Magyar Szó, 1980. január (37. évfolyam, 1-29. szám)
1980-01-14 / 12. szám
. jf SZORKSČI ♦ ^ t !♦ ^ % ♦ ■ ♦ (z) Griša beszámolt arról, hogy az utóbbi időben a fasiszták többször betörtek Belogište Stari Banovciról, házikutatásokat végeztek, s több embert letartóztattak, és elhurcoltak. Ez aztán gyanút keltett bennük. A helybeliek arra gyanakodtak, hogy közülük valaki kapcsolatban áll az ellenséggel és jelentéseket tesz neki. Feltűnt ugyanis, hogy leginkább a partizánok házain ütöttek rajta, vagy a helybeli népfelszabadító bizottság tagjainak házait kutatták át, így aztán attól lehetett tartani, hogy a partizánok öntödéje is veszélybe kerül, bármennyire titkolták is. — Véleményem szerint — mondta Griša — Blaža, a banovci csendőr szervezi meg ezeket a fasiszta támadásokat. Ő lehetett a tettes, meg kellene tőle szabadulnunk. — Elvtársiak — javasolta Jordán — szerintem meg kell ölni ezt a gonosztevőt. Azt hiszem, a csoportnak sikerül félretenni az útból Blaza csendőrt. — Úgy van, meg kell ölni — kezdte Gvozden. — Blaza a felelős azoknak az elvtársainknak a haláláért, akiket Bariban kivégeztek. Ez a gonosztevő csakugyan rászolgált a halálra. Emlékeztek a fekete Beliére, a rettenthetetlen harcosra? Bárhová is kellett menni, az első volt, bármire volt is szüksége a mozgalomnak, ő adott elsőként. Ezt a harcost is Bariban ölték meg. És ennek is Blaža az oka. Aztán Milan Gálié, akit Galinnak hívtak! Milyen jó harcos, jó elvtárs volt ő is. Galin és társai mindenütt feltűntek, harcoltak, de tanultak is. Főként a nemzeti és a parasztkérdés foglalkoztatta őket. Erejük és szellemük is nagy volt. S mi lett Galinból? Neki is Blaža lett a veszte. Ezután újra Griša vette át a szót. Cveto Brusa elvársról, egy csöndes, visszavonult bérmunkásról beszélt. Crejo megingathatatlan pártharcos, bátor harcos volt. Elfogták a fasiszták. Később kitudódott, hogy hiába verték, kínozták, hiába törték el a gerincét, nem tudták szóra bírni, senkit sem árult el. Maguk a fasiszták mondták, hogy ilyen kemény harcossal még nem volt dolguk. Cvejo haláláért is Blaža felel. — És a többi elvtárs — vette át a szót Jordan —, Kuzman Rašić és Laza Nenadovic is az életével fizetett. Vagy azok, akiket Vukovarra hurcoltak és kivégeztek: Živan Mazanjin, Slavko Nebrigic, Milan Romic a fiával, meg az öreg Đoka Stojić! Blaža árulta el és veszejtette el őket is. S hányan lehetnek olyanok, akikről nem is tudunk! Ding nem tudta hirtelen eldönteni, hogy milyen módon végezzenek ezzel a gonosztevővel. Meg kellett bosszulni az elesett bajtársakat, s egyúttal meg kellett szabadítani a csendőr, valamint a bandája és az usztasák veszélyétől a helegiai lakosságot. Sosem lehetett tudni ugyanis, hogy mikor törnek rá a falura, mikor verik meg, hurcolják börtönbe az embereket, mikor kínozzák meg őket. Először arra gondolt, hogy a diverzánsok csandát állítanak neki, elfogják és megölik. Csakhogy ez a módszer nagyon veszélyes volt a faluban, magával vonhatta volna a fasiszták bosszúállását. Végül is Ding egy javaslattal állt elő: — Küldjünk neki egy csomagot, mondjuk egy könyvet, s robbanóanyagot helyezünk el benne. Az ötlet mindenkinek tetszett, kivéve Jordánt. Ő kételkedett az akció sikerében. — Te, öregem — fordult hozzá Gvozden —, te még nem tudod, mit jelent diverzánsnak lenni. Stevan Ćirković a járás egyik műszaki vezetője is bekapcsolódott a