Magyar Szó, 1981. május (38. évfolyam, 132-147. szám)
1981-05-26 / 142. szám
1981. május 26., kedd MAGYAR SZÓ MOLNÁR JÓZSEF: Az árnyember Hadseregünk biztonsági szolgálatának munkájából (is) Este 10 órakor a Sava Kovačević utca egyik épülete előtt olasz rendszámú Peugeot parkolt le. Két férfi Sarčević lakása felé indult, egy pedig a kocsiban maradt. A házigazda azonnal ajtót nyitott. Felesége, Višnja is üdvözölte a vendégeket. A magas, sötét ruhást Giovanninak, a középtermetű, szürke ruhást meg Mariónak szólították. Giovanni és Mario röpke tizenöt perc múlva visszatértek autójukhoz, és elindultak. Dakic százados és a biztonsági szolgálat két altisztje fekete Citroennel szegődött a nyomukba. Később csatlakozott hozzájuk egy Record is. Az operatív csoport három embere ült benne. Az idegenek a Sindjelic utcán át a Forradalom ságráút felé haladtak, onnan pedig a Terazijén át Új-Belgrád felé vettek irányt. Nyilvánvaló volt, hogy a zágrábi autútra szerettek volna kijutni. Dakic jelentette a központnak az útirányt. A parancs félreérthetetlen volt: — Ha átutaznak Zágrábon és Ljubljanán, s a határ felé indulnak, minden teketória nélkül tartóztassátok le őket! Vigyázzatok, hogy a belgrádi központ emberei meg ne neszeljék a dolgot, mert akkor bottal üthetjük a nyomukat ... Belgrádtól 200 kilométerre az idegenek megálltak az egyik benzinkútnál. Később, Zágráb közelében a Citroen szerepét a Record váltotta fel. A Peugeot áthaladt Zágrábon és ismét tankolt. Ljubljanában sem állt meg, tehát a határ felé igyekezett. Dakic százados rádión jelentkezett a Recordban ülő Djurié szakaszvezetőnek. — Megelőzöm a Peugeot-ot és megállásra kényszerítem. Állj be mögé, zárd el az útját visszafelé, de a fegyvert kézben tartsátok! HARAPÓFOGÓBAN A PEUGEOT 0 A Citroën vezetője maximális gázt adott. Az autó egykettőre a Peugeot elé került, megelőzte és ügyes manőverrel keresztbe fordult az úton. A Record ugyanezt tette, csak valamivel hátrább. A Peugeot nem mozdulhatott az útról. Be volt kerítve. Utasai hirtelenében fel sem fogták, mi történt. — Fel a kezekkel, kifelé a kocsiból! — kiáltotta Dakic százados, készenlétisen tartva fegyverét. A Peugeot hátsó ülésén Mario úgy vélte, elérkezett a pillanat, hogy jegyragadjon. Djuric szakaszvezető azonban abban a pillanatban lőtt, és Mario keze lehanyatlott. — Hagyjuk a „stószokat”, uraim, amint látják, mi is tudunk célozni! — közölte nagy nyugalommal Dakié. Az idegenek kezére hamarosan bilincs került. —• Mit akarnak tőlünk? — tiltakozott tehetetlen dühében olaszul Giovanni. — Idegenek vagyunk, turisták. Panaszt teszünk a nagykövetségünkön, ha azonnal nem engednek szabadon. — Mi pedig jugoszláv rendőrök vagyunk — közölte Dakic kifogástalan olasz nyelven. — Önöket letartóztattuk, de alkalmuk nyílik panaszt tenni. Ami pedig ártatlanságukat illeti, miért lőttek ránk, ha éppenséggel nem bűnösek? — Nem tudtuk, hogy kicsodák, azt gondoltuk, útonállók üldöznek bennünket. — Miért nem beszélsz a mi nyelvünkön? —m éreklődött Djuric. — Kérem? — Társam azt kérdezi, miért nem beszél szerbhorvátul? — fordított Dakic. — Nem ismerjük a nyelvet, mi csak olaszul beszélünk. — Lehet, hogy megtanulnak a mi nyelvünkön is beszélni. Erre egyébként a börtönben lesz elegendő idejük. A letartóztatottakat és autójukat a