Magyar Szó, 1978. december (35. évfolyam, 344-359. szám)

1978-12-19 / 347. szám

*3. Oldal Az élővilág titkai (21) Beszélgetéskor is folyamatosan kép­ződnek időleges kapcsolataink. A be­széd segítségével adja át ismereteit az egyik ember a másiknak, s így na­gyon lerövidül az az idő, amely a vi­lág megértéséhez szükséges. Az írás felfedezése még tovább egyszerűsítette ezt a folyamatot, mert a személyes kontaktus feleslegessé vált, a felhalmozott ismeretanyag hosz­­szú ideig tárolható, s nemcsak egyik ember a másiknak, hanem egyik nem­zedék egy későbbinek is át tudja adni ismereteit. "­ KÉSLEKEDÉS HALÁLT JELENT Mintegy három évezreddel ezelőtt a Peloponnészoszi-félszigetet, a mai Görögország legdélibb részét az erős és harcias spártai állam uralta. Mikor a királyi trónt a még nagyon fiatal Chari­laosz örökölte, az országot nagybátyja és gyámja, Lükurgosz vezette. A ma­gas méltóság gyakorlása közben Lü­kurgosz sok ellenséget szerzett magá­nak, végül el is kellett hagynia Spár­­tát. A száműzetés évei alatt utazgatott és elmélkedett. Lükurgosz beutazta Kisázsiát és Egyiptomot, járt Krétán, s új törvénytervezettel tért vissza ha­zájába, melyet ott el is fogadtak. Eszerint Spártában a királyi hatalom öröklődik, az országot egyszerre két király kormányozza, s őket a 28 tagú vé­neik illamiácsa támogatja. A legfontosabb kérdéseket népgyűléseken kell megvi­tatni, ahol minden 30 évet betölött polgár élhet szavazati jogával. Lükur­gosz törvényei az ország minden polgá­ra számára vagyoni egyenlőséget és sok más demokratikus újítást hirdet­tek. A legenda szerint Lükurgosz meg­festette a spártaiakat, hogy a törvé­nyeket nem változtatják meg távollé­t­ében, s új utazásra indult, amelynek során éhhalállal elpusztította magát, majd parancsára testét elégették, és hamvait a tengerbe szórták; másként a spártaiak — tetemét Spártába szál­lítva — ünnepélyesen tett esküjük alól feloldhatták volna magukat. Lükurgosz törvényei szigorúan, a legapróbb részletességgel szabályozták a spártai polgárok életmódját. Korlá­tozták a magántulajdont, kötelezték az ország polgárait, hogy egészséges és mértéktartó életet éljenek. A spártaiak a halálukig katonakötelesek maradtak, aktívan részt vettek­­államuk minden háborújában, nem vo­lt joguk jelentő­sebb figyelmet szentelni magánéletük­nek, csak szisszíciumokban (nyilvános étkezőkben) ebédelhettek. Gyermekeik hétéves koruktól állami iskolában, ta­pasztalt nevelők keze alatt nevelked­tek. A spártai nevelés szigorúsága szó­lásmondássá is vált. Lükurgosz valószínűleg nemcsak megalakította és megalapozta nevelés­­elméletét, hanem ügyesen propagálta is eszméit. A monda szerint egyszer elszedett egy nőstény kutyától két kölyköt, és egy mély gödörbe rakta őket, ahová ember nem tette be a lábát, s a vizet és az ennivalót kötélen enged­ték le nekik. Ugyanennek a kutyának a másik két kölykét Lükurgosz hagyta szabadon növekedni, emberekkel és ál­latokkal érintkezni. Amikor a kutya­­kölykök felnőttek, nagy tömeg jelen­létében egy érdekes kísérletet végezett: nyulat engedett el a kutyák szeme lát­­­tára. Az történt, amit Lükurgosz várt. A szabadon felnőtt kutyák a nyúl után vetették magukat, utolérték és megfojtották. A gödörben felnöveke­dett állatok egész másként viselkedtek és elszaladtak. Ha ez a kísérlet való­ban megtörtént, akkor Lükurgoszt kell a kísérleti pedagógia megalapítójának tartanunk. Lükurgosznak voltak követői. A tudósok és a pedagógusok már régen megfigyelték, hogy a gyermek első évei mennyire fontosak a leendő felnőtt