beszélgetésbe: — A napokban azt hallottam, hogy Blaža születésnapja közeleg és nagy ünnepségre készülődnek. Akkora ünnepséget rendez, mint egy király. Hát kaphat tőlünk is egy ajándékot születésnapjára! Ezt az ötletet is elfogadta a társaság. Gvozden magára vállalta a könyvek megszerzését: — Két könyvet szerzek. Először elküldünk neki egyet bomba nélkül, nehogy gyanút fogjon. A másik könyv biztos nem fog neki feltűnni. Éppen úgy meg fog neki örülni, mint az előzőnek. A csoport tagjainak ez a javaslat is tetszett. Az akció végrehajtásának előkészületei Branko Radinovic szőlőjében folytak Belegiš közvetlen közelében a Duna partján. A diverzánsok jobbkeze Stevan Ćirković Cira lett, a propagandaanyag és a napi hírek terjesztésének járási főnöke. ELKÉSZÜLT A CSOMAG Ding még aznap nekilátott a munkának. Azt tanácsolták ugyan neki, hogy vegyen magának valakit segítségül a diverzánsok csoportjából, de azt válaszolta, hogy a feladat végrehajtását egyedül vállalja Stevan Cirkovic segítségével. Másnap nekifogtak. — Ciro — mondta Ding —, mi ketten fogjuk elvégezni ezt a feladatot. — Csak mondd, mit kell csinálnom — válaszolta Ciro. — Ma kipróbáljuk a robbanóanyagot. Ellenőrzésre szükség van. — Állok rendelkezésedre! — Ciro, te mától kezdve a diverzánsok közé tartozol, át kell esned a tűzkeresztségen. Meg kell gyújtanod a gyújtózsinórt és fel kell robbantanod a robbanóanyagot. Olyan ez, mintha kézigránátot dobnál. — Nem értek én az ilyesmihez — szabadkozott Ciro. — Na, majd én megmagyarázom, hogy kell csinálni. Csak arra vigyázz, hogy magadban kárt ne tegyél. — Hát ha tényleg ez a tűzkeresztség egy diverzáns harcosnak, akkor mondjad, mit kell tennem — adta meg magát Cirkovic. — Ha rám hallgatsz, a hajad szála se görbülhet meg — biztatta Ding. — Azért meg kell mondanom, hogy soha az életben nem bántam robbanóanyaggal, s hogy egyáltalán nem tetszik nekem ez a te tűzkeresztséged. — Nézd, ez itt a robbanóanyag, ez a detonátor, ez pedig a gyújtószál. Meg kell gyújtanod, a láng eléri a detonátort és felrobbantja a robbanóanyagot. — Aztán ez a te robbanóanyagod nehogy itt a kezemben robbanjon ám fel! Ding meggyújtott egy darab gyújtószálat és megmutatta Cirkovicnak hogyan ég, és hogy másodpercenként egy centimétert halad az égés. — Na csak ne fukarkodj azzal a gyújtószállal. Adj egy nagyobb darabot belőle. Tudod hogy van ez, az embernek vigyázni is kell magára — óvatoskodott Cirkovic. Ding egy hosszabb gyújtózsinórt szerelt Ciro robbanóanyagára, majd egy rövidebbet a sajátjára. Azzal elindultak a présháztól valamivel messzebb, hogy kipróbálják a robbanóanyagot. — Ciro, ha azt mondom: gyújts!, lobbants fel egy szál gyufát, érintsd hozzá a gyújtószálhoz, dobd el az egészet minél messzebbre, és gyorsan hasalj le a barázdába. — Csak bízd rám — jött meg újra Ciro bátorsága. — Gyújts! Gyorsan meggyújtották a szálakat és eldobták a robbanóanyagot. Aztán a földre vetették magukat. A robbanások hatalmasak voltak. — Csupa por lettem — mondta izgatottan Cira. — Ha nem mondod, hogy jól lapuljak a földre, hát tönkretettem volna az arcom. Ki gondolta, hogy ilyen kevés robbanóanyagnak is ekkora ereje van. Azt hittem csak durván egyet, ettől meg majd megsüketültem; mindent széttép, rombol, csodákat művel! Gvozden beszerzett két vastag és díszes kötésű könyvet, amelyeket az usztasák adtak ki: — Küldött már a