Magyar Szó, 1981. december (38. évfolyam, 344-359. szám)

1981-12-30 / 358. szám

ARRÓL AKAROK MESÉLNI Ma arról akarok mesélni, hogy hogyan is volt az, amikor másképp volt, amikor nem így volt, hanem épp amúgy volt, hogy ti azt elképzelni sem tudjátok már. A régi szép időkbe kellett visszamennem ezért a meséért, és olyan messzire, hogy egyetlen pár hétmérföldes csizma elegen­dő se volt hosszú utamhoz, hanem pon­tosan hét párat kellett elkoptatnom, pe­dig hétszer foltoztattam, patkoltattam, tal­paltattam mind a hét párat. Így jutot­tam én el hétszer huszonegy kiváló var­ga segítségével Messziországba. Csakhogy nem ment az olyan simán. Már azért se, mert itt-ott nyolcmér­­földes hegyek és kilencmérföldes szaka­dékok állták utamat. Az én hétmérföldes csizmám lépte épp egy csizmatalpnyival volt rövidebb minden hegynél és épp két csizmatalpnyival volt rövidebb minden szakadéknál. Szerencsére, a hétszer huszonegy varga közül már az elsőnél úgy esett, hogy jó vége legyen a rossznak. Amíg a varga ezüstpatkókat vert az egyik és aranypat­kókat a másik csizmára (én rendeltem így, nehogy egyszer véletlenül összekever­jem őket a nagy sietségben, mert mint tudjátok, ha a hétmérföldes csizmákat fordítva húzza fel az ember, akkor azok épp az ellenkező irányba trappolnak vele és nem is csak hét, hanem hétszer hét mérföldes léptekkel), nos, amíg a varga a csizmáim patkolta, addig én a kandal­lónál melengettem fázós lábaimat, mert, látjátok, kapcát elfeledtem rájuk tekerni Pedig jó kapca nélkül még a hétmérföl­des csizma is csak a felét éri. Hej, de kibabráltam magammal hebehurgyasá­­gomban! Épp ezen rágódtam, amikor egyszeri­ben előttem termett egy gyönyörűséges árvalányhajú lány hófehér ruhában és Szattyánsaruban. Elámultam, elbámultam és észre se vettem, hogy Árvalányhaj egy csomagot szorongat a hóna alatt. — Cil­it. Pu­szt. Hallgass — mondta egé­szen halkan üvegcsenget­yűkre emlékez­tető kristályhangján, mielőtt a csodálko­zástól ellátott szám becsukhattam volna. — Te semmit sem tudsz, és én mindent tudok. Itt van hát, fogd ezt a csomagot, szükséged lesz rá. S ha majd bajba ke­rülsz, emlékezz rám. Visszafele jövet pe­dig el ne felejts bekukkantani hozzánk egy háromnapos, két országra szóló lagzi erejéig. Mert én csak azé lehetek, aki megtartja Messziországot. De el ne bízd magad, nem azért segítek neked vissza­térni Messziországból, mintha kedvelnélek vagy tetszenél nekem, hanem csak azért, mert tudom, mesélni fogsz egyszer arról, hogy hogyan is volt az, amikor másképp volt, amikor nem így volt, hanem épp amúgy volt, hogy a gyerekek elképzelni sem tudták már. Azzal amilyen váratlanul jelent meg, olyan váratlanul el is tűnt Árvalányhaj, s ha nem hagyja a kandalló párkányán a csomagot, talán biz’ azt hiszem, hogy elszunnyadtam a fáradtságtól és álmom­ban láttam őt. De ott volt a csomag. Ki is akartam bontani azonnal, és már a zsineget bogoztam, amikor betoppant a varga, hozta az arannyal-ezüsttel meg­vasalt csizmáimat, és mindjárt a lá­baimra is húzta őket. Én meg nem mer­tem azt mondani, hogy hohó, nézzük meg előbb ezt a csomagot, mert nem akartam a bűbájos Árvalányhaj árulója lenni. Elköszöntem hát és azonnal útnak eredtem. Mentem, mentem, mendegéltem és egé­szen jól haladtam... így hát vidáman, fütyörészve vándoroltam míg el nem ér­tem az első nyolcmérföldes hegy lábáig és a mellette tátongó kilencmérföldes szakadék pereméig. Majdnem teljesen új, jól látható közlekedési tábla jelezte, hogy a nyolc, illetve a kilenc mérföldesnél ki­sebb közlekedési lábbeliben tilos a járás errefelé. De szomorú lettem! Mert visz­­szafordulni nagyobb csizmákért semmi­képp sem akartam. Aki ugyanis egyszer visszafordul, az soha el nem jut Mesz­­sziországba. Leroskadtam hát bánatom­ban a közlekedési tábla tövébe és Árva­lányhaj csomagjára könyökölve törtem a fejem, mi tévő siegyek ... Mi tévő? Mi tévő!? — Ha majd bajba kerülsz, emlékezz rám — hallottam ismét Árvalányhaj hangját. — Ha majd bajba kerülsz... Nosza fogtam a csomagot és izgatott türelmetlenségemben nem is Hlogoztam a zsineg csomóit, hanem bicskámat hívtam segítségül. És a csomagban, igen, a cso­magban kapcák voltak. Hét pár legjobb fajta kapca. És ha hiszitek, ha nem, a jobb lábas kapca nyolcmérföldes, a bal lábas pedig kilencmérföldes volt mind­egyik párban. Hej bűbájos Árvalányhaj! Hej, jó kis kapcáim! A lábaimra is tekertem mindjárt az első párat, a kapcák pedig nyomban föl­­röpítettek, át a hegyen, át a szakadékon. Ezért azt mondom, hogy itt most mindannyian mondjunk hangos köszö­netet Árvalányhajnak, mert ha ő nem segít rajtam, akkor én sohasem jutok el a régi szép időkbe, Messziországba. És akkor sohasem mondhatom el nektek azt, amiről ma mesélni akarok, hogy hogyan is volt az, amikor másképp volt, amikor nem így volt, hanem épp amúgy volt, hogy ti azt elképzelni sem tudjátok már. Hát így volt. Bizony. PODOLSZKI József BRASNYÓ ISTVÁN LEVEL A VILÁG VÉGÉRŐL Kinn a bokor bólogat: jujj, hogy félek egymagam! Üres cipőbe hágok — bejárom a világot. Szólok a dérből: December! Szólok a sóból: Elázom! Ülök a világ legvégén — mászom repkényludákon. Mondom: Vörösük a fény! Ez a hajnal nem enyém ... Jobb volna ágyban aludnom, mint tűzfalakon futkosnom. Lovat, lovat énalám, árnyékomból legalább! Vinne a világ végére, hogy beessek egy kéménybe. ÉJFÉLTÁJT VALAKI KOPOG Mintha egy zacskó címetet vernének az ablakhoz, esetleg szemes borsot. Valaki kopogtat ebben a viharban, nekem akarna mondani valamit, pedig már esik odakint, mégis mindegyre csak int — ha odamennék, most megfogna, orromra rátiporna, hajam összekuszálná, parfümöt öntene rá, pedig nem szeretem a parfümöt, maradjon inkább a címet — ezzel hintem be magamat, akár a nyárson sült halat. ESTE A CSALÁDBAN A hatodik óra után eszeveszetten ro­hanok le az udvarra. Lassan megindulunk haza a sötét ut­cákon. Az úton beszélgetünk, míg végre haza nem érünk. A házunkkal szemben levő főútvonalon már látom anyukámat az ablakban. Türelmetlenül vár már. Be­lépek az ajtón és köszönök. Leteszem a táskám a cipőtartó elé. „Gyere már va­csorázni” — szól anyu mérgesen a kony­hából. Pukkadva indulok az asztalhoz. Megvacsoráztunk. Megyek fürdeni. Utá­nam anyu jön. Felveszem a pizsamámat és bemegyek a kisszobába „szervusz, Csöpi”! — szólok a papagájhoz, és ját­szani kezdek vele. Mikor megunjuk a já­tékot otthagy, és tanulom a házi felada­tot. Fél nyolc körül azt is abbahagyom Megágyazok, bepakolok a táskába, és indulok a tévé elé. Előveszem a sós pál­cát, majd figyelem, mikor kezdődik már valami bűnügyi vagy fantasztikus film. Ha van jó film, képes vagyok sokszor 10 óráig is nézni. Ha pedig nincs semmi különös, megyek a habfehér, puha ágy­ba. Az ablak sarkig nyitva, áramlik be a jó friss levegő. Elgondolkodok, hogy milyen jó is volt ez a nap. Különösen akkor, ha ötöst kapok. Jó öt perc múlva el is alszok gondolkodás közben. Reggel álmosan ébredek. Amikor reg­gel felébredek, anyu sokszor mondja: „Úgy aludtál, mint a tej!” TELEK Anikó, VI. d, November 11. iskola, Zenta ÁRAMKORLÁTOZÁS Tanár: Lajcsika, honnan kapjuk az áramot? Lajcsika: Az állatkertből! Tanár: Hogyhogy az állatkertből? Lajcsika: Tegnap, mikor elment az áram, apukám azt mondta: melyik majom kapcsolta ki? NEM FÉR A PÉNZTÁRCÁBA — Apuka, igaz, hogy régen a pénz helyett teheneket, lovakat, birkákat adtak az áruért? — Egy van, fiam! — Hogy bírtak akkora állatokat a pénztárcában hordani? MÉG ÖT PERCE SINCS! Egy utas teljesen kimerülve húz maga után két utazótáskát, s a repülő­téren egy munkásnőhöz fordul: — Kérem szépen, a repülő már ré­gen felszállt? — Még öt perce sincs! — Éppen jó! Én pedig meg voltam győződve róla, hogy legalább két órát késtem. FALUSI GYEREK Bajos a falusi