhetetlenül polgári volt, azt egy önfeledt elszólásával árulta el. Azt mondta ugyanis egyszer nagyon jellemzően, vallomásnak is beillőn, s magyar fülnek igen hízelgően: — Mulatni csak magyar nóta mellett lehet igazán! Jó, Crnjanskinál is kísértenek a „magyar hegedűk”, s a kevésbé ellágyuló Krlenának a hangulatába ugyan­csak belejátszanak itt-ott a cigányos dallamok, amint az emlékeivel fogják körül a régi pesti kávéházakból fes­zengő hangok, de nem ilyen kizárólagosan, mintha más nóta nem is lenne a világon. — A mieink csak gajdolnak elnyújtva és egyhangú­an. Azt én nem bírom. De mostanában maguknál is kezd terjedni ez az unalmas muzsika. Bartók! Kodály! Nem tehetek róla, nekem még az is százszor szebb volt, ami­kor Bura Károly egészen mélyen rákezdte: Zokogva sír az őszi szél, és hull a fáról a levél...­­ Nyílt beszéd volt ez, félreérthetetlenül. A polgár val­lomása. A kisvárosi „úriemberé”, akinek egyéniségén a nemzeti hovatartozás csak árnyalat volt — ha időnként még oly sötéten izzó! — a régi világban. De ennek az egész „úriemberség”-nek is mintha félreismerhetetlenül magyar gyökerei lettek volna, anélkül persze, hogy ezt a szerb urak,­­mint dr. Grba is, észrevették volna. Mert miközben ez imponált nekik, a grófok, bárók és más nagyurak magasan lebegő s előkelő légkört teremtő szfé­rája, ahova a vidéki kisurak csak álmukban juthattak fel, csöppet sem hagyták ezzel zavartatni magukat saját intranzigens nemzetiségi harcukban. Ezek voltak azok a „prékói dolgok”, amelyek érthetetlenek maradtak­­Sker­­lić előtt! S hogy Adyt szerette, az kisvárosban és polgári kö­rökben méltán válthatott ki ellenérzést. De Grba nem is nagyon dicsekedett vele azokban a körökben. Nekem is csak nagyon ritkán, de olyankor őszinte elragadtatás­sal, ahogy más költőkről nem hallottam beszélni soha. — Tudja, mikor tíz év előtt, a gyarmati kiállításon voltam Párizsban, s végigmentem a „Bulmis-en”, akkor éreztem igazán, milyen nagy költő volt Ady Endre! „Pá­rizsba tegnap beszökött az Ősz. Szent Mihály útján su­hant nesztelen...” — szavalta elbűvölten máris, és ezt a keveset is elég volt az ő szájából hallani, hogy az em­ber elfelejtse mindazt, ami elválasztotta tőle, hiszen mi­,­kor hangzott el ennyi is Adytól a régi Zomborban, a Bajai úton... f HERCEG János MAGYAR SZÓ Vasárnap, 1976. okt. 10. ) Vasárnapi szatíra A kétszínű ember színtelenségéről A színes tévé nézése közben vettem észre, hogy az előttem ülő ember színtelen. Színtelensége annál inkább feltűnt, mert az egyik oldalán rózsaszínű lány ült, a má­sik oldalán sárguló nénike, akinek az ölében zöldfülű kö­lyök rakoncátlankodott. — Árulja el, hogyan sikerült megőriznie a színtelen­­ségét ebben a tarka világban? — érdeklődtem kíváncsi­an. A fejét rázva válaszolt. — Téved, nem vagyok színtelen, én kétszínű vagyok — azzal máris nyitotta a cipzárat a mellkasán. — Tessék — mondta. Belenéztem a lelkébe, s ott valóban kétféle szürke­séget láttam. — Nos? — vetette rám kérdő tekintetét. — Elismerem — mondtam. — Ön valóban kétszínű a lelke mélyén. Kisvártatva visszahúzta a cipzárat. — Homo duplex — mondta. — Mi? — Homo duplex. Tudja, mi az? ■— Meleg alsónemű, gondolom. — A’, dehogy. — Újfajta matrac? — Nem matrac, hanem ember. Kétszínű ember. Em­ber, akinek két énje van. Homo duplex. Erről Marx Károly is írt korai munkáiban. — Későn kelek mostanában. Az ismeretlen elmosolyodott, s ekkor láttam, a fogai sem egyformák: az egyik fehér, a másik fekete. — Én komolyan veszem a kétszínűséget — jelentette ki határozottan. — Úgy is mondhatnám, hogy tudatosan, öntudatosan vagyok kétszínű. Ki nem állhatom az ala­­koskodókat, akik nyíltan és őszintén mindent a szemébe mondanak azt embernek, s a háta mögött is ugyanazt mondják. Pfuj, minő hitványság! Ezzel szemben én úgy viselkedem, mint minden rendes ember. Főnökömet pél­dául a szemébe bátran dicsérem, a háta mögött pedig bátran ócsárolom. A barátomat, ha együtt vagyunk, szí­vesen megölelem, ha nem vagyunk együtt, szívesen ki­beszélem. A hivatali kollégáim keresetét firtatom, szigo­rúan ellenőrzöm, leszorítom, a magamét telhetetlenül növelem, felsrófalom. A szocalizmusnak hangos híve va­gyok, suttogva meg folyton kritizálom. Kommunistának adom ki magamat, közben vagyonszerzésre törekszem, templomba járok és verem a feleségemet. Új kocsimmal látogatok haza a falumba, megjátszom a nagypolgárt, közben minden szavammal, tettemmel igyekszem elárul­ni, hogy kispolgár vagyok. A fiamat olvasásra kénysze­rítem, én meg nem veszek könyvet a kezembe soha. A lányomat koncertekre küldöm, én meg nem megyek kon­certre soha. A feleségemet szidom a pazarlása miatt, én meg szórom a pénzt gavallérosan. Így élek szépen, nyu­godtam, egyhangú kétszínűségben. Felállt, s búcsú nélkül távozott. Világosan láttam, hogy az egyik cipője fehér, a másik fekete, az egyik nadrág­szára fehér, a másik fekete, az egyik füle fehér, a má­sik fekete. De amint távolodott, egyre nehezebben le­hetett kivenni a színeket. Alakja elvegyült a szürke tö­megben, s ekkor ötlött­­fel bennem újra a felismerés­, hogy nem is kétszínű, hanem színtelen. BOGDÁNFI Sándor

Next