Magyar Szó, 1980. november (37. évfolyam, 302-329. szám)

1980-11-23 / 324. szám

n IRODALOM MAGYAR SZÓ 1980. november 23., vasárnap NÉMETH ISTVÁN Hazafelé tartva Innen, erről a pontról, ahol most állok, először veszem szemügyre ezt a világot. Jobb kéz felül a vasút, azon túl a Kaszáló domborulata, bal felől a kisvasút vonala (a síneket rég fölszedték), aztán a Hár­­masút, egyik ágán futott tova a répavas­út egészen a Nagyvölgyig. Előttem a Fél­szemű Pali bácsi tanyája (az övé volt, em­lékezetemben az övé is marad), a tanyán és a Kovács Jóska bácsi szőlőjén túl pedig a szélesen elterülő, hegyről lefutó, majd a szemközti hegyre kapaszkodó falu. Ahogy körülhordom a tekintetem ezen a világon, alig tudok felocsúdni a meghatódottságtól: hát csak ilyen kicsiny?! Ennyire összezsu­gorodott itt minden? A falu s a falu ha­tára a Kaszálótól a moholi földekig annyi­ra összezsugorodott, olyan kicsinnyé vált, hogy ha jól kinyújtanám a karomat, meg­simogathatnám, mint egy gyerkőc feje búbját. Az egész elférne a tenyeremen. Ezen még inkább meghatódok. Miért ér­zékenyül el az ember ilyen dolgokon? Libapásztor koromban csak a dűlőutakat láttuk. Ha két kilométer mélységbe beha­toltunk a tanyák és a szántóföldek vilá­gába, a legvakmerőbb kalandra vállalkoz­tunk. Pedig ilyen messzire a falutól, ahol most állok, sohase csavarogtunk el. Soha­se tekintettük át egyetlen pontról az egé­szet. Csak részleteket ismertünk. Dűlőút­szakaszokat. Nemcsak határrész, hanem olyan falurész is volt, ahova be se mertük tenni a lábunkat. Minden ismeretlen utca félelemmel töltött el. És nem evilági ide­­genségérzettel. Ha valaki akkor elrendeli, hogy például az Alvégbe kell költözköd­nünk, belehaltam volna. Soha nem költöz­tünk oda, hogyan szerethettem mégis meg annyira, hogy minden tájak legtündéreb­­bikévé nőtt bennem? Erről a pontról, ahonnan most szétte­kintek, minden annyira ismerős és ottho­nos, mintha életem legszebb emlékei fű­ződnének hozzá. Érdekes, hogy azokhoz a határrészekhez is, amelyeket most innen szemügyre vehetek, de amelyekben soha meg nem fordultam. Ugyancsak azokhoz ez utcákhoz is. Miért? Itt minden göröngy, fűszál, öreg fa, kis­üt, utcaszöglet, dűlőút, Krivaja-kanyar, padlászug, éltető eggyé vált bennem. Mindegyik és minden ismerősöm. De nem afféle futó ismeretség köt hozzá, hanem egy életre szóló. Érdekes, ahhoz az utcá­hoz is, amelyikben soha meg nem fordul­tam. Mert ha most sétálok végig először egy ilyen utcán, a szülőföld elmondhatat­lan melege jár át ott is. Valahonnan isme­rem a házait, kiskertjeit, a faltetőket. Va­lamikor jártam már ebben az utcában. Ta­lán álmomban. Vagy egyszerűen azért érzem ezt, mert tudom, hogy itthon vagyok. Ezért van itt mindennek drága anyaarca. 0000000 Befelé tartok a faluba. Kora délután van, de senki sincs az utcán, a kertekben sem. Eső csapkodott az előbb, már elállt, hűvös szél fúj. Végigsöpör a domboldalon, a sarjadó búzatáblákon. A domb tetején Rövid Péter bácsi tanyája (az övé volt, az emlékezetemben az övé is marad mind­örökre), állítólag a falu legkiemelkedőbb pontja. A tanya előtt magas fenyő. Alat­ta húzódik a falu utolsó házsora, a mező­re a házvégek, az ólak, a kertek szolgál­nak. A kertekben már bújik a zöldhagy­ma, bokrosodik a zöldsaláta, virágzanak a gyümölcsfák. Minden kert példásan meg­művelve. Ezek a tavaszi kertek mindig meghalnak és föllelkesítenek; szeretnék