biztonsági szervek Belgrádba szállították. A kocsiban néhány Belgrádból származó újabb keletű titkos katonai okmány másolatára bukkantak, a Peugeot utasaitól pedig több ezer dollárt, mintegy tízezer márkát, egy bizonyos mennyiségű aranyat és mintegy fél kiló ópiumot koboztak el. — Rendkívül sokrétű ez a foglalkozás — jegyezte meg Savié őrnagy. — Az ilyen alakok pénzért mindenre kaphatók, s főleg azzal foglalkoznak, ami igencsak kifizetődő — magyarázta Golubovic alezredes. — Elvtársak! — robbant be az ajtón Dakic százados. — Jól sejtettük Olasz „uraink” voltaképpen nem is olaszok, hanem jugoszláv emigránsok. Mindhármuk adatait megtaláltam a nyilvántartásunkban. Giovanni nem más mint Hrvoje Gálié egykori usztasa főhadnagy, hírhedt háborús bűnös. Mariót betörőként tartja számon a nyilvántartás. Eredeti neve Vaso Cetinié, bűnüldöző szerveink már 1956-ban körözték, de eredménytelenül. A harmadik társuk lényegében a legártatlanabb. Négy évvel ezelőtt szökött át a határon, és azóta főleg csempészéssel foglalkozott. MEGTANULTÁK ANYANYELVÜKET Másnap korán reggel megkeződött a letartóztatottak kihallgatása. Golubovic alezredes és Savié őrnagy jól felkészültek erre az alkalomra. Először Mariét, alias Vaso Cetinicet hívatták be, mert ő látszott a legijedtebbnek, talán azért is, mert a letartóztatáskor golyót kapott. — Hogy vagy, Cetinié? Fájt a kezed? — kérdezte az alezredes. — Kérem? — Mario mintha nem értette volna a kézést, de arckifejezése elárulta, hogy nagyon meglepte igazi nevének említése. — Ne add a hülyét, hanem felelj a kérdésre. Egyébként is ne köntörfalazzunk. Te vagy Vaso Cetinié? — tette elé az asztalra Golubovic alezeredes a belügyi titkárság 1956. évi közlönyének egyik példányát, amelyben Cetinié fényképe és a körözvény megjelent. Az „olasz” arcán lemondó kifejezés jelent meg: — Látom, hogy felismertek... Kérdezzenek. Amit tudok, azt elmondom. — Mióta dolgozol együtt Galiétval és Juriétval? — Ezek szerint őket is kimerik ... Galiéot külföldi tartózkodásom óta ismerem. Hallottam, hogy usztasa tiszt volt. Julie újonc. Ez az első közös munkája velünk. — Vallj be mindent őszintén! — Rendben van, de előzőleg szeretnék valamit kérdezni. (Folytatjuk) BOGDÁNFI SÁNDOR Az utolsó csata A gyilkos meglakol de Zsú vacsora közben arra lett figyelmes, hogy apja igen érdekes élményről számol be anyjának. — Ilyen népség — megélte — nem ült még soha a fiákeromban. Képzeld, anyus, egész nap fuvaroztam őket egyik kocsmától a másikig, s végül egy vasat se kaptam tőlük. Revolvert szegeztek rám, amikor követeltem a fuvardíjat. És le is lőttek volna a gazfickók. Saját fülemmel hallottam, hogyan dicsekszik az egyik, hogy ő szakszerűen tarkón lőtt egy tanárt. „Meg se nyekkent, összeesett, mint a rongy” — így mesélte az a bitang. Az szegezte rám később a revolvert. Mondom neked, anyus, ha nem hajtok el onnan gyorsan, belém is eresztett volna néhány golyót az a halszemű. — Halszemű? — kérdezte Zsu. — Te ne figyelj ide — intette le a lányát Virág János. — Ezek csúf dolgok. — Engem éppen érdekel az a halszemű. — Érdekel? — Igenis érdekel — makacskodott Zsú. — Engem ugyanis állandóan kísérget és zaklat egy halszemű férfi. Szemtelenkedik, hívogat. Virág János elsápadt. — Meglehet, hogy éppen ő az — mondta. — Mondd el, hogy néz ki — unszolta