Magyar Szó, 1980. március (37. évfolyam, 59-73. szám)

1980-03-15 / 73. szám

1980. március 15., szombat Műhelytanulmányok A modern művészet igény­éről Bori Imre: Varázslók és mákvirágok. Forum, Újvidék, 1979. Mind a kritikus, mind az irodalomtörténész Bori Imrét kezdettől fogva a (jugoszláviai és egyetemes) magyar irodalom jelenségeinek korszerűsége, az al­kotók világérzésének, esztétikai és ízlésrendszerének, illetőleg forma­készletének modernsége, az európai és világirodalmi áramlatokba való beilleszthetősége érde­kelte. Ezért fordult figyelme már pályájának első sza­kaszában Radnóti Miklós, József Attila, Weöres Sán­dor, Déry Tibor, Németh László, Kassák Lajos, illető­leg Juhász Ferenc és Nagy László felé, majd a magyar irodalmi avantgarde felé mint a magyar és világiro­dalom közötti szinkron megteremtésének nagy — bár korántsem kellően kihasznált — lehetősége s (iroda­­lomtörténetileg) még kevésbé méltányolt megvalósu­lásai felé. Minthogy azonban mindig a teljességre, a szintézisre törek­szik, szükségszerűen el kellett ju­tnia az irodalom modern jelen­ségeinek előzményeihez, ígéretes, bár gyakran ki nem teljesedett és folytatás nélkül maradt kez­deményeihez, a korábbi kísérle­tekhez is. Ennek a törekvésnek vett eredménye a Fridolin és testvéreiben a két Cholnoky (Viktor és László), Krúdy Gyula és Kosztolányi Dezső regénymű­vészetének vizsgálata, akárcsak legutóbbi könyvében Jókai Mór, Justh Zsigmond, Csáth Géza és Török Gyula írásművészetének fenti szempontú elemzése. Talán nem szorul bizonyítás­ra, hogy ebben a kontextusban leginkább a Jókai-tanulmány kelti fel az olvasó érdeklődését, hisz a magyar irodalom nagy ro­mantikus­­regényírójáról, a ro­mantika és realizmus összeötvö­zőjéről, az anekdotizmus képvi­selőjéről mint a modern magyar próza úttörőjéről és a korszerű világérzés kifejezőjéről eleddig igen kevés szó esett a magyar irodalomtörténetben. Bori Imrét azonban nemcsak az irodalom­­történetírás fehér foltjai, szűz te­rületei vonzzák ellenállhatatla­nul, hanem legalább ilyen mér­tékben érdeklik az ismert tények és jelenségek új, eddig feltárat­lan vonatkozásai, dimenziói is. Mint a tanulmány címében is hangsúlyozza (A magyar „fin de siecle” írója: Jókai Mór), első­sorban abból a szempontból fog­ja vallatóra a nagy regényíró utolsó pályaszakaszának termé­sét (amely éppen a múlt század utolsó évtizedeire esik), hogy mennyiben s mi módon fejezi ki a korszak érzésvilágát, társada­­lomszem­léletét, esztétikai ízlését stb. Vas Istvánnak abból a meg­állapításából kiindulva, hogy Jó­kai „romantikája mögött” buja­ság parázslik, rámutat, hogy a „fin de siecle” szelleme épp eb­ben fejti ki hatását legmesszebb­­menően. Gazdag példatár felvo­nultatásával, tüzetes szövegelem­zés alapján megmutatja, hogy e korszak regényeiben a század utolsó évtizedeinek jellegzetes nőtípusa jelenik meg, akinek hú­gait majd Krúdy Gyula regé­nyeiben találjuk meg, a „bornak, pénznek, kéjnek” szentháromsá­gával pedig majd Ady szerelmi lírájában is találkozunk még. Anna­k a kornak nőtípusa ez amelyben „az emberi értékek de­valválódása és a szerelem pros­­tituálódása játszódott le”; e kor jellegzetes terméke a férfias nő, a gyilkos, akinek szerelme pusz­tító, végzetszerű, s ezt