Magyar Szó, 1982. január (39. évfolyam, 1-29. szám)

1982-01-05 / 3. szám

10 BELPOLITIKA MAGYAR SZÓ VADÁSZAT Vadászvacsorára hivatalos az egész falu Bačko Novo Selón jegyeztük fel Az első tavalyi nyúlásza­ti nap­ra számomra eddig ismeretlen va­dászterületre, Bačko Novo Selóra kaptam meghívást. Fehér Ariszttid­ Öcsi újvidéki vadásztársammal. Korábban, de főként útközben, so­kat mesélt e kis nyugat-bácskai falu lakosságának vendégszerete­téről, akárcsak a vadászterület gazdagságáról. Megtörtént, hogy Pavle Janic, mostani házigazdánk meg ő, tizenöt kakast lőttek egyet­len vadászaton. Mondanom sem kell, hogy ezek a számok igencsak felcsigázták ér­zelmeimet, és ez még csak foko­zódott, ahogy közeledtünk a falu felé, a híres karaderdevói vadász­­terület melletti úton. Többfelé gyönyörű, tavalyi, vagy még öre­gebb fácánkakasok szárítgatták a hajnali déltől átnedvesedett dí­szes tollruhájukat. Még egyszer megtapogattam a blúzom zsebét: benne van-e a doboz tartaléktöl­tény, nehogy úgy járjaik, mint ok­tóberben Jázován, nem volt több patronom, pedig lett volna még mire lőni. Régi jó falusi szokás szerint, a megbeszélt időpont helyett jó más­fél órával később kezdett gyüle­kezni a vadásznépség a falu köz­pontjában, így hát jutott idő be­szélgetésre a házigazdával. Köz­ben megérkezett a vadászmester is, Pera Arečina, de mindjárt el­nézést is kért, hogy nem jöhet ve­lünk, mert a falu harcos szerveze­tének jelölő gyűlése van, és a har­cosok aznap nem jöhetnek va­dászni. Úgy számították, hogy kétszer nyúlászznak, és azután elküldik a nyúlsz­emeket az Újvidéki Mező­­gazdasági Kar laboratóriumába. Az elemzés eredményeként később döntik el, hogy nyúlászna­k-e még, vagy sem. Mert tudvalevő, hogy a nyúl szeméről egyszerű eljárással megállapítják a korát, és a szak­emberek kiszámítják, hogy egy­­egy adott területen milyen a nyúl­­szaporulat. Ha az elejtett nyulak között kevés a fiatal, akkor ez gyenge szaporulatra vall, és java­solják a nyulászat leállítását. Itt kell megjegyeznem, hogy egyes vadászterületekben ravasz módon igyekeznek „túljárni” a szakem­berek eszén, méghozzá úgy, hogy jobbára csak a fiata­labbnak vélt nyulak szemét küldik el elemzés­re, hogy így pozitív választ kap­hassanak, és szabad legyen a nyu­lászat. Úgy látszik, ezek az embe­rek nem látnak tovább az orruk­nál, vagy annyira önzők, hogy csak magukra gondolnak, arra már nem, mi jut azoknak, akik most váltották ki az engedélyt, vagy még fiatalok és csak később lehet­nek vadászok. Ilyen rablógazdál­kodással bizony néhány éven be­lül ezeknek már nem jut nyúl! A tagsági díj is érdekelt, mert tapasztalatból tudom, hogy a fa­lusi egyesületekben általában igen alacsonyra szabják, igaz, több na­pos munkaakcióra és a vad téli gondozására kötelezik a vadászo­kat. Ebben a faluban 500 dinár a tagsági díj, de minden elejtett vadért fizetni kell, így például a nyúlért 250, a fácánért pedig 100 dinárt. Ezenkívül minden vadász köteles etetőt készíteni és abba élelmet hordani. A barátságos vendéglátók egy nagyon jónak ígérkező, csatornák­kal keresztülszett területre, a Du­na mellé irányítottak bennünket. Azt mondták, hogy itt előző va­sárnap igen sok fácánt