Magyar Szó, 1978. szeptember (35. évfolyam, 240-269. szám)
1978-09-18 / 257. szám
S. oldal MAGYAR SZÓ Hétfő, 1978. szept. 18. Djuro D. Rebic Latin-Amerika — az újfasiszták eldorádója (14) Mindez eszköz volt Pavelic számára a lakosság tömeges lemészárlására és kifosztására. A náci szuronyok árnyékában folytatott négyévi kormányzása alatt Horvátország és Bosznia- Hercegovina területén több száz tömegsír telt meg azokkal, akiket leszúrtak, akiket dorongokkal agyonvertek, akiket — köztük nők, gyermekek ezreit — elégettek. Számos haláltábort hoztak létre — Jasenovac, Stara Gradiška, Lepoglava, Sisak, Jastrebarsko — amelyekben a fasiszták, az usztasák a legkegyetlenebb módon megkínozták és kíméletlenül meggyilkolták áldozataikat. Csupán Jasenovacon 600 000 ártatlan ember lelte halálát, köztük nők és gyermekek is. Az áldozatok Jugoszlávia nemzeteinek és nemzetiségeinek mindegyikéből kerültek ki. E hihetetlen gonosztettek sugalmazója és szervezője, Ante Pavelic cinkosaival és parancsainak végrehajtóival együtt 1945 április utolsó napjaiban elmenekült az országból. Tömegsírokat, felperzselt falvakat, romhalmazokat, ezer és ezer kenyérkeresőtől megfosztott családot hagyott maga után. Nem feledte el azonban magával hurcolni a rengeteg aranyat és drágakövet, amelyet gyilkosai szedtek le áldozataikról. Ausztrián át menekült és több hónapos utazgatás, vándorlás után, hála a szövetséges megszállók egyes képviselői elnéző magatartásának, Olaszországba érkezett. Itt a római Szent Jeromos Intézet lelkészei gondoskodtak Paveliéról és usztasa kíséretéről, aligha a római kúria tudta nélkül, ahol akkor még XII. Pius pápa trónolt. A Szent Jeromos Intézetben Krunoslav Draganovic lelkészé volt a vezető szerep, Pavelié neki köszönhette, hogy ezen a helyen viszonylag nyugodt körülmények között összegyűjthette szétzüllött hadseregének maradványait. Ily módon ez az egyházi intézmény fasiszta parancsnoksággá alakult, nagy „érdemeket” szerezve abban, hogy a háborús bűnösök szép számban elmenekülhettek. Draganovic lelkész és hasonszőrű barátai nemcsak a legnagyobb usztasa vezetőket mentették meg, hanem ők puhatolták ki a módját más kontinensekre való elutazásuknak is. Papi ruhában és a nemzetközi karitatív intézmények, mi több, a Menekültügyi Bizottság igazolványával bejárták a világot, helyet keresve a menekülő fasisztáknak. Pavelic 1948. november 6-án hagyta el Olaszországot és Aranyosi Pál névre szóló hamisított útlevéllel, miint magyar menekült utazott Argentínába. Az előőrs Franjo Benzon, Ciro Cudina, Vjekoslav Vrancic és más usztasa vezetők személyében már útban volt, hogy előkészítse a terepet és kieszközölje a befogadást az argentin hatóságoknál. Pavelic simán megkapta az argentin igazolványt és Jardin Lomes del Palamar városkában egy fényűző villában telepedett le. A helység alig 30 kilométerre van Buenos Airestől. Nem sokkal Pavelic megérkezése után az usztasák megkezdték a szerveződést. Úgy cselekedtek, mintha otthon lennének. Akciójuk a Jugoszláviából származó kivándoroltak települései ellen irányult, az volt a céljuk, hogy megváltoztassák ezeknek az embereknek a régi hazájuk iránt érzett hazafias érzelmeit, hogy beszivárogjanak a kivándoroltak szervezeteibe és gyűlöletet ébresszenek az új Jugoszlávia iránt. Idővel több szervezetet alakítottak, az egyiket maga Pavelic hozta létre Buenos