Magyar Szó, 1978. február (35. évfolyam, 30-43. szám)

1978-02-12 / 41. szám

Vasárnap, 1978. febr. 12. MAGYAR SZÓ Csomagot nem várok " Gyilkos decibelek ! — A környezetvédelem, a­­ zajártalom mindannyiunk ■ ügye. Legtöbbet azonban ép­ i­pen azok segíthetnének (a­­ műszakiak, az építésiek), akik a legkevésbé járulnak hozzá a kérdés megoldásá­hoz. Az új lakótelepeken ve­szélyeztet leginkább a zajár­talom. Ha rossz a térbeosz­tás, a hangok visszaverőd­nek, felerősödnek. Többször is hangsúlyoztuk, hogy az ut­ca két oldalán, egyforma tá­volságra nem szabad azono­san építkezni. Az Október 23. sugárút például mégis így épült. — A zajártalmat sokszor nem vesszük komolyan ... — Ez a kérdés a két év­vel ezelőtt tartott nagyszabá­sú újvidéki környezetvédel­mi tanácskozáson fel sem ve­tődött, pedig nagyon is je­len van, és az ember véde­kezni sem tud ellene, ha csak a süketséget nem ne­vezzük annak. A zaj deci­belekben kifejezett erőssége, intenzitása gyilkos hatású le­het. Felborul az ember lelki egyensúlya, bizonytalanná, idegessé válik. Ilyenkor kö­veti el a legtöbb hibát a munkahelyén és a kormány­kerék mellett. Hiszen véde­kezni nem tud. Megállapí­tottuk például, hogy a köz­lekedési rendőrök állandóan szédülnek. Nem vérszegény­ség miatt, mint sokan hi­szik, hanem a zajártalom miatt. A fizikai maximum, amit az ember még elvisel, 60 decibel, ugyanakkor pél­dául az újvidéki NORK Áru-­ ház előtt, a Futaki piac út- I kereszteződésénél, az autó-­­ buszmegállóknál 96 decibelt mértünk. Munkahelyünkön, lakásunkban nappal és éj­szaka is állandóan ki va­gyunk téve a zaj gyilkos­­a-ÚJVIDÉKEN 1973-ban­­ mérték legutóbb a város for­­­­galmasabb pontjain a zaj erősségét. Rendszeres ellen- I­őrzések kimutatták, hogy a­­ zajártalom fokozódott, de az­­ illetékesek szerint­ —, mivel­­ semmit nem lehet tenni el­lene — mérni sem kell, úgy­is hiába! — Valóban így van? — kérdeztük dr. Nikola Bran­­kovictól, a községi munk­a- és egészségügyi felügyelőség vezetőjétől. — Az emberiség óriási többségét ideggyógyászati klinikákon kellene ápolni, ha nem volnának zajártalom­­csökkentő műszaki eljárások, és olyan rendelkezések, ame­lyeknek célja az utcák, lakó­telepek csendjének, nyugal­mának biztosítása. Szlové­niában törvényt hoztak er­ről, s rendelkezéseinek meg­szegőit szigorúan büntetik. Vajdaságban csak az Egész­ségügyi Világszervezet által megállapított előírások be­tartását szorgalmazzuk. Tör­vény­erejű határozataink nincsenek.­­ • A betegségek 30 százalé­kát a lakásokban keletke­zett zaj, 30 százalékát pe­dig a gépek zaja okozza. A textilgyárakban a szö­vőnők állandóan 60—109 decibeles hanghatásnak vannak kitéve. Kilencven százalékuk esetében ez sü­ketséget idéz elő. — Mit lehet mégis tenni? • — Újvidéken sokat ígérő tervek születtek, elsősorban környezetvédelmi elgondolá­sokból. Így például a terve­zők övezetekre osztották a székvárost. Az egyik övezet­ben épültek fel a gyárak, a másikban a lakótelepek és így tovább. Csakhogy nem folyik minden a tervek sze­rint. A zajártalom egyre ve­szélyesebb a lakótelepeken, mert vékonyak a falak, mert a lakótömbök földszintjén olyan boltok kapnak helyet, amelyeknek a működése erős zajjal jár, mert a távfűtés, a vízvezeték különféle mon I­torjai, elosztószivattyúi ki­­s­bírhatatlanul zajosak. Éven­te legkevesebb 20 erre vonat- t­kozó panasz, kérvény érkezik­­ hozzánk. Néha segíthetünk. A limáni Shakespeare utca lakóinak például sikerült be­záratni lakóépületük föld­­szintén az éttermet. Helyébe önkiszolgáló került. Panasz­kodnak a lakók a Caffe Bou­­levard-ból eredő zajra, a Ve­nne húsgyár limáni lakóte­lepén levő üzletére stb. Hosszú lenne a panaszlistát felsorolni. — A felügyelőség