lőttek. Hogy ne szaporítsam sokáig a szót, talán tíz percet sem men­tünk, felszállt előttem egy kakas, leszárnyaltam, s kutyám gyorsan odahozta. Mintegy húsztagú cso­portunkból azután csupán egyet­len vadásznak sikerült még fácánt lőni, nyulat pedig már csak a falu alatt láttam egyet, amikor dél kö­rül visszafelé ballagtunk. Lehet, hogy a másik csoport, amely kinn, a kukoricatáblák kö­zött vadászott, szerencsésebb volt, mert ott ugyancsak ropogtak a puskák. Nincs kizárva, hogy a gyakori háborgatás után a fácá­nok kihúzódtak a kukoricaföldek­re, s az a kevés, ami még lent ma­radt, megbújt a sűrűben és még a kutyák elől sem volt „hajlandó” ki­­röpülni a vadászok elé. A Backo Novo Seló-i vadászok­nak van egy nagyon szép szoká­suk. Minden év vége felé vadász­­vacsorát rendeznek, amelyre hiva­talos az egész falu. Nagyon össze­tartó népek lakják: szerbek, ma­gyarok, s még két-három német család is van. A vadászvacsorára 3­4 ezer lőnek, s van amikor 180-an is esznek a kitűnő paprikásból. TÖRKÖLY István Vadászat előtti fényképezkedés, a vendégek kedvéért. BOSZNIA-HERCEGOVINA 9500 dinár az átlagkereset Tavaly szeptemberben a bosz­­nia-hercegovinai társult munka­szervezetekben a dolgozónkén­ti tiszta személyi jövedelem 9407 dinár volt, ami az 1980. évi idő­arányoshoz képest 37,1 százalékkal nagyobb. A Köztársasági Statisz­tikai Intézet adatai szerint a múlt év kilenc hónapja alatt a dolgo­zónkénti tiszta személyi jövedelem 8400 dinár volt. Tavaly kilenc hónap alatt a leg­nagyobb növekedés a gazdasági tevékenységeket illetően az erdé­szetben, a gyáriparban és a bá­nyászatban, a gazdaságon kívüli tevékenységeket illetően pedig az egészségügyben és a szociális vé­delemben volt tapasztalható. Az első helyen a finanszírozási és más szolgáltatások (11 374 dinár), a má­sodik helyen a vízgazdálkodás (10 278 dinár), a harmadik helyen a társadalmi-politikai közösségek és szervezetek dolgozói (10 204 di­nár) állnak. (Tanjug) VADONATÚJ... ... szinte még ropogós ez az év eleje — különösen reggelenként amikor a kis tócsák is ezüsttükörként hivalkodnak. A fenyőfák az igazi fenyvesek illatát árasztják, minden tisztának, frissnek, új­nak tűnik. Ezt a lélektani pillanatot használták ki a kereskedők is, annak érdekében, hogy kirakatainkat telehengergetve textíliavégekkel meg­rendezzék az év elejei 50 százalékkal leárazott textil kiárusítását. Hát ami azt illeti, könnyű a Katákat, meg az Ágikat meg a Pan­nikát táncba vinni, tegyük csak a szívünket a kezünkre: melyik nő nem szereti a selyem libbenését, a bársony simulását, a damaszt te­­regetését? Ha csak három törölközőt meg négy kispárnahuzatot ve­szünk, máris úgy érezzük, tettünk valamit a családunkért. És a felfuvalkodott dánnahuzatok? Azokat is le kell már egyszer cserélni, hogy az új módi raftolt ablakfüggönyökről ne is beszéljünk! Na azt a köntösök? A lenge reggeli köntösök, amelyeket ha fölveszünk, rögtön le is teszük­, és a pizsamák, amelyek jó meleget tartanak ebben a zimankós félidőben. Hogy ne soroljuk tovább a megvételre váró anyagokat, hiszen színházban sem ülhetünk örökké az unalmas fekete kiskosztümben ... Én már nem is folytatom, de az a két nő, aki véletlenül