Magyar Szó, 1977. október (34. évfolyam, 285-300. szám)

1977-10-17 / 286. szám

/ Victor. B. Miller koja: REKVIEM EGY ZSARUÉRT (14) — Honnan tudod, hogy tíz volt, te disznó? — kérdem,, közben elkapom a gallérját. Rossz szagú a lehelete.— Nyomás, Angelo, azt akarod, hogy egész nyáron két járőrkocsi álljon a Long Island-i csicsás házad előtt? Mit gondolnának a szomszédok? Halljuk, Angelo. Honnan tudod, hogy tíz darab ezres volt? Le akarja söpörni magáról a kezeimet, de nem megy. Most már kövér izzadságcseppek ütnek ki a homlokán. Azt hiszi, maga az egyetlen borzas, akivel szóba állok? Az egész istenverte kapitányságon ezt beszélik — kipróbál egy mosolyt. — Az emberei közül már csipkedik magukat, hogy Donnelly helyébe lépjenek. Szagulgatják, hogy kihez fordulhatnak ezért. Gino keze hussan el a bal fülem mellett, ahogy hirtelen a kövér felé nyúl. Elhúzza előlem, megperdíti és a falhoz vágja, egy semmibe öltözött nő képe alá. Delucca lábai, rongyból vannak. Gino keze ütésre lendül, de a lakókocsi olyan szűk, hogy csak ki kell nyúlnom, és máris elkapom a kezét, mielőtt befejezhetné a mozdulatát. Elvesztem az egyensúlyomat, mert erő van a kezében. — Gino! Abbahagyni! — Megölöm! — Gino tartani próbálja magát, kiszabadul a fogásomból. Leráz magáról, mint a kutya a bolhát. — Ne, Gino! — Hátralököm, az ütés Delucca asztalát éri. A kövér kis ember összegörnyedve kuporog, ökleit az arca elé tartva próbálja védeni magát ahátam mögött ziháló veszélytől. Nyakkendőjénél fogva felrántom a padlóról. — Most egy életre elástad magad, te szemét. — Megfordulok. Gino az asztalnak támaszkodva figyel minket. Ellépek mellette, ki az ajtón,remélem, ezalattnem fogja megcsapni a kövért. A parkolóban arcomba vág a krómozott felületekről visszaverődő napfény. Melegebb lett. Előveszem a napszemüveget. Öt másodperc múlva Gino áll mellettem, szótlan. Csak szuszog. Hozzáfordulok. — Nézd, Gino, ha egy csúszómászó alkotmányos jogainak a megsértéséről lenne szó, akkor én lennék a sértő fél. Nem te. Visszamegyek a cirkálóhoz, beülök, gyújtás. Gino úgy jön utánam, mint egy megvert kutya. Csak két sarok után szólal meg. — Tíz pénz. Jól mondta Delucca, nincs az az uzsorás, aki ennyit adna egy zsarunak. — Rábólintok. — Folytasd — mondom. Elfordul, kibámul az ablakon. — Nem, hadnagy — mondja. — Ha nem vette kölcsön, akkor csak egyféleképpen juthatott hozzá ... igaz? Megrázza a fejét. — Ide figyelj, Alessi. Tudni akarom, hogy mi lehet az a súlyos dolog, ami összekuszálhatja egy ember életét. Alig hallom Gino hangját, annyira halk. — Azt hittem, hogy őt akarjuktisztázni — ismétli meg hangosabban. Elegem van. Erősen jobbra tekerem a kormányt, egy rakodási területen beletaposok a fékbe. Gino ültében előrebukik. A jelenet végén rám néz. Hangos vagyok. — Lehet, hogy ami után járunk és amit kiderítünk, az két különböző dolog! Egyvalamit jól jegyezz meg! Pontosan azt teszem, amit Donnelly tenne az én helyemben. Az igazságot akarom. És ha ez neked túl fájdalmas, beveheted a golyót. — Néhány másodpercig tartom a tekintetét, és ez elég neki, hogy megtudja, honnan jövök. Csend. Ha most találna hozzáfűznivalót, elpaterolnám a Bronxba, ameddig Tom temetése lezajlik. Újból előre néz. Indítok, hátrapillantok és belevágok a forgalomba. Hat háztömbnyi távolság után Gino megszólal. — Valami bántotta őt, hadnagy. Hogy mi, azt nem tudom. Valami. Néhányszor megkérdeztem, de a válasza mindig egy odavetett „semmi” volt. Közel tizenkét éve dolgoztunk együtt, de olyan volt, mintha éppen akkor mutattak volna be egymásnak. Nem érdekelték úgy a dolgok. Nem tudom, már nem volt élvezet vele lenni. Tett az egészre. — Szerinted mióta? Talán fél éve? — Rám néz, ahogy kérdem. Az összerakós játék részei kavarognak és kezdenek összepasszolni. — Az, kábé fél éve — válaszolja Gino. A csendet a rádió tépi fel. „Négynulla-négy, négy-nulla-négy. Bejelentés hisztériás nőről. Madison Avenue 300, első emelet.” „Négy-nulla-négy, vétel.” A körzetnél kiteszem Ginót, és továbbhajtok északnak. 