Magyar Szó, 1980. január (37. évfolyam, 1-29. szám)

1980-01-14 / 12. szám

­. jf S­­ZORKSČ­I ♦ ^ t !♦ ^ % ♦ ■ ♦ (z) Griša beszámolt arról, hogy az utób­bi időben a fasiszták többször betör­tek Belogište Stari Banovciról, háziku­tatásokat végeztek, s több embert le­tartóztattak, és elhurcoltak. Ez aztán gyanút keltett bennük. A helybeliek arra gyanakodtak, hogy közülük vala­ki kapcsolatban áll az ellenséggel és jelentéseket tesz neki. Feltűnt ugyan­is, hogy leginkább a partizánok házain ütöttek rajta, vagy a helybeli népfel­szabadító bizottság tagjainak házait kutatták át, így aztán attól lehetett tartani, hogy a partizánok öntödéje is veszélybe kerül, bármennyire titkol­ták is. — Véleményem szerint — mondta Griša — Blaža, a banovci csendőr szer­vezi meg ezeket a fasiszta támadáso­kat. Ő lehetett a tettes, meg kellene tőle szabadulnunk. — Elvtársiak — javasolta Jordán — szerintem meg kell ölni ezt a gonosz­tevőt. Azt hiszem, a csoportnak sike­rül félretenni az útból Blaza csendőrt. — Úgy van, meg kell ölni — kezdte Gvozden. — Blaza a felelős azoknak az elvtársainknak a haláláért, akiket Bariban kivégeztek. Ez a gonosztevő csakugyan rászolgált a halálra. Emlé­keztek a fekete Beliére, a rettenthetet­len harcosra? Bárhová is kellett men­ni, az első volt, bármire volt is szük­sége a mozgalomnak, ő adott elsőként. Ezt a harcost is Bariban ölték meg. És ennek is Blaža az oka. Aztán Mi­lan Gálié, akit Galinnak hívtak! Mi­lyen jó harcos, jó elvtárs volt ő is. Ga­­lin és társai mindenütt feltűntek, har­coltak, de tanultak is. Főként a nem­zeti és a parasztkérdés foglalkoztatta őket. Erejük és szellemük is nagy volt. S mi lett Galinból? Neki is Blaža lett a veszte. Ezután újra Griša vette át a szót. Cveto Brusa elvársról, egy csöndes, visszavonult bérmunkásról beszélt. Crejo megingathatatlan pártharcos, bátor harcos volt.­­ Elfogták a fasiszták. Később ki­tudódott, hogy hiába verték, kínozták, hiába törték el a gerincét, nem tudták szóra bírni, senkit sem árult el. Ma­guk a fasiszták mondták, hogy ilyen kemény harcossal még nem volt dol­guk. Cvejo haláláért is Blaža felel. — És a többi elvtárs — vette át a szót Jordan —, Kuzman Rašić és La­za Nenadovic is az életével fizetett. Vagy azok, akiket Vukovarra hurcol­tak és kivégeztek: Živan Mazanjin, Slavko Nebrigic, Milan Romic a fiá­val, meg az öreg Đoka Stojić! Blaža árulta el és veszejtette el őket is. S hányan lehetnek olyanok, akikről nem is tudunk! Ding nem tudta hirtelen eldönteni, hogy milyen módon végezzenek ezzel a gonosztevővel. Meg kellett bosszulni az elesett bajtársakat, s egyúttal meg kellett szabadítani a csendőr, valamint a bandája és az usztasák veszélyétől a helegiai lakosságot. Sosem lehetett tud­ni ugyanis, hogy mikor törnek rá a falura, mikor verik meg, hurcolják börtönbe az embereket, mikor kínozzák meg őket. Először arra gondolt, hogy a diverzánsok csandát állítanak neki, elfogják és megölik. Csakhogy ez a módszer nagyon veszélyes volt a falu­ban, magával vonhatta volna a fasisz­ták bosszúállását. Végül is Ding egy javaslattal állt elő: — Küldjünk neki egy csomagot, mondjuk egy könyvet, s robbanóanya­got helyezünk el benne. Az ötlet mindenkinek tetszett, kivé­ve Jordánt. Ő kételkedett az akció si­kerében. — Te, öregem — fordult hozzá Gvozden —, te még nem tudod, mit jelent diverzánsnak lenni. Stevan Ćirković a járás egyik mű­szaki vezetője is bekapcsolódott