összefutott a textiles kirakata előtt és izgatottan taglalta a flanelt és a batiszt kü­lönbözőségeit — talán még most is ott áll és azon töpreng, hogy a deko­ráló kelmék helyett nem legjobb volna-e mégis egy dekoratív kardbár­sonyt venni (évekig nem volt) ami színházba is jó, karcsúsít is, mele­gít is. A fentiekben csak néhány röpke szóval ecseteltem, milyen köz­fontosságú egy ilyen téli textilszemle. Hát még akik már benn voltak a boltban és ki is jöttek, üres erszénnyel de tele örömmel! Ne sajnál­juk magunktól és kisded családunktól a télnek ilyen örömét. (PANNI) 1982. Január 5., kedd Vigalom Monostoron M onostoron vagyunk, a csó­kai község legkisebb tele­pülésén. Még az óeszten­dőben, így a kocsma ablakában olvasható kézzel írott plakát ér­vényes. Szilveszteri mulatságra hívogat, amelyet két nap múlva a helyi Petőfi Sándor Művelő­dési Egyesület nagytermében rendeznek meg. Mokrinban jártunk, átalmen­­tünk az Aranka kilenc lyukú hídján. És most, estefelé, betér­tünk ebbe az egy szál monostori kocsmába. Hárman melegítik benne a kályhát, két vendég meg a kocsmáros. Épp arról beszél­getnek, hogy a falu határában nemrég még harmincvalahány tanya állt, ma már csak három. De nemcsak a tanyák, az isko­lák is megszűnnek a környék apró falvaiban, itt helyben sincs már, Egyházaskéren sem, a tá­volabbi Rábén se. Az itt beszél­gető emberek a saját szemükkel látták az övékénél is kisebb te­­lepülések pusztulását. Egyszer erre a sorsra jut talán maga Monostor is. Pedig, folytatják, ha kelet fe­lől közeledik az ember a falu­hoz, még mindig látható az a magaslat, amire a középkori mo­nostor épült. Valamikor itt na­gyobb falu lehetett. — Mit valamikor! Nem kell visszamenni a középkorba, de a törökig se, amikor odaát Bács­kában, Telecskát megszállták, hány család szedte föl itt is a sátorfáját! És azóta talán állan­dóan tart az elvándorlás. Tart a mai napig. — Jelenleg hány numera van a faluban? — kíváncsiskodtunk közbe. — Nyolcvannégy ház! — Hát akkor — kockáztatjuk meg — nem valami nagy siker­re számíthatnak Szilveszter es­tén. — Már minden jegy elkelt! — mondják. Nofene? Ennyire kedvelik itt a társasesteket? De miért ne kedvelnék? A monostoriak mi­ért lennének mások, begubózot­­tababak, mint a többiek. Hiszen most az egész ország, egész Eu­rópa szilveszterezésre készülő­dik, miért maradna ki ebből épp Monostor? — És csak helybeliek lesznek az esten? — Dehogy! — mondják. — A monostoriak csak tizenöt jegyet vettek meg. A többit a környék­beliek. Jönnek vendégek Csóká­ról, Verbicáról, Oroszlámosról, de még Kikindáról is! Hát igen, ha olyan sokfelé szakadtak a monostoriak, miért ne találkoznánk évente legalább egyszer! Nem is valószínű azon­ban, hogy a vendégek az elszár­mazottakból verődnek össze. So­kukat talán a romantika, a föl­tételezett különlegesség vonz ide. Vagy valamiféle honvágy. Hon­vágy egy olyan közösség iránt, amelyet rég elvesztettek az em­berek, s képtelenek újraterem­teni. Vagy éppen menekülés. Menekülés a megunt környezet­től. Egy éjszakára való kikap­csolódás. Ezer ok lehet. Csak találgathatunk. Egy azonban bizonyos: Szilveszter éjszakáján mulatott a nép — szervezett társasest keretében — Monostoron