csoportotok valakinek robbanóanyaggal töltött könyvet? — kérdezte. — Még nem. Ez lesz az első — válaszolt Ding, aztán Cirkoviéhoz fordult: — Csak azt tedd, amit mondok, és legyél nagyon óvatos! — Végre fogom hajtani a parancsaidat! Csak azt nem tudom, hogy már az első nap felütésénél robban-e a könyv, vagy később. Valahogy aggaszt a dolog. Folytatjuk! (47) — Csak egy elméleti tojás, bocsánat, gyakornok úr, lehet ilyen nagyképű. — Az, akit Rickynek szólítottak, nem is igyekezett titkolni megvetését. — Vagy azért mondtad, mert remélted, hogy az adjunktusok asztalánál meghallják? Kár buzgólkodnod, Moonie, nem figyelnek rád. Sem itt, sem fönt a folyosókon. Ebből is látszik, mennyire tojás vagy. — Nem azért mondtam — Moonie megingathatatlanul komoly maradt —, hanem mert valóban így érzem. Ricky barna szemében mintha megenyhült volna a gúny. Vastag, erős ujjal szórakozottan forgatták az üres edényt. — Mivel foglalkozol most? — A differenciálszámítással — felelte áhítattal Moonie. — Hm — Ricky egy pillanatig eltűnődött. — Ezen a betegségen én is átestem. És mit gondolsz, Moonie, előtted hány generáció rágta át magát rajta? És milyen eredménnyel? — Miért kérdezed? Te is éppen olyan jól tudod, mint én. — A kérdésre felelt. Milyen eredménnyel? — Milyen eredményre gondolsz? — Természetesen gyakorlatira. Garth nem értette, min vitatkoznak, de Ricky szavaiban indulat izzott, oda kellett figyelnie. . — Miért vársz egy olyan elméleti munkától, mint az enyém, gyakorlati eredményt? Összekevered a dolgokat, Ricky. — Attól tartok, ti keveritek össze. Mindig akadt elég ökör, aki megemésztette, azután kiokádta, hogyaz utódok újra megehessék. És az volt a szeren I 'V? 0УММ0 Ľ MMM ÜMÖ cséjük, hogy mindig akadt olyan barom is, aki közben helyettük dolgozott. — Ez egyoldalú szemlélet. Te magad kérted, Ricky, hogy a műhelyekben dolgozhass, ezt mindenki tudja. És azt is, hogy milyen kiváló elméleti ember voltál, amíg ... — Meg nem bolondultam? — csikorogta Ricky. — Ezt suttogják, ugye? Mondd csak nyugodtan a szemembe. Igen, megbolondultam. Csak azt nem tudom pontosan meghatározni, hogy mikor. Amikor elkezdtem az elméleti munkát, vagy amikor abbahagytam. Vagy most? Amikor napról napra a lehetetlennel viaskodom? — Mit nevezel lehetetlennek? A te képességeidet ismerve, nehezen tudom elképzelni, hogy megoldhatatlan kérdésre bukkantál. — Ebből is látszik, Moonie, milyen hülye tojás vagy. Persze hülyének lenni a lehető legkellemesebb állapot, néha már sajnálom, hogy abbahagytam. — Nem tudsz megsérteni. Ezt csak azért mondtad, hogy ne kelljen a kérdésemre válaszolnod. Milyen megoldhatatlan problémáról van szó? Ha én nem is, de valamelyik adjunktus, vagy ha a kérdés elég súlyos, talán maga Frazer professzor ... Ricky szomorúan ingatta a fejét. — Bevallom, irigylem a korlátoltságotokat. Valószínűleg azért is kötök belétek, ahol csak lehet. Bár itt többről van szó, mint az én jó vagy rossz közérzetemről, ebben biztos lehetsz. — De hát mi a kérdés? — makacskodott Moonie. Ricky vigyorgott. — Tudom, gonosz ember vagyok, de az ilyen pillanatokért érdemes mindig újrakezdeni ezt a játékot. Jön egy ilyen jámbor tulok, mint te, sikerült felpiszkálnom már amúgy is lelkes idealizmusát, ó, hogyne, segíteni akar — utánozta a másik hangját —, ha ő nem, akkor más, aki okosabb, aki már több négyzetméterét nyalta végig a falaknak, valaki