Magyar Szó, 1980. szeptember (37. évfolyam, 241-270. szám)

1980-09-03 / 243. szám

8 Ж MŰVELŐDÉS MAGYAR SZÖ­V 1980. szeptember 3., szerda MŰVELŐDÉSI EGYESÜLETEINK ÉLETÉBŐL­­ . Kétszáz­ezezes a szakcsoportban . Látogatóban az újvidéki Makszim Gorkij ruszin művelődési egyesületben ! Harmincöt évvel ezelőtt, a fel­szabadulás után alakult meg az Újvidéken élő ruszin nemzetiségű műkedvelők Makszim Gorkij ne­vét viselő művelődési egyesülete. Azóta több száz műkedvelő, táncos és népdallénekes szerepelt a mű­velődési egyesület színpadán. Tartományi székvárosunkban gaz­dag hagyományokra tekint vissza a ruszin műkedvelés, a legutóbbi népszámlálás adatai szerint Újvi­déken mintegy háromezer ruszin él, közülük több mint kétszázan bekapcsolódtak a helyi ruszin mű­velődési egyesület munkájába. Az őszi műsoridény előtt felke­restük Bogdan VISZLAVSZKIT, az egyesület koreográfusát, aki különben az újvidéki műtrágya­­gyár okleveles jogásza. Megkér­tük, mondjon néhány szót az egyesület eddigi munkájáról, va­lamint őszi műsortervükről. — Szinte hazánk valamennyi köztársaságában vendégszerepel­tünk már, két alkalommal jártunk Cseh­szlovákiában, egyszer pedig Olaszországban, ahol a jugoszláv művelődési napok keretében Ró­mában vendégszerepeltünk. Egye­sületünkben a népi tánccsoporton kívül működik a kórus, a népze­nei, a szólóénekes és az irodalmi szakcsoport. Az ugrós és a ruszin pásztortáncok mellett az év ele­jén a többi újvidéki művelődési egyesülettel együttműködve beta­nultunk néhány magyar, szlovák, szerb és román táncot is. A telepi Petőfi Sándor Művelődési Egye­sülettel több éve szoros együtt­működést alakítottunk ki, az ő segítségükkel és közreműködésük­kel tanultuk be a kalocsai tánco­kat is. — Mely amatőr együttesekkel működik még közre a Makszim Gorkij tánccsoportja? — A telepi Petőfi Sándor Mű­velődési Egyesületen kívül jók a kapcsolataink a Svetozar Marko­vic és a Pavel Jozef Safarik mű­velődési egyesülettel is. Évente cserelátogatások­at és fellépéseket szervezünk a verbászi, kucuraci, a prijavori, a szlavónbródi, a lipov- ljani és a Sremska Mitrovica-i amatőr egyesületekkel. — Kik a tagjai az egyesületnek? — Jelenleg mintegy kétszáz 7— 77 éves tagunk van. Ezenkívül sok pártoló tagunk, van a városban, akik alkalomadtán ellátogatnak szakcsoportjaink próbáira, s szük­ség esetén tanácsokkal is szolgál­nak. Az idősebb tagjaink főleg a kórus és a népi zenekar munká­jában vesznek részt. Itt említhet­ném meg, hogy az énekkart Irinej Timiiko, az Újvidéki Rádió zenei szerkesztője vezeti, a csoportnak jelenleg mintegy 40 tagja van. — Hogyan dolgoznak az egye­sület szakcsoportjai? — Az egyesület keretében a szakcsoportok önálló munkát fej­tenek ki. A képzőművészeti cso­port, amelyet Olga Klavarisz ve­zet, számos közös tárlatot szerve­zett. Az irodalomkedvelők mun­káját Miron Konjuh irányítja. Ők főleg a Ruszke szlovo hetilap iro­dalmi mellékletében jelentetik meg önálló alkotásaikat. A népi tánccsoport műsortervét a mű­­sorbizottsággal együtt a csoport tagjai állítják össze. Mondhatom azt, hogy az elsők között vezettük be a kollektív vezetést. Az év elején a szokásos évi közgyűlésen határozatot hoztunk az egyesület átszervezéséről. Így az egyesület élére az elnökség került, majd megválasztották