Magyar Szó, 1981. december (38. évfolyam, 344-359. szám)
1981-12-19 / 347. szám
1981. december 19., szombat Jegyzet Könyvek sorsa Egy 1848-as kiadású Petőfikötetet (antikváriumi böngészéseim kivételes szépségű ajándékát) torokszorongató meghatottsággal nézegettem, még ott, a régi könyvek boltjában, de a tulajdonképpeni áramütés akkor ért, amikor megpillantottam benne imitt-amott azokat a ceruzaírásos bejegyzéseket. Ahhoz a gondolathoz ugyanis, hogy hát ezt a példányt valójában maga aköltő is foghatta még kezében, azonnal odatársult a másik felszikrázás: hátha ő maga fűzött kiigazításos szavakat egyes verssorokhoz!... Persze, hogy nem így volt, de egyáltalán nem mellékes, hogy Petőfinek melyik kortársa volt az, aki cirill betűs szerb, illetve gót betűs német fordításos variációkat jegyzett be ebbe, a hibátlan épségben megőrzött kötetbe. Egy régi szerémségi családi könyvtár több száz kötetével együtt került be az újvidéki antikváriumba, majd másfél évszázadig német klasszikus költők társaságában, hasonló formátumú (ha nem is rangú) halhatatlanok szomszédságában állt ott a polcon. I-Iabent sua fata libelli!... Erre a Petőfi-kötetre csakugyan elmondható, hogy megvan a maga sorsa. Ennek a kéziratos írói szerződésről ír a Bujdosó nyelemlékeink című szép könyvében Ruffy Péter. A szerződésről a magyar irodalomtörténet nem is tudott, alig tíz évvel ezelőtt került elő. Amerikába szakadt magyarok őrizgethették mint ereklyét, s utolsó tulajdonosa, egy erdélyi származású gyűjtő családja előtt azt hangoztatta, hogy a szerződést temessék el vele együtt, Petőfi keze vonása legyen a szemfedője... Halála előtt egy hónappal megváltoztatta végakaratát, s a szerződést a Petőfi Irodalmi Múzeumnak adományozta. „Én, Petőfi Sándor átadom a t. ez. Emich Gusztáv úrnak költeményeim összes és illetőleg második ezer példányra terjedő kiadását, mellynek tartalma ...” S az 1846. jún. 22-i keltezésű szerződés, Petőfi kézírásával fel is sorolja a tartalmat, élén a János Vitézzel... A második kiadás ezer példányának egyike, ez a kezembe fogható Petőfikötet még egyénibb élettel kezd élni, s még több irányba hagyja csapongni a gondolataimat, amikor a könyvárussal szemben ülő huszonhárom éves Petőfi Sándornak ezt a fogalmazványát olvasom. Két részletben vette fel az ötszáz forintnyi honoráriumot: az első részletet két hónappal a szerződéskötés után, a másodikat pedig 1847. március 17- én, három nappal az első kiadás megjelenését követően. * A kanizsai József Attila Könyvtárban szeretettel gyűjtik és őrzik a Kanizsán évről évre találkozó, itt táborozó írók műveinek egy-egy példányát. Ma meg senki nem gondol rá, pedig egészen nyilvánvaló: valaha az „egyéníti” majd ezeket a könyvpéldányokat, hogy az írójuk saját maga, saját kezűleg helyezte oda a polcra egyiket is másikat is, amiről különben a kézírásos bejegyzés is tanúskodni fog. Harminc esztendő folyamán valóságos kis könyvtárra rúgó könyvállomány gyűlt volna össze, hogyha egészen következetesen betartja minden íróvendég ezt a szép lakást. De így is már-már irodalomtörténeti adalék minden Kanizsán hagyott kötet. Talán az őszi Tisza-parti írói sereglések kéziratait, jegyzeteit is érdemes volna megőrizni ott, a kaniszai könyvtárban, hiszen amúgy sincs szervezett, intézményes útja-módja a jugoszláviai magyar írói hagyatékok megőrzésének. * A forradalma* MiWćről elnevezett törökbecsei iskolában, egy meleg hangulatú íróolvasó találkozó végén, újabb élménnyel ajándékoztak