személyiségének alakulásában. Vannak Lükurgosz hívei napjainkban is, de egyetlen mai ország sem koc­káztatta meg a kisgyermekek kötelező állami nevelését törvényesíteni. Minden szülő szereti gyermekét, igyekszik megóvni az élet nehézségei­től, a veszélyektől és a szerencsétlen­ségektől, a betegségektől és a kimerült segítőt! A gyermek szeretete olyan természetes, olyan érthető érzés, hogy egyszerűen nem tudunk máskénnt visel­kedni. Csak az a szomorú, hogy eköz­ben sokan és gyakran túllőnek a cé­lon, s ezzel jóvátehetetlen kárt okoz­nak a számukra legdrágább kincsnek. Kísérletekkel kimutatták, hogy azok a patkányok, amelyek születésük utá­ni első napokban, mechanikailag és elektromosan ingereltek vagy perio­dikusan lehűtöttek, felnőtt korukban jobban bírták az éhezést, a vízhiányt vagy a hideget. Az állattenyésztők is tudják, hogy a haszonállatok kölykei­­nek számos életműködését befolyásolni lehet. A gyakorlatban elterjedt mód­szer, hogy az újszülött borjút, bárányt vagy kecskegidát alacsony hőmérsék­letű helyre teszik, mert ennek követ­keztében stabilabb lesz a hőszabályo­zásuk, és felnőtt korukban jobban bír­ják a hideget. Mi, természetesen, az efféle „kínzá­soktól” megóvjuk gyermekeinket. De nemcsak hogy nem eddzük, hanem néha még meg is akadályozzuk őket abban, hogy tapasztalatot szerezzenek, s nem kapnak lehetőséget még arra sem, hogy az élet legkisebb nehézsé­geivel megbirkózzanak. A gyermeket rendszerint mindentől óvják, s azt han­goztatják, hogy majd megtanul min­dent a maga idejében, amikor felnő és megjön az esze. Pedig ez valójában szörnyűség. Számon kell kérni: Embe­rek! Nagymamák és nagyapák! Szü­lők! Mit csináltok gyermekeitekkel? Miért akadályozzátok meg, hogy egész­ségesen fejlődjenek? S ez nem megalapozatlan aggoda­lom. Arról van szó, hogy minden kész­ség kialakulásának megvan a maga szigorúan meghatározott ideje, amikor a legkönnyebben lehet birtokába jutni, s gyakran megesik, hogy más időpont­ban egyáltalán nem lehet elsajátítani. az Állatok viselkedése . Az állatok fejlődéséről sok ismeret halmozódott fel. Az alacsonyabb és ma­gasabb rendű állatok kicsinyei egy­aránt nagyon pontos és részletes vi­selkedési programmal születnek. Enél­kül egyszerűen nem is létezhetnének. Valamennyi emlős kicsinye tud szopni, a fészkelő madarak fiókái pedig szé­lesre tátják a szájukat, hogy szüleik etetni tudják őket. A kiskacsák, a kis­libák, a kiscsirkék és sok patás állat utódai születésüktől kezdve követik anyjukat, veszély esetén pedig mind­annyian el tudnak rejtőzni. Ezek a bonyolult viselkedésminták nem maguktól jönnek létre, hanem meghatározott ingerek váltják ki őket. A macskafélék (oroszlán, tigris macska stb.) és a kutyafélék (kutya, farkas, róka stb.) kicsinyei akkor szopnak, ha pofájuk az anyai test szőréhez ér (és nincsenek jóllakva). A patások ivadé­kai pedig akkor emelik fel a fejüket és kezdenek szopni, ha az anyaállat a kölykök fölé áll. A fészek bejáratának elsötétülése vagy a fészek gyenge meg­rázkódása a fiókák táplálkozási reak­cióját váltja ki. A szülők vészkiáltá­sára a kicsinyek elrejtőznek. Az evolúció során minden állatfaj­nak részletes viselkedési programja fejlődött ki, de ezek nem terjednek ki minden összefüggésre. Például az ar­gali juh bárányának viselkedési prog­ramjában benne van, hogy egy bizo­nyos fejlődési szakaszban látott mozgó tárgyat követnie kell, de hiányzik be­lőle az az utasítás, hogy mi után kell futnia. Ha a program minden részle­tében szigorúan rögzített lenne, a to­vábbi evolúció lehetetlen