Magyar Szó, 1978. december (35. évfolyam, 344-359. szám)
1978-12-19 / 347. szám
*3. Oldal Az élővilág titkai (21) Beszélgetéskor is folyamatosan képződnek időleges kapcsolataink. A beszéd segítségével adja át ismereteit az egyik ember a másiknak, s így nagyon lerövidül az az idő, amely a világ megértéséhez szükséges. Az írás felfedezése még tovább egyszerűsítette ezt a folyamatot, mert a személyes kontaktus feleslegessé vált, a felhalmozott ismeretanyag hoszszú ideig tárolható, s nemcsak egyik ember a másiknak, hanem egyik nemzedék egy későbbinek is át tudja adni ismereteit. " KÉSLEKEDÉS HALÁLT JELENT Mintegy három évezreddel ezelőtt a Peloponnészoszi-félszigetet, a mai Görögország legdélibb részét az erős és harcias spártai állam uralta. Mikor a királyi trónt a még nagyon fiatal Charilaosz örökölte, az országot nagybátyja és gyámja, Lükurgosz vezette. A magas méltóság gyakorlása közben Lükurgosz sok ellenséget szerzett magának, végül el is kellett hagynia Spártát. A száműzetés évei alatt utazgatott és elmélkedett. Lükurgosz beutazta Kisázsiát és Egyiptomot, járt Krétán, s új törvénytervezettel tért vissza hazájába, melyet ott el is fogadtak. Eszerint Spártában a királyi hatalom öröklődik, az országot egyszerre két király kormányozza, s őket a 28 tagú véneik illamiácsa támogatja. A legfontosabb kérdéseket népgyűléseken kell megvitatni, ahol minden 30 évet betölött polgár élhet szavazati jogával. Lükurgosz törvényei az ország minden polgára számára vagyoni egyenlőséget és sok más demokratikus újítást hirdettek. A legenda szerint Lükurgosz megfestette a spártaiakat, hogy a törvényeket nem változtatják meg távollétében, s új utazásra indult, amelynek során éhhalállal elpusztította magát, majd parancsára testét elégették, és hamvait a tengerbe szórták; másként a spártaiak — tetemét Spártába szállítva — ünnepélyesen tett esküjük alól feloldhatták volna magukat. Lükurgosz törvényei szigorúan, a legapróbb részletességgel szabályozták a spártai polgárok életmódját. Korlátozták a magántulajdont, kötelezték az ország polgárait, hogy egészséges és mértéktartó életet éljenek. A spártaiak a halálukig katonakötelesek maradtak, aktívan részt vettekállamuk minden háborújában, nem volt joguk jelentősebb figyelmet szentelni magánéletüknek, csak szisszíciumokban (nyilvános étkezőkben) ebédelhettek. Gyermekeik hétéves koruktól állami iskolában, tapasztalt nevelők keze alatt nevelkedtek. A spártai nevelés szigorúsága szólásmondássá is vált. Lükurgosz valószínűleg nemcsak megalakította és megalapozta neveléselméletét, hanem ügyesen propagálta is eszméit. A monda szerint egyszer elszedett egy nőstény kutyától két kölyköt, és egy mély gödörbe rakta őket, ahová ember nem tette be a lábát, s a vizet és az ennivalót kötélen engedték le nekik. Ugyanennek a kutyának a másik két kölykét Lükurgosz hagyta szabadon növekedni, emberekkel és állatokkal érintkezni. Amikor a kutyakölykök felnőttek, nagy tömeg jelenlétében egy érdekes kísérletet végezett: nyulat engedett el a kutyák szeme láttára. Az történt, amit Lükurgosz várt. A szabadon felnőtt kutyák a nyúl után vetették magukat, utolérték és megfojtották. A gödörben felnövekedett állatok egész másként viselkedtek és elszaladtak. Ha ez a kísérlet valóban megtörtént, akkor Lükurgoszt kell a kísérleti pedagógia megalapítójának tartanunk. Lükurgosznak voltak követői. A tudósok és a pedagógusok már régen megfigyelték, hogy a gyermek első évei mennyire fontosak a leendő felnőtt