meg vendéglátó házigazdáim, az ottani tanárok. Lévai Imre igazgató abba az emlékszobába vezetett be, amelyben a törökbecsei származású Cipké-fivéreknek — a rég meghalt forradalmárnak és a ma is élő másik fivérnek, a Belgrádban élő költőnek az életútját idézik. Valójában a Cipkó-család emlékszobája ez; családi környezetet, írói gyermekkort fölelevenítő tárgyakkal , bútordarabokkal, képekkel, de természetesen itt kapott helyet a kéziratokból összeállítható életmű megannyi értékes darabja is. Tisza vissza-visszatérő költői motívuma Bogdan Čiplić tájhoz kötődő lírájának ez a folyója a költő maga festette akvarelljein is ott van, s ezt sem tudhattam volna ha el nem jutok ebbe az emlékszobába. * Fölmerül az emberben akaratlanul is: vajon a törökbecseiekhez hasonlóan, hány meg hány környezetben létesíthetnének szerény keretek közt, ilyen kis emléknéivé. Ha nem is magában a szülőházban, hiszen annak más akadályai is lehetnek, de talán a helyi könyvtár valamelyik helyiségében vagy épp így, az iskola embelében mint Törökbecsén Gál Tászló Merényi Mihány, Látók István, Thurzó Lajos, Bencz Mihály. Csere Imre és a jugoszláviai magyar irodalom többi író-halottjának emlékét sok-sok iskolánkban szervezetten ápolják, de nem biztos, tivrv az alkalmi mordem testeseken kívül mindenütt törődnek azzal, hogy könyveik maradéktalanul meglegyenek az iskola vagy a község könyvtárában. Egész könyvtáruk is idekerülhet! Tte nemcsak az író magánkönyvtárának megmentéséről van szó. Tudósok pedagiszusa! történészek, neves közéleti személyiségek magánkönyvtára hullik. szén, rekonstiruálhatatlanul a szemünk láttára. Nem is a sokszor tanácstalan hozzátartozókat illeti a vád hanem intézményeinket, tudományos és irodalmi életünk illetékeseit, akik hagyják, hogy a tegnap még köztünk élő, alkotó író, tör. nyel,etudós megánkönyvtárának kötetei elvesszenek. Nemcsak a mi környezetünkben nehezen beszerezhető, s néha közkönyvtárakban sem föllelhető könyvralka lápokról van szó, hanem arról, hogy az ilyen magánkönyvtárak művelődéstörténeti épeket is képviselnek; címszavaik és a könyvek lapszéli jegyzetei a szóban forgó író tudós, szakember egész életművére visszautaló intimitásokat, adalékokat jelentenek. Álomszerűen szép elgondolás lehetne az; talán épp Kanizsán összpontosítani közös fedél alatt megőrizni az írói magánkönyvtárak hagyatékát vagy legalább azokat az írói kézjeggyel ellátott, ez libris jellegű és dedikált póhrányokat. a ;*пгч!voVfool írói barárságok, irodalomtörténeti vonatkozások olvashatók ki. Esty ilyen szerzői dedikálású verskötetre bukkantam rá még főiskolásként, az újvidéki antikváriumban. Megörültem neki, de meg is lepődtem. A könyvet ugyanis • költő a,lándá-'""|a k41tőtársának: még mindketten éltek, ismertem őket, s mert mind az ajándékozót, mind pedig a T^ogirprbhPB Cl o ^ op(501^07Ot_ tat szere* rém becsültem is, végére akartam járni a dolognak. A megvásárol* hol** könyvve! berperi gettem űrvidék* völtőnk ajtaját, s ő jogos elérzékenyedettséggel vette tudomásul, hogy a még két háború közt kezébőladott kötet visszakerült hozzá. Azzal a régi-régi 1937-es valtezésű dedikálással együtt. Ehhez költőnk mod hozzáírta: „Még mindig vátozatlan szeretettel ..." — és elküldte ugyanannak a társnak. Megérdemli gondoltam magamban. Miért ad el antikváromnak olyan könyvet, amit a barátja dedikált neki! A finálé mégis megnyugtató volt, pár nap múlva megjelent a belgrádi érintett költőtárs és meggyőzően magyarázna, hogy