Magyar Szó, 1980. november (37. évfolyam, 302-329. szám)
1980-11-23 / 324. szám
n IRODALOM MAGYAR SZÓ 1980. november 23., vasárnap NÉMETH ISTVÁN Hazafelé tartva Innen, erről a pontról, ahol most állok, először veszem szemügyre ezt a világot. Jobb kéz felül a vasút, azon túl a Kaszáló domborulata, bal felől a kisvasút vonala (a síneket rég fölszedték), aztán a Hármasút, egyik ágán futott tova a répavasút egészen a Nagyvölgyig. Előttem a Félszemű Pali bácsi tanyája (az övé volt, emlékezetemben az övé is marad), a tanyán és a Kovács Jóska bácsi szőlőjén túl pedig a szélesen elterülő, hegyről lefutó, majd a szemközti hegyre kapaszkodó falu. Ahogy körülhordom a tekintetem ezen a világon, alig tudok felocsúdni a meghatódottságtól: hát csak ilyen kicsiny?! Ennyire összezsugorodott itt minden? A falu s a falu határa a Kaszálótól a moholi földekig annyira összezsugorodott, olyan kicsinnyé vált, hogy ha jól kinyújtanám a karomat, megsimogathatnám, mint egy gyerkőc feje búbját. Az egész elférne a tenyeremen. Ezen még inkább meghatódok. Miért érzékenyül el az ember ilyen dolgokon? Libapásztor koromban csak a dűlőutakat láttuk. Ha két kilométer mélységbe behatoltunk a tanyák és a szántóföldek világába, a legvakmerőbb kalandra vállalkoztunk. Pedig ilyen messzire a falutól, ahol most állok, sohase csavarogtunk el. Sohase tekintettük át egyetlen pontról az egészet. Csak részleteket ismertünk. Dűlőútszakaszokat. Nemcsak határrész, hanem olyan falurész is volt, ahova be se mertük tenni a lábunkat. Minden ismeretlen utca félelemmel töltött el. És nem evilági idegenségérzettel. Ha valaki akkor elrendeli, hogy például az Alvégbe kell költözködnünk, belehaltam volna. Soha nem költöztünk oda, hogyan szerethettem mégis meg annyira, hogy minden tájak legtündérebbikévé nőtt bennem? Erről a pontról, ahonnan most széttekintek, minden annyira ismerős és otthonos, mintha életem legszebb emlékei fűződnének hozzá. Érdekes, hogy azokhoz a határrészekhez is, amelyeket most innen szemügyre vehetek, de amelyekben soha meg nem fordultam. Ugyancsak azokhoz ez utcákhoz is. Miért? Itt minden göröngy, fűszál, öreg fa, kisüt, utcaszöglet, dűlőút, Krivaja-kanyar, padlászug, éltető eggyé vált bennem. Mindegyik és minden ismerősöm. De nem afféle futó ismeretség köt hozzá, hanem egy életre szóló. Érdekes, ahhoz az utcához is, amelyikben soha meg nem fordultam. Mert ha most sétálok végig először egy ilyen utcán, a szülőföld elmondhatatlan melege jár át ott is. Valahonnan ismerem a házait, kiskertjeit, a faltetőket. Valamikor jártam már ebben az utcában. Talán álmomban. Vagy egyszerűen azért érzem ezt, mert tudom, hogy itthon vagyok. Ezért van itt mindennek drága anyaarca. 0000000 Befelé tartok a faluba. Kora délután van, de senki sincs az utcán, a kertekben sem. Eső csapkodott az előbb, már elállt, hűvös szél fúj. Végigsöpör a domboldalon, a sarjadó búzatáblákon. A domb tetején Rövid Péter bácsi tanyája (az övé volt, az emlékezetemben az övé is marad mindörökre), állítólag a falu legkiemelkedőbb pontja. A tanya előtt magas fenyő. Alatta húzódik a falu utolsó házsora, a mezőre a házvégek, az ólak, a kertek szolgálnak. A kertekben már bújik a zöldhagyma, bokrosodik a zöldsaláta, virágzanak a gyümölcsfák. Minden kert példásan megművelve. Ezek a tavaszi kertek mindig meghalnak és föllelkesítenek; szeretnék