Magyar Szó, 1977. október (34. évfolyam, 270-284. szám)

1977-10-15 / 284. szám

16. oldal MAGYAR SZÓ Szomyal, 1971 okt. II. éRderaes tudni ...................... " nr..................... I (27) Nemcsak a kiadvány vált az utókor számára különlegességgé, hanem a kife­jezés is fennmaradt: a tartalmilag meg­nyirbált műveket nevezik gúnyosan in usum delphini kiadásoknak. Eltérés mutatkozik az irodalmi alko­tások különböző kiadásainak értékelésé­ben is. Legbecsesebbek az editio prin­­cepsek, az első kiadások, melyek több­nyire nem azonosak az író műveinek teljes vagy díszkiadásával, igen sokszor silány papíron, pár filléres áron hagy­ják el a nyomdát, mégis többre értékel­jük az összes későbbi, gazdagabb kiál­lítású kiadásnál. Némely kiadás kurió­zumát viszont a belecsúszott értelemza­varó sajtóhiba jelenti, mint az egyik Londonban, 1623-ban megjelent Biblia, melyben a hetedik parancsolatból a „ne” tiltószócska tévedésből kimaradt. A kiadástól függetlenül a könyv egy­­egy példányát annak egyéni sorsa is vonzóvá teheti a gyűjtő szemében. Hí­res bibliofilek, Grolier, Nodier, a Fug­­gerek könyvtárából származó példányo­kat, vagy uralkodók — Miksa császár, Mátyás király, XIV. Lajos, Napóleon — gyűjteményének fennmaradt darabjait a volt tulajdonos neve is fémjelzi. Még fokozottabb mértékben teszi ezt, ha kéz­iratos bejegyzés i­s őrzi keze nyomát, ezért vált például megbecsültté Walter Scott.Utóbb előkerült iskolai latinköny­ve is. Gyakran a tulajdonos saját példányá­ba a könyvre vagy annak szerzőjére vonatkozó képeket, kéziratokat, újság­­kivágatokat ragaszt a lapok közé, így gyűjtve össze egyetlen műben az azzal kapcsolatos teljes ismeretanyagot. Ezt az eljárást grangerizálásnak nevezzük, a 18. században élt James Granger an­gol pap után, aki híressé vált arról, hogy könyveit ily módon egészítette ki. E néhány kiragadott példán kívül­ a ritkaságok egész sora: a kis méretű szabad szemmel alig olvasható miniatűr könyvek, a szerző által dedikált példá­nyok, a különleges kötések, a művészi ilusztrációkat őrző lapok — egyaránt emelik a könyvek tartalmi becsét, és növelik értékét a könyvgyűjtő számára. A divatlapok és női lapok története A női olvasóközönség az irodalmi életben a 18. század elejétől kezd szere­pet játszani. 1711-ben Angliában már hetilap indul, amely kifejezetten a nők olvasási igényeinek kielégítését tekinti feladatának. Magyarországon az első jelentős kísérlet Kármán József nevé­hez fűződik. 1794-ben indította meg Pa­jor Gáspárral — névtelenül — Uránia című folyóiratát a „szép nem” számá­ra. A díszes kiállítású, rézmetszetes il­lusztrációkkal ékes folyóirat azonban — előfizetők hiányában — egy év múlva megszűnt, már a divat, a „módi” ismer­tetése mellett szépirodalmi olvasmá­nyokkal is kecsegtetett: itt jelent meg először folytatásokban Kármán regé­nye, a Fanni hagyományai is. Csaknem harminc évvel később, a 19. század első harmadában tűnnek fel a női lapok új formái — korabeli elne­vezéssel élve —, a divatlapok. A foga­lom még nem azonos a maival, bár ezek már nagyobb számban közölnek divatképeket, többnyire változtatás nél­kül átmásolva külföldi lapokból. Euró­pában ugyanis már a 18. században el­terjedt a divatkép-gyűjtemények nyom­dai sokszorosítása, előbb könyvalbum, majd folyóirat formájában. Az első di­vatlapoknak — miként a divatnak is — igazi hazája Párizs volt, ahol a neves művészek: Saint Aubin, Watteau keze nyomát őrző divatalbumok után az 1785 ben megjelenő első, immár rendszeres periodicitású divatlap, a Cabinet des Modes Nouvelles színes képei nemcsak a női, de a férfidivat