egy régi takarítónőjük volt a szarka, az lopdosta éveken át a könyvtárát, míg rá nem jöttek ... A könyveknek is megvan a maguk sorsa. FEHÉR Ferenc MAGYAR SZÓ Év végi számvetés. Ismét a vers (Jugoszláviai magyar irodalom 1981-ben) Az év végi számvetések, ha nem kívánnak pusztán a megjelent vagy az éppen megjelenés előtt álló könyvek felsorolására szorítkozni, a távlat híján és az első értékelő megítélések tanulsága nélkül, menthetetlenül impresszionisztikusak, ezért nagy bennük a tévedés lehetősége. Nem a (hasznosnak is mondható) félreértésé, éppen a (sokszor megbocsáthatatlan) tévedésé. A „vállalkozás” e veszélye azonban egyúttal esélyes; az időszerű irodalmi törekvések és az értéktelítődés bizonyos csomópontjai megragadásának esélye egyenlíti ki a tévedés veszélyét. KÖLTÉSZET A jugoszláviai magyar irodalomnak, egy-két rövidebb megszakítással, mindig a vers volt az uralkodó közlésformája. 1980-ban Tolnai Ottó Virágpor című kötete határozta meg az évi produkciót, 1981-ben ismét a vers áll az élen. Sziveri János Hidegpróba, Gulyás József Csillagok és patkányok, Ladik Katalin Ikarosz a metrón című kötete és Szombathy Bálint Poetry című könyve. Szándékosan mondtunk kötetet és könyvet, a felsoroltak közötti különbség jelzése végett. A kötetek ugyanis, szemben a könyvvel, a versírás és a versben való közlés „hagyományosabb” változatát művelik, ez utóbbi viszont szóekvivalensekkel dolgozik elsősorban, képekből, jelekből, nem-szótényezőkből formál — egyébként úgyszintén „ritmikusan” elrendezett — „versszöveget”. Ez a különbség, hangsúlyozni kell, nemcsak a közlésforma, hanem a világkép szintjén is észlelhető. A kötetek azért is „hagyományosabbak” a könyvvel szemben, mert lényegében egy mimetikus világképet formálnak meg, a könyv pedig éppenséggel „valóságjelekből”, fényképekből épül fel, a fikcióhoz áll közelebb és a fantasztikushoz van kulcsa. Ez a viszontlátás azonban máris „problematikus”. Egy újat kereső és, nagyon csúnya szóval mondjuk „neoavantgarde-nak” nevezhető költői világképhez mérten „hagyományosnak” tüntet fel a hagyományostól nagyon is elrugaszkodni kívánó költői törekvéseket, csak azért, mert szavakból formálnak versszövegeket és „élettel” nem fantasztikummal telítettek. Holott a ,,hagyományosnak” mondott kötetek között legalább olyan különbségek ismerhetők fel, annyira mélyrehatók is, mint a kötetikönyv viszonylatában. Gulyás József törődik talán legkevésbé a vers „megformálásának” kérdésével. Az ő élményvilága legtöbbször vallomásos formában mutatkozik meg, és ez a vallomás sodró indulatával néha túlbeszélt élethelyzeteivel nem ismeri — nem is ismerheti el — a vers kötöttségeit. Érdemesebb ezért ennek az élményvilágnak, világképnek a „tartalmi” mozzanataira felfigyelni. Csak egyet emelnénk ki ezek közül; talán a legfontossabbat, amit Gulyás így fogalmaz meg: „most tudjuk meg, / mert most kell megtudni / végleg, kik vagyunk, / most kell tisztázni”. A többesszám itt nem valaminemű „közösségi” helykeresés, hanem az egzisztenciális önvizsgálat én többszörösítésének a jele; a költői én tükröződik ebben a gramatikai többesben többszörössé; ő maga a megszólított, a beszélő és az is, akiről szó van. Gulyás Józsefet ez ideig is ennek az egyszerre, egy időben külső és belső és tárgyszerű ennek a világa vonzotta, ez irányította költői indulatát és szenvedélyét, ez formálta nem mindig sallangmentes képpé az élményeit. A Csillagok és patkányok összefoglaló igényű költői