minden embert rábeszélni, hogy szerezzen magának egy ilyen kis kertet, mert néha úgy gondolom, árvaságunk egyik oka ép­pen az, hogy elvesztettük s nem tudjuk újra megtalálni a kerttel való bensőséges kapcsolatot. Vagyis elvesztettük a természethez való ■tartozás egyensúlyérzetét. Valójában, vég­ső soron az otthonosság érzetét. Jó is, hogy az eső bezavarta az embe­reket, így nyugodtan szemlélhetek, ácsor­­gásommal, bámészkodásommal nem zava­rok senkit. Ahogy a virágba borult gyümölcsfák tejfehér árnyékán merengek, két gyerek­kori cimborám neve jut eszembe: a Szun­­gyi Pistáé és Kopasz Péteré. Itt laktak mind a ketten a Paraszt utca elején, va­jon hova sodorta őket az élet, s nekik van-e ilyen szép kis kertjük,­ s ha nincs, hiányzik-e nekik? És ha végigballagnak ezen az utcán, érzik-e ama drága anyaarc meleg sugárzását? Valahol vakkant egy kutya, talán a déd­unokája annak az öreg házőrzőnek, ame­lyiknek a hangját nyári esténként, szülei­met hazavárva, házunk fehér fala előtt kuporogva, hallgatni szoktam. Pontosan az a kutyahang. Vacogás fut át rajtam, mert már teljesen besötétedett, de apámék még mindig nem értek haza. 0000000 A Paróczi pék sarkán hirtelen balra for­dulok (a pékség rég nem az övé, de em­lékezetemben mindörökre az övé marad). Legalább húsz éve nem jártam a Sárga­gödör felé. Gyerekkoromban fürödtünk benne, télen korcsolyáztunk a jegén. Megvan-e még? Meg, de kert van benne, udvarrész, sőt a szélén egy új ház is épült. Nagy része kert. Sértődötten szemlélem. Meg se kérdez­ték tőlünk, gyerekektől ezek a felnőttek, csak úgy idetelepedtek, persze előbb le­csapolták a pocsolya vizét. Kiszárították a Sárgagödröt, fölásták, fákat ültettek be­le, házat építettek a partjára, nagy szár­kúpokat raktak a szélére, de egy szóval se kérdezték, hogy mit szólunk mi ehhez. De kitől is kérdezték volna? Akik lecsa­polták és termővé tették a Sárgagödröt, alighanem ugyanazok voltak, akik valaha sáros vizében velem együtt lubickoltak. Az emlékezetes lubickolás óta talán negyven év telt el, talán száz. És én talán nem­­is a mostani falu utcáit járom, hanem ezét, amivé ötven év múlva lesz. Szokatlan és furcsa helyzetbe keveredtem: halálom után visszatértem kedvenc Sárga­gödröm partjára. Csillagok hűsége Semmit se látsz a faluból, mindent be­takar a sötétség. Azt se tudod pontosan, hogy hol vagy, melyik utcában. Eltévedtél. Persze csak úgy, ahogy odahaza tévedhet el az ember. Pánik nélkül. Eltévedtél, s mégsem vesztetted el biztonságérzetedet. Tudod, hogy a nagy sötétség ellenére is rátalálsz a kivezető útra. Még csak türel­metlen sem vagy. Határozottan élvezed a helyzetet, amibe keveredtél: otthon vagy, mégse tudod pontosan, hogy merre indul­ják Még mosolyogsz is magadban: negyed­óránként üt a toronyóra, legfeljebb megvá­rod, s elindulsz a hang irányába. Vagy azért sem a hang irányába fogsz elindulni, hanem éppen az ellenkező irányba, s még­is odatalálsz majd, ahová kell. Ahová akarsz. Ezért ilyen megnyugtatóan jó ide­haza. A szülőfalu örökös játszótere az em­bernek. Itt az is­­lehetséges, ami idegen környezetben abszurdum: sötét utcán ker­getheted a nem létező fekete kutyát. Sőt néha el is csípheted. Ha szerencséd van és jó kedved. S erre a bújócskára itt min­dig van kedved. Itt minden bolondságra hajlandó vagy. Belekapaszkodsz a fák tör­zsébe, s forogsz, mint egy eszeveszett, mint egy