a közgyűlés tag­jait, valamint a műsorbizottságot és a szakcsoportok vezetőségeit. — Hogyan osztják be a műve­lődési érdekközösségtől kapott évi dotációt? — Az egyesület évi dotációja nagyon ki van szabva, csak az alkalmazottaink fizetésére futja, meg az egyesület székházának a karbantartására, valamint a koreográfusok és egyéb szakveze­tők tiszteletdíjára. A népviselet felújítására nem is merünk gon­dolni, jelenleg is a hét évvel eze­lőtti viseletben lépünk fel, így sok esetben, ha gyorsan kell egy­­egy népviselet, maguk a táncosok készítik el. A csoport számára egy komplett népviselet több mint százezer dinárba kerül. Évente 8—10 hivatalos fellépésünk van, de ezt a pénzt is főleg az egye­sület többi szakcsoportjának­­ a megsegítésére fordítjuk. — Az őszi idényben hol lesznek fellépéseik? : — Augusztus végén a többi új­vidéki művelődési egyesülettel fellépünk az Újvidéki Nyár záró­műsorának keretében, amelyet a M­H kerthelyiségében tartottak, utána Bácskeresztúron a Cservena rúzsa hagyományos találkozón, valamint a népi tánccsoportok római fesztiválján.­ ­ PAPP József Itt többnek kell lenni, mint tanárnak Beszélgetés egy Németországban dolgozó pedagógussal a CZAKNEM EGY ÉV MÚLT V EL legutóbbi találkozásunk­on óta — akkor mint az NSZK-ba készülő pedagógust fag­gattam tervei, elképzelései felől. Azután eltűnt a városból, Brémá­ba ment, hazai szóra­ betűre, a szülőföld ismeretére tanítani oda­­künn dolgozó munkásaink gyer­mekeit. Csak most, a szünidő utol­só napjainak egyikén találkoztam újra TAKÁCS ETELKÁVAL. Az útra készülődés hangulatában szaba­kított időt erre a beszélgetésre,­­ és ezeket a sorokat már csak­ Brémában olvashatja el, mert oda is jár a Magyar Szó. Ez nem interjú, nem gondosan megfogalmazott kérdéseket és meg­fontolt válaszokat tartalmaz az újságíró-notesz. Vallomásoknak nevezném, ha volna ilyen publicisz­tikai műfaj, mert én csak jegyez­tem, amit mondott. És nagyon sok mondanivaló sűrűsödött bele ebbe a hatvan perces beszélgetésbe.­­ Bréma területén tavaly mint­egy 300 iskolaköteles jugoszláv gyereket tartottak számon, közü­lük 213 járt anyanyelvi pótokta­tásra. Lévén Bréma 60 kilométer hosszan húzódó város, vannak gyerekek, akik 20—30 kilométert utaznak a pótoktatásért. Pedig az anyanyelvi oktatásra azokat az iskolákat jelölik ki, amelyeknek környékén nagyobb számban élnek jugoszlávok. Négy szerbhorvát és egy magyar csoporttal dolgozom. A csoportok létszáma 12—25 kö­zött mozog, a bremenhaveni ma­gyar tagozatnak 14 tanulója van — kanizsaiak, bajmokiak, zentai­­ak, baj­saiak, topolyaiak, néhány bánáti... A MAGYAR CSOPORT a leg­heterogénebb: elsőstől nyolcadiko­sig minden korosztály képviselve van, de a rendelkezésre álló idő rövidsége miatt csak két rész­re tudom a csoportot bontani — délután háromtól fél ötig az alsó­sokkal, fél öttől fél hétig a fel­sősökkel foglalkozom. A szerbhorvát gyerekek na­gyobb száma lehetővé teszi két osztályból kombinált csoportok alakítását, sőt van önálló IV. osz­tályos csoportom is. A szerbhorvát nyelvű oktatás bejáródottabb már — több éve folyik —, a magyar pedagógusok közül én egyike va­gyok az elsőknek. A tanítás ob­jektív feltételei adottak, kivéve például a még hazulról ismert tankönyv-késési gondokat, és (megint csak a magyar