vállalkozás, amelynek a jugoszláviai magyar líra formakereső tendenciáitól való eltérése egyúttal az önálló útkeresés jelzése is, de egyben kötődés a hagyományos — a mi viszonylatainkban vallomásos — költői dikcióhoz, amelynek továbbfejlesztésére törekszik. Ladik Katalin kötete viszont a korábbi kötetekben kialakított, eufemisztikusan kísérletezőnek mondott költői dikcióhoz képest mutat változást. A korábban leginkább csak „belső jelzésekre” hallgató Ladik-vers, artikulálatlan hangsorokkal, önkényes kép- és szövegrobbantásokkal, szemérmetlen önfelmutatásokkal telítetten (költészetünk legszebb erotikus verseit írta Ladik Katalin), mintha egy másik útra merészkedett volna, ahol kevesebb az attrakció és több a líra, kevesebb a meglepetés és több az elmélyedés, kevesebb a kihívás és több a rámutatás, kevesebb az érzékiség és több az érzékenység, az intellektus ... Az Ikarosz a metrón tehát ellentmond a korábbi kötetek tanúságai (és eredményei) alapján kialakított Ladik-versnek, anélkül azonban, hogy önmagának is ellentmondana. Bizonyos mégis, hogy ezzel a változással költészetének megközelítését újabb megoldandó kérdések elé állította. Sziveri János a fiatalabb jugoszláviai magyar költészet reprezentánsa, és — meggyőződésem — a Hidegpróba ennek a költészetnek a reprezentatív műve, ahogyan a Cuniculus (Balázs Attila regénye) reprezentálta néhány évvel ezelőtt a fiatal jugoszláviai magyar prózát. A Hidegpróbában ismerhetjük fel legközvetlenebbül azt a költői dikciót, amit a Tolnai- és a Domonkos-vers után a fiatalabb költők kialakítottak; egyfajta dermedtség jellemzi ezt a költői beszédet, a fagy és a jég a leggyakoribb motívuma, és a mozdulatlanná dermesztett tiszta képek. Forrása viszont az értékhiány tragikuma. Ami megdermedt és leállt Sziveri János verseiben, az a jól ismert és még mindig továbbgondolható — például Fehér Kálmán Kantáta a szabadságról című, a Hídban, majd különnyomatban is közölt „hosszú versében” alkalmazott asszociációs gyakorlat. Fagypontok soorzatával állította le Sziveri a Hidegpróba verseiben ezt az asszociációs gyakorlatot, és ezzel élesre metszett, kemény képeket formált a költői dikció szintjén pedig a fogalmi nyelvet érvényesítette. És ezzel létrehozta a „költőinek ítélt szavak” egy olyan tárházát, amely nemcsak a jugoszláviai magyar költészet más vonulataitól különbözteti meg a verseit, hanem feltételt teremt egy sajátos, önálló költői világkép kialakítására is. Még néhány adat kínálkozik az 1981. évi verstermés képéhez: Fehér Kálmán már említett „hosszú verse”, a Kantáta a szabadságról, amit Bori Imre joggal tekint „sorsversnek”, elsősorban történelemszemlélete és költői beszédformája alapján; Böndör Pál Vígeposza, aminek utolsó versei mostanában jelennek majd meg a Hídban. Az év végéig még két verskötet megjelenése várható: Túri Gábor gyermekverseinek kötete és egy nagy válogatás Tin Újévié költészetéből. Ezek az „adatok” azt mutatják, hogy 1981-ben elsősorban a vers „virágzott’ a jugoszláviai magyar irodalom „vidékén”, mégpedig nem is akármilyen termést ígérő szinten. PRÓZA Annál kevésbé gazdag a prózai termés. Egyetlen mű emelkedik ki az átlagból, igaz nagyon magasra, Brasnyó István Hósár című kisregénye. A Família után Brasnyó újra visszatért a ,,rövid” formához; a Hósáv valóban rövid regény, de tovább fejlesztette a korábbi hosszú regényben kialakított elbeszélői eljárást. Leírásai, ha lehet, még részletezőbbek, nyelvi anyaga még gazdagabb, helyszínei