Zsú. — Magas, sovány, szőke hajú, a bajusza vékony. Harminc éves lehet. Várj csak, ha jól emlékszem, forradás van a homlokán. — Igen, ő az — bólintott Zsú, s magában kezdte ismételni a halszemű személyleírását. Másnap a csapat megkezdte a hajtóvadászatot. Svetire bízták a városházát, a közhivatalokat és bankokat. Hansi vállalta a kávéházakat, éttermeket, kocsmákat, Lae az üzleteket. Az ikrek és a két lány az utcán cirkáltak, este pedig a korzót vizsgálták át. Djole kimaradt a vadászatból, mert egyelőre nem volt ajánlatos nyilvánosan mutatkoznia, nehogy az apja tudomást szerezzen ittlétéről. Az első nap után kiderítették, hogy húsz-harminc magas, szőke, bajuszos fiatalember van a városban, de egyiknek sincs forradás a homlokán. Három napja űzték a vadat hiába, s akkor megintcsak Virág János segített. — Még mindig üldöz téged az a halszemű? *— kérdezte Zsút egy este. — Nem. Nem láttam három-négy napja. — Akkor jó — sóhajtott fel Virág János/ *— Én sajnos látom a gazfickót minden áldott nap. Ebéd után mindig ott kártyázik a Glückmann kávéházban. Azt mondják róla, hogy újabban a rendőrségnek dolgozik. Besúgó vagy mifene. Hugónak hívják. Zsú majd kiugrott a bőréből örömében, de nem mutatta. Másnap csak úgy mellékesen bejelentette a csapatnak: — Megvan az illető. A Glückmann kávéházban szokott kártyázni ebéd után. Hugó a neve. Hansi elképedve bámult Zsúra. — Óriási! — mondta. — Benned egy Mata Hari veszett el — azzal csókot nyomott Zsu arcára. Hansiból hamarosan nagy kártyás és részeges alak lett. Naponta eljárt a kávéházba. Kezdetben csak kibicelt a kártyásoknak, később maga is játszott, s mint német könnyen beférkőzött a halszemű Petek Hugó bizalmába. Egy hét múlva Hansi érettnek látta a helyzetet arra, hogy a csapat végrehajtsa tervét. A terv első részeként Zsu és Kaca megjelent a kávéházban. Nem ültek le, csak elhívták a kártyaasztaltól Hansit. Hansi áradozó mosollyal fogadta a lányokat, megcsókolta őket, majd rövid beszélgetés és nagy hahottázás után kikísérte őket a kávéházból, és visszatért a kártyásokhoz. — Ezek a lányok nem hagynak nyugton — mondta, és kézbe vette a lapokat. — Hugókám, holnap sajnos nem jöhetek kártyázni. Zsúrra megyek. — Csinos két fruska! — csettintett a nyelvével Hugó. Kártyázás után kettesben maradtak Hugóval. — Te, Haris — szólalt meg Hugó —, miféle lányok azok? — Úrilányok. Az egyiknek villája van a hegyben. Odamegyek holnap délután. Csupa úrilány lesz ott. Gramomon, tánc, félhomály. — Szerencsés fickó vagy. . — Miért? Ha kedved van, te is eljöhetsz. Hugó bekapta a horgot. Másnap délután Hugó sötét öltönyben, kiborotválva, jól fésülten, erősen parfümözve ment Hansi oldalán a Bogié villába. A Villából hangos gramofonzene áradt. Amint beléptek, a fiúk megrohanták Hugót, zsákot húztak a fejére, leteperték és megkötözték. A bírósági tárgyalás rövid volt. A vádlott megkötözve, betömött szájjal, rémült arckifejezéssel hallgatta az ítéletet, amelyet Sveti olvasott fel. A Jugoszlávia népei és a világ öszszes népei, valamint a Sterija gimnázium tanulói nevében az Antifasiszta Szabadságcsapat bírósága bűnösnek mondja ki Petek Hugó vádlottat, és Ivan Octavic tanár meggyilkolása miatt halálra ítéli. A halálos ítélet azonnal végrehajtandó. Hugót kituszkolták az udvarra, s egy fához kötözték. A