személyiségének alakulásában. Vannak Lükurgosz hívei napjainkban is, de egyetlen mai ország sem kockáztatta meg a kisgyermekek kötelező állami nevelését törvényesíteni. Minden szülő szereti gyermekét, igyekszik megóvni az élet nehézségeitől, a veszélyektől és a szerencsétlenségektől, a betegségektől és a kimerült segítőt! A gyermek szeretete olyan természetes, olyan érthető érzés, hogy egyszerűen nem tudunk máskénnt viselkedni. Csak az a szomorú, hogy eközben sokan és gyakran túllőnek a célon, s ezzel jóvátehetetlen kárt okoznak a számukra legdrágább kincsnek. Kísérletekkel kimutatták, hogy azok a patkányok, amelyek születésük utáni első napokban, mechanikailag és elektromosan ingereltek vagy periodikusan lehűtöttek, felnőtt korukban jobban bírták az éhezést, a vízhiányt vagy a hideget. Az állattenyésztők is tudják, hogy a haszonállatok kölykeinek számos életműködését befolyásolni lehet. A gyakorlatban elterjedt módszer, hogy az újszülött borjút, bárányt vagy kecskegidát alacsony hőmérsékletű helyre teszik, mert ennek következtében stabilabb lesz a hőszabályozásuk, és felnőtt korukban jobban bírják a hideget. Mi, természetesen, az efféle „kínzásoktól” megóvjuk gyermekeinket. De nemcsak hogy nem eddzük, hanem néha még meg is akadályozzuk őket abban, hogy tapasztalatot szerezzenek, s nem kapnak lehetőséget még arra sem, hogy az élet legkisebb nehézségeivel megbirkózzanak. A gyermeket rendszerint mindentől óvják, s azt hangoztatják, hogy majd megtanul mindent a maga idejében, amikor felnő és megjön az esze. Pedig ez valójában szörnyűség. Számon kell kérni: Emberek! Nagymamák és nagyapák! Szülők! Mit csináltok gyermekeitekkel? Miért akadályozzátok meg, hogy egészségesen fejlődjenek? S ez nem megalapozatlan aggodalom. Arról van szó, hogy minden készség kialakulásának megvan a maga szigorúan meghatározott ideje, amikor a legkönnyebben lehet birtokába jutni, s gyakran megesik, hogy más időpontban egyáltalán nem lehet elsajátítani. az Állatok viselkedése . Az állatok fejlődéséről sok ismeret halmozódott fel. Az alacsonyabb és magasabb rendű állatok kicsinyei egyaránt nagyon pontos és részletes viselkedési programmal születnek. Enélkül egyszerűen nem is létezhetnének. Valamennyi emlős kicsinye tud szopni, a fészkelő madarak fiókái pedig szélesre tátják a szájukat, hogy szüleik etetni tudják őket. A kiskacsák, a kislibák, a kiscsirkék és sok patás állat utódai születésüktől kezdve követik anyjukat, veszély esetén pedig mindannyian el tudnak rejtőzni. Ezek a bonyolult viselkedésminták nem maguktól jönnek létre, hanem meghatározott ingerek váltják ki őket. A macskafélék (oroszlán, tigris macska stb.) és a kutyafélék (kutya, farkas, róka stb.) kicsinyei akkor szopnak, ha pofájuk az anyai test szőréhez ér (és nincsenek jóllakva). A patások ivadékai pedig akkor emelik fel a fejüket és kezdenek szopni, ha az anyaállat a kölykök fölé áll. A fészek bejáratának elsötétülése vagy a fészek gyenge megrázkódása a fiókák táplálkozási reakcióját váltja ki. A szülők vészkiáltására a kicsinyek elrejtőznek. Az evolúció során minden állatfajnak részletes viselkedési programja fejlődött ki, de ezek nem terjednek ki minden összefüggésre. Például az argali juh bárányának viselkedési programjában benne van, hogy egy bizonyos fejlődési szakaszban látott mozgó tárgyat követnie kell, de hiányzik belőle az az utasítás, hogy mi után kell futnia. Ha a program minden részletében szigorúan rögzített lenne, a további evolúció lehetetlen volna. Képzeljünk