10. A rendőrakadémia a belvárosban van. Olyan, mint a többi iskola. Mint egy kétéves kollégium és egy újoncképző keveréke. A nap lemenőfélben van, az épületek árnyékai lassan elérik az úttest túlsó oldalát. Jól megálltam itt a helyem. Ha egyáltalán van végzettségem, akkor azt itt szereztem,az akadémián. Az összes iskoláim közül ez volt az egyetlen, ahol valami hasznosat tanultam. Belépek a főkapun, véndiáknak érzem magam, és arra gondolok, hogy a szürke egyenruhás újoncok már nem azt a nevelést kapják, amiből még nekem kijutott. Hogy mi még pokolian belevalóak voltunk. Megmászom a széles lépcsősort Kor ■ ■■■■■ mánybiztosok, főnökök bekeretezett képei. Indiánok nincsenek. A 200-as szoba az előcsarnok közepe táján van, baloldalt. Dobiesy nyomozó őrmester szobája. Úgy vezeti, mint egy körzeti járőrszobát. Ő a parancsnok. Kemény, becsületes, és még mindig dühös, hogy az utóbbi három évre ideiglenesen áthelyeztékaz akadémiára. Többre képes, mint amit csinál. A 200-as szoba berendezése is olyan, mint egy átlagos járőrszoba. Íróasztalok a növendékek számára, ráccsal kerített előzetes, felszerelés ujjlenyomatvételhez, Centrex-kapcsolótábla, rádióadó, kartotékok. Dobiesky harcolta ki, hogy így legyen, azzal a megoldással, hogy ha az újoncok baklövéseket követnek el, akkor azt itt nyugodtan megtehetik. Mondjuk-hogy ő-a bűnösökkel igazi bűnözők helyett, akik jobban gyűlölik a rendőröket, mint kellene. Belépek és a terem végébe vonulok, elkapom Dobiesky tekintetét. Bólint, de nem zavartatja magát. Húsz újoncból álló osztálya félkörben áll az ujjlenyomatvevő-asztal mellett. Dobiesky felülmúlhatatlan az „alakításokban”, ahogy ő nevezi. Most épp egy szikár néger őrmester játssza az okos szerepét, bika- szerelésben, magas sarkú cipőben. Egy növendék az őrizetbe vevő tiszt. Mindenki öntudatosan viselkedik, de látom hogy, mire megy ki a dolog. Az újonc az őrizetes ujjlenyomatait próbálja levenni, de megfeledkezett a legelső szabályról: mindaddig nem foghatsz neki az ujjlenyomatvételnek, amíg nem teszed le az oldalfegyveredet. Dobié nem mosolyog, mert tudja, mi következik. Az újonc az ujjlenyomatvétel szabályaira koncentrál. Anynyira, hogy egészen váratlanul éri, amikor az „őrizetes” egy hirtelen mozdulattal kikapcsolva a tokot, kirántja a srác revolverét. Mielőtt még azt mondhatná, hogy „sose lesz belőlem rendőr”, Dobié embere máris a torkához nyomja a fegyvert. „Egy mozdulat, és a szemeden röpítem ki az agyvelődet, disznó”. Húzza magával hátrafelé. „Most pedig kimegyünk innét” (Folytatjuk) 6. oldal MAGYAR SZÓ érdemes íródra! (29) A kódexekről — amelyeket a fikuszfa háncsának lepréselt lapjaira írtak, és le prorello-szerűen összehajtogattak — anynyi máris kiderült, hogy nagyobbrészt csillagászati feljegyzéseket, kisebb számban történeti eseményeket tartalmaznak. Teljes megfejtésük még sok értékes adatot adhat majd a maják kultúrájáról, és főleg történelméről. A maják számjegyeit azonban már korábban sikerült teljes bizonyossággal megfejteni, és így a kódexek számjegyeinek ritmnikus ismétlődése alapján megállapították, hogy ezek a számok a Vénusz boly 10 fázis változásainak előre kiszámított p periódusait tartalmazzák. Nagyon is gyakorlati szempontok irányították érdeklődésüket. A vetés és a