minden embert rábeszélni, hogy szerezzen magának egy ilyen kis kertet, mert néha úgy gondolom, árvaságunk egyik oka éppen az, hogy elvesztettük s nem tudjuk újra megtalálni a kerttel való bensőséges kapcsolatot. Vagyis elvesztettük a természethez való ■tartozás egyensúlyérzetét. Valójában, végső soron az otthonosság érzetét. Jó is, hogy az eső bezavarta az embereket, így nyugodtan szemlélhetek, ácsorgásommal, bámészkodásommal nem zavarok senkit. Ahogy a virágba borult gyümölcsfák tejfehér árnyékán merengek, két gyerekkori cimborám neve jut eszembe: a Szungyi Pistáé és Kopasz Péteré. Itt laktak mind a ketten a Paraszt utca elején, vajon hova sodorta őket az élet, s nekik van-e ilyen szép kis kertjük, s ha nincs, hiányzik-e nekik? És ha végigballagnak ezen az utcán, érzik-e ama drága anyaarc meleg sugárzását? Valahol vakkant egy kutya, talán a dédunokája annak az öreg házőrzőnek, amelyiknek a hangját nyári esténként, szüleimet hazavárva, házunk fehér fala előtt kuporogva, hallgatni szoktam. Pontosan az a kutyahang. Vacogás fut át rajtam, mert már teljesen besötétedett, de apámék még mindig nem értek haza. 0000000 A Paróczi pék sarkán hirtelen balra fordulok (a pékség rég nem az övé, de emlékezetemben mindörökre az övé marad). Legalább húsz éve nem jártam a Sárgagödör felé. Gyerekkoromban fürödtünk benne, télen korcsolyáztunk a jegén. Megvan-e még? Meg, de kert van benne, udvarrész, sőt a szélén egy új ház is épült. Nagy része kert. Sértődötten szemlélem. Meg se kérdezték tőlünk, gyerekektől ezek a felnőttek, csak úgy idetelepedtek, persze előbb lecsapolták a pocsolya vizét. Kiszárították a Sárgagödröt, fölásták, fákat ültettek bele, házat építettek a partjára, nagy szárkúpokat raktak a szélére, de egy szóval se kérdezték, hogy mit szólunk mi ehhez. De kitől is kérdezték volna? Akik lecsapolták és termővé tették a Sárgagödröt, alighanem ugyanazok voltak, akik valaha sáros vizében velem együtt lubickoltak. Az emlékezetes lubickolás óta talán negyven év telt el, talán száz. És én talán nemis a mostani falu utcáit járom, hanem ezét, amivé ötven év múlva lesz. Szokatlan és furcsa helyzetbe keveredtem: halálom után visszatértem kedvenc Sárgagödröm partjára. Csillagok hűsége Semmit se látsz a faluból, mindent betakar a sötétség. Azt se tudod pontosan, hogy hol vagy, melyik utcában. Eltévedtél. Persze csak úgy, ahogy odahaza tévedhet el az ember. Pánik nélkül. Eltévedtél, s mégsem vesztetted el biztonságérzetedet. Tudod, hogy a nagy sötétség ellenére is rátalálsz a kivezető útra. Még csak türelmetlen sem vagy. Határozottan élvezed a helyzetet, amibe keveredtél: otthon vagy, mégse tudod pontosan, hogy merre indulják Még mosolyogsz is magadban: negyedóránként üt a toronyóra, legfeljebb megvárod, s elindulsz a hang irányába. Vagy azért sem a hang irányába fogsz elindulni, hanem éppen az ellenkező irányba, s mégis odatalálsz majd, ahová kell. Ahová akarsz. Ezért ilyen megnyugtatóan jó idehaza. A szülőfalu örökös játszótere az embernek. Itt az islehetséges, ami idegen környezetben abszurdum: sötét utcán kergetheted a nem létező fekete kutyát. Sőt néha el is csípheted. Ha szerencséd van és jó kedved. S erre a bújócskára itt mindig van kedved. Itt minden bolondságra hajlandó vagy. Belekapaszkodsz a fák törzsébe, s forogsz, mint egy eszeveszett, mint egy szerelmes. Addig