ellenőr­zi a tervrajzokat... — Kikérik a véleményün­ket. Ellenőrizzük a hőszige- Csak a veszteglő autók csen­desek — Tőlem nem kérdezték, mi leszel kisfiam, ha meg­nősz. Nem is nagyon volt időm gondolkozni rajta, hogy mi legyek, mert serdü­lőkorom óta mindig dolgoz­tam valamit. — Szép foglalkozása van. Naponta várják érkezését. — Igen. Mindenki vár va­lami szépet, jót. Az életünk azonban nemcsak szerelmes levelekből áll. A fiuk, lá­nyuk után aggódó szülőknek örömet hozó levél helyett szomorú hírt is kézbesítek. Meg itt vannak a számlák... Szóval, nem mindig örül­nek érkezésemnek az embe­rek. — A postagalambokat job­ban szerették, mert nem fi­zettették meg a telefonbe­szélgetést. Meg ennyi posta­­küldemény sem volt, mint manapság... — A régi világból maradt fenn a mese, hogy egy öreg nénike sok katonát látott a vasútállomáson. Megkérdez­te tőlük, ismerik-e az ő Já­nos fiát, merthogy az is ka­tona valahol Galíciában. Va­laki rámondta, hogy isme­rik a fiút, bátor legény. Er­re az édesanya átadta a ka­tonafiának szánt élelemmel megtömött csomagot, mond­ván, a vonat elbírja. A né­nike alig haladt el az utca­sarokig, a csomagból már csak a zsákocska maradt meg. Ilyesmi csak a mesé­ben történhet meg. A kül­deménynek el kell jutnia a címzetthez, még akkor is, ha nem pontos a címzés, fel­kutatjuk az érdekeltet. — Az emlékekről szólva hallottam én már olyan el­késett levélről, amelyiknél hamarabb ért haza a kato­na a frontról. Vagy azt, hogy az eltűntnek nyilvánított egyén életében keltezett le­vele évek múltán, jóval a halála után érkezett meg a címzetthez. A hozzátarto­zók újra hazavárták, majd ismét elsiratták apjukat. — Sok örömnek, bánat­nak vagyunk szemtanúi... Az a jó, amikor kézbe ad­hatjuk a küldeményt. Sok­szor azonban nem találko­zunk a címzettel, nincs ott­hon senki, a férfi, a nő dol­gozik, a gyermekek iskolá­ban vannak. A nagyanyára, vagy a nagyapára nem bíz­zák a pénzt, s így a pénzbe­szedés nehezen halad. Elő­fordul, hogy egy helyre több­ször is el kell mennünk. — Mitől függ a postások keresete? — Volt idő, amikor egy­formán fizettek bennünket. Mostanában már mi is telje­sítményre dolgozunk. — De hát akkor jó, ha sok a kézbesítendő levél! — A küldemények száma is fontos. És naponta mint­egy százötven levelet hor­dok szét az újvárosi rész­ben. A pénzbeszedéskor já­rom az emeleteket. Boldog vagyok, ha az otthon talált emberek közül akad, aki ki­fizeti a szomszéd lakásban lakó társ számláját is. Na­gyon sokat segítenek raj­tunk a jó szomszédok. — Ezek szerint arról is van áttekintésük, miként él­nek a lakók egy háztömb­ben. — Már a lépcsőházak tisz­tasága vagy elhanyagoltsága sok mindent elárul. Nekem azonban minden ember egy­forma. Neve van, címe van és küldeménye. — Létezik-e olyan em­ber, akinek manapság nem érkezik postája? — Valószínű, hogy csalá­don belül vannak olyanok, akik külön nem kapnak le­velet. De nincs olyan la­kás, lakóház, ahova időn­ként ne érkezne küldemény. Talán a külvárosban, a vá­ros széli embereknek érke­zik nagyon kevés levél, s vannak, akik soha senkinek sem írnak, senkitől semmit sem várnak. Ismerek egy embert, akinek a fia a ka­tonaságtól akkor írt haza, amikor a leszerelés előtt a civil ruháját kérte. A fiú anyja régen meghalt, az apa írástudatlan, én olvastam fel neki a fia kérelmét, én se­gítettem elkészíteni a cso­magot, meg is címeztem, s amikor a postán feladtam a küldeményt, akkor jöttem rá, hogy a postaköltséget is nekem kell fizetnem. Ami­kor a fiú hazajött, megkö­szönte, hogy segítségére vol­tam az apjának, de kelle­metlen volt, hogy az inget kifelejtettük a csomagból, mert így a társai, akivel le­szerelt azt hitték róla, hogy olyan szegény, hogy