termésbetakarítás időpontjai ugyanis az ő éghajlatukon épp ezekhez a csillagászati periódusokhoz kapcsolódtak. Újabban a Yale egyetem egyik professzora felfedezett egy negyedik maja kódexet, amely valóban szenzáció a tudomány világában. Az eredetileg 20 oldalas kódex11 oldala teljesen ép állapotban maradt, tisztán olvasható, s az első közlések szerint alkalmasnak látszik arra, hogy új betekintést adjon a maják társadalmának szerkezetébe is. Ebben a képírásos szövegben is megtalálhatók a Vénusz fázisainak jelei — szám szerint 68 —, amelyek közül az első fázisokat baljós jelnek tekintették. Ezek azonban csak előzetes adatok. Az újabb maja kódex megfejtése még jó ideig eltarthat. Mózes kosara A Mózes-kosár közismert motívuma nem egyedül az Ótestamentumban fordul elő, sokféle változatban megtalálható más népek mondakörében is. Legrégibb formájában az akkád birodalom megalapítójának, Sarrukinnak történetében találkozunk vele. Sarrukin i. e. 2350 táján sorra leigázta a sumér városállamokat, majd a környező területeket is elfoglalta, az akkádok uralma alá hajtotta. Fényes haditette, szervező tehetsége a kor legkiemelkedőbb egyéniségévé tették, s így érthető, hogy személye körül később mondák alakultak ki, melyek titokzatos ködbe burkolták alacsony származását, trónra kerülését. A monda szerint Sarrukin anyja egy enitum papnő volt, akinek vallási előírások tiltották, hogy gyermeket szüljön. Amikor mégis világra hozott egy fiút, a csecsemőt egy gyékényből font kosárba helyezte, a kosár fedelét szurokkal lezárta, azután az Eufrátesz hullámain útra bocsátotta. A kosarat egy vízhordó emelte ki, aki a fiút fel is nevelte. Sarrukin híven szolgálta nevelőapját mindaddig, míg Istár, a szerelem istennője bele nem szeretett és királylyá nem tette. A történetet egy ékírásos tábla örökítette meg, melyre az i. e. 1. évezred első felében jegyezték fel, de minden valószínűség szerint már korábban is élt a nép ajkán. A Sarrukin mondában kétségtelenül számos elem egyezik џ Mózes-történettel, kezdve a kosártól s a szurokkal való lezárástól, a vízből való kiemelésig és a nevelőszülőkig. Az Exodus könyve szerint Mózest a fáraó leánya fogadta fiává. A rómaiaknál Romulus és Remus története ugyancsak hasonló elemekből épül fel. A monda szerint a két ikertestvér Rhea Silvia nagybátyja, a trónbitorló Amulius elrendelte, hogy a gyermekeket fojtsák a Tiberisbe. Az ikrek azonban megmenekültek a haláltól, s egy nőstény farkas és egy harkály táplálta a két csecsemőt, akiket később a nép Róma alapítóiként tisztelt. Nem ennyire közismert Perszeusz mítosza. Eszerint Akrisziosz argoszi király el akarta pusztítani unokáját, Perszeuszt. Azt a jóslatot kapta ugyanis, hogy unokája fogja majdan megölni. A gyermek isteni származású volt, a király leányát, a gondosan őrzött Danaét aranyeső alakjában Zeusz látogatta meg. Akrisziosz a csecsemő Perszeuszt anyjával együtt ládába zárva a tengerbe dobatta. Szeriphosz szigeténél azonban szerencsésen partot értek, s Perszeusz később a görög mondavilág egyik legnagyobb hőse lett. Egyébként valóban ő lett — véletlenül — nagyapja gyilkosa. A nagy fejedelmek, kivált a birodalom-alapítók mindig emberfeletti lényeknek tűntek az utókor szemében. A gyermekkori megpróbáltatások, az életveszélyekből való csodálatos megmenekülés mondái, legendái tovább növelik a ködös ősidők hőseinek,sirályainak tekintélyét az utókor szemében. Ezért vonulnak végig ezek a mozzanatok annyi életrajzon a Sarrakin-történettől Perszeuszon át egészen a középkori mondavilágig. Ki volt Aeneas? Aeneas Homérosz Iliászában tűnik fel először, mint a trójaiakkal szövetséges dardanosz nép vezére, aki