Magyar Szó, 1982. január (39. évfolyam, 1-29. szám)
1982-01-05 / 3. szám
10 BELPOLITIKA MAGYAR SZÓ VADÁSZAT Vadászvacsorára hivatalos az egész falu Bačko Novo Selón jegyeztük fel Az első tavalyi nyúlászati napra számomra eddig ismeretlen vadászterületre, Bačko Novo Selóra kaptam meghívást. Fehér Ariszttid Öcsi újvidéki vadásztársammal. Korábban, de főként útközben, sokat mesélt e kis nyugat-bácskai falu lakosságának vendégszeretetéről, akárcsak a vadászterület gazdagságáról. Megtörtént, hogy Pavle Janic, mostani házigazdánk meg ő, tizenöt kakast lőttek egyetlen vadászaton. Mondanom sem kell, hogy ezek a számok igencsak felcsigázták érzelmeimet, és ez még csak fokozódott, ahogy közeledtünk a falu felé, a híres karaderdevói vadászterület melletti úton. Többfelé gyönyörű, tavalyi, vagy még öregebb fácánkakasok szárítgatták a hajnali déltől átnedvesedett díszes tollruhájukat. Még egyszer megtapogattam a blúzom zsebét: benne van-e a doboz tartaléktöltény, nehogy úgy járjaik, mint októberben Jázován, nem volt több patronom, pedig lett volna még mire lőni. Régi jó falusi szokás szerint, a megbeszélt időpont helyett jó másfél órával később kezdett gyülekezni a vadásznépség a falu központjában, így hát jutott idő beszélgetésre a házigazdával. Közben megérkezett a vadászmester is, Pera Arečina, de mindjárt elnézést is kért, hogy nem jöhet velünk, mert a falu harcos szervezetének jelölő gyűlése van, és a harcosok aznap nem jöhetnek vadászni. Úgy számították, hogy kétszer nyúlászznak, és azután elküldik a nyúlszemeket az Újvidéki Mezőgazdasági Kar laboratóriumába. Az elemzés eredményeként később döntik el, hogy nyúlásznak-e még, vagy sem. Mert tudvalevő, hogy a nyúl szeméről egyszerű eljárással megállapítják a korát, és a szakemberek kiszámítják, hogy egyegy adott területen milyen a nyúlszaporulat. Ha az elejtett nyulak között kevés a fiatal, akkor ez gyenge szaporulatra vall, és javasolják a nyulászat leállítását. Itt kell megjegyeznem, hogy egyes vadászterületekben ravasz módon igyekeznek „túljárni” a szakemberek eszén, méghozzá úgy, hogy jobbára csak a fiatalabbnak vélt nyulak szemét küldik el elemzésre, hogy így pozitív választ kaphassanak, és szabad legyen a nyulászat. Úgy látszik, ezek az emberek nem látnak tovább az orruknál, vagy annyira önzők, hogy csak magukra gondolnak, arra már nem, mi jut azoknak, akik most váltották ki az engedélyt, vagy még fiatalok és csak később lehetnek vadászok. Ilyen rablógazdálkodással bizony néhány éven belül ezeknek már nem jut nyúl! A tagsági díj is érdekelt, mert tapasztalatból tudom, hogy a falusi egyesületekben általában igen alacsonyra szabják, igaz, több napos munkaakcióra és a vad téli gondozására kötelezik a vadászokat. Ebben a faluban 500 dinár a tagsági díj, de minden elejtett vadért fizetni kell, így például a nyúlért 250, a fácánért pedig 100 dinárt. Ezenkívül minden vadász köteles etetőt készíteni és abba élelmet hordani. A barátságos vendéglátók egy nagyon jónak ígérkező, csatornákkal keresztülszett területre, a Duna mellé irányítottak bennünket. Azt mondták, hogy itt előző vasárnap igen sok fácánt lőttek. Hogy ne szaporítsam sokáig a szót, talán tíz percet sem mentünk, felszállt előttem egy kakas, leszárnyaltam, s kutyám gyorsan odahozta. Mintegy húsztagú csoportunkból azután csupán egyetlen vadásznak sikerült