Magyar Szó, 1977. október (34. évfolyam, 270-284. szám)
1977-10-15 / 284. szám
16. oldal MAGYAR SZÓ Szomyal, 1971 okt. II. éRderaes tudni ...................... " nr..................... I (27) Nemcsak a kiadvány vált az utókor számára különlegességgé, hanem a kifejezés is fennmaradt: a tartalmilag megnyirbált műveket nevezik gúnyosan in usum delphini kiadásoknak. Eltérés mutatkozik az irodalmi alkotások különböző kiadásainak értékelésében is. Legbecsesebbek az editio princepsek, az első kiadások, melyek többnyire nem azonosak az író műveinek teljes vagy díszkiadásával, igen sokszor silány papíron, pár filléres áron hagyják el a nyomdát, mégis többre értékeljük az összes későbbi, gazdagabb kiállítású kiadásnál. Némely kiadás kuriózumát viszont a belecsúszott értelemzavaró sajtóhiba jelenti, mint az egyik Londonban, 1623-ban megjelent Biblia, melyben a hetedik parancsolatból a „ne” tiltószócska tévedésből kimaradt. A kiadástól függetlenül a könyv egyegy példányát annak egyéni sorsa is vonzóvá teheti a gyűjtő szemében. Híres bibliofilek, Grolier, Nodier, a Fuggerek könyvtárából származó példányokat, vagy uralkodók — Miksa császár, Mátyás király, XIV. Lajos, Napóleon — gyűjteményének fennmaradt darabjait a volt tulajdonos neve is fémjelzi. Még fokozottabb mértékben teszi ezt, ha kéziratos bejegyzés is őrzi keze nyomát, ezért vált például megbecsültté Walter Scott.Utóbb előkerült iskolai latinkönyve is. Gyakran a tulajdonos saját példányába a könyvre vagy annak szerzőjére vonatkozó képeket, kéziratokat, újságkivágatokat ragaszt a lapok közé, így gyűjtve össze egyetlen műben az azzal kapcsolatos teljes ismeretanyagot. Ezt az eljárást grangerizálásnak nevezzük, a 18. században élt James Granger angol pap után, aki híressé vált arról, hogy könyveit ily módon egészítette ki. E néhány kiragadott példán kívül a ritkaságok egész sora: a kis méretű szabad szemmel alig olvasható miniatűr könyvek, a szerző által dedikált példányok, a különleges kötések, a művészi ilusztrációkat őrző lapok — egyaránt emelik a könyvek tartalmi becsét, és növelik értékét a könyvgyűjtő számára. A divatlapok és női lapok története A női olvasóközönség az irodalmi életben a 18. század elejétől kezd szerepet játszani. 1711-ben Angliában már hetilap indul, amely kifejezetten a nők olvasási igényeinek kielégítését tekinti feladatának. Magyarországon az első jelentős kísérlet Kármán József nevéhez fűződik. 1794-ben indította meg Pajor Gáspárral — névtelenül — Uránia című folyóiratát a „szép nem” számára. A díszes kiállítású, rézmetszetes illusztrációkkal ékes folyóirat azonban — előfizetők hiányában — egy év múlva megszűnt, már a divat, a „módi” ismertetése mellett szépirodalmi olvasmányokkal is kecsegtetett: itt jelent meg először folytatásokban Kármán regénye, a Fanni hagyományai is. Csaknem harminc évvel később, a 19. század első harmadában tűnnek fel a női lapok új formái — korabeli elnevezéssel élve —, a divatlapok. A fogalom még nem azonos a maival, bár ezek már nagyobb számban közölnek divatképeket, többnyire változtatás nélkül átmásolva külföldi lapokból. Európában ugyanis már a 18. században elterjedt a divatkép-gyűjtemények nyomdai sokszorosítása, előbb könyvalbum, majd folyóirat formájában. Az első divatlapoknak — miként a divatnak is — igazi hazája Párizs volt, ahol a neves művészek: Saint Aubin, Watteau keze nyomát őrző divatalbumok után az 1785 ben megjelenő első, immár rendszeres periodicitású divatlap, a Cabinet des Modes Nouvelles színes képei nemcsak a női, de a férfidivat alakulásáról