volna. Képzeljünk el például egy olyan helyzetet, hogy az argali juh sikeres mutáción ment át, megváltozott egész testén vagy annak csupán egy részén a szőrzet színe, a szőr hosszúsága vagy az állat nagysága.. Az ilyen megválto­zott tulajdonságú anyát az újszülött bárányok nem követnék, magukra ma­radnának és elpusztulnának, ha csak a mutáció előtti tulajdonságú felnőtt egyedek váltanák ki belőlük a követési reakciót. A hasznos új tulajdonság te­hát nem adódna át a következő nem­zedéknek. Hermann HesseШ Шат INDIAI KÖLTEMÉNY. (9) „Milyen süket és eltompult voltam!”­­*— gondolta az immár sietve tovaván­­dorló. „Ha valaki egy írást olvas, mely­nek meg a­karja keresni az értelmét, akkor nem veti meg a jeleket és be­tűiket, és nem nevezi azokat csalásnak, véletlennek és értéktelen héjnak, ha­nem olvassa azokat, tanulmányozza és szereti azokat betűről betűre. Én pedig, aki a világ könyvét, és saját lé­nyem könyvét akartam olvasni, egy előre sejtett értelem kedvéért a jelen­ségek világát csalásnak neveztem, szemeim és nyelvem véletlen és érték­telen jelenségeknek nevezték ezeket. Nem, ez már a múlté, felébredtem, ténylegesen felébredtem, és először ma megszülettem.” Míg ezeket gondolta, Sziddhárta másodszor is megállt, hirtelen, mintha elővette az úton egy kígyó feküdt vol­na. Mivel ez is hirtelen lett világos számára, ő, aki valóban olyan volt, mint a­ki most ébredt, vagy mint egy újszülött, életét újra, és teljesen élőb­­ől kellett kezdenie. Amint ezen a reg­gelen Jethavana ligetét, annak a Fen­ségesnek a ligetét elhagyta, már fel­ébredve, már útban önmagához, az volt a szándéka —­ és ez számára természe­tesnek és magától értetődőnek tűnt —, hogy aszkétaságának évei után vissza­tér hazájába és atyához. Most azonban, csak ebben a pillanatban, amikor meg­állt, mintha egy kígyó feküdt volna az útjában, most ébredt erre a belá­tásra: „Nem vagyok már többé az, aki voltam, nem vagyok többé aszkéta, nem vagyok többé pap, nem vagyok többé brahmán. Mit csináljak odahaza atyám mellett? Tanuljak? Áldozatot mutassak be? Ápoljam az elmélyedést? Mindez a múlté, ezek mind nem tartoz­nak már az én utamhoz.” Sziddhárta mozdulatlanul megállt, és egy pillanatra, egy lélegzetvétel­nyi időre szíve megdermedt, érezte azt mellében megdermedni, mint egy kis állatot, egy madarat vagy egy nyulat, amint rádöbbent, hogy milyen egyedül van. Éveken át hontalan volt, és nem érezte azt. Most érezte. Még mindig, a legtávolabbi elmélyedésében is, atyjának fia volt, brahmán volt, magas pozíciójú, a szellem embere. Most már csak Sziddhárta volt, a fel­ébredett, semmi más. Mélyen szívta be a lélegzetet, egy pillanatra meg­dermedt, és iszonyat fogta el. Senki sem volt oly egyedül, mint ő. Nem egy nemes, aki a nemesekhez, nem egy kézműves, aki a kézművesekhez tartozna és azoknál találna oltalomra, azok életében osztozna, nyelvüket be­szélné. Nem brahmán, hogy azokhoz tartozna, és velük élne, nem aszkéta, aki a sámánok között találna oltalmat, és a legelveszettebb remete sem volt egymagában, egyedül az erdőben, őt is körülölelte a valahová tartozás, egy rendhez tartozott, mely az ő hazája volt. Govinda szerzetes lett, és ezer szerzetes lett a testvére, akik az ő ruháját hordták, azt hitték, amit ő, az ő nyelvét beszélték. Ő azonban, Sziddhárta, hova tartozott? Kinek az életében osztozhatna? Kinek a nyelvét beszélné? Ebből a pillanatból, melyben a kö­rülötte levő világ varázsa szertefosz­lott, melyben olyan egyedül állt, mint egy csillag az égen, a hidegség és csüg­­gedés e pillanatából