el például egy olyan helyzetet, hogy az argali juh sikeres mutáción ment át, megváltozott egész testén vagy annak csupán egy részén a szőrzet színe, a szőr hosszúsága vagy az állat nagysága.. Az ilyen megváltozott tulajdonságú anyát az újszülött bárányok nem követnék, magukra maradnának és elpusztulnának, ha csak a mutáció előtti tulajdonságú felnőtt egyedek váltanák ki belőlük a követési reakciót. A hasznos új tulajdonság tehát nem adódna át a következő nemzedéknek. Hermann HesseШ Шат INDIAI KÖLTEMÉNY. (9) „Milyen süket és eltompult voltam!”*— gondolta az immár sietve tovavándorló. „Ha valaki egy írást olvas, melynek meg akarja keresni az értelmét, akkor nem veti meg a jeleket és betűiket, és nem nevezi azokat csalásnak, véletlennek és értéktelen héjnak, hanem olvassa azokat, tanulmányozza és szereti azokat betűről betűre. Én pedig, aki a világ könyvét, és saját lényem könyvét akartam olvasni, egy előre sejtett értelem kedvéért a jelenségek világát csalásnak neveztem, szemeim és nyelvem véletlen és értéktelen jelenségeknek nevezték ezeket. Nem, ez már a múlté, felébredtem, ténylegesen felébredtem, és először ma megszülettem.” Míg ezeket gondolta, Sziddhárta másodszor is megállt, hirtelen, mintha elővette az úton egy kígyó feküdt volna. Mivel ez is hirtelen lett világos számára, ő, aki valóban olyan volt, mint aki most ébredt, vagy mint egy újszülött, életét újra, és teljesen élőből kellett kezdenie. Amint ezen a reggelen Jethavana ligetét, annak a Fenségesnek a ligetét elhagyta, már felébredve, már útban önmagához, az volt a szándéka — és ez számára természetesnek és magától értetődőnek tűnt —, hogy aszkétaságának évei után visszatér hazájába és atyához. Most azonban, csak ebben a pillanatban, amikor megállt, mintha egy kígyó feküdt volna az útjában, most ébredt erre a belátásra: „Nem vagyok már többé az, aki voltam, nem vagyok többé aszkéta, nem vagyok többé pap, nem vagyok többé brahmán. Mit csináljak odahaza atyám mellett? Tanuljak? Áldozatot mutassak be? Ápoljam az elmélyedést? Mindez a múlté, ezek mind nem tartoznak már az én utamhoz.” Sziddhárta mozdulatlanul megállt, és egy pillanatra, egy lélegzetvételnyi időre szíve megdermedt, érezte azt mellében megdermedni, mint egy kis állatot, egy madarat vagy egy nyulat, amint rádöbbent, hogy milyen egyedül van. Éveken át hontalan volt, és nem érezte azt. Most érezte. Még mindig, a legtávolabbi elmélyedésében is, atyjának fia volt, brahmán volt, magas pozíciójú, a szellem embere. Most már csak Sziddhárta volt, a felébredett, semmi más. Mélyen szívta be a lélegzetet, egy pillanatra megdermedt, és iszonyat fogta el. Senki sem volt oly egyedül, mint ő. Nem egy nemes, aki a nemesekhez, nem egy kézműves, aki a kézművesekhez tartozna és azoknál találna oltalomra, azok életében osztozna, nyelvüket beszélné. Nem brahmán, hogy azokhoz tartozna, és velük élne, nem aszkéta, aki a sámánok között találna oltalmat, és a legelveszettebb remete sem volt egymagában, egyedül az erdőben, őt is körülölelte a valahová tartozás, egy rendhez tartozott, mely az ő hazája volt. Govinda szerzetes lett, és ezer szerzetes lett a testvére, akik az ő ruháját hordták, azt hitték, amit ő, az ő nyelvét beszélték. Ő azonban, Sziddhárta, hova tartozott? Kinek az életében osztozhatna? Kinek a nyelvét beszélné? Ebből a pillanatból, melyben a körülötte levő világ varázsa szertefoszlott, melyben olyan egyedül állt, mint egy csillag az égen, a hidegség és csüggedés e pillanatából