alakulásáról is tá­jékoztattak. E külföldi divatlapok, melyek szintén szerepet játszottak az irodalmi életben is, nem voltak ismeretlenek a magyar nemesasszonyok, majd a 19. század ele­jén már a jobb módú polgárság asszo­nyai körében sem. Az első magyaror­szági divatlap még ugyancsak idegen nyelvű, a német Der Spiegel volt. Csak 1833-ban indul először divatlap magyar nyelven, a Mátray Gábor szerkesztésé­ben megjelenő Regélő és melléklapja, a Honművész. Folytatása a Regélő Pesti Divatlap címet viselte, ezt változtatta az új szerkesztő, Vahot Imre 1846-ban Pesti Divatlapra. Ez — szemben elődei­vel — már nem a külföldi divatképek szolgai utánzására törekedett. A magyar ízlést hirdető rajzait és írásait a kor nemzeti törekvéseinek szolgálatába ál­lította. Munkatársai között szerepelt Pe­tőfi Sándor neve is. Ugyancsak részt vett Petőfi — Jókaival együtt — Fran­kenburg Adolf lapjának, a „lelkes hon­leányoknak” szánt Életképeknek szer­kesztésében is, amelynek képeit Bara­bás Miklós rajzai nyomán metszették. A női lapok jelentősége a magyar szabadságharcot követő elnyomatás évei­ben fokozódott, olvasótáboruk nagysága gyakran minden más folyóiratét meg­haladta. Politikai vonatkozásaikon túl, jelentős érdemeik vannak mind a kül­földi irodalom magyar nyelvű népszerű­sítésében, mind hazai irodalmunk pub­likálásában. A Nagy Ignác szerkesztésé­ben 1849-től megjelenő Hölgyfutár írói között Arany Jánost, Tompa Mihályt, Vajda Jánost találjuk. Később Vajda maga is szerkesztett „a magyar hölgyek számára” folyóiratot Nővilág címen. E lapok mindegyike — a női olvasók meg­nyerésére —­ rendszeresen közöl divat­képeket, kézimunkarajzokat, sőt híres írók, államférfiak, színészek képeit — nemcsak a szöveg között, hanem külön álló, nagyobb alakú színes műmellék­­letek formájában is. A 19. század második felétől a női la­pok száma egyre növekszik, és a nők önállósodásának, tanulási lehetőségei­nek fokozódásával lassan elválnak egy­mástól a női olvasóközönség szellemi igényeit szolgáló irodalmi-társadalmi folyóiratok, és a pusztán divatképeket közlő, mai értelemben vett divatlapok típusai. Ötezer éves ékírásos agyagtáblák Erdélyben Románia, pontosabban Erdély földje a közelmúltban kétszer is meglepő és váratlan szenzációval ajándékozta meg az ókori kelet történetének kutatóit. Hermatta János akadémikus 1954-ben tett közzé egy agyagtábla-töredéket, amely I. Dariosz Akhaimenida király óperzsa ékírásos feliratát tartalmazta, az i. e. 5. század elejéről. A lelet körül­ményeinek hiányos ismerete miatt nem lehetett megállapítani, hogyan és mikor került a tábla Erdély földjére, tehát olyan területre, amely az óperzsa biro­dalommal nem volt közvetlen kapcso­latban. Mindenesetre eddig ez a szöveg az Irántól legtávolabb felbukkant Akha­imenida felirat. A másik ókori keleti vonatkozású szenzáció hiteles régészeti feltárás so­rán bukkant elő, ezért tanulásai pon­tosabbak. N. Vlassa román régész 1961- ben ásatást folytatott a Maros völgyé­ben, Tartaria (Alsótatárlak) falunál, nem messze a múlt század óta híres Turdas (Tordos) lelőhelytől, és itt egy újkori település legalsó, legkorábbi ré­tegében egy földbe mélyített áldozatai gödörre bukkant. A gödör hamus kitöl­tésében a legváltozatosabb tárgyak vol­tak. 26 égetett agyag ember alakú szob­rocska, ún. idős, 2 alabástrom idős a ne­vezetes i. e. 3 évezredi kykladikus ido­lok stílusában, egy kagyló karperec és három, égetett agyagtáblácska; mindeze­ken kívül egy ember csontmaradványai. Ezek a kultikus vonatkozású leletek va­lószínűleg egykorúak a telep alsó lakó rétegével. A telep a délkelet-európai