úgy merült fel Sziddhárta, hogy inkább én volt, mint azelőtt, keményebbre gyúrva. Érezte: ez volt az ébredés utolsó iszonyata, születés utolsó görcse. És csakhamar útnak eredt, gyorsan és türelmetlenül kezdett menni, többé már nem haza­felé, nem atyjához, nem visszafelé. MÁSODIK RÉSZ Kamala Sziddhárta, útjának minden lépésé­nél valami újat tanult, mivel a világ átváltozott, és az ő szíve el volt bűvöl­ve. Látta a napot felemelkedni az erdős hegyek fölé, és a távoli tengerpart pál­mái fölött lenyugodni. Éjszakánként látta az égen a csillagok rendjét, és a holdsarlót, amint csónakként úszott a kékségben. Látott fákat, csillagokat, állatokat, felhőket, szivárványt, szik­lákat, növényeket, virágokat, patakot és folyót, harmatcsillogást a reggeli bozóton, távoli hegyeket kéken és sá­padtan, madarak énekeltek és méhek, a szél ezüstösen fújt a rizsföldeken. Mindez ezerfélén és tarkán mindig ott volt, a nap és a hold mindig megjelent, a folyók mindig zúgtak, és zümmögtek a méhek, de eddig Sziddhárta számá­ra mindez nem létezett, mint egy csa­lóka és éterikus fátyollal szemén, bi­zalmatlansággal szemlélte mindezt, arra beállítva, megsemmisítve és áthatva attól a gondolattól, hogy ez itt nem lényeges, a lényeg az érzékelhetőn túl van. Most azonban itt időzött, meg­szabadított szeme látta és felismerte az érzékelhetőt, hazát keresett ebben a világban, nem a lényeget kereste, célja nem a túllévőkben volt. Szép volt a világ, ha az ember szemlélte csa­k úgy, keresés nélkül, egyszerűen, gyermekeim. Szép volt a hold és a csillagos ég, szép volt a patak és a part, erdő és szikla, a kecsike és az aranyos világítóbogár, a virág és a pillangó. Szép és kedves volt ez, így barangolni a világban, ilyen gyermekeim, ilyen éberen, ilyen nyitottan mindarra, ami jöhet, bizalmatlanság nélkül. Másként tüzelt a nap a fejére, másként hűtött az árnyas erdő, más íze volt a patak és a ciszterna vizének, a töknek és a banánnak. Rövidek voltak a nappalok, rövidek az éjszakák, gyorsan repültek tova az órák, mint a vitorlák a tenge­ren, a vitorlák alatt a kincsekkel, öröm­mel terhes hajó. Sziddhárta egy majom csapatot látott vándorolni a magas erdőboltozatban, magasan az ágak kö­zött, és egy vad, mohó zsivajt hallott. Egy kost látott, amint követte a juhot és meghágta. Egy nádas tóban csukát látott, amint esti éhségében vadászott; a fiatal halak csapata ijedten, csapkod­va és villogva szökkent ki előle a víz­ből, erő és szenvedély áradt súlyosan a rohanó vízörvényből, melyet a fék­telen vadász húzott maga után. Ezek a dolgok mindig is voltak, és ő nem látta őket, nem volt jelen ben­nük, most azonban jelen volt, hozzájuk tartozott. Szemén fény futott át, meg árnyék, a szívén a hold és a csillagok. Sziddhárta visszaemlékezett útköz­ben mindarra, amiket Jetavana kert­jében átélt, a tanításra, amit ott hal­lott, az isteni Megvilágosodottra, bú­csújára Govindától, a Fenségessel foly­tatott beszélgetésre. Visszaemlékezett saját, a Fenségeshez intézett szava­ira, emlékezett minden szóra, és eltöl­­tötte bensejét a csodálkozás, mivel ő ott, akkor olyan dolgokat mondott, amiket tulajdonképpen akkor még egyáltalán nem­ is tudott. Amit Gota­­mának mondott, hogy az ő Megvilágo­sodott értéke és titka nem a tanítás, hanem az, ami kimondhatatlan és nem tanítható, amit ő egykor, megvilágo­sodásának órájában átélt­­— éppen ez volt az, aminek­ átélésére most útra­kelt, aminek átélését most megkezdte. „ (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ Kedd, 1978. dec. 19. (Folytatjuk)

Next