Magyar Szó, 1981. február (38. évfolyam, 30-57. szám)

1981-02-13 / 42. szám

­ KALAPIS ZOLTÁN : Bartók család bánáti kapcsolatai (7) Nem rajta múlott, hogy az elképze­lésből semmi sem valósult meg. Iskolá­ját is csak üggyel-bajjal tudta fenntar­tani, bár a kezdeti eredmények, elisme­rések sem maradtak el. Szőcs Gyula ír­ja a temesvári Szabad Szóban 1977-ben megjelent cikksorozatában: „Már hámor esztendeje működött az újra megnyitott földmíves iskola, ami­kor felkereste az ismert bánátkomlósi hírlapíró és szerkesztő, Iulian Grozes­­cu, akinek nevét főleg a Kisfaludy Tár­saság kiadásában megjelent népkölté­szeti gyűjtemény tette ismertté. Láto­gatásáról az Albina című politikai lap 1866. szeptember 7-i számában számol be ... Kifogásolja a szakemberoktatás kezdetlegességét, éppen ezért nagyra értékeli a nagyszentmiklósi iskola kez­deményező szellemét. Bartók Jánosról többek között a következőket írja: »...Magyar nemzetiségű, de beszél ro­mánul, szerbül és németül. Annak elle­nére, hogy nem olyan tökéletes ezek­ben a nyelvekben, mégis megtesz min­dent, hogy tanítványainak anyanyelvü­kön magyarázhassa el a tantárgyat.« A nagy műveltségű Bartók János tudta azt, hogy alapos ismereteket csakis anyanyelvén sajátíthat el az ember, s eszerint cselekedett.” Bartók népes családja „egy öt szobát, konyhát és kamarát tartalmazó múlt századbeli épületben”, vagyis az egyko­ri iskolaházban lakott. Nagyszentmiklós több mint 10 000 la­kosával a megye negyedik legnagyobb mezővárosa, Kikinda, Nagybecskerek Zsombolya után. Akkortájt még ikerte­lepülés volt, Szerbnagyszentmiklósnak nevezték, egyik hozzá ragasztott részét pedig Németnagyszentmiklósnak. Vala­mikor főleg szerbek lakták, de zömük sok bánáti granicsánnal együtt még a XVIII. század derekán Oroszországba távozott — örökös vándorlásukat Miloš Crnjanski írta le. Most a lakosság több­sége román, de szép számban élnek itt németek és magyarok, meg hát szer­­bek is, mivelhogy nem mindannyian akasztották nyakukba a vándortarisz­nyát. A négynyelvű közegben leg­alább négy mederben csendesen csör­gedezik, olykor egybefolyva is, a köz­­művelődési élet. Ezek közül az egyik a Polgári Kaszinó, amelynek Bartók Já­nos választmányi tagja. Ebben az álmos városkában ritkán támad olyan vihar, mint amilyen egy ízben egy kaszinói rendezvénnyel kap­csolatban kerekedett. 1875. március 6-ára, esti 8 órára nép­szerű tudományos előadást hirdetett a nőegylet „tetszés szerinti belépti díj mellett a Fröbel gyermekkert javára”. A meghívóban ez állt: „Értekeznek: 1. Az állatok vérkeringéséről: Bartók Já­nos igagzató. 2. Az állatdühről általá­ban, az e felett uralgó térfogalomról: Bartók Béla monostori felsőgazdasági tanintézeti növendék”. A szervezők még reményüknek adtak kifejezést, hogy az értelmiségiek, „a tudománynak felajánlott napszámosok” meleg fogad­tatásban részesítik a kezdeményezést, mivel „műkedvelői színi játék ... már több ízben lett már nálunk bemutatva, csak a felolvasás hagyott magára vára­kozni”. Bartók János fia, Bartók Béla, a ze­neszerző édesapja ekkor 20 éves fiatal­ember, és a közművelődés egyik felleg­várában, Kolozsvárott tanul az ottani, kolozsmonostori városnegyedben levő Gazdasági Akadémián. A rendezvény kevés számú közönsé­get vonzott, s ezt Bartók János egy, a becskereki Torontálban megjelent ke­sernyés hangú jegyzetében szóvá is tet­te, mondván, hogy a „míveltekhez kö­tött remény” nem vált be, azok marad­tak el