járod a bolondját, míg teljesen meg nem kergülsz, mint Chaggal hegedűsei, ügyefogyott zsidói. Aztán mégis abbahagyod. Talán épp valamelyik háztető gerincén térsz magadhoz, ott ülsz a köcsögcserepeken, kapaszkodsz a kéménybe, s bámulod a fejed fölött a csillagokat. És nem tudsz betelni a látvánnyal: a csillagok is hazataláltak, mindegyik a megszokott helyén ragyog, a Fiastyúk, a Göncölszekér, mind, mind, a legparányibb is, pontosan ott, ahol örökre megjegyezted őket magadnak gyerekkorod fényes éjszakáin. (Az író Kertmozi című, a Forum gondozásában megjelent kötetéből.) IOVAN PUTNIK A grebusiáci homokpuszta Jönnek-mennek az emberek. És eltűnnek nyomtalanul. Itt csak a homok örök, mint a puhán kinyíló, lágyan becsukódó utolsó ajtó. (SZŰCS Imre fordítása) Brasnyó István versei OKTÓBER MAJD MEGMAGYARÁZZA... Este volt, és eloltották a villanyt — nem maradt belőlünk más, csak a sötét. Egy hideg lépcsőn hallgatni a szél diktálta szavakat, mondani tovább, ahová csak a képzelet szeretne elérni. De árnyékunk a zord, sáros utcára lobog, mintha életünket mesélné... nem tudni, mikor, nem tudni, hol, amikor egyszeriben testet ölt az alvók álma, és szobák súlyos bútorai mozdulnak engedelmesen a sarkcsillag láthatatlan sugarának. Ám október majd megmagyarázza, elsőként a fát, amelyet ködtől vak hajnalon láttunk egykor hántani kérgét csupán cipődtől megjegyzett ösvényén a hanyatt zuhant korai láthatárnak. A más múzsája HANGYA ANDRÁSNAK Ezek a csepegő, szigorú fák meg amit megérezni a legnehezebb: égi és földi örökre kettévált geometriája amikor a látás síkjába belibeg ez a lány — nem a lófejű, hanem a gyönyörű arcú, akinek a tél hava veti ágyát, és ha az arca is —, nem az olvadó árnyék igyekszik mozdulatlan tudtunkra adni, mit mulasztunk el nap mint nap közönyös képpel bandukolva tova a fenti és a lenti, szürkén vonagló, megriadt mennybolt alatt. KOSZORÚT HAJÁBA Valaki megszögezi a falat — itt már nem a magunk nevét mondjuk, innentől már nehezebb lesz utazásunk —, lucsokba gázol a világ, csatakosak lesznek a vonatok. De vörös lombból koszorút hajába annak, aki félúton felébredve ránk kiállt: gömberedett mezőkön fut át a hangja, s az utak kanyarulatában fák tövises ágát suhintja arcunk megjegyezni a levegőben. R. FUCHS Nincs többé kövér ember шдјшад|Noушр«|«з»ишл1г n fim ni 111—ihwmum Ön kövér? Dehogy, természetesen szó sincs róla. Legfeljebb talán helyenként kissé gömbölyded. Egy kicsit kövérkés? Kerek arcú? Test alakú? Vagy van még egy nagyszerű szó: „erős”. Manapság senki sem kövér vagy testes, hanem csak erős. Azelőtt az „erős” széles vállú vasgyúrót jelentett, akinek hatalmas karizmai vannak, és egyéb izomzata is jól fejlett. Most viszont az „erős” a gyűjtőfogalom mindazok számára, akik túlságosan súlyosak. Lehet valaki 158 centiméter magas és 139 kilogramm súlyú (vagy 139 centiméter magas és 158 kilogramm súlyú) — és mégsem kövér. Erős — ennyi az egész! Dicsőség és hála annak, aki ezt a szót kitalálta! Lehet valaki olyan kerek, mint a labda, a készruha-osztályon az eladónő mégis tapintatosan ezt tanácsolja: „Bocsánat, asszonyom (vagy uram), ön kissé erős, úgy gondolom, másféle szabású ruhát kellene felpróbálnia. Sajnos, mi egyebet nem ajánlhatunk önnek, ezért próbáljon meg, kérem szépen, két emelettel följebb keresni valami megfelelőt a „Sátrak és ponyvák” osztályon. A