Magyar Szó, 1981. február (38. évfolyam, 30-57. szám)
1981-02-13 / 42. szám
KALAPIS ZOLTÁN : Bartók család bánáti kapcsolatai (7) Nem rajta múlott, hogy az elképzelésből semmi sem valósult meg. Iskoláját is csak üggyel-bajjal tudta fenntartani, bár a kezdeti eredmények, elismerések sem maradtak el. Szőcs Gyula írja a temesvári Szabad Szóban 1977-ben megjelent cikksorozatában: „Már hámor esztendeje működött az újra megnyitott földmíves iskola, amikor felkereste az ismert bánátkomlósi hírlapíró és szerkesztő, Iulian Grozescu, akinek nevét főleg a Kisfaludy Társaság kiadásában megjelent népköltészeti gyűjtemény tette ismertté. Látogatásáról az Albina című politikai lap 1866. szeptember 7-i számában számol be ... Kifogásolja a szakemberoktatás kezdetlegességét, éppen ezért nagyra értékeli a nagyszentmiklósi iskola kezdeményező szellemét. Bartók Jánosról többek között a következőket írja: »...Magyar nemzetiségű, de beszél románul, szerbül és németül. Annak ellenére, hogy nem olyan tökéletes ezekben a nyelvekben, mégis megtesz mindent, hogy tanítványainak anyanyelvükön magyarázhassa el a tantárgyat.« A nagy műveltségű Bartók János tudta azt, hogy alapos ismereteket csakis anyanyelvén sajátíthat el az ember, s eszerint cselekedett.” Bartók népes családja „egy öt szobát, konyhát és kamarát tartalmazó múlt századbeli épületben”, vagyis az egykori iskolaházban lakott. Nagyszentmiklós több mint 10 000 lakosával a megye negyedik legnagyobb mezővárosa, Kikinda, Nagybecskerek Zsombolya után. Akkortájt még ikertelepülés volt, Szerbnagyszentmiklósnak nevezték, egyik hozzá ragasztott részét pedig Németnagyszentmiklósnak. Valamikor főleg szerbek lakták, de zömük sok bánáti granicsánnal együtt még a XVIII. század derekán Oroszországba távozott — örökös vándorlásukat Miloš Crnjanski írta le. Most a lakosság többsége román, de szép számban élnek itt németek és magyarok, meg hát szerbek is, mivelhogy nem mindannyian akasztották nyakukba a vándortarisznyát. A négynyelvű közegben legalább négy mederben csendesen csörgedezik, olykor egybefolyva is, a közművelődési élet. Ezek közül az egyik a Polgári Kaszinó, amelynek Bartók János választmányi tagja. Ebben az álmos városkában ritkán támad olyan vihar, mint amilyen egy ízben egy kaszinói rendezvénnyel kapcsolatban kerekedett. 1875. március 6-ára, esti 8 órára népszerű tudományos előadást hirdetett a nőegylet „tetszés szerinti belépti díj mellett a Fröbel gyermekkert javára”. A meghívóban ez állt: „Értekeznek: 1. Az állatok vérkeringéséről: Bartók János igagzató. 2. Az állatdühről általában, az e felett uralgó térfogalomról: Bartók Béla monostori felsőgazdasági tanintézeti növendék”. A szervezők még reményüknek adtak kifejezést, hogy az értelmiségiek, „a tudománynak felajánlott napszámosok” meleg fogadtatásban részesítik a kezdeményezést, mivel „műkedvelői színi játék ... már több ízben lett már nálunk bemutatva, csak a felolvasás hagyott magára várakozni”. Bartók János fia, Bartók Béla, a zeneszerző édesapja ekkor 20 éves fiatalember, és a közművelődés egyik fellegvárában, Kolozsvárott tanul az ottani, kolozsmonostori városnegyedben levő Gazdasági Akadémián. A rendezvény kevés számú közönséget vonzott, s ezt Bartók János egy, a becskereki Torontálban megjelent kesernyés hangú jegyzetében szóvá is tette, mondván, hogy a „míveltekhez kötött remény” nem vált be, azok maradtak el főleg, akik