főleg, akik magukat illetéktele­nül értelmiségieknek tartják. „Pihen­tessük inkább ezen míveltségi attribú­tumot egy darab ideig” — írja, miután felsorolta, hogy a járásbíróság és a szolgabíróság művelt személyzetétől, a nyolc, köztük három vörös övvel dí­szített, lelkésztől, az ugyanannyi nép­tanítótól, a tekintélyes számú „népbol­dogító ügyvédi testülettől”, az adóhi­vatal és takarékpénztár hivatalnokaitól, a szakképzett „gazdatiszti osztálytól”, a sok kereskedőtől, iparostól el lehetett volna várni, hogy ha a tudományt nem is, de legalább a jótékonysági ügyet is­­tápolják. A nyilvános bírálatra a mezőváros művelt közönsége felszisszent, mintha darázs csípte volna. „Bartók János úr külseje visszataszí­tó, tehetsége középszerű, előadása gyar­ló, hangja kiállhatatlan és beszédmodora érthetetlen” — írja egy Z-vel jelzett érdekelt a Torontói Panaszok a közön­ség köréből rovatában, majd hozzáte­szi: ezek után csak „beteges észjárásá­nak lehet felróni”, hogy „neki ront a közönségnek és pellengérre állítja Nagyszentmiklós értelmiségét”. Két ügyvéd többek nevében azt írta, hogy „tudományáról és műveltségéről még kevés adatunk van, tisztelt Bartók úr, csakis azt kívánhatjuk, hogy arról nekünk próbát adjon”, majd azt taná­csolják neki, „ne kínozza tollát, mert nem kezébe való, jobban illik abba a kréta, de még jobban az eke szarva”. Az ügyvédi kar testületileg tiltako­zott a népboldogító jelző ellen, „a pe­rek és panaszok árjával” fenyegette még kevés adatunk van, tisztelt Bartók tartalmaz, hogy idézni sem lehet. (Folytatjuk) A nagyszentmiklósi temetőben, a Bartók család temetkezési helye NORMAN MAILER A kivégzés (Regényrészlet) (8) SAM SMITH: Hivatalos sajtóközle­mény nincs. A részletekről Mr. Schil­ler, azt hiszem, elég pontosan beszá­molt. De hajlandó vagyok válaszolni a kérdéseikre. KÉRDÉS: Igazgató úr, hivatalosan hánykor történt? SAM SMITH: Hivatalosan 8 óra 7 perckor. KÉRDÉS: Hogy adta meg a jelt? SAM SMITH: Szigorúan véve nem is adtam jelt. Csak jeleztem, hogy min­den készen áll. KÉRDÉS: És hogyan jelezte? SAM SMITH: Egy kézmozdulattal. KÉRDÉS: Volt parancsnoka a kivégző­osztagnak? SAM SMITH: Igen, volt. KÉRDÉS: A kivégzőosztag parancsno­ka adta meg a jelt? SAM SMITH: Arról, ami a paraván mögött történt, nekem nincs tudomá­som. KÉRDÉS: Ki volt a­ negyven jelen­levő? SAM SMITH: Én nem ugyanannyit számoltam, mint Mr. Schiller. KÉRDÉS: Az igazgató úr tehát pontat­lannak tartja a negyvenes létszámot? SAM SMITH: Igen, határozottan. KÉRDÉS: Ön szerint tehát hányan vol­­tu­k jelen? SAM SMITH: Kevesebben. KÉRDÉS: Harmincan? Húszan? SAM SMITH: Nem kívánok pontos adatot közölni. KÉRDÉS: Most már megtekinthetjük a helyszínt? SAM SMITH: Igen, amint mindent rendbe tettünk, és úgy látjuk, hogy meg tudjuk oldani az önök odaszállí­­tását. Amikor Sam Smith fellépett az emel­vényről, Johnston odament Schillerhez, és azt mondta neki, hogy „Elképesztő ember maga, Schiller. Maga valóban újságíró.” Schillernek felcsillant a szeme. Johns­ton látta rajta, hogy a bók megteszi a hatását. „Remekül csinálta”, folytatta Johnston, „de mondja, miért szolgál­tatta ki az egész anyagot?" Larry fél­­rehajtotta a fejét, és olyan ravaszká­san mosolygott rá, mint egy nyelvét lógató német juhászkutya. Azt mond­ta: „Az igazán fontos dolgokból sem­mit sem mondtam el.” Aztán mégsem bírta magában tarta­ni. „Nem írtak voltak Gilmore utolsó szavai”, árulta el, „amit mondtam”. Johnston