Magyar Szó, 1981. május (38. évfolyam, 132-147. szám)

1981-05-26 / 142. szám

1981. május 26., kedd MAGYAR SZÓ MOLNÁR JÓZSEF: Az árnyember Hadseregünk biztonsági szolgálatának munkájából (is) Este 10 órakor a Sava Kovačević utca egyik épülete előtt olasz rendszá­mú Peugeot parkolt le. Két férfi Sar­­čević lakása felé indult, egy pedig a kocsiban maradt. A házigazda azonnal ajtót nyitott. Felesége, Višnja is üdvö­zölte a vendégeket. A magas, sötét ru­hást Giovanninak, a középtermetű, szürke ruhást meg Mariónak szólítot­ták. Giovanni és Mario röpke tizenöt perc múlva visszatértek autójukhoz, és elindultak. Dakic százados és a biztonsági szol­gálat két altisztje fekete Citroennel szegődött a nyomukba. Később csatla­kozott hozzájuk egy Record is. Az ope­ratív csoport három embere ült benne. Az idegenek a Sindjelic utcán át a Forradalom ságráút felé haladtak, on­nan pedig a Terazijén át Új-Belgrád felé vettek irányt. Nyilvánvaló volt, hogy a zágrábi autútra szerettek volna kijutni. Dakic jelentette a központnak az út­irányt. A parancs félreérthetetlen volt: — Ha átutaznak Zágrábon és Ljub­ljanán, s a határ felé indulnak, minden teketória nélkül tartóztassátok le őket! Vigyázzatok, hogy a belgrádi központ emberei meg ne neszeljék a dolgot, mert akkor bottal üthetjük a nyomu­kat ... Belgrádtól 200 kilométerre az idege­nek megálltak az egyik benzinkútnál. Később, Zágráb közelében a Citroen szerepét a Record váltotta fel. A Peu­geot áthaladt Zágrábon és ismét tan­kolt. Ljubljanában sem állt meg, tehát a határ felé igyekezett. Dakic százados rádión jelentkezett a Recordban ülő Djurié szakaszvezetőnek. — Megelőzöm a Peugeot-ot és meg­állásra kényszerítem. Állj be mögé, zárd el az útját visszafelé, de a fegy­vert kézben tartsátok! HARAPÓFOGÓBAN A PEUGEOT 0 A Citroën vezetője maximális gázt adott. Az autó egykettőre a Peugeot elé került, megelőzte és ügyes manőverrel keresztbe fordult az úton. A Record ugyanezt tette, csak valamivel hátrább. A Peugeot nem mozdulhatott az út­ról. Be volt kerítve. Utasai hirtelené­­ben fel sem fogták, mi történt. — Fel a kezekkel, kifelé a kocsiból! — kiáltotta Dakic százados, készenlét­isen tartva fegyverét. A Peugeot hátsó ülésén Mario úgy vélte, elérkezett a pillanat, hogy jegy­­ragadjon. Djuric szakaszvezető azonban abban a pillanatban lőtt, és Mario keze lehanyatlott. — Hagyjuk a „stószokat”, uraim, amint látják, mi is tudunk célozni! — közölte nagy nyugalommal Dakié. Az idegenek kezére hamarosan bi­lincs került. —• Mit akarnak tőlünk? — tiltakozott tehetetlen dühében olaszul Giovanni. — Idegenek vagyunk, turisták. Panaszt teszünk a nagykövetségünkön, ha azon­nal nem engednek szabadon. — Mi pedig jugoszláv rendőrök va­gyunk — közölte Dakic kifogástalan olasz nyelven. — Önöket letartóztattuk, de alkalmuk nyílik panaszt tenni. Ami pedig ártatlanságukat illeti, miért lőt­tek ránk, ha éppenséggel nem bűnö­sek? — Nem tudtuk, hogy kicsodák, azt gondoltuk, útonállók üldöznek bennün­ket. — Miért nem beszélsz a mi nyelvün­kön? —m éreklődött Djuric. — Kérem? — Társam azt kérdezi, miért nem beszél szerbhorvátul? — fordított Da­kic. — Nem ismerjük a nyelvet, mi csak olaszul beszélünk. — Lehet, hogy megtanulnak a mi nyelvünkön is beszélni. Erre egyébként a börtönben lesz elegendő idejük. A letartóztatottakat és autójukat a biztonsági