a be­szélgetésbe: — A napokban azt hallottam, hogy Blaža születésnapja közeleg és nagy ünnepségre készülődnek. Akkora ün­nepséget rendez, mint egy király. Hát kaphat tőlünk is egy ajándékot szüle­tésnapjára! Ezt az ötletet is elfogadta a társa­ság. Gvozden magára vállalta a köny­vek megszerzését: — Két könyvet szerzek. Először el­küldünk neki egyet bomba nélkül, ne­hogy gyanút fogjon. A másik könyv biztos nem fog neki feltűnni. Éppen úgy meg fog neki örülni, mint az elő­zőnek. A csoport tagjainak ez a javaslat is tetszett. Az akció végrehajtásának elő­készületei Branko Radinovic szőlőjé­ben folytak Belegiš közvetlen közelé­ben a Duna partján. A diverzánsok jobbkeze Stevan Ćirković Cira lett, a propagandaanyag és a napi hírek ter­jesztésének járási főnöke. ELKÉSZÜLT A CSOMAG Ding még aznap nekilátott a mun­kának. Azt tanácsolták ugyan neki, hogy vegyen magának valakit segít­ségül a diverzánsok csoportjából, de azt válaszolta, hogy a feladat végre­hajtását egyedül vállalja Stevan Cirko­­vic segítségével. Másnap nekifogtak. — Ciro — mondta Ding —, mi ketten fogjuk elvégezni ezt a feladatot. — Csak mondd, mit kell csinálnom — válaszolta Ciro. — Ma kipróbáljuk a robbanóanya­got. Ellenőrzésre szükség van. — Állok rendelkezésedre! — Ciro, te mától kezdve a diverzán­sok közé tartozol, át kell esned a tűz­keresztségen. Meg kell gyújtanod a gyújtózsinórt és fel kell robbantanod a robbanóanyagot. Olyan ez, mintha kézigránátot dobnál. — Nem értek én az ilyesmihez — szabadkozott Ciro. — Na, majd én megmagyarázom, hogy kell csinálni. Csak arra vigyázz, hogy magadban kárt ne tegyél. — Hát ha tényleg ez a tűzkeresztség egy diverzáns harcosnak, akkor mond­jad, mit kell tennem — adta meg ma­gát Cirkovic. — Ha rám hallgatsz, a hajad szála se görbülhet meg — biztatta Ding. — Azért meg kell mondanom, hogy soha az életben nem bántam robbanó­anyaggal, s hogy egyáltalán nem tet­szik nekem ez a te tűzkeresztséged. — Nézd, ez itt a robbanóanyag, ez a detonátor, ez pedig a gyújtószál. Meg kell gyújtanod, a láng eléri a detoná­­tort és felrobbantja a robbanóanyagot. — Aztán ez a te robbanóanyagod ne­hogy itt a kezemben robbanjon ám fel! Ding meggyújtott egy darab gyújtó­szálat és megmutatta Cirkovicnak ho­gyan ég, és hogy másodpercenként egy centimétert halad az égés. — Na csak ne fukarkodj azzal a gyúj­tószállal. Adj egy nagyobb darabot be­lőle. Tudod hogy van ez, az embernek vigyázni is kell magára — óvatoskodott Cirkovic. Ding egy hosszabb gyújtózsinórt sze­relt Ciro robbanóanyagára, majd egy rövidebbet a sajátjára. Azzal elindultak a présháztól vala­mivel messzebb, hogy kipróbálják a robbanóanyagot. — Ciro, ha azt mondom: gyújts!, lobbants fel egy szál gyufát, érintsd hozzá a gyújtószálhoz, dobd el az egé­szet minél messzebbre, és gyorsan ha­salj le a barázdába. — Csak bízd rám — jött meg újra Ciro bátorsága. — Gyújts! Gyorsan meggyújtották a szálakat és eldobták a robbanóanyagot. Aztán a földre vetették magukat. A robbanások hatalmasak voltak. — Csupa por lettem — mondta iz­gatottan Cira. — Ha nem mondod, hogy jól lapuljak a földre, hát tönkre­tettem volna az arcom. Ki gondolta, hogy ilyen kevés robbanóanyagnak is ekkora ereje van. Azt hittem csak dur­ván egyet, ettől meg majd megsüke­­tültem; mindent széttép, rombol, cso­dákat művel! Gvozden beszerzett két vastag és dí­szes kötésű könyvet, amelyeket az usz­tasák adtak ki: — Küldött már a csoportotok vala­kinek robbanóanyaggal töltött könyvet? — kérdezte. — Még nem. Ez lesz az első — vá­laszolt Ding, aztán Cirkoviéhoz fordult: — Csak azt tedd, amit mondok, és legyél nagyon óvatos! — Végre fogom hajtani a parancsai­dat! Csak azt nem tudom, hogy már az első nap felütésénél robban-e a könyv, vagy később. Valahogy aggaszt a dolog.