Airesben. Hrvatski oslobodilački pokret (HOP elnevezéssel, de más szervezeteket is létrehoztak egyes egyházak és egyházi hivatalok közreműködésével. A hatóságok jóindulatúan támogatták szervezkedésüket és munkájukat, megnyugtatta őket az a tudat, hogy ezek a fasiszták a kommunizmus ellen harcoltak. Buenos Aires volt a székhelye az usztasa emigráció „főtanácsának”, amely egybefogta a különböző menekült csoportokat. Számos lapot adtak ki és még ma is kiadnak, amelyek Jugoszlávia-ellenes hangulatot keltenek. Pavelic ellen 1957 áprilisában Jardin Lomos del Parlamasban merényletet követtek el. Az ismeretlen támadó hat golyót lőtt ki revolveréből, kettő eltalálta az usztasa vezért. Később megállapították, hogy a tettes Makis Luburié usztasa tábornok, ismert háborús bűnös, pontosabban a csoportjához tartozó emberek. Luburié összeveszett Pavelié-tyal és élesen bírálta egész tevékenységét, követelve, hogy váltsák le és őt nevezzék ki az usztasák vezérének. Pavelié első ízben érezte magát veszélyben saját cinkosai között, azok az emberek között, akik a háború idején szó nélkül teljesítették parancsait. Ettől kezdve nem maradt meg egy helyen, állandóan vándorolt. A több hónapig tartó gyógykezelés után több államban és több városban tartózkodott. Megpróbált letelepedni a Déli-sark közelében levő Rio Gallegos helységben, majd a chilei Punta Arenasban, később pedig Asuncionban, Paraguay fővárosában. De mindenütt attól tartott, hogy merénylőik leselkednek rá. Végül 1957. november 30-án úgy határozott, hogy elhagyja Dél-Amerikát és Franco Spanyolországéban telepszik le. Itt már kiépült az usztasa gonosztevők egy erős bázisa. Ivan Saric szarajevói püspök, aki együttműködött a fasisztákkal, gondoskodott róla, hogy egy ferencesrendi kórházban további gyógykezelésben részesítsék Pavelicot, és hogy megvédjék a mind elszántabb Laburictól, aki eltökélte, hogy meggyilkolja, így volt ez 1959 december végéig, amikor a háborús bűnös Pavelic Madridban meghalt. Argentínából való távozása után is fennmaradtak a terrorszervezetek, és folytatták Jugoszlávia-ellenes bűnös tevékenységüket. A HOP vezetői tisztségében Stjepan Hefer váltotta őt fel. A többi szervezet élén is olyan háborús bűnösök álltak, mint Vjekoslav Vrancic volt usztasa miniszter, vagy olyan klerikális fasiszták, mint Lino Pedišić lelkész Buenos Airesben. El kell mondani, hogy az egymást váltó argentin diktatórikus rezsimet egyike sem akarta kiszolgáltatni Pave■lióet. Figyelmen kívül hagyták a jugoszláv kormány tényekkel alátámasztott kiadatási kérelmét, akárcsak a háborús bűnösök ügyeivel foglakozó nemzetközi bizottság okmányait. JUGOSZLÁV PÜSPÖK A FASISZTÁK ÉS HÁBORÚS BŰNÖSÖK TÁRSASÁGÁBAN Nem olyan régen, 1974 végén, Josip Pavličić rijekas-senji érsek több hónapos körutat tett Észak- és Dél- Amerikában. Egy főpap számára ilyen hosszú és szokatlan utazás indítéka, mint maga kijelentette, rokoni látogatás volt. Az egész turné azonban igen látványosan alakult és egyáltalán nem magánjellegű, ha abból ítélünk, amit a zágrábi VUS írt 1975. április 2-i számában. A látogatást tulajdonképpen a fasiszta emigráció szervezte meg. A főpap ugyanis amerikai, de főként argentínai látogatása során a legszélsőségesebb emigránsok vendége volt. Találkozókat, interjúkat, díszebédeket rendeztek számára, amelyeken pohárköszöntők, beszédek hangzottak el, és az érsek