szervek Belgrádba szállítot­ták. A kocsiban néhány Belgrádból származó újabb keletű titkos katonai okmány másolatára bukkantak, a Peu­geot utasaitól­ pedig több ezer dollárt, mintegy tízezer márkát, egy bizonyos mennyiségű aranyat és mintegy fél ki­ló ópiumot koboztak el. — Rendkívül sokrétű ez a foglalko­zás — jegyezte meg Savié őrnagy. — Az ilyen alakok pénzért minden­re kaphatók, s főleg azzal foglalkoznak, ami igencsak kifizetődő — magyarázta Golubovic alezredes. — Elvtársak! — robbant be az ajtón Dakic százados. — Jól sejtettük Olasz „uraink” voltaképpen nem is olaszok, hanem jugoszláv emigránsok. Mind­hármuk adatait megtaláltam a nyilván­tartásunkban. Giovanni nem más mint Hrvoje Gálié egykori usztasa főhad­nagy, hírhedt háborús bűnös. Mariót betörőként tartja számon a nyilvántar­tás. Eredeti neve Vaso Cetinié, bűnül­döző szerveink már 1956-ban körözték, de eredménytelenül. A harmadik tár­suk lényegében a legártatlanabb. Négy évvel ezelőtt szökött át a határon, és azóta főleg csempészéssel foglalkozott. MEGTANULTÁK ANYANYELVÜKET Másnap korán reggel megkeződött a letartóztatottak kihallgatása. Golubovic alezredes és Savié őrnagy jól felkészül­tek erre az alkalomra. Először Mariét, alias Vaso Cetinicet hívatták be, mert ő látszott a legijed­­tebbnek, talán azért is, mert a letartóz­tatáskor golyót kapott. — Hogy vagy, Cetinié? Fáj­t a kezed? —­ kérdezte az alezredes. — Kérem? — Mario mintha nem ér­tette volna a ké­zést, de arckifejezése elárulta, hogy nagyon meglepte igazi nevének említése. — Ne add a hülyét, hanem felelj a kérdésre. Egyébként is ne köntörfalaz­­zunk. Te vagy Vaso Cetinié? — tette elé az asztalra Golubovic alezeredes a belügyi titkárság 1956. évi közlönyének egyik példányát, amelyben Cetinié fényképe és a körözvény megjelent. Az „olasz” arcán lemondó kifejezés jelent meg: — Látom, hogy felismertek... Kér­dezzenek. Amit tudok, azt elmondom. — Mióta dolgozol együtt Galiétval és Juriétval? — Ezek szerint őket is kimerik ... Galiéot külföldi tartózkodásom óta is­merem. Hallottam, hogy usztasa tiszt volt. Julie újonc. Ez az első közös munkája velünk. — Vallj be mindent őszintén! — Rendben van, de előzőleg szeret­nék valamit kérdezni. (Folytatjuk) BOGDÁNFI SÁNDOR Az utolsó csata A gyilkos meglakol de­ Zsú vacsora közben arra lett figyel­mes, hogy apja igen érdekes élményről számol be anyjának. — Ilyen népség — megélte — nem ült még soha a fiákeromban. Képzeld, anyus, egész nap fuvaroztam őket egyik kocsmától a másikig, s végül egy vasat se kaptam tőlük. Revolvert sze­geztek rám, amikor követeltem a fu­vardíjat. És le is lőttek volna a gazfic­kók. Saját fülemmel hallottam, ho­gyan dicsekszik az egyik, hogy ő szak­szerűen tarkón lőtt egy tanárt. „Meg se nyekkent, összeesett, mint a rongy” — így mesélte az a bitang. Az szegezte rám később a revolvert. Mondom ne­ked, anyus, ha nem hajtok el onnan gyorsan, belém is eresztett volna né­hány golyót az a halszemű. — Halszemű? — kérdezte Zsu. — Te ne figyelj ide — intette le a lányát Virág János. — Ezek csúf dol­gok. — Engem éppen érdekel az a halsze­mű. — Érdekel? — Igenis érdekel — makacskodott Zsú. — Engem ugyanis állandóan kí­­sérget és zaklat egy halszemű férfi. Szemtelenkedik, hívogat. Virág János elsápadt. — Meglehet, hogy éppen ő a­z — mondta. — Mondd el, hogy néz ki — unszol­ta