­ ­Folytatjuk! (47) — Csak egy elméleti tojás, bocsánat, gyakornok úr, lehet ilyen nagyképű. — Az, akit Rickynek szólítottak, nem is igyekezett titkolni megvetését. — Vagy azért mondtad, mert remélted, hogy az adjunktusok asztalánál meghallják? Kár buzgólko­dnod, Moonie, nem figyel­nek rád. Sem itt, sem fönt a folyosó­kon. Ebből is látszik, mennyire tojás vagy. — Nem azért mondtam — Moonie megingathatatlanul komoly maradt —, hanem mert valóban így érzem. Ricky barna szemében mintha meg­enyhült volna a gúny. Vastag, erős uj­jal szórakozottan forgatták az üres edényt. — Mivel foglalkozol most? — A differenciálszámítással — felel­te áhítattal Moonie. — Hm — Ricky egy pillanatig el­tűnődött. — Ezen­ a betegségen én is átestem. És mit gondolsz, Moonie, előt­ted hány generáció rágta át magát raj­ta? És milyen eredménnyel? — Miért kérdezed? Te is éppen olyan jól tudod, mint én. — A kérdésre felelt. Milyen ered­ménnyel? — Milyen eredményre gondolsz? — Természetesen gyakorlatira. Garth nem értette, min vitatkoznak, de Ricky szavaiban indulat izzott, oda kellett figyelnie. . — Miért vársz egy olyan elméleti munkától, mint az enyém, gyakorlati eredményt? Összekevered a dolgokat, Ricky. — Attól tartok, ti keveritek össze. Mindig akadt elég ökör, aki megemész­tette, azután kiokádta, hogy­­az utódok újra megehessék. És az volt a szeren­ I 'V? 0УММ0 Ľ MMM ÜMÖ cséjük, hogy mindig akadt olyan ba­rom is, aki közben helyettük dolgozott. — Ez egyoldalú szemlélet. Te magad kérted, Ricky, hogy a műhelyekben dolgozhass, ezt mindenki tudja. És azt is, hogy milyen kiváló elméleti ember voltál, amíg ... — Meg nem bolondultam? — csiko­rogta Ricky. — Ezt suttogják, ugye? Mondd csak nyugodtan a szemembe. Igen, megbolondultam. Csak azt nem tudom pontosan meghatározni, hogy mikor. Amikor elkezdtem az elméleti munkát, vagy amikor abbahagytam. Vagy most? Amikor napról napra a le­hetetlennel viaskodom? — Mit nevezel lehetetlennek? A te képességeidet ismerve, nehezen tudom elképzelni, hogy megoldhatatlan kér­désre bukkantál. — Ebből is látszik, Moonie, milyen hülye tojás vagy. Persze hülyének len­­­ni a lehető legkellemesebb állapot, né­ha már sajnálom, hogy abbahagytam. — Nem tudsz megsérteni. Ezt csak azért mondtad, hogy ne kelljen a kér­désemre válaszolnod. Milyen megold­hatatlan problémáról van szó? Ha én nem is, de valamelyik adjunktus, vagy ha a kérdés elég súlyos, talán maga Frazer professzor ... Ricky szomorúan ingatta a fejét. — Bevallom, irigylem a korlátoltsá­gotokat. Valószínűleg azért is kötök be­létek, ahol csak lehet. Bár itt többről van szó, mint az én jó vagy rossz köz­érzetemről, ebben biztos lehetsz. — De hát mi a kérdés? — makacs­­kodott Moonie. Ricky vigyorgott. — Tudom, gonosz ember vagyok, de az ilyen pillanatokért érdemes mindig újrakezdeni ezt a játékot. Jön egy ilyen jámbor tulok, mint te, sikerült felpisz­kálnom már amúgy is lelkes idealiz­musát, ó, hogyne, segíteni akar — utá­nozta a másik hangját —, ha ő nem, ak­kor más, aki okosabb, aki már több négyzetméterét nyalta végig a falak­nak, valaki