azon fáradozott, hogy felélessze a különböző ellenséges körök nacionalista, soviniszta és jugoszláv ellenes hangulatát. (Folytatjuk) A ,,faarcú ember”, Raffael Jorge Videla tábornok, az argentin katonai junta vezetője Marcel flymé ии—— ■mm 4 CSKBÍTD NoC (25) Akaratom ellenére elbűvölt, magával ragadott az a lángoló gyengédség, amely őt magát valósággal újjáteremtette. Azt hittem, játszom vele, s engem ért meglepetés. Többet jelentett nekem, mintha egyszerűen megfiatalodott volna; teljesen más szerelem volt, amelyben minden újdonság és amely kétségessé tette, hogy valaha is szerettem Renée-t. Az a nyers és őszinte érzés, amelyet eddig éreztem iránta, most felszínesnek és zavarosnak, csaknem nevetségesnek tetszett; olykor úgy éreztem, szégyellem magam miatta. Sőt, bizonyos égi percben megfordult az is a fejemben: — Áldott legyen az átváltozásom, talán még csak most kezdődik igazán, és máris több, mint gondoltam. Ruháink egy széken össze voltak dobálva. Renée kinyitotta a szemét, sápadt arcába visszaáramlott a vér. Ahogyan rajongásomat figyeltem, attól féltem, szertefoszlik, mint valami ábránd, s ernyedt izmaim soha többé nem tudják megőrizni. De tartósnak bizonyult, ami újabb rajongással töltött el. Renée tekintete hosszan időzött az arcomon, tűnődő, csaknem szigorúan komoly volt. Majd újra lehúnyta a szemét, ajkát a fülemhez nyomta és halkan súgta: — Roland, én nem tudtam. Én semmit sem tudtam a szerelemről. Esküszöm. Jaj, nem, semmit, semmit, semmit. — Lehetséges volna? — motyogtam keserűen. — Roland — folytatta még mindig halk hangon —, szeretném, ha tudná, miért szeretem magát ezerszer jobban, mint mielőtt feljöttem volna ide. Amiről azt állították nekem, hogy szeretem, én mindig csak kellemetlenségnek véltem. — Ne mondjon ilyet, Renée. Ez borzasztó. — Dehogyis, nagyon szép. Ha tudná. Majd egyszer elmondom magának. Amióta ebben a lakásban laktam, most először felberregett a telefon csengője. Egyedül Antonin bácsi tudta a számomat. A készülék a szomszéd szobában volt, a válaszfal pedig vékony. Nem moccantam. Renée csodálkozott rajta. — Talán valami fontos dolog. Vegye fel, nagyon kérem. Sajnálkozva engedelmeskedtem, mégpedig szándékos lassúsággal, abban reménykedtem, a bácsi elunja. De tévedtem. Ezen az estén a világ végéig is várt volna rám. — Te vagy az, Raoul? Akarom mondani, te vagy az, Gontran? Itt a te öreg bácsikád. Amióta Chatou-ban jártál, nem adtál életjelt magadról. Aggódtam. — Tudja, nagyon sok a dolgom. A gerincesekről szóló munkám nagyon sok időmet elrabolja. — Micsoda? Vagy úgy, a gerincesek? — jutott eszébe a bácsikámnak, s hahotázott. — De csakhogy végre megvagy. Roppant örülök, kisfiam, és te is örülni fogsz. Képzeld el, ma reggel isteni ötletem támadt. Először is minden megváltozott, minden felborult. Már nincs szükség rá, hogy elcsábítsd azt a szegény kis Renée-t. — Majd később megbeszéljük. Jelen pillanatban bizonyos gerincesek alkalmazkodása izgat, az olyan fajtáké, amelyek már régen megállapodtak, például a félmajmok meg a páratlan ujjúak. Érti? — Mit halandzsázol? Miért beszélsz nekem folyton a gerincesekről? — Mert így kell lennie. Vegye csak tekintetbe a főemlősöket meg a juhféléket. Gépies gátlásokkal találjuk szembe magunkat. — Uramisten! — sóhajtott Antonin bácsi és lehalkította a hangját: — Nálad van, igaz? Ott van, ugye? Már megint felborítod