magukat illetéktelenül értelmiségieknek tartják. „Pihentessük inkább ezen míveltségi attribútumot egy darab ideig” — írja, miután felsorolta, hogy a járásbíróság és a szolgabíróság művelt személyzetétől, a nyolc, köztük három vörös övvel díszített, lelkésztől, az ugyanannyi néptanítótól, a tekintélyes számú „népboldogító ügyvédi testülettől”, az adóhivatal és takarékpénztár hivatalnokaitól, a szakképzett „gazdatiszti osztálytól”, a sok kereskedőtől, iparostól el lehetett volna várni, hogy ha a tudományt nem is, de legalább a jótékonysági ügyet istápolják. A nyilvános bírálatra a mezőváros művelt közönsége felszisszent, mintha darázs csípte volna. „Bartók János úr külseje visszataszító, tehetsége középszerű, előadása gyarló, hangja kiállhatatlan és beszédmodora érthetetlen” — írja egy Z-vel jelzett érdekelt a Torontói Panaszok a közönség köréből rovatában, majd hozzáteszi: ezek után csak „beteges észjárásának lehet felróni”, hogy „neki ront a közönségnek és pellengérre állítja Nagyszentmiklós értelmiségét”. Két ügyvéd többek nevében azt írta, hogy „tudományáról és műveltségéről még kevés adatunk van, tisztelt Bartók úr, csakis azt kívánhatjuk, hogy arról nekünk próbát adjon”, majd azt tanácsolják neki, „ne kínozza tollát, mert nem kezébe való, jobban illik abba a kréta, de még jobban az eke szarva”. Az ügyvédi kar testületileg tiltakozott a népboldogító jelző ellen, „a perek és panaszok árjával” fenyegette még kevés adatunk van, tisztelt Bartók tartalmaz, hogy idézni sem lehet. (Folytatjuk) A nagyszentmiklósi temetőben, a Bartók család temetkezési helye NORMAN MAILER A kivégzés (Regényrészlet) (8) SAM SMITH: Hivatalos sajtóközlemény nincs. A részletekről Mr. Schiller, azt hiszem, elég pontosan beszámolt. De hajlandó vagyok válaszolni a kérdéseikre. KÉRDÉS: Igazgató úr, hivatalosan hánykor történt? SAM SMITH: Hivatalosan 8 óra 7 perckor. KÉRDÉS: Hogy adta meg a jelt? SAM SMITH: Szigorúan véve nem is adtam jelt. Csak jeleztem, hogy minden készen áll. KÉRDÉS: És hogyan jelezte? SAM SMITH: Egy kézmozdulattal. KÉRDÉS: Volt parancsnoka a kivégzőosztagnak? SAM SMITH: Igen, volt. KÉRDÉS: A kivégzőosztag parancsnoka adta meg a jelt? SAM SMITH: Arról, ami a paraván mögött történt, nekem nincs tudomásom. KÉRDÉS: Ki volt a negyven jelenlevő? SAM SMITH: Én nem ugyanannyit számoltam, mint Mr. Schiller. KÉRDÉS: Az igazgató úr tehát pontatlannak tartja a negyvenes létszámot? SAM SMITH: Igen, határozottan. KÉRDÉS: Ön szerint tehát hányan voltuk jelen? SAM SMITH: Kevesebben. KÉRDÉS: Harmincan? Húszan? SAM SMITH: Nem kívánok pontos adatot közölni. KÉRDÉS: Most már megtekinthetjük a helyszínt? SAM SMITH: Igen, amint mindent rendbe tettünk, és úgy látjuk, hogy meg tudjuk oldani az önök odaszállítását. Amikor Sam Smith fellépett az emelvényről, Johnston odament Schillerhez, és azt mondta neki, hogy „Elképesztő ember maga, Schiller. Maga valóban újságíró.” Schillernek felcsillant a szeme. Johnston látta rajta, hogy a bók megteszi a hatását. „Remekül csinálta”, folytatta Johnston, „de mondja, miért szolgáltatta ki az egész anyagot?" Larry félrehajtotta a fejét, és olyan ravaszkásan mosolygott rá, mint egy nyelvét lógató német juhászkutya. Azt mondta: „Az igazán fontos dolgokból semmit sem mondtam el.” Aztán mégsem bírta magában tartani. „Nem írtak voltak Gilmore utolsó szavai”, árulta el, „amit mondtam”. Johnston felnevetett. Érezte, hogy