még fácánt lőni, nyulat pedig már csak a falu alatt láttam egyet, amikor dél körül visszafelé ballagtunk. Lehet, hogy a másik csoport, amely kinn, a kukoricatáblák között vadászott, szerencsésebb volt, mert ott ugyancsak ropogtak a puskák. Nincs kizárva, hogy a gyakori háborgatás után a fácánok kihúzódtak a kukoricaföldekre, s az a kevés, ami még lent maradt, megbújt a sűrűben és még a kutyák elől sem volt „hajlandó” kiröpülni a vadászok elé. A Backo Novo Seló-i vadászoknak van egy nagyon szép szokásuk. Minden év vége felé vadászvacsorát rendeznek, amelyre hivatalos az egész falu. Nagyon összetartó népek lakják: szerbek, magyarok, s még két-három német család is van. A vadászvacsorára 34 ezer lőnek, s van amikor 180-an is esznek a kitűnő paprikásból. TÖRKÖLY István Vadászat előtti fényképezkedés, a vendégek kedvéért. BOSZNIA-HERCEGOVINA 9500 dinár az átlagkereset Tavaly szeptemberben a bosznia-hercegovinai társult munkaszervezetekben a dolgozónkénti tiszta személyi jövedelem 9407 dinár volt, ami az 1980. évi időarányoshoz képest 37,1 százalékkal nagyobb. A Köztársasági Statisztikai Intézet adatai szerint a múlt év kilenc hónapja alatt a dolgozónkénti tiszta személyi jövedelem 8400 dinár volt. Tavaly kilenc hónap alatt a legnagyobb növekedés a gazdasági tevékenységeket illetően az erdészetben, a gyáriparban és a bányászatban, a gazdaságon kívüli tevékenységeket illetően pedig az egészségügyben és a szociális védelemben volt tapasztalható. Az első helyen a finanszírozási és más szolgáltatások (11 374 dinár), a második helyen a vízgazdálkodás (10 278 dinár), a harmadik helyen a társadalmi-politikai közösségek és szervezetek dolgozói (10 204 dinár) állnak. (Tanjug) VADONATÚJ... ... szinte még ropogós ez az év eleje — különösen reggelenként amikor a kis tócsák is ezüsttükörként hivalkodnak. A fenyőfák az igazi fenyvesek illatát árasztják, minden tisztának, frissnek, újnak tűnik. Ezt a lélektani pillanatot használták ki a kereskedők is, annak érdekében, hogy kirakatainkat telehengergetve textíliavégekkel megrendezzék az év elejei 50 százalékkal leárazott textil kiárusítását. Hát ami azt illeti, könnyű a Katákat, meg az Ágikat meg a Pannikát táncba vinni, tegyük csak a szívünket a kezünkre: melyik nő nem szereti a selyem libbenését, a bársony simulását, a damaszt teregetését? Ha csak három törölközőt meg négy kispárnahuzatot veszünk, máris úgy érezzük, tettünk valamit a családunkért. És a felfuvalkodott dánnahuzatok? Azokat is le kell már egyszer cserélni, hogy az új módi raftolt ablakfüggönyökről ne is beszéljünk! Na azt a köntösök? A lenge reggeli köntösök, amelyeket ha fölveszünk, rögtön le is teszük, és a pizsamák, amelyek jó meleget tartanak ebben a zimankós félidőben. Hogy ne soroljuk tovább a megvételre váró anyagokat, hiszen színházban sem ülhetünk örökké az unalmas fekete kiskosztümben ... Én már nem is folytatom, de az a két nő, aki véletlenül összefutott a textiles kirakata előtt és izgatottan taglalta a flanelt és a batiszt különbözőségeit — talán még most is ott áll és azon töpreng, hogy a dekoráló kelmék helyett nem legjobb volna-e mégis egy dekoratív kardbársonyt venni (évekig nem volt) ami színházba is jó, karcsúsít is, melegít is. A fentiekben csak néhány röpke szóval ecseteltem, milyen közfontosságú egy ilyen téli textilszemle. Hát még