felnevetett. Érezte, hogy ezzel még nincs vége a sztorinak. „Tud­ja, Larry”, mondta, „hogy lesznek majd, akik azzal fogják vádolni magát, hogy hazudott?” „Nem hazudtam”, közölte Schiller. „Az utolsó amit mindenki hallott, tény­leg az »Essünk túl rajta« volt.” Johnston azt gondolta magában, hogy „Ezt a titkot biztos nem bírja magában tartani. Olyan, akár a gyerek, egyvala­kinek legalább muszáj elmondania.” „Ide figyeljen”, mondta Larry és megeskette Johnstont, hogy nem mond­ja el senkinek. „Gary utoljára a pap­hoz beszélt. Latinul.” „Tényleg? És mit mondott?” „Ha tudnám is, akkor sem tudnám, hogy kell kiejteni”, mondta Schiller, és megint megjelent az arcán az előbbi ravasz mosoly. „De majd kiderítem.” Valamennyiüket ugyanaz a kocsi vit­te át a kivégzés helyére. Amikor be­léptek a régi konzervgyár épületébe, Schiller nem akart hinni a szemének. Az események leírása, amit a sajtóérte­kezleten adott, minden tekintetben pontos volt, egy dolgot kivéve. A szí­neket eltévesztette. A paraván fekete vászna nem fekete volt, hanem sötét­kék, a padlóra fölfestett vonal nem sárga, hanem fehér, a szék pedig nem fekete, hanem sötétzöld. Megdöbbenve állapította meg, hogy a kivégzés alatt valami megzavarta a színérzékelését. Másodszor azzal az emlékképpel a fejében távozott a kivégzés színhelyé­ről, hogy riporterhad rajzik a szék kö­rül, ellepik a homokzsákokat, a golyó­­luggatta matracot, mintha csapatosan legelnének, mint amikor egyazon faj számtalan egyede ugyanoda seregük élelemért. Kifelé menet hallotta, hogy valaki épp azt magyarázta egy másik embernek, hogy acélköpenyes golyót használtak, mert az hátul se üt na­gyobb lyukat, mint elöl, nem végez olyan nagy roncsolást, és így a lát­vány sem olyan csúnya, meg a test sem rángatózik annyira a becsapódá­soktól. (VÉGE) MAGYAR SZÓ BALÁZS BÉLA Internacionalisták 1. Holdas nyári éjszaka ukrán lankák felett. Szelíd ezüstben úszó halmokon lágy árnyékba foszló erdők. Csend és békesség. Valahol messze asszonyok éneke. Mintha a föld lehelne. Valahol messze elszórt lövések. Mintha a Természet hangja volna szinte. A szél elkeveri ezt is, azt is vadlóhere és hársfa illatával. Valahol gépfegyver kezd kelepelni, mint furcsa madárszó az erdőn, és el­hallgat, megint, feloldódva a tájkép roppant nyugalmában. Csendes folyón, feketén ingó sás kö­zött hold ezüstje reszket... rajta két hulla úszik lassan lefelé­, két fehérgár­dista hullája. ’2. Holdvilágos országút hirtelen felfüs­töl, majd fekete magva válik a porfel­hőnek. Lovas ló vágtatva, megeresz­tett kantárszárral. Rongyos magyar huszáregyenruha rajta, de fején szibé­riai paraszt rossz prémsipkája, azon is a partizánok vörös szalagja. Az országút árkából fogolyraj reb­ben fel. Nyúl fut keresztül az úton, melyen a lovas árnyéka száguld. Egy ukrán falu bejáratánál vörös­gárdista áll őrségen. Fegyverére tá­maszkodva bámul fel a tiszta holdra, és hallgatja az asszonyok ukrán nótá­ját, mely halványan szitál a halvány levegőben. Közben maga is dúdolgat. Magyarul dúdolgat. Nagyabonyban csak két torony­­látszik, Majlandban meg harminckettő­t látszik. Inkább nézném az abonyi kettőt. mint Majlandban azt a harminckettőt. — Haliverda! — szólal meg aztán, nem nagyon komolyan, a régi jó kárndka jelszóval, és a fegyvert is csak szokásból fogja meg jobban. Izzadtan lihegnek előtte ló és lovas. — Honnan, János elvtárs? — adja magyarul a szót. — A divízió-stábból. (Folytatjuk) 1981. február 13., péntek

Next