bizonyosan tud segíteni, nincs megoldhatatlan kérdés! És akkor én egyetlen kis kérdést teszek fel, egy vacak kis kérdést, ami porszemnyi része csupán az egésznek, és ti mindanynyian elhasaltok rajta! Moonie sovány arca kipirult. Hiába mondta, hogy Ricky nem tudja megsérteni, Garth a levegőben érezte a feszültséget, anélkül, hogy az okát értette volna. — Beszélj már világosabban! — Egészen világosan beszélek. Nos, íme, az egyetlen aprócska kérdés. Számodra, aki rég túl vagy a mechanikán, gyerekjáték felelni rá! Hatszáz éve ugyanazzal a csigasorral húzzuk fel a vizet, a vödröket a ciszternából. Nem nehéz munka, mert a csigasort kitűnően tervezték meg annak idején, jobban már nem is lehetne. Akire ez a munka jut, amíg az udvar végébe sétál, szinte csak a kötél súlyát érzi a vállán, nem szakad bele. Még jót is tesz neki az a kis testmozgás a falak előtti sok ácsorgás és guggolás után. De ha a csigasor valamelyik darabja a használattól tönkremegy, ha a kötél foszlani kezd, ugyanolyannal pótoljuk. Érted, te szerencsétlen tojás? Ugyanolyannal, és nem is pótolhatjuk másmilyennel, mert a csigasor, mint mondtam, tökéletes. Jobbat tervezni sem lehetne. — De ha te magad azt állítod, hogy a csigasor már nem is lehet tökéletesebb ... — Azt hittem, hogy fejed van, Moonie. Az adjunktusaid, amikor idáig értek, már rég robbannak. Elrontottad a játékom, mert magyaráznom kell. Jól figyelj, Moonie, a magyarázat egyetlen szó: energia. Nincs energiánk, és belátható időn belül nem is lesz. Moonie megkönnyebbülten elmosolyodott. — Az energia kérdéseivel nem a mi tanszékünk foglalkozik. Megijesztettél, Ricky, hogy valami komoly baj van! Ricky nyelt egyet, mielőtt megszólalt volna. — Barom — mondta megfontoltan. — Nem gondoltam, hogy ekkora bajom vagy. Jobb, ha hallgatok. Pedig reméltem, hogy fel tudlak bosszantani. — De most már én várok tőled magyarázatot! — Moonie úgy vélte, joga van elégtételt követelnie. — Miért mondtad el ezt nekem, amikor nem rám tartozik? Én most a differenciálszámítással foglalkozom, nem az energiával! Mi közel ehhez? — Nem fogod megérteni, de elmagyarázom, nehogy azt terjeszd rólam, ok nélkül piszkáltalak. Bár úgy látom ... Az ajtó felé fordult, ahol újra megjelent a tálcás ember. — Nem érdemes, Moonie — mondta egészen más hangon —, a te fajtádat ilyennek tenyésztik itt, kár minden szóért. Egyébként megnyertem a fogadást. Főtt füstölt hús krumplival. — Amíg ideér, igazán megtisztelhetsz néhány mondattal — Moonie keskeny álla remegett a felháborodástól —, belekezdesz egy témába, és nem fejezed be. — Befejezni? Éppen ez a baj, hogy nem lehet befejezni. Nincs válasz ezekre a kérdésekre. Ti, a Tudós Őrizői, ahogyan magatokat nevezitek, ugyanolyanok vagytok, mint az a csigasor. Tökéletesen megismeritek az elméletet, te húsz év múlva éppen annyit tudsz majd, mint most Frazer professzor. Esetleg valamivel többet, és ha azt a többet a Tudományos Tanács arra méltónak ítéli, a falakra kerül. De nem tudjuk felhasználni azt, amit őrizünk. Ahhoz emberek kellenének, sok-sok ember, több nyersanyag és főként más szellem. Meg energia. Nem ez az egy helyben topogás ... — Nem hiszem, hogy okos dolog ilyesmiről egy barbár előtt beszélni! — vágott közbe váratlanul Garth jobb oldali szomszédja, aki eddig hallgatott. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ 1980. január 14., f értő