még in­ge sincs., — Az ilyen szívességet is beszámolják a teljesítmény­be? — A munkánk felmérése­kor sok mindent számon tar­tunk. Vannak közülünk, akik távoli házsorokat, ta­nyacsoportokat járnak be ke­vés levéllel úttalan utakon, esőben, sárban, hóban, fagy­ban kora reggeltől késő es­tig. Én a lépcsőket taposom, több a vinnivalóm, de men­tesebb vagyok az időjárási viszontagságoktól. Több pénz­zel dolgozok, nagyobb a fe­lelősség. Az élményeinket, a figyelmességet még nem tartjuk hivatalosan számon. Pedig a postások sokszor a legszomorúbb percekben van­nak segítségére embertársa­iknak. — Pedig helyet kellene kapni a teljesítmény szerin­ti díjazásban az emberek­hez való viszonyulásnak is. — Fogja az asszony a ke­zében a levelet, olvassa, sír, már elköszönök tőle, de ő utánam szól, magyarázatot kér. Nem tudom, mi van a levélben, de igyekszem meg­vigasztalni. A másik eset meg az, amikor a lányok áradó mosollyal jönnek elénk, és tudakolóznak a le­vél iránt. Ha nincs postájuk, fülünk hallatára utálatosnak neveznek bennünket. — Ami igaz, az igaz. Egy­szer én is összevesztem a postásunkkal. Nem hittem el neki, hogy nem érkezett meg az a levél, amelyben a kutyatenyésztők egyesülete arról értesít, hogy részt ve­hetek Lidikémmel a kiállí­táson. Azzal vádoltam a postást, hogy a kerékpáron hagyott levélcsomagból, amíg ő az épületben járt, bárki el­ihette azt a levelet, mely­nek tartalmáról már telefo­non értesítettek. — Lehet, hogy az emberek elcsennek, lopnak valamit. Az is köztudomású, hogy sik­kasztások, betörések is van­nak. Az életben sok min­den történik, de hogy jó órá­ban mondjam, én­ már a nyugdíj előtt állok, de tő­lem soha senki kézbesítésre szánt levelet el nem lopott. Arra viszont van példa, hogy a cím nélküli vagy rosszul címzett levelet az egyazon nevű emberek visszaadták a postásnak, ami után nem a Komlós László szabó, hanem a Komlós László asztalos kezébe jutott a postakülde­mény. — Mihez kezd, ha nyuga­lomba vonul? — Nem tudom elképzelni az otthon ülést. Szeretek ba­rangolni, csak a lábaim bír­ják a menést. Egyet tudok már előre, hogy én is várom majd a postást, mint ahogy engem most várnak. Most jut eszembe, hogy addigra talán levelezni is kellene majd valakivel, írhatnának néha azok, akik mindig örül­tek érkezésemnek. Elég a nevemet leírni, a postán a címem tudják. Csomagot nem várok. URBAN János Luxuscipa Miután kirakatainkban megjelentek a külföldről behozott 1200—-1300 díná­­ros cipők, sokan feltették a kérdést: siniksség van-e erre a fényűzésre, miért költjük devizatartalékun­kat ilyesmire? A drága lábbeli azonban eléggé ke­lendő, akadnak olyanok, akik havi keresete megen­gedi, hogy megvegyék. En­nek, az importnak védelme­zői pedig azt hangoztatják, hogy devizakészletük alig 6 százalékát fordítjuk köz­szükségleti cikkek behoza­talára, nem számítva a mindenféle élelmiszert. Eszerint aránylag szerény eszközöket költünk arra, hogy áruválasztékunkat importcikkekkel gazdagít­suk. ____________ Halfogyasztás A halfogyasztás tekinte­tében a 24. helyen vagyunk a világon. Az első hely Sze­negált, a második Portugáli­át, a harmadik Norvégiát, a negyedik pedig Dániát is lett. Portugáliában, Nor­végiában egy-egy főre 37 kiló hal jut, nálunk pedig 3 kiló sem. Ez nyitván ösz­szefügg a halászattal, illet­ve haltenyésztéssel. Tavaly Dániában 30-szor, Francia­országban 12-szer, Nyugat Németországban hétszer, Olaszországban hatszor, Hollandiában pedig négy­szer több hal került a piacra, mint nálunk. Egyéb­ként a mi évi haltermé­­sünk igen kevés, tekintet­tel lehetőségeinkre, azaz tengerünkre, tavainkra, fo­­lyóinkra. Az Egészségügyi Világszervezet felmérése szerint, 1965-ben a zajártalomtól szenvedő