súlytöbblettől szenvedők közül soha senki nem hall olyasmit, hogy ő túlságosan kövér volna. „Kövér”-hez csúnya szó, nem illik másokra alkalmazni, önmagáról viszont mondhatja az ember, ha bizonyos abban, hogy környezete tiltakozik. „Valósággal szörnyű, hogy mennyire elhíztam — nem gondolja?” — jelentheti ki valaki, ha biztosan tudja, hogy a másik azonnal így válaszol: „Ugyan, ugyan! Olyan vékony vagy, mint a nádszál. Semmiképp sem lehetsz több kilencvenöt kilónál!” A testes talán még kövérebb, mint a kövér. Fia egy ember kövér, akkor legalábbis zömök, termetes, meg nagy, ruganyos pocakja van. Ha viszont testes, ez arról tanúskodik, hogy az egész teste reng, az egész roppant hústömege — akár a kocsonya. Testesnek lenni bizony nem nagyon kellemes. Akkor már jobb, ha valaki kövér. A legcsúnyább szó pedig a „hajas”. Ezt a túltáplált malaccal asszociálják, és a kép teljességéhez már csak a piros alma hiányzik a szájában. A fent említett elmefuttatásból az következik, hogy ön nem kövér, sem testes és egyáltalán nem hájas. Talán csak icipicit erős. A pufók arca pedig bizonyos fokig még díszül is szolgálhat. Olyan, mint a frissen sült cipó. Kerek, forró és étvágygerjesztő. Ha pedig egy kicsit le akar adni, akkor ennél mi sem egyszerűbb. Csupán annyit kell tennie , hogy vásárol egy fél tucat hetilapot. Azokban temérdek, mindenféle ésfajta elképzelhető (és elképzelhetetlen) tanács van arra, hogyan kell lefogyni, meg különböző diéták is olvashatók. A különféle hetilapok különféle tanácsokat adnak a lefogyásra. Az egyik azt ajánlja, hogy naponta egy kis pohár vizet és nyolc nagy pohár vörös bort kell inni (vagy fordítva). A másik lap szerint: kizárólag ananásszal kell táplálkozni. Reggelire, ebédre és vacsorára egyaránt. Csakis ananásszal. Nem tudom, hogy ez az ananászdiéta csökkenti-e az ember súlyát , de úgy érzi magát, mintha a Hawaii-szigetre röppent volna át, és ez remek dolog. Tehát így lehet lefogyni. De ha valaki ész dolgában nem túlságosan erős (úgynevezett tökfilkó), akkor bizony ésszel kell fogynia. Mert jobb, ha valaki kövér és egészséges, mint ha sovány és beteg ... (G. Gy. ford.) A jugoszláviai magyar novellairodalom támogatása végett lapunk egyik alapító tagja, Majtényi Mihály emlékének adózva a Magyar Szó meghirdeti a hagyományos MAJTÉNYI MIHÁLY NOVELLAPÁLYÁZATOT A pályázatot minden második évben hirdetjük meg. A pályázat jeligés. A díjazott és megvásárolt novellák szerzői másodpéldánnyal igazolják szerzőségüket. A pályázati novellák nem lehetnek hosszabbak a gépelt oldalnál (egy oldal harminc sor). A pályaműveket három példányban kell beküldeni szerkesztőségünk címére. (Novellapályázat, Magyar Szó szerkesztősége, Vojvode Mišića 1/1., 21000 Novi Sad). A pályázaton jugoszláv állampolgárok vehetnek részt magyar nyelven írt novellákkal. A díjak: I. díj: 8000 dinár II. díj: 6000 dinár III. dij: 4000 dinár A pályaművek díjazásáról a Magyar Szó szerkesztő bizottsága által kinevezett háromtagú bíráló bizottság dönt. A bíráló bizottság tagjai: Bosnyák István, Németh István és Szeli István. A szerkesztőség a beküldött pályaművekből a bíráló bizottság, valamint a saját válogatása alapján megvásárolja a közölhető novellákat. A novellák beküldési határideje: 1980. november 15. A bíráló bizottság 1980. december 25-én teszi közzé döntését a Magyar Szó hasábjain.