anyanyel­vűek esetében) a kiegészítő irodal­mat, könyveket, folyóiratokat. (Hiába kértem például hivatalosan is, magánkapcsolat útján is minta­­példányokat a Jó Pajtásból, a Mé­zeskalácsból, hogy a gyerekek ke­zébe adhassam: tessék, ez az, eny-­­ nyi és ennyi márka az évi előfizetés...) Pedig a mai tantervünk azonos az ottani anyanyelv-oktatás tantervével, a magyar csoporttal pedig őszre megkezdjük a szerbhorvát (mint környezetnyelv) tanulását. Talán mondanom sem kell, mennyivel nehezebbek a mi körül­,­ményeink: homogén idegen nyelvű környezetben, ahol a szülők is jó­részt németül beszélnek még ott­hon is (nemcsak a vegyes házas­ságokban van ez így), az iskolai anyanyelv-óra és a társadalmi ismeretek képezik a rendszeres kapcsolatot a hazával — nyelvé­vel, történelmével, jelenével. A GYERMEKEK LELKESEK és nagyon hálásak: minden szava­mat úgy fogadják, mint a szülő­föld üzenetét. Magaviseletük is példás. Érzelmileg nagyon fogékonyak, szeretetre vágynak és minden ilyen megnyilvánulást viszonoz­nak. Második alkalommal mentem be az egyik osztályba, mikor egy kislány, a másodikos Sladana Va­­lentic egy rajzot tett elém: To je za vas... A tanév végén majd­hogynem a szavamat vették, hogy jövőre ismét ott leszek. Itt többnek kell lenni, mint ta­nárnak, pedagógusnak kell lenni, a szó legteljesebb értelmében. Szociális problémákkal, anyagi gondokkal, kisiklott házasságokkal is szembe kell néznem. Sok élet és sok házasság szenvedett hajótö­rést itt és az emberek — akik még nem fásultak el annyira, hogy házasságukat, gyermekeiket is feláldozzák a pénz utáni hajszá­ban — gyakran fordulnak hozzám segítségért. És sokszor nem is vár­ják, hogy tegyél valamit: már az­zal is segítettél, ha meghallgattad őket. VANNAK PROBLÉMAMENTES CSALÁDOK IS, de ott éppen olyan szükség van az anyanyelv­­ápolásra, mert a gyerekek köny­­nyen leszoknak az anyanyelv használatáról: amint elfordulsz, játék közben rögtön németre for­dítják a szót — különösen eleinte volt ez szembetűnő. Szerencsére mind többen vannak, akik beszél­ni, írni, olvasni akarnak anya­nyelvükön. Óriási dolog, hogy a magyar gyerekek ott, Németor­szágban, a mi oktatási és képvi­seleti szerveink kezdeményezésé­re, anyanyelvüket tanulhatják — és egyre többen vagyunk mi is, akik segítünk nekik ebben. SZÖLLÖSY, VAGÓ László Szeptember 9-én kezdődik a Kanizsai írótábor A vajdasági írók hagyományos találkozóját szeptember 9-étől 13- áig tartják meg Kanizsán. A meg­nyitó napján koszorút helyeznek el a Kanizsai írótábor emléklap­ján, valamint kiállítás nyílik a legújabb vajdasági alkotásokból. Ekkor tartják meg a Vajdasági íróegyesület elnökségének ülését és közgyűlésének rendkívüli ülé­sét is. Az írótábor műsorában gyárlátogatás, iskolalátogatás, va­lamint több író-olvasó találkozó szerepel. Az írók megbeszélést folytatnak továbbá a vajdasági irodalmak kölcsönhatásairól, vala­mint a tartomány irodalmi díjairól. Az írótábor munkájában a vajda­sági írókon kívül részt vesznek a köztársaságok és Kosovo, képvi­selői, valamint több külföldi író­vendég is. A hagyományos Kani­zsai írótábor után szeptember 19- én és 20-án tartják meg Palicson a fiatal írók találkozóját. Minden út Arezzóba vezet A zrenjanini Koca Kolarov vegyes kórus Olaszországban ÉLT VALAMIKOR — a feljegy­zések szerint a X. században. — egy bizonyos Arezzói Guido (ben­cés szerzetes volt), aki feldol­gozta a szolmizációs szótagneveket, tehát megszületett a módszeres énektanítás egyik tanítási formá­ja. S a derék olasz szülővárosába kapott most meghívást A ZRE­NJANINI KOCA KOLAROV VE­GYES KÓRUS. Tehát a Bega­­partiak esetében MIRKO BULO­­VAN karnagy munkássága, nemes indíttatású ügyszeretete, a fiata­lok lelkesedése és szakmai tudása igazolta azt a benyomást, amit az előző fellépéseik alkalmával sze­reztünk: ez a kórus nem véletle­nül keresi létezési terét, ez a cso­port a zenei nevelés terén áll a közösség szolgálatában. Kettős öröm A zrenjanini fiatalokat Mirko Bulovan neveli olyképpen, hogy a munkában mindenki örömét le­li: előadó és közönség egyaránt. Bebizonyította, hogy mindenki szívesen tölti idejét éne­kléssel. з ezzel kulturált környezetet te­remtett magának és másoknak. Műkedvelőket vezet és irányít, tömegméretű programot valósít meg, s talán emiatt is vonta ma­gára a közvélemény figyelmét, hi­szen lehetővé tette, hogy a zre­­njanini fiatalok (és a közönség) hozzáférjenek a kulturális javak­hoz. — Valamirevaló eredmény el­éréséhez — vallja Mirko Bulovan — erkölcsi és anyagi támogatás kell. A mi kórusunk munkássága a szakértőket — merem állítani — már jó ideje permanens izga­lomban tartja. Szakmailag beér­tünk, s ennek eredménye az arez­zói meghívás, amelynek szívesen és örömmel teszünk eleget. A fiatalok elmondták, hogy karvezető­iük merészen és szíve­sen teremti meg azokat a pilla­natokat a pódiumon, amelyekért érdemes feláldozni a szabad időt, habár minden alkalommal próba­tétel elé állítja az énekeseket és a közönséget egyaránt. Nem A bá­náti égtáj ajándéka. Messziről ér­kezett a tartományba. — Úgy van, délről jöttem — mondja Mirko Bulovan. — Dal­máciából — még pontosabban: Splitből — indultam, ahol min­denki énekel vagy valamilyen hangszeren játszik. A belgrádi zeneakadémián nagykorúsítottam­, s aztán el­vetődtem Zrenjaninba. 1970-ben a Koca Kolarov okatási központ keretében működő ve­gyes kórus élére álltam. Nem az éne­kek énekére tanítottam a fia­talokat, hiszen az „idomítási” és az ismerkedési időszakban a­ dal röpte nem túlságosan magas, de aztán — ahogy mondani szokás — megtört a jég. Az első fellépések után — borús égből napsugár — kétszer megkaptuk a város, a köz­ség októberi díját. Negoibinból — ott bonyolítják le a Mokranjac­­napok elnevezésű rendezvényt — ezüstéremmel tértünk haza. Elő­zőleg a tartományi vetélkedőn — Rómában — elsők lettünk, s ezt a helyet azóta valósággal kibérel­tük magunknak. Tavaly és tavaly­előtt a köztársasági szemlén az eredményhirdetés alkalmával is bennünket szólítottak, hogy fog­laljuk el a dobogó legmagasabb fokét, és a jugoszláv kórusok nisi seregszemléjén a zágrábiak és a vendéglátók mögött a harmadik helyen végeztünk. Geljében aztán háromszoros viváttal köszöntöttek bennünket. A tavalyi bemutatko­zás úgy sikerült, hogy elsők let­tünk a­z országban. ▲ Tehát tömegmozgalomról van szó? — Pontosan. A több nemz­etisé­­gű vegyes karba természetesen főleg fiatalokat toboroztunk. A vá­logatás után rendszerint 80—90 „trubadúrnak” biztosítok helyet a dobogón. Szerbek, magyarok, szlo­vákok, románok várják a beintést. Az iskola