Zsú. — Magas, sovány, szőke hajú, a ba­jusza vékony. Harminc éves lehet. Várj csak, ha jól emlékszem, forradás van a homlokán. — Igen, ő az — bólintott Zsú, s ma­gában kezdte ismételni a halszemű sze­mélyleírását. Másnap a csapat megkezdte a hajtó­vadászatot. Svetire bízták a városházát, a közhi­vatalokat és bankokat. Hansi vállalta a kávéházakat, éttermeket, kocsmákat, Lae az üzleteket. Az ikrek és a két lány az utcán cirkáltak, este pedig a korzót vizsgálták át. Djole kimaradt a vadászatból, mert egyelőre nem volt ajánlatos nyilvánosan mutatkoznia, ne­hogy az apja tudomást szerezzen ittlé­téről. Az első nap után kiderítették, hogy húsz-harminc magas, szőke, bajuszos fiatalember van a városban, de egyik­nek sincs forradás a homlokán. Három napja űzték a vadat hiába, s akkor megintcsak Virág János segített. — Még mindig üldöz téged az a hal­szemű? *— kérdezte Zsút egy este. — Nem. Nem láttam három-négy napja. — Akkor jó — sóhajtott fel Virág János/ *— Én sajnos látom a gazfickót minden áldott nap. Ebéd után mindig ott kártyázik a Glückmann kávéház­ban. Azt mondják róla, hogy újabban a rendőrségnek dolgozik. Besúgó vagy mifene. Hugónak hívják. Zsú majd kiugrott a bőréből örömé­ben, de nem mutatta. Másnap csak úgy mellékesen bejelentette a csapatnak: — Megvan az illető. A Glückmann kávéházban szokott kártyázni ebéd után. Hugó a neve. Hansi elképedve bámult Zsúra. — Óriási! — mondta. — Benned egy Mata Hari veszett el — azzal csókot nyomott Zsu arcára. Hansiból hamarosan nagy kártyás és részeges alak lett. Naponta eljárt a kávéházba. Kezdet­ben csak kibicelt a kártyásoknak, ké­sőbb maga is játszott, s mint német könnyen beférkőzött a halszemű Petek Hugó bizalmába. Egy hét múlva Hansi érettnek látta a helyzetet arra, hogy a csapat végre­hajtsa tervét. A terv első részeként Zsu és Kaca megjelent a kávéházban. Nem ültek le, csak elhívták a kártyaasztaltól Hansit. Hansi áradozó mosollyal fogadta a lányokat, megcsókolta őket, majd rö­vid beszélgetés és nagy h­ahottázás után kikísérte őket a kávéházból, és vissza­tért a kártyásokhoz. — Ezek a lányok nem hagynak nyugton — mondta, és kézbe vette a lapokat. — Hugókám, holnap sajnos nem jöhetek kártyázni. Zsúrra megyek. — Csinos két fruska! — csettintett a nyelvével Hugó. Kártyázás után kettesben maradtak Hugóval. — Te, Haris — szólalt meg Hugó —, miféle lányok azok? — Úrilányok. Az egyiknek villája van a hegyben. Odamegyek holnap délután. Csupa úrilány lesz ott. Gramo­­mon, tánc, félhomály. — Szerencsés fickó vagy. . — Miért? Ha kedved van, te is eljö­hetsz. Hugó bekapta a horgot. Másnap délután Hugó sötét öltöny­ben, kiborotválva, jól fésülten, erősen parfümözve ment Hansi oldalán a Bo­gié villába. A Villából hangos gramofonzene áradt. Amint beléptek, a fiúk megro­hanták Hugót, zsákot húztak a fejére, leteperték és megkötözték. A bírósági tárgyalás rövid volt. A vádlott megkötözve, betömött száj­jal, rémült arckifejezéssel hallgatta az ítéletet, amelyet Sveti olvasott fel. A Jugoszlávia népei és a világ ösz­­szes népei, valamint a Sterija gimnázi­um tanulói nevében az Antifasiszta Szabadságcsapat bírósága bűnösnek mondja ki Petek Hugó vádlottat, és Ivan Octavic tanár meggyilkolása miatt halálra ítéli. A halálos ítélet azonnal végrehajtandó. Hugót kituszkolták az udvarra, s egy fához kötözték. A hat