Jókai szintén felfedezi és ábrázolja, akárcsak a korszak erkölcsi vi­lágába illeszkedő aberrációkat, a patologikus és szadista tüneteket a szerelemben. A tengerszemű hölgy, A lélekidomár és a Sárga rózsa egyes tájleíró részleteinek elemzése (pl. „a nap jövetelé­nek”, azaz felkeltének, az „öt­­szögletű napnak” a leírása az utóbbi regényben) alapján arra a megállapításra jut, hogy Itt „nem a világ, észlelője és leírója változott, hanem a korízlés moz­dult ki érvényes koordinátái kö­zül”, s ezeket a lapokat nem a Népvilág elbeszéléseit író „né­pies” Jókai írta, hanem „a­d veris­­ta’, akit már impresszionizmus és szecesszió is bűvöl”. Szembeszegül azzal az elter­jedt nézettel is, hogy Jókai társa­dalomszemlélete naiv, s tele van illúzióval és utópiával. Regényei­ben valójában megrajzolta a tő­kés rendszer alakulástörténetét Magyarországon, mégpedig az 1848 előtti szakaszát Az arany­emberben, a későbbit, az ipari forradalom szakaszába érkezőét többek közt a Fekete gyémán­tokban. A parasztságon belüli ré­­tegeződés rajzával például előtte jár Illyés Gyula és Veres Péter „szociográfiai híradásának”. Meg­figyelte, hogy „a parasztok egy­más között olyan kínai falat tar­tanak, mint a nagyságos, méltó­ságo­?, kegyelmes, és fenséges urak odafönt” a Sárga rózsában meg a pásztorok közötti rangkü­lönbségre hívja fel a figyelmet. Igen meggyőzően mutatja ki a szerző Jókairól, hogy pályája utolsó szakaszában „meghaladta kora magyar esztétikai ízlését” az igazság, azaz a „látszat és valóság kérdésében felfedezett ellentmondás és meg nem felelés kiélezésével”. A kötet legjelentősebb darabja a Justh Zsigmondról szóló, mono­gráfia igényű és terjedelmű ta­nulmány. (Helye is volna a Fo­rum kismonográfia sorozatában; talán könnyebben s több olvasó­hoz jutna el, mint így, egy na­gyobb kötet részeként.) Vele ah­hoz a századvégi-századeleji író­nemzedékhez jutott el a szerző amely méltatlanul maradt ott a XIX. században, mivel „nem akadt, aki a század fordulóján átmentette volna”. Róluk írta Németh László, hogy aki velük foglalkozik, mintha meszesgödör­ből húzna ki „­kiálló kezek nyo­mán behányt holtakat. Egyet­­egyet kihúz, s nem tudja, há­nyan vannak, a­kiknek a keze sem áll ki az égő mész alól”. Bori azért mégsem vaktában emelte ki innen Justh Zsigmondot, hanem, mert úgy véli, hogy „a modern, XX. századi magyar irodalom kezdetének leírása el sem képzel­hető Justh Zsigmond műve, esz­méi, ízlése felmérése nélkül”. A Párizs-járó magyar moder­nek elődje, otthonosan mozog a művészvilág fővárosának szalon­jaiban, s imeretségi, sőt baráti köre Sarah Bernhadt-tól Chapli­nig, Taine-tól Am­a to le France-ig terjed, ám példaképei, Zola és Taine „nem elszakadásra, hanem ,tárgyához’ való közeledésre ösztö­nözték”. De ez az arisztokrata, aki e réteg „hálószoba-titkait akár családi titokként beszélheti ki”, leküzdhetetlen vágyat, sóvár­gást érez a még nem civilizáló­­dott paraszti, falusi világ, a ter­mészetes élet iránt, amely ott folyik „kastélyának ablaka alatt, a kőfalon túl”. Ezért áll módjá­ban nemcsak a „korszak irodal­ma, művészete önmagáról való gondolkodá­sának” fényes példáit nyújtani, dzsentri-rajzaiban ma­gát a „pusztuló lelkiséget” meg­ragadni, hanem a magyar iroda­lomban eladdig