is tájékoztattak. E külföldi divatlapok, melyek szintén szerepet játszottak az irodalmi életben is, nem voltak ismeretlenek a magyar nemesasszonyok, majd a 19. század elején már a jobb módú polgárság asszonyai körében sem. Az első magyarországi divatlap még ugyancsak idegen nyelvű, a német Der Spiegel volt. Csak 1833-ban indul először divatlap magyar nyelven, a Mátray Gábor szerkesztésében megjelenő Regélő és melléklapja, a Honművész. Folytatása a Regélő Pesti Divatlap címet viselte, ezt változtatta az új szerkesztő, Vahot Imre 1846-ban Pesti Divatlapra. Ez — szemben elődeivel — már nem a külföldi divatképek szolgai utánzására törekedett. A magyar ízlést hirdető rajzait és írásait a kor nemzeti törekvéseinek szolgálatába állította. Munkatársai között szerepelt Petőfi Sándor neve is. Ugyancsak részt vett Petőfi — Jókaival együtt — Frankenburg Adolf lapjának, a „lelkes honleányoknak” szánt Életképeknek szerkesztésében is, amelynek képeit Barabás Miklós rajzai nyomán metszették. A női lapok jelentősége a magyar szabadságharcot követő elnyomatás éveiben fokozódott, olvasótáboruk nagysága gyakran minden más folyóiratét meghaladta. Politikai vonatkozásaikon túl, jelentős érdemeik vannak mind a külföldi irodalom magyar nyelvű népszerűsítésében, mind hazai irodalmunk publikálásában. A Nagy Ignác szerkesztésében 1849-től megjelenő Hölgyfutár írói között Arany Jánost, Tompa Mihályt, Vajda Jánost találjuk. Később Vajda maga is szerkesztett „a magyar hölgyek számára” folyóiratot Nővilág címen. E lapok mindegyike — a női olvasók megnyerésére — rendszeresen közöl divatképeket, kézimunkarajzokat, sőt híres írók, államférfiak, színészek képeit — nemcsak a szöveg között, hanem külön álló, nagyobb alakú színes műmellékletek formájában is. A 19. század második felétől a női lapok száma egyre növekszik, és a nők önállósodásának, tanulási lehetőségeinek fokozódásával lassan elválnak egymástól a női olvasóközönség szellemi igényeit szolgáló irodalmi-társadalmi folyóiratok, és a pusztán divatképeket közlő, mai értelemben vett divatlapok típusai. Ötezer éves ékírásos agyagtáblák Erdélyben Románia, pontosabban Erdély földje a közelmúltban kétszer is meglepő és váratlan szenzációval ajándékozta meg az ókori kelet történetének kutatóit. Hermatta János akadémikus 1954-ben tett közzé egy agyagtábla-töredéket, amely I. Dariosz Akhaimenida király óperzsa ékírásos feliratát tartalmazta, az i. e. 5. század elejéről. A lelet körülményeinek hiányos ismerete miatt nem lehetett megállapítani, hogyan és mikor került a tábla Erdély földjére, tehát olyan területre, amely az óperzsa birodalommal nem volt közvetlen kapcsolatban. Mindenesetre eddig ez a szöveg az Irántól legtávolabb felbukkant Akhaimenida felirat. A másik ókori keleti vonatkozású szenzáció hiteles régészeti feltárás során bukkant elő, ezért tanulásai pontosabbak. N. Vlassa román régész 1961- ben ásatást folytatott a Maros völgyében, Tartaria (Alsótatárlak) falunál, nem messze a múlt század óta híres Turdas (Tordos) lelőhelytől, és itt egy újkori település legalsó, legkorábbi rétegében egy földbe mélyített áldozatai gödörre bukkant. A gödör hamus kitöltésében a legváltozatosabb tárgyak voltak. 