betegek a hatodik helyen voltak, 1975-ben pedig a negyediken. Az ipart­­rilag fejlett országok lakosságának 43 százalékát állan­dóan veszélyezteti a zaj. És ami még aggasztóbb, min­den harmadik ember szenved a zajtól nappal és min­den negyedik éjszaka. Teli Vilmos nyila álljon bele! A békés svájci népek­­ sem olyan birkatü­­­relműek, ahogy a köz­hiedelem tartja... (Ez a köz­hiedelem is többet téved, mint egy pénztárnoknő az önkiben.) Na szóval, a lelkük — mint édesmindrtyájunknak — rugóra jár, s ha nagyon fel találod húzni, mehetsz a Vöröskereszthez, úgy meg­rúg. Már Hermann Gessler óta forr bennük valami, az ide­gennek ma már vissza se köszönnek. Sógorom meséli, hogy egy­szer, mikor átutazóban ki­pakolt a zöld fűre frustu­­kolni, hirtelen ott termett egy vagy törpebirtokos s úgy belésuttolt a sült csirkébe, mint Pelé az Adidasba. Mihály (a sági) is bácskai (jánoshalmi) gyerek, szétte­regette a bicskát, hogy azzal majd szép gyorsan kieregeti belőle a levegőt. Nos, ha akkor tudják, hogy a svájci postának van egy telefonszáma, amelyet fel lehet tárcsázni, és kiadó­san belekáromkodni, nem törölik fel egymással a Bó­­deni-tó partját. Mert van. Abba, hergottisztikus stí­lusban belehadarintođ, mi fáj ... „Hogy az a nagyon magas (nem akarok neveket mondani) kit, hová, de most­­mindjárt." Bogázni lehet héberül, ka­talánul, beszarábul, dél-ko­­­­reaiul... — a készülék azt se mondja: „Én is neked!" Csak mikor a vulkánod már apró kavicsokat pök­­dös, hallatszik egy halki kattanás: letelt egy károm-­ kodás-egység, ha folytatod,­­­­írnak rád még egy strigu- t lát. Arra azonban nagyon vi­­s­gyázz, ne reszkessen a ke­zed, mikor tárcsázol, mert ha véletlenül a rendőr-ügye­letesnek harangozod be ugyan­ezt, rögvest jönnek a piksztivel. Ez a szám itt nálunk folyton foglalt lenne. Több százan csak azért kapnának idegösszeroppanást, mert hiába tárcsáznak. A vonal túlsó végén pedig egy néprajzos és nyelvkuta­tó nem győzné áldani az eszét, hogy odaült. Arra itt is vigyázni kelle­ne, hogy a közelében se le­gyen valamilyen jelentős szám. Téves kapcsolás foly­tán például, minket is na­ponta összetévesztenek a lek­várgyárral. Ilyenkor nagyon ízetlenek szoktunk ám lenni! ígérem, ha Svájcban já­rok, figyelmetek nevében feltárcsázom azt a számot és olyat mondok, hogy azon­mód megszakad az összeköt­tetés Bern és Luzern között. Ha ugyan nem a fülke rá­csán kaparászok dühödten, mert leesett a tantusz, mi­előtt még eszembe jutott volna valami. KOPECZKY László jelest, a vízvezeték beépíté­sét, a szemét kihordásának módját stb. Az elosztó mo­torok, szivattyúk elhelyezé­sét, a földszinti helyiségek rendeltetését illetően azon­ Nyugodt álma csak 20— 25 decibeles erősségű zaj mellett van az embernek Ez , a természetes környezet. A fizikai határ 60 decibel, a 180 decibeles állandó erős­ségű zaj halált okoz. Íme még néhány adat: a köze­pes forgalom 15 méterről 70 decibeles, a lemezklub 114, az autókürtölés 120 decibeles zajt fejleszt, ban senki sem kérdez meg bennünket, jóllehet ez okoz­za a legtöbb bajt, gondot. Pedig ajánlottuk már, hogy semmilyen műszaki szerke­zetet se építsenek be a la­kótömbökbe, még a pincébe sem, mert a hang rendkívül bántó, a legfelső emeletig is terjedhet, inkább kint a par­kolóhelyek, zöldövezetek alatt helyezzék el őket. Min­denütt a világon úgy épít­keznek, hogy számolnak a zajártalommal. — Nálunk sokan azt hi­szik, hogy ő, csak a felügye­­­­lők, az orvosok gondja.­i 11. oldal A zaj csökkenése foly­tán a termelékenység 8 százalékkal fokozódik, a balesetek száma pedig 29 százalékkal csökken. tásának. Nem kell csodál­kozni, hogy mind több az ideges, türelmetlen, sőt beteg ember. CSÍKOS Zsuzsa

Next