is. Monostoron, a­mely tartományunk tizenkét legkisebb települése közé tarto­zik, azon csöppnyi falvak közé, amelyeknek lakossága nem éri el a háromszázat sem. (ii) A Jog bilincseiben Tégláról téglára lépkedve lehet átkelni az úton a hűvös oldalra. Mokrin báháti falunak ebben az utcájában a kövesútról még csak álmodoznak az itt­ lakók. Ha er­ről álmodoznak. Gyalogjárda, tég­lával kirakott is csak az egyik ol­dalon van. A Kodran utca 39. alatt laknak Malenáiéék. Módos ház le­hetett a század elején, most már inkább csak szerény hajlék. A csa­lád az alsó épületben húzódott meg, a kemence szégyenlősen lan­gyos. A földes szobában az ágyon, dumnafélével letakarva fekszik a gazda. — Beteg? Nem válaszol erre a kérdésre csak később, s akkor be is mutat­ja, mi a baj. A szövetkezet dolgozója volt né­hány évvel ezelőtt. Beszélgetés közben egyszer csak kopognak az ajtón. Örömmel üdvözli a gazda a postást. Pénzt hozott, a nyugdíjat, nyilván. A rokkantsági nyugdíjat. Bejáratos itt a postás, gyakran hoz hivatalos iratokat, bírósági küldeményeket. Évtizedek óta van rá alkalma. A gazda negyvennégy éves, volt hivatalnok — azt hi­szem, inkább ő is földművesnek érzi magát — ilyeneket mond, hogy ANYAGI JOG, BIRTOK­­LAP, ELFOGULTSÁGI PANASZ, s néha ráüt az okmányokra. — Ami itt van, az van. A szó az semmi. Mondom neki, hogy én az ok­mányok egy részét láttam, a tar­tomány elnökségének panasz­bi­zottsága foglalkozott vele, de ő ra­gaszkodik ahhoz, hogy a papíro­kat megnézzük. — Ez a legújabb. Egy értesítés a kikindai bíróság­tól, december 16-ai keltezésű. Ar­ról értesítik, hogy a szakértőnek 1982. március végéig meg kell ál­lapítania, hol a mezsgye, melyik telek kié, hogyan lettek a parcel­lák hol az ő, hol pedig a szom­szédja nevére vezetve. Ezt így nehéz megérteni, ké­rem, magyarázza meg, hogyan is áll az ő kertje, a háza, udvara, meg hogyan a szomszédé, vagy ha lehetne, vázolná is egy papíron. Nem kell, van itt fotokopírozott helyrajz, abból mindent megér­teni. — Mondom, hogy az okmányok mindent megmagyaráznak. Nézegetjük az okmányokat. A helyrajz után előkerül egy dosz­­szié. A gazda, mint ekkorra már észre lehet venni, csak nehezen mozog. Valamiféle bénulás van ta­lán a lábaiban. Ha újabb dosszié­ra van szüksége, akkor kiszól az ajtón, a konyhában levő feleségé­nek, hogy jöjjön be és hozza a másik iratköteget. Előbb egy bűn­vádi eljárás okmányait. Jogerősen elítélték a gazdát, az eset össze­függésben van a többi perével. Aztán előkerül egy másik per iratcsomója. A szomszédban meg­döglött egy ló, a másik szomszéd­ban egy fára kirajzottak a mé­hek, azok marták agyon. De ez kétséges, hogy attól pusztult-e el, mert nem boncolták fel, a ló gaz­dája nem engedte. A per sarka­latos kérdése, hogy kié volt a tá­madó méhraj: — Asszony! A feleség bejön, szó nélkül ki­választja a kért aktacsomót és kézbe adja. Egy ügyvédnek is becsületére válna, ahogyan ez az ember el­rendezte az iratokat és ahogyan el tud igazodni közöttük. Mintha fej­ből tudná, nem is csak azt, hogy melyik okmányban mi van, hanem azt is, hogy melyik mondat a lap­nak melyik részén található. Most éppen egyik mezsgyeper irataiból olvas fel részleteket, annak