minden tervem. Mindennek vége. Elkéstem, ugye? — Bizony, nagyon is. — Iszonyatos, amit csinálsz, Raoul. Szegény kicsike. Talán meg kellene látogatnom holnap, nem? — Dehogyis, eszébe ne jusson. A megjegyzésein majd gondolkodom. Jóestét, drága uram. Amikor leteszem a kagylót, egy pillanatra elnézem magam a készülék felett lógó falitükörben. Elnézem a szép szemem, minden bizonnyal ennek a javára kell írnom a Renée-ben bekövetkezett varázslatos változást meg ezt a hirtelen kiáradó életkedvet. Elég volt egy új arc, elég egy álarc. Dehát ilyen véletlen dolog a szerelem, ilyen gyökértelen, vagy pedig az arc ilyen nagyon fontos? Talán végül is Renée majd felfedezi az elbűvölő álarc mögött az egykori férfit és hamarosan már csak a szerető együvétartozás békés érzését táplálja iránta, amelyben tizenháromévi házasság alatt élt. Nem tudom, milyen elbizakodottság akadályoz meg benne, hogy ezt higgyem. Mindegy, valamit azért mégis felfedtek előtte és még ha csalódik is ábrándjában, nem volt haszontalan. De főképpen azt érzem, hogy nem beszélve az arcról, szűz területeket fedezett fel bennem, amelyekre még nem kalandoztam el, olyan újfajta érzékenységet, s új értelmet is, amely talán még kifinomultabb. Az imént olyan kölcsönös reakciók valóságát éreztem mellette, amelyeknek kiinduló és végpontja ismeretlen mélységekben lelkedzik bennem. De vajon olyan meglepő ez? Eszembe jut egy-két minapi megjegyzésem, arra vonatkozóan, milyen összefüggés van az arc és a lélek közt, valamint hogyan reagál az egyik a másikra. Ha én úgy érzem, hogy a lelkem e két tényező közti kapcsolat kifejezése, miért ne tekintenék annak azok az emberek, akik megfigyelnek? Valóban azt kell hinnem, hogy az „átlátszó arc” kifejezés nem üres metafora, mert az emberi arc valóban következtetni enged a lélekre és valamilyen egyéni törésmutató szerint visszatükrözi. A mégis mérésnek ez a formája talán egyáltalán nem illuzórikus. A nap az ég állapota szerint süt ránk: az ég vagy tiszta, felhős, vagy ködös. Ha a lélek optikájára felfigyelünk, meg is értjük. A tükörből láttam, hogy, nyílik az ajtó és Renée, vállára vetett kabátban, félénken bedugja a fejét a nyíláson. Megkérdem tőle, nyugtalan volt-e? Igennel felel. — Nem halottam a hangját. Megijedtem. Még remegtem is. Először azt gondoltam, butaság, hiszen a telefonbeszélgetésben gerincesekről volt szó. Aztán mégis is tanakodni kezdtem. Elképzeltem, amint öklére támasztja az állát, és gondolkodik. Mit csinál, Roland? — Nézem magam a tükörben. Szeretném magam olyannak látni, amelyennek maga lát. — Az lehetetlen. Én olyan mélyen belelátok a szemébe. IX. Még ha bizonyos lettem volna is benne, hogy hisz a szavaimban, akkor sem valottam volna meg Renée-nek az átváltozásomat. Egy este egy wagram sugárúti kávéházban ültem Antonin bácsival. — Most, hogy eszeveszetten szerelmed: beléd — mondta —, azt hitetsz el vele, amit csak akarsz. Miért ne mondanád meg neki az igazságot? A fejemet csóváltam. S hirtelen elpirultam. — Pedig mennyivel egyszerűbb lenne a helyzet — jegyezte meg a bácsi. — Ahelyett, hogy időt és energiát vesztegettek arra, hogy kijátsszátok egymást, szépen megbeszélhetnétek mindent és talán megoldhatnátok, hogy újra együtt élhessetek. Miért ne mondanál el neki mindent? — Nem, soha! — kiáltottam fel dühösen. A nagybácsi meglepődött, kíváncsian méregetett. (Folytatjuk)