hat fiú összeszorított foggal, lehúnyt szemmel egyszerre lőtt a gyilkosra. A holttestet gyorsan elföldelték a már előre kiásott gödörbe, aztán bementek a villába, és minden ízükben remegve lerogytak az első székre. — Az igazság győzött, és mindig győzni fog — mondta Sveti rekedt hangon, aztán lehajtotta fejét, s zokogni kezdett. A többiek is összecsuklottak, és görcsös zokogás rázta testüket. Milát az utcán tartóztatták le. Heteken át rejtőzött Heckék pincéjében, s rövidesen Belgrádba kellett volna mennie hamis személyazonossági igazolvánnyal. Elutazása előtt azonban mindenáron találkozni akart anyjával, de el se jutott hozzá. Aznap éjjel ugyanis ismeretlen tettesek agyonvertek egy SS-katonát, és ennek megtorlására a rendőrség túszokat szedett össze. Szerencsétlen véletlen folytán Mila is a túszok közé került. Zsorzs a haját tépte. Kaca kisírt szemmel szaladgált fűhöz-fához. Schützöt is felkereste. — Sajnálom — mondta Schütz —, nem tehetek semmit. A túszokat elszállították Pancsovára. Két nap múlva nagy falragaszokon adták tudtára a lakosságnak, hogy az agyonvert német katonáért száz túszt nyilvánosan felakasztottak Pancsován. A névsorban Mila Matejic is szerepelt. A kivégzettek holttestét átvitték Becskerekre, s ott a főtéren újra felakasztották, hogy elrettentő például szolgáljanak. A fasiszta hitleri szörnyuralom megmutatta a foga fehérjét. — Szökjünk innen, Djole — könyörgött Zsú, miközben megrendülve olvasták már századszor Mila nevét az iszonyatos plakáton. — Ne félj — szorította a karját a fiú —, megbosszuljuk Mila halálát. — Bosszú? Meddig még? — rimánkodott Zsu. — Egyszer majd szabadok leszünk — nézett a távolba Djole, s gyengéden magával vonszolta a lányt. Zsorzs aznap este bejelentette, hogy rövidesen megalakul a délbánáti partizánosztag és valószínűleg a Deliblátipusztában lesz a hadiszállása. Megkérdezte, hajlandók-e csatlakozni a partizánokhoz. — S ez mit jelentene? — kérdezte Sveti. — Azt, hogy ezentúl a partizánosztag parancsnoksága alá tartoznátok. — Egyezzünk bele — mondta Lae. — Helyes! — csatlakozott Hansi is. — Úgyis az az egyetlen vágyam, hogy egy nap partizántábornok legyek. A többiek helyeseltek. A csapat élete megváltozott. Zsorzs által egyre több utasítást kaptak. Röplapokat sokszorosítottak és osztattak szét a városban, síneket rongáltak meg a környéken, közben jártak iskolába, és jutott idejük tanulásra is. Időközben tudomásukra jutott, hogy Arkadije Momirovic hosszabb időre elvonult egy szerémségi kolostorba. Djole álkulccsal felnyitotta a lakást, és Zsorzzsal együtt beköltözött. Attól fogva a papnak lett a csapat központja, s ez sok tekintetben megkönnyítette munkájukat. Május végén befejeződött a tanítás. Schütz és Diole magánvizsgát tett: június közepén valamennyien letették az érettségi vizsgát. Néhány nap múlva Hitler haderői megtámadták a Szovjetuniót. — Ebbe törik bele a foguk — jósolta Zsorzs. — Gyorsan szerkesszünk meg egy kiáltványt a város népéhez. A szöveg percek alatt elkészült. A sokszorosítógép ontotta a kész példányokat. Este a város minden részébe — levélszekrényekbe, kapualjakba, nyitott ablakokba — eljuttatták a kiáltványt, amelyben a népet, külön pedig Vajdaság népeit általános felkelésre szólították Hitler és Horthy megszálló seregei ellen. (Folytatjuk) 17