és Kárpát-medencei kései újkőkor egyik legfontosabb régészeti kultúrájához tar­tozott, az ún. Vinca-Tordos csoporthoz. A kutatók nyomban nagy érdeklődés­sel fordultak az új lelet felé, mert új anyagot kínált fel kultúra kronológiai helyzetének és külső kapcsolatainak tisztázásához. Bennünket leginkább a három agyag­táblácska érdekelhet. Kettő közülük gömbölyített oldalú téglalap formájú, kb. 6x3 cm méretű vékony agyaglap, a harmadik kb. 6 cm átmérőjű vékony agyagkorong. Az egyik téglalapon és a korongon írásjegyek láthatók. A másik téglalapon bekarcolt rajz van, stilizált fa, egyik oldalán hosszúszarvú kecske, a másikon közelebbről nem meghatá­rozható vadállat, amely mellső lábait magasba emeli. A kompozíció jól ismert az ókori Mezopotámia művészetében, különösen a pecséthengereken. A tábla azonban nem pecséthenger-lenyomat! A két írásos tábla közepén át van fúrva. (Folytatjuk) Victor. B. Miller: CJAK REKVIEM EGY ZSARUÉRT (12) Székeket­ húztuk mellé, és leül­tünk, Tom az egyik, én a másik oldalához. Mormogva ringatta magát előre-hátra, mint egy csecsemő. Há­rom-négy percig hallgattuk a motyo­gását, majd Tom a karjára tette a ke­zét. Óvatosan. „Mr. Nasuta? Donnelly nyomozó va­gyok. Ő pedig Kojak nyomozó. Segí­teni szeretnénk magán, oha lehet. — Semmi válasz. Csak a himbálózás előre-hátra. — A szolgálatos őrmester mondta, hogy maga ismeri Mr. Kush­­nert. Igaz ez?” A himbálózás oldalirányt vett fel. Felényújtottam a kezem, nehogy ki­essen a székből. Valahonnan nagyon mélyről hosszú, csendes „neeeem” szakadt fel belőle. „Mr. Nasuta? Segíteni akarunk ma­gának rács mögé juttatni Kushnert.” Nasuta bedagadt szemeivel felpillan­tott fémkeretes szemüvege mögül, és mosolygott. „Akkor adjanak huszonháromezer dollárt, és hagyjanak békén.” „Jó nagy adag sár,” ezt én tettem hozzá. Nasuta újból himbálni kezdte magát. „Ezerkétszáz dolláros kölcsönnel kezdődött. Generáloztatnom kellett a felszerelésem, hogy kihúzhassam vele a szezont. Ezerkétszáz dollár nem nagy összeg.” „Nem, persze, hogy nem” — mond­tam. Tom vette át a szót. „Szeretnénk, ha feljelentést tenne Kushner ellen, Mr. Nasuta.” Nasuta újból elmosolyodott. „Maguk szerint mennyi időre rá fognak meggyilkolni? — Úgy bámulta a mennyezetet, mintha a sixtusi ká­polnában lett volna. — Ha egyálta­lán vallomást fogok tenni.” „Ma reggel öngyilkos akart lenni —■ mondtam. — Mi a különbség? Előbb vagy utóbb? Maga már készen van. Miért nem rántja le Kushnert is?” Tom tekintete rám villant, „mi az istent beszélsz itt össze-vissza?”­­— ol­vashattam ki belőle. Majd hangosan Nasutához szólt. „A rendőrség védelme alatt lesz minden szempontból, Mr. Nasuta.” Egy kézmozdulattal jelezte, hogy ez nem érdekli. „Attól félek, hogy nem fognak meg­ölni. Ha vége lenne, jó lenne. A kín­lódástól rettegek. Meg tudja ezt érte­ni?” „Akar vallomást tenni?” — kérdezte Tom. További három percig fontolgatta, hogy akar meghalni. Tom is, én is tisztában voltunk vele: jó kövér esé­lye van rá, hogy a tárgyalás előtt vagy után kinyírják. Még ha Kushner meg is kapná a magáét, nincs garancia rá, hogy valamelyik barátja nem dönt úgy, hogy a feljelentőt törölni kell. „Vallomást teszek, de egy feltétel­lel. — Nasuta hangja remegett. — Ne helyezzenek rendőrségi védelem alá.” Tom rám nézett. Aztán Nasutára, aki mindent magára vállalt. „Mint tanúnak, joga van a védel­münkre, uram.’.’ „Akkor nem teszek vallomást”. „Életben kell maradnia, különben Kushner másokat is olyan helyzetbe hozhat, mint magát.” Tom hangja hangos volt. Kezével végigsimított a tarkóján, egyre emelkedett benne a pumpa. Nasuta felállt, és tisztogatni kezdte az öltönyét; bepiszkolódott a könyöke, amikor a vágányok közé ugrott. „Elfogadjuk az ajánlatát, Mr. Na­suta” — mondtam. „Kojak, megőrültél?!” — üvöltötte Tom. „Ez az ember jóformán a sírból jött vissza, úgyhogy nem nagyon ér­dekli a keresztényi üdvösködésünk, Tom. Csak nem fogom feladni az egyetlen esélyünket azért, mert ez a tag meghibbant?” „Úgy van, ahogy mondja” — mond­ta Nasuta, és az arcom felé bökött az egyik csontos ujjával. Tom úgy néze­getett bennünket, mintha egy exkluzív klub tagjai lennénk. „A kapitány ezt nem fogja beven­ni” — mondta végül. „Egen. Csakhogy ezt a falatot egye­dül Nasuta árusítja az egész városban, ezért jobb híján, be fogja venni.” „Vallomást akarok tenni. — Nasuta vigyora legalább hathüvelyknyi volt, de aztán hervadni kezdett. — Most el­mehetek vagy a Bellevue-be visz­nek?” Felálltam, és átkaroltam a vál­lát. „Ezt én elintézem magának. De előbb elkísér az irodánkba, mert segí­tenie kell a papírok kitöltésénél. Utá­na kimehet az utcára, kamionok elől menekülni. Visszahajtottunk vele a belvárosba, megírta a feljelentést, aztán elenged­tük. Alig tette ki a lábát, Tom egy­ből rákezdte. Mindig ilyen egyenes volt, és ez sokszor meggátolt abban, hogy túlságosan messzire kalandozzak. „Theo, vagy ez a tag őrült,/ vagy ig­en. „Mind a ketten.” Felállt, és az asztal körül kezdett járkálni. „És ha a védelem bebizonyítja, hogy hibbant? — A hátam mögül beszélt. — Ha egyáltalán életben marad ad­dig.”­­ „Nasuta nem őrült. Tom, ez az em­ber ma reggel megtanulta, hogy mit jelent nem félni. New York Cityben ez őrültségnek számít, igaz. Az utóbbi másfél évben félt enni, sétálni vagy akár vásárolni valamit. Majdnem ki­nyírta magát, most pedig mindez a múlté. Mint a mesében.”­­„És hogy tudjuk Kushner ellen megvédeni?” Elővettem egy szivarkát, és szopo­gatni kezdtem. Mosolyogtam. „Ráállítunk valakit. Egyszerű?” Tom megkönnyebbülten felnevetett. „Azt hittem ...” „Hogy addig fogom ődöngeni hagyni ezt a süketet, amíg Kushner le nem írja? Szóba se jöhet, Thomas. Szóba se jöhet. Egy dolog a fontos, az, hogy Nasuta bátornak hihesse magát. Mint abban a filmben az elefánt, aki azt hitte magáról, hogy tud repülni.” „Melyik filmben?” Meggyújtottam a szivarkámat. „Sosem viszed művelődni a srácot? Walt Disney-filmeket meg ilyesmiket nézni?” „Van saját tévéje” — válaszolta olyan arccal, mint amikor a dolgok meghaladják az erejét. „Hülye” — mondtam. Tom csak né­zett rám. Nasuta egész jól kibírta a tárgyalás előtti harmadik napig, akkor ugyanis a Nyolcadikon, séta közben nekiesett három gorilla. A ráállított emberünk lecsapta az egyiket a revolvere agyá­val, a másiknak egy karateütéssel el­törte­ a kulcscsontját, a harmadikat pedig fegyvercsőre vette. Ezek után bemutatkozott mint szolgálaton kívüli rendőr, járőrkocsit hívott, és ráhagyta Nasutára, hogy egyszerűen­ mázlija volt. Az bevette. A három nehézsúlyú egyike inkább a köpést választotta, mint a balhévi­­vést, így aztán kézhen kaptuk Kush­nert uzsoráért,­­elbúj­tásért meg egy hazai más nyalánkságért, ami elég volt ahhoz, hogy tíztől húsz évig ter­jedően távol tartsa a bankügyletektől. Nasuta nagyszerű volt a tárgyaláson. Egyedül Tom volt meggyőződve róla, hogy hibbant. Hat évvel később Tom egy cikket mutatott a Daily Newsban, ami arról szólt, hogy egy John Nasuta nevezetű üzlettulajdonos másfél millióért enged­te át az üzletét egy érdekcsoportnak. „Még egy szerencsés eset a Pucér Városban” — mondtam. „Talán levághatunk tőle egy ado­mányt a sportkörünk részére. — Nem­csak a tekintete volt komoly Tómnak. (Folytatjuk) _

Next