igazo­lására, hogy a kikindai községi bíróság részrehajlóan ítélkezett. Ez ellen ő fellebbezett. Aztán egy Legfelsőbb Bírósági döntés kerül elő, amelyben a javára született döntés, majd egy másik amely­ben őt marasztalják el. Egy bíró­sági egyezség van soron, majd egy folyamodvány, az egyezség végre­hajtásának kérelmével. Azután egy újabb per, mert az egyezséget nem hajtották végre. Szédülök a sok vád-, ok-, per-, panasz- és felirattól. — Hagyjuk ezeket. Beszéljünk emberi módon. Mondja el nekem, mi az oka ennek az egésznek. — Itt van, azért mutatom én ezt magának, hogy lássa. Mert ha én csak úgy elmondom magának, az nem hiteles, arra valaki azt mondhatja, nincs rá bizonyíték. Itt a bizonyíték! Most már tele van az asztal, az ágy, a kezünk a dossziékkal, ok­mányokkal. Az jut eszembe, ho­gyan fog majd rendet tenni kö­zöttük, ha elmegyek. Fölösleges az aggodalom. Bármelyik okmányt akarja is újra kézbevenni, a sok között gyorsan megleli. Az okmányok között eligazodik. — Milyen viszonyban voltak az előtt Pejakovékkal? — Semmi különös nem volt kö­­■■öttiink. Se jó, se rossz. — A szülei? Nem viszálykodtak már ők is? — Sosem voltunk különösen jó viszonyban. Mintha mindig lett volna valami feszültség. — Mióta? — Nézze, ezt a telekkönyvi ki­vonatot. Látja mikori állapotokat mutat az? Ezt még a császár, Fe­renc József idejében írták! Ez nem hamisítvány, ennek hinni lehet! Ezt 1893-ban írták, akkor fektet­ték fel a telekkönyvet. Ez a föld azóta a miénk volt. Hogyan ke­rült ez az ő nevére? Erre nincs semmi okmány. Minden okmány azt tanúsítja, hogy a miénk volt. Hát akkor ki babrált a telek­könyvvel? Én bűnvádi följelentést tettem az ügyészségen, mert vala­ki — csak úgy — az ő nevére írta. Az ügyészség azt válaszolta, ha akarom, indítsak én magánvád alapján eljárást. Hát csak engem fog a törvény? Aki a telekköny­vön babrált, azon nem fog a tör­vény? — A maguk, kettőjük viszálya mivel kezdődött? — Meg akarta venni tőlem ezt a portát. Hát ez nem eladó. Odakinn már sötétedik, idebenn erős a félhomály. Az elemi jogi szabály azt mondja: hallgattassák meg a másik fél is. El kellenne menni a szomszédba, hogy el­mondják Pejakovék is a maguk verzióját. El tudják-e képzelni ők ketten, vagy méginkább: ez a két család az életüket per, bíróság, szakértő, tárgyalás, föllebbezés, anyagi jog nélkül? Milyen lenne az, ha egy reggel arra ébrednének, hogy kö­szön egymásnak a két ember? Ez csak fantázia. Ez nem jog, hanem fantázia. Így nem lehet kö­zelíteni ehhez a kérdéshez. Ide jog, törvény és végrehajtás, hatalom kell! Az okmányokat egymaga szer­keszti. Ügyvédre nincs szüksége. Az igazságügyi minisztérium utasította a zrenjanini felsőbb bí­róságot, hogy nyújtson jogi segít­séget a kikindai községi bíróság­nak, hogy minél előbb fejezze be ezt az ügyet. Ez­ az ügyhalmazt. — Mennyibe került ez magá­nak? Ismét kiabál a feleségének, jöj­jön be. Az asszony segítségével föltápászkodik, két mankóra tá­maszkodva megindul az ajtó felé. Ki kell neki menni. Az ajtóból fordul vissza, s most mikor már fölösleges a válasz, tömören meg­fogalmazza maga is . Ebbe a két botba. Az éle­tembe. Ahogyan elnézem, nem is túl­zott. MATUSKA Márton

Next