gyereknek, mert iskolába buszon jár. Már korán reggel a buszra indulás, míg a városi gyerek az ágyban szundikál. Ez 1 óra hosszáig eszi a busz porát. Kinéz a mocskos ablakon a tájra, de az is a megunott már. Évek óta ugyanaz az út: falutól városig várostól faluig. Bajos a falusi gyereknek mert iskolába buszon jár. Szabad idő? Alig jut! A tanár meg persze, sokat vár. RÁCZ SZABÓ Sarolta, Petőfi Sándor iskola, Becse Harangozó Éva, a Napsugár szorgalmas munkatársa, a szabadkai Jovan Mikic iskola tanulója TÉLEN Várta már a sok kisgyerek A zúzmarás hideget. Örülnek a disznótornak Meg a vidám szánkázásnak. A jégen, ha elesnek, Sosem sírnak — nevetnek! Hólabdájuk messze száll, Hóemberjük büszkén áll. Hogy ha leszáll az este, Hazamennek sietve. Kinn az égen hold ragyog, Télapó jön — s mosolyog. SZAGMAISZTER Gábor, J. J. Zmaj iskola, IV. c, Szabadka ABLAKOMBAN CINEGE Megjött már a hideg tél, Fagy van, minden csupa dér. Hógolyó száll, siklik a szán, Ablakomra cinege száll. Éhes is már szegény, Fázik, didereg, De majd megsegítik A jószívű gyerekek. HORVÁTH Ildikó, IV. c, J. J. Zmaj iskola Szabadka A kikindai Moša Pijade iskola Napsugár­­barátainak egy csoportja: Bába Mária, Kristóf Tibor, Molnár Melitta és Bálint Szilvia Ljubolja Katalin tanárnővel fátnfeé ШЧаШт/ Hej, de jó is nekem, hogy ennyi kedves, dolgos, lelkiismeretes, s a tetejében vidám kis barátom van! Olyan sok érdekes, ügyes írást, verset, elbeszélést küldtetek, hogy nem győzöm olvasgatni őket. Hát még a sok újévi üdvözletnek is mennyire örülök! Köszönöm szépen a figyelmessé­geteket, s magam is kívánok neistek, szü­léiteknek, tanítóitoknak, tanáraitoknak minden jót és szépet az új esztendőre. A többi között nagy örömmel fogadtam a szenttamási JOVAN JOVANOVIC ZMAJ iskola tanulóinak levelét, melyben arról tudósítanak, hogy elhatározták, ezentúl szorgalmas munkatársai lesznek a Napsugárnak. Szenttamásról eddig nem­igen küldtek írást, ezért is külön szeretet­tel köszöntelek benneteket Napsugár-ber­kekben. Reméljük, a szép szándék része­tektől nem reked meg a puszta elhatáro­zásnál. Kár, hogy csak hadsereg napi munkákat küldtetek, ezek ugyanis már idejüket múlták. A szabadkai J. J. ZMAJ iskola IV. c osztálya arra panaszkodik, hogy egy kicsit csalódtak, mert az eddig beküldött munkáikból nem jelent még meg egy sem. Ezúttal nagyszerű verseket küld­tek, máris közlöm tehát a két legjobbat. Köszi az újévi jókívánságokat. Ezennel továbbítom a többi Napsugár-barátnak is. A Kanizsai ADY ENDRE Iskola IV. f osztá­lya az alábbi levelet intézte a „Télapóhoz”: „Kedves Télapó! Lenne egy kérésünk hozzád, reméljük, teljesíted. Mivel mostanában sok fénykép jelenik meg a Napsugárban, úgy mi lessük a szerdát, hátha egyszer Zsuzsa fény­képe is felbukkan. De eddig hiába. Mivel tud­juk, hogy szeretsz ajándékozni, szerintünk egy ilyen ajándéknak minden Napsugár-olvasó meg­örülne. Ugye, nem kérünk lehetetlent. Boldog új esztendőt kíván a IV. f osztály, a kanizsai Ady Endre iskolából.” Kedves kanizsai kis Barátaim! Jelent már meg rólam fölvétel a Napsugárban, nem is olyan régen, a csantavéri Napsu­gár-találkozón készült. Meg aztán kicsit kellemetlen ugyanis, hogy saját magát reklámozza az ember. Kati naplójával kapcsolatban a helyzet változatlan. Németh István az ünnepek alatt is nagy élvezettel fogja olvasni a beérkezett munkákat, s ígéri, hogy utána „színt fog vallani.” A legszorgalmasabb iskolák a héten a követ­kezők voltak: péterrévei SAMU MIHÁLY, zen­­tai NOVEMBER 11., temerini РЕГАК KOCIC és KÓKAI IMRE a kanizsai ADY ENDRE alsó tagozata, kulai PETŐFI BRIGÁD, becsei PE­TŐFI SÁNDOR, és SEVER DJUKKIC, szabadkai J. J. ZMAJ, szenttamási J. J. ZMAJ, szabadkai KIZOR ISTVÁN, verseci VUK KARADŽIC, ki­­kindai MOSA PIJADE, újvidéki VASA STAJIC és zrenjanini OKTOBER 2. Még egyszer a legvidámabb BÚÉK, srá­cok! Baráti szeretettel: ZSUZSA

Next