bizonyosan tud segíteni, nincs megoldhatatlan kérdés! És akkor én egyetlen kis kérdést teszek fel, egy vacak kis kérdést, ami porszemnyi ré­sze csupán az egésznek, és ti mindany­­nyian elhasaltok rajta! Moonie sovány arca kipirult. Hiába mondta, hogy Ricky nem tudja megsér­teni, Garth a levegőben érezte a fe­szültséget, anélkül, hogy az okát értet­te volna. — Beszélj már világosabban! — Egészen­ világosan beszélek. Nos, íme, az egyetlen aprócska kérdés. Szá­modra, aki rég túl vagy a mechanikán, gyerekjáték felelni rá! Hatszáz éve ugyanazzal a csigasorral húzzuk fel a vizet, a vödröket a ciszternából. Nem nehéz munka, mert a csigasort kitűnő­en tervezték meg annak idején, jobban már nem is lehetne. Akire ez a munka jut, amíg az udvar végébe sétál, szinte csak a kötél súlyát érzi a vállán, nem szakad bele. Még jót is tesz neki az a kis testmozgás a falak előtti sok ácsor­­gás és guggolás után. De ha a csigasor valamelyik darabja a használattól tönk­remegy, ha a kötél foszlani kezd, ugyan­olyannal pótoljuk. Érted, te szerencsét­len tojás? Ugyanolyannal, és nem is pótolhatjuk másmilyennel, mert a csi­gasor, mint mondtam, tökéletes. Job­bat tervezni sem lehetne. — De ha te magad azt állítod, hogy a csigasor már nem is lehet tökéle­tesebb ... — Azt hittem, hogy fejed van, Moo­nie. Az adjunktusaid, amikor idáig értek, már rég robbannak. Elrontottad a játékom, mert magyaráznom kell. Jól figyelj, Moonie, a magyarázat egyetlen szó: energia. Nincs energiánk, és be­látható időn belül nem is lesz. Moonie megkönnyebbülten elmoso­lyodott. — Az energia kérdéseivel nem a mi tanszékünk foglalkozik. Megijesztettél, Ricky, hogy valami komoly baj van! Ricky nyelt egyet, mielőtt megszólalt volna. — Barom — mondta megfontoltan. — Nem gondoltam, hogy ekkora ba­jom vagy. Jobb, ha hallgatok. Pedig reméltem, hogy fel tudlak bosszantani. — De most már én várok tőled ma­gyarázatot! — Moonie úgy vélte, joga van elégtételt követelnie. — Miért mondtad el ezt nekem, amikor nem rám tartozik? Én most a differenciál­számítással foglalkozom, nem az ener­giával! Mi közel ehhez? — Nem fogod megérteni, de elma­gyarázom, nehogy azt terjeszd rólam, ok nélkül piszkáltalak. Bár úgy lá­tom ... Az ajtó felé fordult, ahol újra meg­jelent a tálcás ember. — Nem érdemes, Moonie — mondta egészen más hangon —, a te fajtádat ilyennek tenyésztik itt, kár minden szó­ért. Egyébként megnyertem a fogadást. Főtt füstölt hús krumplival. — Amíg ideér, igazán megtisztel­hetsz néhány mondattal — Moonie kes­keny álla remegett a felháborodástól —, belekezdesz egy témába, és nem feje­zed be. — Befejezni? Éppen ez a baj, hogy nem lehet befejezni. Nincs válasz ezek­re a kérdésekre. Ti, a Tudós Őrizői, ahogyan magatokat nevezitek, ugyan­olyanok vagytok, mint az a csigasor. Tökéletesen megismeritek az elméletet, te húsz év múlva éppen annyit tudsz majd, mint most Frazer professzor. Esetleg valamivel többet, és ha azt a többet a Tudományos Tanács arra mél­tónak ítéli, a falakra kerül. De nem tudjuk felhasználni azt, amit őrizünk. Ahhoz emberek kellenének, sok-sok em­ber, több nyersanyag és főként más szellem. Meg energia. Nem ez az egy helyben topogás ... — Nem hiszem, hogy okos dolog ilyesmiről egy barbár előtt beszélni! — vágott közbe váratlanul Garth jobb ol­dali szomszédja, aki eddig hallgatott. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ 1980. január 14., f­ értő

Next