példa nélkül álló „rendszerességgel, analitikus módszerességgel” megfigyelni és ábrázolni a pusztai-falusi életet — ha prekoncepcióval is. Csáth Gézáról, az írás címé­nek megfelelően (A „homo no­­vus” nagysága és tragédiája), szintén mint a „nóvum” hordo­zójáról, a korszerű művészről és teoretikusról szól. Mindjárt be­vezetőben leszögezi, hogy ha vol­tak is elődei és kortásai között nagyobb formátumú egyéniségek, „az »új« ember »új« művészeté­nek igényéről az 1900-­as évek­ben senki sem beszélt meggyő­zőbben”. A modern művészet igényét­­ állapítja meg nyoma­tékkal — valósággal „az idegei­ben hordozta”, s nemcsak szép­író, hanem a magyar szecesszió művészetteoretikusa is volt egy­úttal. Külön figyelmet szentel természettudományos világképé­nek, amely humán műveltséggel párosult, s a kor legmodernebb betegsége, az idegbetegség iránti érdeklődésének, s hogy e beteg­ségben „a tüntetően megnyilat­kozó irracionális és illogikus gondolkodás, érzelmi patológia mélysége vonzotta”. Rámutat hogy esztétikai fogalmi gondolko­dásának talaját a zenében talál­ta meg, „művészi praxisának te­rületét pedig a novellaírásban” Az egész Csáth-portréban, az író tudományos, bölcseleti érdeklő­désének, európai viszonylatban is korszerű művészetfelfogásának elméleti és zenekritikusi munkás­ságának, elbeszélő művészetének ismeretetésével azt hangsúlyozza és érzékelteti meggyőzően, hogy „nem pusztán író volt, hanem mindenekelőtt művész, a testet öltött sokoldalúság tehetségben képességekben és érdeklődésben egyaránt”. A kötet negyedik írása az ugyancsak fiatalon, harmincegy éves korában elhunyt Török Gyu­láról szól. (Justh Zsigmond szin­tén harmincegy, Csáth Géza pe­dig harminckét évet élt!). Ha a tanulmány legfontosabb megálla­pításait akarjuk kiemelni, talán arra kell első helyen rámutatni hogy Bori szembeszáll azzal a közkeletű tézissel, amely szerint Török Gyula a magyar dzsentri regényírója. „Legfeljebb olyan módon — szögez le —, amilyen mértékben Ady ennek a társadal­mi képződménynek a költője, hisz az igazán szívéhez nőtt hő­sök „lélekben polgárok valameny­­nyien, csak egzisztenciájukban birtokosok”. A porban regény főhősét, aki képzelete világát tar­totta szebbnek és elviselhetőbb­nek a valósággal szemben. Krú­dy Szinpádja idősebb testvérének érzi; regényírói művészetében az impresszionista érzékelés és a naturalista leírás elemeit mutat­ja ki, feltűnő ornamentikájában pedig a szecesszió felé mutató je­leket ismeri fel. Ha tudjuk, hogy némely írá­sokat bizonyos alkalmak hívták életre, mint például a Jókai-ta­­nulmányt az író születésének 150, a Csáth-írást pedig a 90. évfor­dulója, felmerülhet a kérdés: nem nagyon esetleges-e e munkák ta­lálkozása, egy kötetben való ki­adása? Semmiképpen. E tanul­mányokat ugyanis szilárd egy­ségbe fogja Bori szempontja, amely minden alkotó, minden mű vizsgálatában érvényesül. Ez a szempont pedig a modern ma­gyar prózairodalom előzményei­nek, kezdeményeinek, ezek to­vább élésének vagy sajnálatos megrekedésének számbavétele Jelen könyvében tehát annak a nagyszabású munkának tette köz­zé újabb fejezetét, amelyet így jelentett be a Fridolin és test­vérei utószavában: folytatja né­zeteinek kifejtését a XX. szá­zadi magyar prózáról „írói