még pontosabbak. Ezzel együtt azonban az elbeszélés iróniáját is továbbfejlesztette. Egy álmitológiai hőst teremtett, Szikofantát, az óriáshal szeméből születő szellemlényt, amely nemcsak mások bőre alá tud beférkőzni, hanem testet is ölthet, hogy ily módon egyszerre legyen életet és világot megfigyelő külső és életet meg világot elviselő belső nézőpont. Brasnyó írói gyakorlatát dicséri, hogy az álmitológia megtévesztően „mitologikus”, hogy Szikofanta megtévesztően hasonlít egy kisvárosi csoportkép egészére és külön-külön minden egyes alakjára. Hangulata van a Hósárnak és ez olyan többlet, ami a szerző nagyfokú mesterségbeli tudásának éppúgy eredménye, mint a prózai világlátás és világformálás — a fikcióteremtés — korszerű elbeszélői (nyelvi) eljárásainak. Az értekező prózát 1981-ben három mű képviseli: Bori Imre Sinkó Ervinről írt kismonográfiája, Hódi Sándor Pszichológia és ideológia, valamint Szeli István Történő történelem című könyve. Sinkó Ervin kivételesen gazdag, sokrétű és több jelentésű életművét Bori Imre azzal az egységes gondolattal közelíti meg, hogy az eddigi Sinkó-kutatások feltételezte tökéletes megfelelés élet és mű között tovább már nem tartható fenn, mert feleslegesen legendákat gyárt csupán, helyette a műre való intenzív odafigyelést kell szorgalmazni, még akkor is, ha eközben az élet és mű megfelelésének szövete felfeslik. Hódi Sándor az újabb lélektani irodalom fontosabb műveit értelmezve és bírálva alakított ki egy jelenünket és életünket meghatározó szemléletet, amely nemcsak tudományos színvonalával és meggyőző szakértelmével, hanem időszerűségével is az ember belső életének alapkérdéseire ad választ, mégpedig mindig szoros összefüggésben — a Marx nyomán „hamis tudatnak” tekintett — ideológiával. Szeli István könyve, címének első megfogalmazása szerint: közéleti napló. Egy mélyen elkötelezett, a közéletiség minden nehézségét és próbáját vállaló, változatlan intenzitással tevékeny értelmiségi alkotó munkájának dokumentuma, amely — a látszat ellenére — nem az emberi gondolkodás nap mint nap termelődő „forgácsait” gyűjti egybe, hanem egy egységes „gondolatmenetről tanúskodik, amelynek egyformán megvannak az irodalmi és politikai, esztétikai és ideológiai, kritikai és nemzetiségi vetületei. Egy, a közélet viharai között kialakuló életmű gondolati anyagával és emberi tartalmaival is egyaránt a teljességet és a helytállást reprezentáló állomása, könyve a Történő történelem. Egy kalendáriumi év kiemelkedő irodalmi alkotásainak öszszefoglalása ez az áttekintés, amely szándéka szerint sem teljes, hiszen nem említ meg minden kiadványt, de azt jelezheti — az esetleges tévedés veszélyének vállalásával talán jelzi is —, hogy milyen erővonalak alakultak ki az immár utolsó hónapját taposó években a jugoszláviai magyar irodalomban, és hogy ezek az erővonalak milyen értékeket mutathatnak fel még egy ilyen, időbeli távlatot nélkülöző közelnézet tanulságai szerint is. Persze, azt is hozzá kell még tenni, hogy ezeknek az erővonalaknak a kiindulópontjai a korábbi években keresendők, 1981- ben csak az őket reprezentáló könyveket emelhettük ki. Más szóval ezt az évet is akkor láthatnánk egészen pontosan, ha a művekhez hozzáértenénk azokat a folyamatokat is, amelyekbe beletartoznak és amelyek nincsenek tekintettel a kalendáriumi megszorításokra... De ez már egy ilyen áttekintésnél összetettebb (és egyben igényesebb) feladat is. BÁNYAI János Rácz János: Rajz KILÁTÓ 13