26 égetett agyag ember alakú szobrocska, ún. idős, 2 alabástrom idős a nevezetes i. e. 3 évezredi kykladikus idolok stílusában, egy kagyló karperec és három, égetett agyagtáblácska; mindezeken kívül egy ember csontmaradványai. Ezek a kultikus vonatkozású leletek valószínűleg egykorúak a telep alsó lakó rétegével. A telep a délkelet-európai és Kárpát-medencei kései újkőkor egyik legfontosabb régészeti kultúrájához tartozott, az ún. Vinca-Tordos csoporthoz. A kutatók nyomban nagy érdeklődéssel fordultak az új lelet felé, mert új anyagot kínált fel kultúra kronológiai helyzetének és külső kapcsolatainak tisztázásához. Bennünket leginkább a három agyagtáblácska érdekelhet. Kettő közülük gömbölyített oldalú téglalap formájú, kb. 6x3 cm méretű vékony agyaglap, a harmadik kb. 6 cm átmérőjű vékony agyagkorong. Az egyik téglalapon és a korongon írásjegyek láthatók. A másik téglalapon bekarcolt rajz van, stilizált fa, egyik oldalán hosszúszarvú kecske, a másikon közelebbről nem meghatározható vadállat, amely mellső lábait magasba emeli. A kompozíció jól ismert az ókori Mezopotámia művészetében, különösen a pecséthengereken. A tábla azonban nem pecséthenger-lenyomat! A két írásos tábla közepén át van fúrva. (Folytatjuk) Victor. B. Miller: CJAK REKVIEM EGY ZSARUÉRT (12) Székeket húztuk mellé, és leültünk, Tom az egyik, én a másik oldalához. Mormogva ringatta magát előre-hátra, mint egy csecsemő. Három-négy percig hallgattuk a motyogását, majd Tom a karjára tette a kezét. Óvatosan. „Mr. Nasuta? Donnelly nyomozó vagyok. Ő pedig Kojak nyomozó. Segíteni szeretnénk magán, oha lehet. — Semmi válasz. Csak a himbálózás előre-hátra. — A szolgálatos őrmester mondta, hogy maga ismeri Mr. Kushnert. Igaz ez?” A himbálózás oldalirányt vett fel. Felényújtottam a kezem, nehogy kiessen a székből. Valahonnan nagyon mélyről hosszú, csendes „neeeem” szakadt fel belőle. „Mr. Nasuta? Segíteni akarunk magának rács mögé juttatni Kushnert.” Nasuta bedagadt szemeivel felpillantott fémkeretes szemüvege mögül, és mosolygott. „Akkor adjanak huszonháromezer dollárt, és hagyjanak békén.” „Jó nagy adag sár,” ezt én tettem hozzá. Nasuta újból himbálni kezdte magát. „Ezerkétszáz dolláros kölcsönnel kezdődött. Generáloztatnom kellett a felszerelésem, hogy kihúzhassam vele a szezont. Ezerkétszáz dollár nem nagy összeg.” „Nem, persze, hogy nem” — mondtam. Tom vette át a szót. „Szeretnénk, ha feljelentést tenne Kushner ellen, Mr. Nasuta.” Nasuta újból elmosolyodott. „Maguk szerint mennyi időre rá fognak meggyilkolni? — Úgy bámulta a mennyezetet, mintha a sixtusi kápolnában lett volna. — Ha egyáltalán vallomást fogok tenni.” „Ma reggel öngyilkos akart lenni —■ mondtam. — Mi a különbség? Előbb vagy utóbb? Maga már készen van. Miért nem rántja le Kushnert is?” Tom tekintete rám villant, „mi az istent beszélsz itt össze-vissza?”— olvashattam ki belőle. Majd hangosan Nasutához szólt. „A rendőrség védelme alatt lesz minden szempontból, Mr. Nasuta.” Egy kézmozdulattal jelezte, hogy ez nem érdekli. „Attól félek, hogy nem fognak megölni. Ha vége lenne, jó lenne. A kínlódástól rettegek. Meg tudja ezt érteni?” „Akar vallomást tenni?” — kérdezte Tom. További három percig fontolgatta, hogy akar meghalni. Tom is, én is tisztában voltunk vele: jó kövér esélye van rá, hogy a tárgyalás előtt vagy után kinyírják. Még ha Kushner meg is kapná a magáét, nincs garancia rá, hogy valamelyik barátja nem dönt úgy, hogy a feljelentőt törölni kell. „Vallomást teszek, de egy feltétellel. — Nasuta hangja remegett. — Ne helyezzenek rendőrségi védelem alá.” Tom rám nézett. Aztán Nasutára, aki mindent magára vállalt. „Mint tanúnak, joga van a védelmünkre, uram.’.’ „Akkor nem teszek vallomást”. „Életben kell maradnia, különben Kushner másokat is olyan helyzetbe hozhat, mint magát.” Tom hangja hangos volt. Kezével végigsimított a tarkóján, egyre emelkedett benne a pumpa. Nasuta felállt, és tisztogatni kezdte az öltönyét; bepiszkolódott a könyöke, amikor a vágányok közé ugrott. „Elfogadjuk az ajánlatát, Mr. Nasuta” — mondtam. „Kojak, megőrültél?!” — üvöltötte Tom. „Ez az ember jóformán a sírból jött vissza, úgyhogy nem nagyon érdekli a keresztényi üdvösködésünk, Tom. Csak nem fogom feladni az egyetlen esélyünket azért, mert ez a tag meghibbant?” „Úgy van, ahogy mondja” — mondta Nasuta, és az arcom felé bökött az egyik csontos ujjával. Tom úgy nézegetett bennünket, mintha egy exkluzív klub tagjai lennénk. „A kapitány ezt nem fogja bevenni” — mondta végül. „Egen. Csakhogy ezt a falatot egyedül Nasuta árusítja az egész városban, ezért jobb híján, be fogja venni.” „Vallomást akarok tenni. — Nasuta vigyora legalább hathüvelyknyi volt, de aztán hervadni kezdett. — Most elmehetek vagy a Bellevue-be visznek?” Felálltam, és átkaroltam a vállát. „Ezt én elintézem magának. De előbb elkísér az irodánkba, mert segítenie kell a papírok kitöltésénél. Utána kimehet az utcára, kamionok elől menekülni. Visszahajtottunk vele a belvárosba, megírta a feljelentést, aztán elengedtük. Alig tette ki a lábát, Tom egyből rákezdte. Mindig ilyen egyenes volt, és ez sokszor meggátolt abban, hogy túlságosan messzire kalandozzak. „Theo, vagy ez a tag őrült,/ vagy igen. „Mind a ketten.” Felállt, és az asztal körül kezdett járkálni. „És ha a védelem bebizonyítja, hogy hibbant? — A hátam mögül beszélt. — Ha egyáltalán életben marad addig.” „Nasuta nem őrült. Tom, ez az ember ma reggel megtanulta, hogy mit jelent nem félni. New York Cityben ez őrültségnek számít, igaz. Az utóbbi másfél évben félt enni, sétálni vagy akár vásárolni valamit. Majdnem kinyírta magát, most pedig mindez a múlté. Mint a mesében.”„És hogy tudjuk Kushner ellen megvédeni?” Elővettem egy szivarkát, és szopogatni kezdtem. Mosolyogtam. „Ráállítunk valakit. Egyszerű?” Tom megkönnyebbülten felnevetett. „Azt hittem ...” „Hogy addig fogom ődöngeni hagyni ezt a süketet, amíg Kushner le nem írja? Szóba se jöhet, Thomas. Szóba se jöhet. Egy dolog a fontos, az, hogy Nasuta bátornak hihesse magát. Mint abban a filmben az elefánt, aki azt hitte magáról, hogy tud repülni.” „Melyik filmben?” Meggyújtottam a szivarkámat. „Sosem viszed művelődni a srácot? Walt Disney-filmeket meg ilyesmiket nézni?” „Van saját tévéje” — válaszolta olyan arccal, mint amikor a dolgok meghaladják az erejét. „Hülye” — mondtam. Tom csak nézett rám. Nasuta egész jól kibírta a tárgyalás előtti harmadik napig, akkor ugyanis a Nyolcadikon, séta közben nekiesett három gorilla. A ráállított emberünk lecsapta az egyiket a revolvere agyával, a másiknak egy karateütéssel eltörte a kulcscsontját, a harmadikat pedig fegyvercsőre vette. Ezek után bemutatkozott mint szolgálaton kívüli rendőr, járőrkocsit hívott, és ráhagyta Nasutára, hogy egyszerűen mázlija volt. Az bevette. A három nehézsúlyú egyike inkább a köpést választotta, mint a balhévivést, így aztán kézhen kaptuk Kushnert uzsoráért,elbújtásért meg egy hazai más nyalánkságért, ami elég volt ahhoz, hogy tíztől húsz évig terjedően távol tartsa a bankügyletektől. Nasuta nagyszerű volt a tárgyaláson. Egyedül Tom volt meggyőződve róla, hogy hibbant. Hat évvel később Tom egy cikket mutatott a Daily Newsban, ami arról szólt, hogy egy John Nasuta nevezetű üzlettulajdonos másfél millióért engedte át az üzletét egy érdekcsoportnak. „Még egy szerencsés eset a Pucér Városban” — mondtam. „Talán levághatunk tőle egy adományt a sportkörünk részére. — Nemcsak a tekintete volt komoly Tómnak. (Folytatjuk) _