szerelmes. Addig járod a bolondját, míg teljesen meg nem kergülsz, mint Chaggal hegedűsei, ügyefogyott zsidói. Aztán mégis abbahagyod. Talán épp vala­melyik háztető gerincén térsz magadhoz, ott ülsz a köcsögcserepeken, kapaszkodsz a kéménybe, s bámulod a fejed fölött a csillagokat. És nem tudsz betelni a lát­vánnyal: a csillagok is hazataláltak, mind­egyik a megszokott helyén ragyog, a Fias­­tyúk, a Göncölszekér, mind, mind, a leg­parányibb is, pontosan ott, ahol örökre megjegyezted őket magadnak gyerekkorod fényes éjszakáin. (Az író Kertmozi című, a Forum gondo­zásában megjelent kötetéből.) IOVAN PUTNIK A grebusiáci hom­okpuszta Jönnek-mennek az emberek. És eltűnnek nyomtalanul. Itt csak a homok örök, mint a puhán kinyíló, lágyan becsukódó utolsó ajtó. (SZŰCS Imre fordítása) Brasnyó István versei OKTÓBER MAJD MEGMAGYARÁZZA... Este volt, és eloltották a villanyt — nem maradt belőlünk más, csak a sötét. Egy hideg lépcsőn hallgatni a szél diktálta szavakat, mondani tovább, ahová csak a képzelet szeretne elérni. De árnyékunk a zord, sáros utcára lobog, mintha életünket mesélné... nem tudni, mikor, nem tudni, hol, amikor egyszeriben testet ölt az alvók álma, és szobák súlyos bútorai mozdulnak engedelmesen a sarkcsillag láthatatlan sugarának. Ám október majd megmagyarázza, elsőként a fát, amelyet ködtől vak hajnalon láttunk egykor hántani kérgét csupán cipődtől megjegyzett ösvényén a hanyatt zuhant korai láthatárnak. A más múzsája HANGYA ANDRÁSNAK Ezek a csepegő, szigorú fák meg amit megérezni a legnehezebb: égi és földi örökre kettévált geometriája amikor a látás síkjába belibeg ez a lány — nem a lófejű, hanem a gyönyörű arcú, akinek a tél hava veti ágyát, és ha az arca is —, nem az olvadó árnyék igyekszik mozdulatlan tudtunkra adni, mit mulasztunk el nap mint nap közönyös képpel bandukolva tova a fenti és a lenti, szürkén vonagló, megriadt mennybolt alatt. KOSZORÚT HAJÁBA Valaki megszögezi a falat — itt már nem a magunk nevét mondjuk, innentől már nehezebb lesz utazásunk —, lucsokba gázol a világ, csatakosak lesznek a vonatok. De vörös lombból koszorút hajába annak, aki félúton felébredve ránk kiállt: gömberedett mezőkön fut át a hangja, s az uta­k kanyarulatában fák tövises ágát suhintja arcunk megjegyezni a levegőben. R. FUCHS N­incs többé kövér ember шдјшад|Noушр«|«з»ишл1г n fim ni 111—ihwmum Ön kövér? Dehogy, természetesen szó sincs róla. Legfeljebb talán helyenként kissé­ gömbölyded. Egy kicsit kövérkés? Kerek arcú? Test alakú? Vagy van még egy nagyszerű szó: „erős”. Manapság senki sem kövér vagy testes, hanem csak erős. Azelőtt az „erős” széles vállú vasgyú­rót jelentett, akinek hatalmas karizmai vannak, és egyéb izomzata is jól fejlett. Most viszont az „erős” a gyűjtőfogalom mindazok számára, akik túlságosan sú­lyosak. Lehet valaki 158 centiméter ma­gas és 139 kilogramm súlyú (vagy 139 cen­timéter magas és 158 kilogramm súlyú) — és mégsem kövér. Erős — ennyi az egész! Dicsőség és hála annak, aki ezt a szót ki­találta! Lehet valaki olyan kerek, mint a labda, a készruha-osztályon az eladónő mégis tapintatosan ezt tanácsolja: „Bocsá­nat, asszonyom (vagy uram), ön kissé erős, úgy gondolom, másféle szabású ruhát kel­lene felpróbálnia. Sajnos, mi egyebet nem ajánlhatunk önnek, ezért próbáljon meg, kérem szépen, két emelettel följebb keresni valami megfelelőt a „Sátrak és ponyvák” osztályon. A