Hektor után a második legvitézebb harcos a trójai táborban. Az Iliász költője az eposz 20. énekében megjósoltatja Poszeidón tengeristennel, hogy Aeneas túléli Trója ostromán és leszármazottai uralkodni fognak Troasz felett. E jóslat lehetővé tette, hogy Aeneas sorsát a kései hagyomány továbbszője és kiszínezze. Az anyaországi görögség az i. e 7. században még úgy tudta, hogy Aeneas és utódai Kisázsiában éltek, Odüsszeusz utódai viszont Itália egyes részei felett uralkodtak. Csak i. e. 600 táján bukkan fel az a mondás változat, hogy Aeneas elhagyta Kisázsiát, és Itáliába — költői néven Hesperiába — vándorolt. Ez a hagyomány a szicíliai származású görög költőnél, Sztészikhorosznál jelenik meg először. Figyelemre méltó az a tény, hogy körülbelül Sztészikhorosz tevékenységével egyidejűleg készültek azoknak a kis etruszk szobrocskáknak első példányai, amelyek Aeneast ábrázolják, amint hátán viszi idős atyját, Ankhiszészt. Rendszerint szerepel az ábrázolásokban az a ládika is, amelyben a hagyomány szerint a trójai házi isteneket jelképező kultusztárgyak voltak elhelyezve. A témát a korabeli vázafestők is szívesen feldolgozták. Az Aeneas monda itáliai felbukkanásának történeti háttere sokat foglalkoztatta a kutatókat, de arra a kérdésre, hogy milyen közvetítéssel került az Aeneas-kultusz Kisázsiából Itáliába, ma még nem tudunk, végleges választ adni. Nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy valamelyik kisázsiai eredetű, nyugatra vándorolt néptöredék vihette magával. A valóságban tehát nem Aeneasnak, hanem az Aeneas-mondának nyugatra vándorlásáról van szó. A rómaiak a régészeti ábrázolásokból ítélve etruszk közvetítéssel ismerkedtek meg Aeneas alakjával. Az Aeneas-mondát az i. e. 5. és 1. század között élt római történetírók további részletekkel toldották meg, s kialakult az egész Földközitenger medencéjét — többek között az észak-afrikai Karthágót is — bejáró Aeneas alakja. Az Aeneas-monda római népszerűsítésében igen nagy szerep jutott az egyik legelőkelőbb római nemzetségnek — a gens Júliának. A Juliusok nemzetségének tagjai ugyanis a család ősi eredetét akarván hangsúlyozni, azt állították, hogy Aeneas fiának, Askaniusnak a másik neve is volt, mégpedig Julus, s ez a Julus a júliusok nemzetségének névadó őse. Ha az Aeneas-monda tudatos propagandának köszönhette népszerűségét, s az itáliai Aeneas nem volt történeti személy, vajon hogy találhatták meg sírját Latiumban, vetődik fel joggal a kérdés. Mielőtt erre a kérdésre válaszolnánk, nézzük meg, mit is mond az i. e. 1. században élt halikarnaszoszi Dionüsziosz Aeneas sírjáról. Dionüszsziosz szerint sokfelé mutogatják Aeneas sírját, s ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy ez nem is meglepő egy ilyen világlátott ember esetében. Pontosan azonban csak egy ilyen sír helyét adja meg. Elbeszélése szerint Aeneas a latinok élén harcba keveredett a rutulusokkal Laviniumtól nem messze, a Numicus folyó partján. A mindkét részről nagy emberáldozatot követelő, de végül is döntetlenül, végződött csata után hiába keresték Aeneast. Egyesek azt állították, hogy a Numicus folyóba fulladt, mások látták mennybe szállni. Végül is úgy döntöttek, hogy egy hérpónt — vagyis egy félistennek kijáró kis szentélyt — emelnek tiszteletére. Dionüsziosz hozzáteszi még a következőket: „E helyen ma is látható egy nem túlságosan magas domb, amelyet sorban ültetett, feltűnően szép fák szegélyeznek.” Dionüsziosz tehát két dologról beszél e helyen: egy az ő korában is látható dombról, s a hozzá kapcsolódó — Dionüsziosz által is bizonytalannak érzett — hagyományról. (Folytatjuk) Hétfő, 1977. október 17.