fiú összeszorított foggal, le­­húnyt szemmel egyszerre lőtt a gyil­kosra. A holttestet gyorsan elföldelték a már előre kiásott gödörbe, aztán be­mentek a villába, és minden ízükben remegve lerogytak az első székre. — Az igazság győzött, és mindig győzni fog — mondta Sveti rekedt han­gon, aztán lehajtotta fejét, s zokogni kezdett. A többiek is összecsuklottak, és görcsös zokogás rázta testüket. Milát az utcán tartóztatták le. Hete­ken át rejtőzött Heckék pincéjében, s rövidesen Belgrádba kellett volna men­nie hamis személyazonossági igazol­vánnyal. Elutazása előtt azonban min­denáron találkozni akart anyjával, de el se jutott hozzá. Aznap éjjel ugyanis ismeretlen tettesek agyonvertek egy SS-katonát, és ennek megtorlására a rendőrség túszokat szedett össze. Sze­rencsétlen véletlen folytán Mila is a túszok közé került. Zsorzs a haját tépte. Kaca kisírt szemmel szaladgált fűhöz-fához. Sc­hü­­tzöt is felkereste. — Sajnálom — mondta Schütz —, nem tehetek semmit. A túszokat elszál­lították Pancsovára. Két nap múlva nagy falragaszokon adták tudtára a lakosságnak, hogy az agyonvert német katonáért száz túszt nyilvánosan felakasztottak Pancsován. A névsorban Mila Matejic is szerepelt. A kivégzettek holttestét átvitték Becskerekre, s ott a főtéren újra fel­akasztották, hogy elrettentő például szolgáljanak. A fasiszta hitleri szörnyuralom meg­mutatta a foga fehérjét. — Szökjünk innen, Djole — könyör­­gött Zsú, miközben megrendülve olvas­ták már századszor Mila nevét az iszo­nyatos plakáton. — Ne félj — szorította a karját a fiú —, megbosszuljuk Mila halálát. — Bosszú? Meddig még? — rimán­­kodott Zsu. — Egyszer majd szabadok leszünk — nézett a távolba Djole, s gyengéden magával vonszolta a lányt. Zsorzs aznap este bejelentette, hogy rövidesen megalakul a délbánáti parti­zánosztag és valószínűleg a Delibláti­­pusztában lesz a hadiszállása. Megkér­dezte, hajlandók-e csatlakozni a parti­zánokhoz. — S ez mit jelentene? — kérdezte Sveti. — Azt, hogy ezentúl a partizánosztag parancsnoksága alá tartoznátok. — Egyezzünk bele — mondta Lae. — Helyes! — csatlakozott Hansi is. — Úgyis az az egyetlen vágyam, hogy egy nap partizántábornok legyek. A többiek helyeseltek. A csapat élete megváltozott. Zsorzs által egyre több utasítást kaptak. Röp­lapokat sokszorosítottak és osztattak szét a városban, síneket rongáltak meg a környéken, közben jártak iskolába, és jutott idejük tanulásra is. Időközben tudomásukra jutott, hogy Arkadije Momirovic hosszabb időre el­vonult egy szerémségi kolostorba. Djole álkulccsal felnyitotta a lakást, és Zsorzzsal együtt beköltözött. Attól fogva a papnak lett a csapat központja, s ez sok tekintetben megkönnyítette munkájukat. Május végén befejeződött a tanítás. Schütz és Diole magánvizsgát tett: jú­nius közepén valamennyien letették az érettségi vizsgát. Néhány nap múlva Hitler haderői megtámadták a Szovjet­uniót. — Ebbe törik bele a foguk — jósolta Zsorzs. — Gyorsan szerkesszünk meg egy kiáltványt a város népéhez. A szöveg percek alatt elkészült. A sokszorosítógép ontotta a kész példá­nyokat. Este a város minden részébe — levélszekrényekbe, kapualjakba, nyi­tott ablakokba — eljuttatták a kiált­ványt, amelyben a népet, külön pedig Vajdaság népeit általános felkelésre szólították Hitler és Horthy megszálló seregei ellen. (Folytatjuk) 17

Next