port­rékban, műhelytanulmányokban és részletkérdéseket tisztázó írá­sokban”. JUHÁSZ Géza Bori Imre MAGYAR SZÓ KILÁTÓ Kisesszé AZ EUROPÉER ÉRTÉKREND INDIFFERENS LOVAGJAI A MAI KÖLTŐI NYELVRŐL AZ IRODALMI ÉRVEK ÉS ELLEN­ÉRVEK „IDEJÉT MÚLT” TÜKRÉBEN A költői nyelv, mint a mé­lyebb igazságok és a világiro­dalmi viszonylatok (folyamatok tágabb értelmű „anyanyelve”, az önkifejezés lehetőségén túl az egész költészet „lelkének”, „észjárásának”, „történelmének”, „műveltségének”, „teremtő ere­jének” és „akaratának” is fog­lalta. Nomina si­nescis, perit et cognitio rerum. (Ha nem tudod a nevét, a dolgot sem ismered.) Napjaink­ költői nyelvét vizs­gálva már első pillantásra köny­­nyen megállapítható, hogy sem a „név”, sem a „dolog" többé nem a költőé. Inkább bizonyos jódlis ficam a „poéta” sajátja, „időszerű szerszáma”, miszerint már maga a puszta név és elne­vezés (etimológia) „közhaszná­latú lajstromozása”, „berubriká­­zása” is eleve gyűlöletes (lehet) a mai versíró számára. (Nomi­na sunt odiosa.) A költő „kor­hű igazsága” abszolút­ meddő, „izgága” igazságnak tetszik, mivel érdemben nehezen lehet vele „foglalkozni”. A nemzedé­kekről nemzedékekre átvitt, csaknem „hagyományos” légvár (értsd: a költészet tudatformáló és heroikus létjogosultsága), igaz, évszázadokon át jól ki van biztosítva, történelmi szerepe „következetesen’’ meg van raj­zolva és mindig be is van tölt­ve, ám mint valóságtól „elvo­­natkoztatott” határterület, az idő vasfogának makacs szívós­sággal ellenáll, „tétlen" sérthe­tetlenségén csorba nem üthető. Az „uralkodó” rend- és egyéb (realitásról és irrealitásról fen­nen árulkodó­ jelek, mint pél­dául az élet- és hiányjelek vagy a (szakmai tolvajnyelvben) a rejtjelek és vészjelek, a maguk lemeztelenített lényegében... — mindez impotens változatlan­ságról tanúskodik. Így implicite a rabszolgatársadalomból eredő „rendfenntartó nyelvi klisék” — mint például (végletekig leszű­kítve) a „gazdag” és a „szegény" melléknév (egyrészt „értékes tulajdonságokban, változatosság­ban bővelkedő”, másrészt „a ma­ga nemében hiányos, sajnálatra méltóan szűkölködő”), ellentét­pár „állást foglaló” értelmezése — a felelősség ,,arisztokratiku­san elegáns” elhárításéval to­vább szajkózhatok. S ilyen „zord” körülmények összjátéka­­ként változik, azaz nem ül el mindinkább a költői nyelv a beszélt köznapi nyelv „örömé­re”, amelely „éltető nedveit" to­vábbra is a gladiátorok vénái­ból szívja. VESZTEG Ferenc Tévénapló Használt koporsó 1980. március 6-ától 12-éig „Kortársai nagyra becsülték” — mondta a Magyar Televízió bemondója Pap Károlyról, ami­kor kedden este az író Szent színpad című drámájának Felvi­déki Judit rendezte tévé­változa­tát jelentette be. A mondat mö­gött ott rejlik a szégyenteljes vallomás, mi viszont úgyszólván semmit sem tudunk róla, egy­szerűen elfelejtettük. Vagy nem is volt mit elfelejteni, hisz nem is tudunk róla. Pap Károlyt úgy adta az idő a feledésnek, hogy közben nemcsak őt, a gondolko­dó embert csúfolta meg, hanem bennünket, az utókort is. Bor­zalmas idők voltak, nemcsak a szellemi termék süllyedt el a kor meszesgödrében — ahogy Németh László mondta egy ko­rábbi, a századvégi magyar szel­lemi életről —hanem immár a fizikai, a hús-vér ember is. Di­cső barbarizmus! Sokat