akik már benn voltak a boltban és ki is jöttek, üres erszénnyel de tele örömmel! Ne sajnáljuk magunktól és kisded családunktól a télnek ilyen örömét. (PANNI) 1982. Január 5., kedd Vigalom Monostoron M onostoron vagyunk, a csókai község legkisebb településén. Még az óesztendőben, így a kocsma ablakában olvasható kézzel írott plakát érvényes. Szilveszteri mulatságra hívogat, amelyet két nap múlva a helyi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület nagytermében rendeznek meg. Mokrinban jártunk, átalmentünk az Aranka kilenc lyukú hídján. És most, estefelé, betértünk ebbe az egy szál monostori kocsmába. Hárman melegítik benne a kályhát, két vendég meg a kocsmáros. Épp arról beszélgetnek, hogy a falu határában nemrég még harmincvalahány tanya állt, ma már csak három. De nemcsak a tanyák, az iskolák is megszűnnek a környék apró falvaiban, itt helyben sincs már, Egyházaskéren sem, a távolabbi Rábén se. Az itt beszélgető emberek a saját szemükkel látták az övékénél is kisebb települések pusztulását. Egyszer erre a sorsra jut talán maga Monostor is. Pedig, folytatják, ha kelet felől közeledik az ember a faluhoz, még mindig látható az a magaslat, amire a középkori monostor épült. Valamikor itt nagyobb falu lehetett. — Mit valamikor! Nem kell visszamenni a középkorba, de a törökig se, amikor odaát Bácskában, Telecskát megszállták, hány család szedte föl itt is a sátorfáját! És azóta talán állandóan tart az elvándorlás. Tart a mai napig. — Jelenleg hány numera van a faluban? — kíváncsiskodtunk közbe. — Nyolcvannégy ház! — Hát akkor — kockáztatjuk meg — nem valami nagy sikerre számíthatnak Szilveszter estén. — Már minden jegy elkelt! — mondják. Nofene? Ennyire kedvelik itt a társasesteket? De miért ne kedvelnék? A monostoriak miért lennének mások, begubózottababak, mint a többiek. Hiszen most az egész ország, egész Európa szilveszterezésre készülődik, miért maradna ki ebből épp Monostor? — És csak helybeliek lesznek az esten? — Dehogy! — mondják. — A monostoriak csak tizenöt jegyet vettek meg. A többit a környékbeliek. Jönnek vendégek Csókáról, Verbicáról, Oroszlámosról, de még Kikindáról is! Hát igen, ha olyan sokfelé szakadtak a monostoriak, miért ne találkoznánk évente legalább egyszer! Nem is valószínű azonban, hogy a vendégek az elszármazottakból verődnek össze. Sokukat talán a romantika, a föltételezett különlegesség vonz ide. Vagy valamiféle honvágy. Honvágy egy olyan közösség iránt, amelyet rég elvesztettek az emberek, s képtelenek újrateremteni. Vagy éppen menekülés. Menekülés a megunt környezettől. Egy éjszakára való kikapcsolódás. Ezer ok lehet. Csak találgathatunk. Egy azonban bizonyos: Szilveszter éjszakáján mulatott a nép — szervezett társasest keretében — Monostoron is. Monostoron, amely tartományunk tizenkét legkisebb települése közé tartozik, azon csöppnyi falvak közé, amelyeknek lakossága nem éri el a háromszázat sem. (ii) A Jog bilincseiben Tégláról téglára lépkedve lehet átkelni az úton a hűvös oldalra. Mokrin báháti falunak ebben az utcájában a kövesútról még csak álmodoznak az itt lakók. Ha erről álmodoznak. Gyalogjárda, téglával kirakott is csak az egyik oldalon van. A Kodran utca 39. alatt laknak Malenáiéék. Módos ház lehetett a század elején, most már inkább csak szerény hajlék. A család az alsó épületben húzódott meg, a