ezzel még nincs vége a sztorinak. „Tudja, Larry”, mondta, „hogy lesznek majd, akik azzal fogják vádolni magát, hogy hazudott?” „Nem hazudtam”, közölte Schiller. „Az utolsó amit mindenki hallott, tényleg az »Essünk túl rajta« volt.” Johnston azt gondolta magában, hogy „Ezt a titkot biztos nem bírja magában tartani. Olyan, akár a gyerek, egyvalakinek legalább muszáj elmondania.” „Ide figyeljen”, mondta Larry és megeskette Johnstont, hogy nem mondja el senkinek. „Gary utoljára a paphoz beszélt. Latinul.” „Tényleg? És mit mondott?” „Ha tudnám is, akkor sem tudnám, hogy kell kiejteni”, mondta Schiller, és megint megjelent az arcán az előbbi ravasz mosoly. „De majd kiderítem.” Valamennyiüket ugyanaz a kocsi vitte át a kivégzés helyére. Amikor beléptek a régi konzervgyár épületébe, Schiller nem akart hinni a szemének. Az események leírása, amit a sajtóértekezleten adott, minden tekintetben pontos volt, egy dolgot kivéve. A színeket eltévesztette. A paraván fekete vászna nem fekete volt, hanem sötétkék, a padlóra fölfestett vonal nem sárga, hanem fehér, a szék pedig nem fekete, hanem sötétzöld. Megdöbbenve állapította meg, hogy a kivégzés alatt valami megzavarta a színérzékelését. Másodszor azzal az emlékképpel a fejében távozott a kivégzés színhelyéről, hogy riporterhad rajzik a szék körül, ellepik a homokzsákokat, a golyóluggatta matracot, mintha csapatosan legelnének, mint amikor egyazon faj számtalan egyede ugyanoda seregük élelemért. Kifelé menet hallotta, hogy valaki épp azt magyarázta egy másik embernek, hogy acélköpenyes golyót használtak, mert az hátul se üt nagyobb lyukat, mint elöl, nem végez olyan nagy roncsolást, és így a látvány sem olyan csúnya, meg a test sem rángatózik annyira a becsapódásoktól. (VÉGE) MAGYAR SZÓ BALÁZS BÉLA Internacionalisták 1. Holdas nyári éjszaka ukrán lankák felett. Szelíd ezüstben úszó halmokon lágy árnyékba foszló erdők. Csend és békesség. Valahol messze asszonyok éneke. Mintha a föld lehelne. Valahol messze elszórt lövések. Mintha a Természet hangja volna szinte. A szél elkeveri ezt is, azt is vadlóhere és hársfa illatával. Valahol gépfegyver kezd kelepelni, mint furcsa madárszó az erdőn, és elhallgat, megint, feloldódva a tájkép roppant nyugalmában. Csendes folyón, feketén ingó sás között hold ezüstje reszket... rajta két hulla úszik lassan lefelé, két fehérgárdista hullája. ’2. Holdvilágos országút hirtelen felfüstöl, majd fekete magva válik a porfelhőnek. Lovas ló vágtatva, megeresztett kantárszárral. Rongyos magyar huszáregyenruha rajta, de fején szibériai paraszt rossz prémsipkája, azon is a partizánok vörös szalagja. Az országút árkából fogolyraj rebben fel. Nyúl fut keresztül az úton, melyen a lovas árnyéka száguld. Egy ukrán falu bejáratánál vörösgárdista áll őrségen. Fegyverére támaszkodva bámul fel a tiszta holdra, és hallgatja az asszonyok ukrán nótáját, mely halványan szitál a halvány levegőben. Közben maga is dúdolgat. Magyarul dúdolgat. Nagyabonyban csak két toronylátszik, Majlandban meg harminckettőt látszik. Inkább nézném az abonyi kettőt. mint Majlandban azt a harminckettőt. — Haliverda! — szólal meg aztán, nem nagyon komolyan, a régi jó kárndka jelszóval, és a fegyvert is csak szokásból fogja meg jobban. Izzadtan lihegnek előtte ló és lovas. — Honnan, János elvtárs? — adja magyarul a szót. — A divízió-stábból. (Folytatjuk) 1981. február 13., péntek