áldoztak neked és a tömjénfüsttől még ma is fuldoklunk. Könnyebb el­viselni a kimondott vágyakat mint érezni, tudni a kimondat­lanokat. A meszesgödröt azonban meg­előzte a gondolkodó ember — igaz, egyre halkabb szavú — megnyilatkozása. Az Azarel, a Nyolcadik Stáció, néhány kötet­nyi novella és persze a feltárat­lan hagyaték, mely mindig szol­gáltat meglepetéseket — ennyi az adatszerű számvetés. Azt a hatalmas erejű élniakarást vi­szont, mely műveiből kiolvasha­tó — mely az értékek egyik leg­meggyőzőbb bizonyítéka — nem lehet ily módon kartonozni. A Szent színpad című drámá­ja negyven év múltán került elő az írói hagyatékból. Bemutatása a meglepetés erejével hatott. Tudjuk, Pap Károlyt Krisztus élete, küldetése komolyan fog­lalkoztatta. A Messiás, a messi­­anisztikus szerep folyton vissza­térő motívuma művészetének. A dráma azonban egy egészen új Pap Károly-i attitűdöt mutatott be. A vidéket járó színtársulatban egyre elviselhetetlenebbek a vi­szonyok, a színészek egyre el­keseredettebbek. Az igazgató nem hajlandó csak Shakespeare-t ját­szani — ami érthető, hisz ma­gyar vidékről van szó —, ami semmi anyagi hasznot nem hoz, ennélfogva a csoport egzisztenci­ája is egyre bizonytalanabb. A kocsmai közönségnek szilvesz­terkor is tragédiát, a Rómeó­ék Júliát játsszák. Az igazgató va­lódi megszállój­ja a művészetnek, semmilyen kompromisszumra nem hajlandó. A színpadon zajló drámával párhuzamosan a ku­liszák mögött is egyre inkább konfrontálódnak az emberek Majtényi, a Rómeót játszó szí­nész kijelenti: „A művészet nem aszkézis” — és otthagyja a tár­sulatot. Az igazgató még most is „szent elhivatásról”, „a ma­gyar vidéken betöltött szellemi küldetésről” beszél. Ekkor szólal meg az öreg színész, a magyar szellemi élet Tiborca. Belőle az élettapasztalat, a mindennapok gyakorlata szól: „Ha már a vi­lágból tragédia lett, legalább a színpadon adjunk valami mást” A dráma legsúlyosabb szavai ezek, mögöttük a katasztrófát sejtő ember áll. A színészek sor­ra távoznak, a drámát alkalmi szereplőknek kell befejezniük, így kerül a színpadra a kis Egyed, aki Rómeó szerepének el­játszásával úgy érzi, vágyai tel­jesedtek be. Júliát az igazgató felesége játssza. Ez az a pillanat, amikor — a drámában egyéb­ként ez mindvégig érződik — a ki Egyed úgy vallhatja be sze­relmét, hogy az senki számára ne legyen feltűnő. Most már iga­zi, hús-vér tragédia játszódik a színpadon. A kis Egyed, a min­dig epizódszerepeket játszó, min­dig mellőzött színész és magán­ember kiállhat a világ elé. Min­denkit elkápráztat, de ezzel szá­mára be is fejeződik minden. A tragédia sírbeli jelenetében való­di mérget iszik. Halála megrá­zó, a siker teljes. Az irodalom és a művészet nagy kérdései — a mit?, mikor?, és hogyan? — fogalmazódnak újra Pap Károly drámájában. A legfájdalmasabb, hogy — akár a kis Egyed — ő sem tudta meg­válaszolni a kérdéseket. Csak a megfogalmazásra jutott idő. Tör­ténelmi, művészeti és egyéni tragédiák fonódnak egybe, bizo­nyítva, hogy a világi dolgok el­választhatatlanok. Az ember e monumentális szövetséggel szem­ben újra és újra ráébred pará­nyi mivoltára. „Kell még a koporsó?” — kér­dezi­­ a koporsós, amikor Júlia koporsójáért jön. Igen, kell a porondon maradóknak. MÁK Ferenc 15

Next