úgy merült fel Sziddhárta, hogy inkább én volt, mint azelőtt, keményebbre gyúrva. Érezte: ez volt az ébredés utolsó iszonyata, születés utolsó görcse. És csakhamar útnak eredt, gyorsan és türelmetlenül kezdett menni, többé már nem hazafelé, nem atyjához, nem visszafelé. MÁSODIK RÉSZ Kamala Sziddhárta, útjának minden lépésénél valami újat tanult, mivel a világ átváltozott, és az ő szíve el volt bűvölve. Látta a napot felemelkedni az erdős hegyek fölé, és a távoli tengerpart pálmái fölött lenyugodni. Éjszakánként látta az égen a csillagok rendjét, és a holdsarlót, amint csónakként úszott a kékségben. Látott fákat, csillagokat, állatokat, felhőket, szivárványt, sziklákat, növényeket, virágokat, patakot és folyót, harmatcsillogást a reggeli bozóton, távoli hegyeket kéken és sápadtan, madarak énekeltek és méhek, a szél ezüstösen fújt a rizsföldeken. Mindez ezerfélén és tarkán mindig ott volt, a nap és a hold mindig megjelent, a folyók mindig zúgtak, és zümmögtek a méhek, de eddig Sziddhárta számára mindez nem létezett, mint egy csalóka és éterikus fátyollal szemén, bizalmatlansággal szemlélte mindezt, arra beállítva, megsemmisítve és áthatva attól a gondolattól, hogy ez itt nem lényeges, a lényeg az érzékelhetőn túl van. Most azonban itt időzött, megszabadított szeme látta és felismerte az érzékelhetőt, hazát keresett ebben a világban, nem a lényeget kereste, célja nem a túllévőkben volt. Szép volt a világ, ha az ember szemlélte csak úgy, keresés nélkül, egyszerűen, gyermekeim. Szép volt a hold és a csillagos ég, szép volt a patak és a part, erdő és szikla, a kecsike és az aranyos világítóbogár, a virág és a pillangó. Szép és kedves volt ez, így barangolni a világban, ilyen gyermekeim, ilyen éberen, ilyen nyitottan mindarra, ami jöhet, bizalmatlanság nélkül. Másként tüzelt a nap a fejére, másként hűtött az árnyas erdő, más íze volt a patak és a ciszterna vizének, a töknek és a banánnak. Rövidek voltak a nappalok, rövidek az éjszakák, gyorsan repültek tova az órák, mint a vitorlák a tengeren, a vitorlák alatt a kincsekkel, örömmel terhes hajó. Sziddhárta egy majom csapatot látott vándorolni a magas erdőboltozatban, magasan az ágak között, és egy vad, mohó zsivajt hallott. Egy kost látott, amint követte a juhot és meghágta. Egy nádas tóban csukát látott, amint esti éhségében vadászott; a fiatal halak csapata ijedten, csapkodva és villogva szökkent ki előle a vízből, erő és szenvedély áradt súlyosan a rohanó vízörvényből, melyet a féktelen vadász húzott maga után. Ezek a dolgok mindig is voltak, és ő nem látta őket, nem volt jelen bennük, most azonban jelen volt, hozzájuk tartozott. Szemén fény futott át, meg árnyék, a szívén a hold és a csillagok. Sziddhárta visszaemlékezett útközben mindarra, amiket Jetavana kertjében átélt, a tanításra, amit ott hallott, az isteni Megvilágosodottra, búcsújára Govindától, a Fenségessel folytatott beszélgetésre. Visszaemlékezett saját, a Fenségeshez intézett szavaira, emlékezett minden szóra, és eltöltötte bensejét a csodálkozás, mivel ő ott, akkor olyan dolgokat mondott, amiket tulajdonképpen akkor még egyáltalán nem is tudott. Amit Gotamának mondott, hogy az ő Megvilágosodott értéke és titka nem a tanítás, hanem az, ami kimondhatatlan és nem tanítható, amit ő egykor, megvilágosodásának órájában átélt— éppen ez volt az, aminek átélésére most útrakelt, aminek átélését most megkezdte. „ (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ Kedd, 1978. dec. 19. (Folytatjuk)