súlytöbblettől szenvedők közül soha senki nem hall olyasmit, hogy ő túlsá­gosan kövér volna. „Kövér”-hez csúnya szó, nem illik másokra alkalmazni, önma­gáról viszont mondhatja az ember, ha bizonyos abban, hogy környezete tiltako­zik. „Valósággal szörnyű, hogy mennyire elhíztam — nem gondolja?” — jelentheti ki valaki, ha biztosan tudja, hogy a má­sik azonnal így válaszol: „Ugyan, ugyan! Olyan vékony vagy, mint a nádszál. Sem­miképp sem lehetsz több kilencvenöt ki­lónál!” A testes talán még kövérebb, mint a kö­vér. Fia egy ember kövér, akkor legalább­is zömök, termetes, meg nagy, ruganyos pocakja van. Ha viszont testes, ez arról tanúskodik, hogy az egész teste reng, az egész roppant hústömege — akár a ko­csonya. Testesnek lenni bizony nem na­gyon kellemes. Akkor már jobb, ha valaki kövér. A legcsúnyább szó pedig a „hajas”. Ezt a túltáplált malaccal asszociálják, és a kép teljességéhez már csak a piros alma hiányzik a szájában. A fent említett elmefuttatásból az kö­vetkezik, hogy ön nem kövér, sem testes és egyáltalán nem hájas. Talán csak­ ici­picit erős. A pufók arca pedig bizonyos fo­kig még díszül is szolgálhat. Olyan, mint a frissen sült cipó. Kerek, forró és étvágy­­gerjesztő. Ha pedig egy kicsit le akar ad­ni, akkor ennél mi sem egyszerűbb. Csu­pán annyit kell tennie , hogy vásárol egy fél tucat hetilapot. Azokban temérdek, mindenféle és­­fajta elképzelhető (és el­képzelhetetlen) tanács van arra, hogyan kell lefogyni, meg különböző diéták is ol­vashatók. A különféle hetilapok különféle taná­csokat adnak a lefogyásra. Az egyik azt ajánlja, hogy naponta egy kis pohár vizet és nyolc nagy pohár vörös bort kell inni (vagy fordítva). A másik lap szerint: kizá­rólag ananásszal kell táplálkozni. Reggeli­re, ebédre és vacsorára egyaránt. Csakis ananásszal. Nem tudom, hogy ez az ana­­nászdiéta csökkenti-e az ember súlyát , de úgy érzi magát, mintha a Hawaii-szi­getre röppent volna át, és ez remek dolog. Tehát így lehet lefogyni. De ha valaki ész dolgában nem túlságosan erős (úgy­nevezett tökfilkó), akkor bizony ésszel kell fogynia. Mert jobb, ha valaki kövér és egészséges, mint ha sovány és beteg ... (G. Gy. ford.) A jugoszláviai magyar novellairodalom támogatása végett lapunk egyik ala­pító tagja, Majtényi Mihály emlékének adózva a Magyar Szó meghirdeti a ha­gyományos MAJTÉNYI MIHÁLY NOVELLAPÁLYÁZATOT A pályázatot minden második évben hirdetjük meg. A pályázat jeligés. A díjazott és megvásárolt novellák szerzői másodpéldánnyal igazolják szer­zőségüket. A pályázati novellák nem lehetnek hosszabbak a gépelt oldalnál (egy oldal harminc sor). A pályaműveket három példányban kell beküldeni szerkesztőségünk címére. (Novellapályázat, Magyar Szó szerkesztősége, Vojvode Mišića 1/1., 21000 Novi Sad). A pályázaton jugoszláv állampolgárok vehetnek részt magyar nyelven írt novellákkal. A díjak: I. díj: 8000 dinár II. díj: 6000 dinár III. dij: 4000 dinár A pályaművek díjazásáról a Magyar Szó szerkesztő bizottsága által kineve­zett háromtagú bíráló bizottság dönt. A bíráló bizottság tagjai: Bosnyák István, Németh István és Szeli István. A szerkesztőség a beküldött pályaművekből a bíráló bizottság, valamint a saját válogatása alapján megvásárolja a közölhető novellákat. A novellák beküldési határideje: 1980. november 15. A bíráló bizottság 1980. december 25-én teszi közzé döntését a Magyar Szó hasábjain.

Next