a bázis, onnan jönnek a gyerekek. Mindentalib a le­morzsolódás veszélye fenyeget, de újabban azok, akik elmentek, egyetemi tanulmányaik befejezése után visszatérnek. Felléptünk min­denütt. Megjelen­tünk az alkalmi ünnepségeken, felsorakozunk a gyárak csarnokában, énekeltünk a kórházban, A gerontológiai ott­honban, a színpadon... A Milyen a kórus műsora? — A zenei alapot Kosta Babic biztosítja. Ez a lelkes zenetudor nekünk írja a szerzeményeket. Jelentkeztek többen... Zágrábból, Nisből. Van tehát nevünk, tudnak rólunk. Meg eztán Scarlatti, Vi­valdi műveit énekeljük. Az egy­házi daloknak magas költői szín­vonala van, ezt a kincset, ezt a kulturális örökséget is ápoljuk természetesen, mint a világon mindenütt. Munkásmozgalmi és a népfelszabadító háború idején született de­lok is szerepelnek a műsorban. Tehát megénekeljük a múltat és jelent, a világot és ha­zánkat. Egy kórustag vallomása ZORAN STANIŠIC a zrenjanini bútorgyár munkása. Elmondja, hogy három esztendeje tagja a kórusnak. Elragadtatással beszél a karvezetőről. Valósággal magá­val ragadja a fiatalokat, s ez a „tüzes” pedagógiai módszer ugya­­csak tetszik azoknak, akik elha­tározták, hogy bekéredzkednek a kórusba. — Tagja voltam egy belgrádi kórusnak — mondja Zoran Sta­­nikrc. — Ez mégis valami más. Szívvel-lélekkel énelkelünk, s nem is vesszük észre az idő múlását. Mirko néh:­néha húsz vagy har­minc alkalommal is megismétel­tetik velünk a nehezebben énekel­hető részeket. Szívesen tesszük, hiszen az eredmények bennünket igazolnak. — Vannak problémáink — veti közbe mediterrán temperamen­tummal Mirko Bulovan. — Per­sze sokkal könnyebb felvetni a problémákat, mintsem megoldani, tudom. A próbatermet több cso­port használja. Hiányzik egy kis biztatás, ezt elvárjá­k a fial­atok. Én is. A közönség érdeklődésében nincs hiány. Én — s nem csak én — szeretném a kórust rangjá­hoz méltó szintre emelni, tehát még magasabbra, de ehhez meg­felelő támogatásra van szüksé­günk. Az anyagiakat nem merem említeni. Mi igényt tartunk sok mindenre, hiszen továbblépés nél­kül, a problémáik sokasodásával a kórus idővel szétesik. Példáu­l megemlíthetném a zrenjanini Bartók Béla vegyes kórust, amely —sajnos — a kezdeti nekifutás után feloszlott. Minket nem fenye­get ilyen veszély, de úgy érzem, hogy időnként mégis megkérdő­jelezik tevékenységünk hasznossá­gát. Szeretnénk még többet és jobbat nyújtani. Nincs azonban felszerelésünk, még egy zongorá­val sem rendelkezünk. — Arezzó messze van — mond­ja a beszélgetés végén Mirko Bu­lovan. — Ott lesznek az ausztrá­­lok, argentinok, magyarok, tizen­két ország nagy versenye ez. Scarlatti, Vivaldi, Bruckner, Fischbach, Kuzmanović, Mokra­­njtac, Marincio neve szerepel a műsorfüzetünkben. Az IGRA LA SLOVIMA című kórusművet Kos­ta Babié nekünk írta. S az frez­­zói közönség ennek a szerzemény­nek úgyszintén tapsolhat. Szeret­ném aláhúzni: ez a csúcs. Innen aligha juthatunk tovább. Legfel­jebb­­ felfigyelnek ránk otthon, a községben, s talán majd megjegy­zik: „Érdemes biztosítani számuk­ra legalább egy próbatermet!” Arezzólm mi lényegében egy országot, egy köztársaságot, egy tartományt, egy községet képvi­selünk. Szurkoljanak nekünk — ez a kórus megérdemli. ^ BARACSUS Zoltán A kórus: figyelem, kezdődik az ének!

Next