kemence szégyenlősen langyos. A földes szobában az ágyon, dumnafélével letakarva fekszik a gazda. — Beteg? Nem válaszol erre a kérdésre csak később, s akkor be is mutatja, mi a baj. A szövetkezet dolgozója volt néhány évvel ezelőtt. Beszélgetés közben egyszer csak kopognak az ajtón. Örömmel üdvözli a gazda a postást. Pénzt hozott, a nyugdíjat, nyilván. A rokkantsági nyugdíjat. Bejáratos itt a postás, gyakran hoz hivatalos iratokat, bírósági küldeményeket. Évtizedek óta van rá alkalma. A gazda negyvennégy éves, volt hivatalnok — azt hiszem, inkább ő is földművesnek érzi magát — ilyeneket mond, hogy ANYAGI JOG, BIRTOKLAP, ELFOGULTSÁGI PANASZ, s néha ráüt az okmányokra. — Ami itt van, az van. A szó az semmi. Mondom neki, hogy én az okmányok egy részét láttam, a tartomány elnökségének panaszbizottsága foglalkozott vele, de ő ragaszkodik ahhoz, hogy a papírokat megnézzük. — Ez a legújabb. Egy értesítés a kikindai bíróságtól, december 16-ai keltezésű. Arról értesítik, hogy a szakértőnek 1982. március végéig meg kell állapítania, hol a mezsgye, melyik telek kié, hogyan lettek a parcellák hol az ő, hol pedig a szomszédja nevére vezetve. Ezt így nehéz megérteni, kérem, magyarázza meg, hogyan is áll az ő kertje, a háza, udvara, meg hogyan a szomszédé, vagy ha lehetne, vázolná is egy papíron. Nem kell, van itt fotokopírozott helyrajz, abból mindent megérteni. — Mondom, hogy az okmányok mindent megmagyaráznak. Nézegetjük az okmányokat. A helyrajz után előkerül egy doszszié. A gazda, mint ekkorra már észre lehet venni, csak nehezen mozog. Valamiféle bénulás van talán a lábaiban. Ha újabb dossziéra van szüksége, akkor kiszól az ajtón, a konyhában levő feleségének, hogy jöjjön be és hozza a másik iratköteget. Előbb egy bűnvádi eljárás okmányait. Jogerősen elítélték a gazdát, az eset összefüggésben van a többi perével. Aztán előkerül egy másik per iratcsomója. A szomszédban megdöglött egy ló, a másik szomszédban egy fára kirajzottak a méhek, azok marták agyon. De ez kétséges, hogy attól pusztult-e el, mert nem boncolták fel, a ló gazdája nem engedte. A per sarkalatos kérdése, hogy kié volt a támadó méhraj: — Asszony! A feleség bejön, szó nélkül kiválasztja a kért aktacsomót és kézbe adja. Egy ügyvédnek is becsületére válna, ahogyan ez az ember elrendezte az iratokat és ahogyan el tud igazodni közöttük. Mintha fejből tudná, nem is csak azt, hogy melyik okmányban mi van, hanem azt is, hogy melyik mondat a lapnak melyik részén található. Most éppen egyik mezsgyeper irataiból olvas fel részleteket, annak igazolására, hogy a kikindai községi bíróság részrehajlóan ítélkezett. Ez ellen ő fellebbezett. Aztán egy Legfelsőbb Bírósági döntés kerül elő, amelyben a javára született döntés, majd egy másik amelyben őt marasztalják el. Egy bírósági egyezség van soron, majd egy folyamodvány, az egyezség végrehajtásának kérelmével. Azután egy újabb per, mert az egyezséget nem hajtották végre. Szédülök a sok vád-, ok-, per-, panasz- és felirattól. — Hagyjuk ezeket. Beszéljünk emberi módon. Mondja el nekem, mi az oka ennek az egésznek. — Itt van, azért mutatom én ezt magának, hogy lássa. Mert ha én csak úgy elmondom magának, az nem hiteles, arra valaki azt mondhatja, nincs rá bizonyíték. Itt a bizonyíték! Most már tele van az asztal, az ágy, a kezünk a dossziékkal, okmányokkal. Az jut eszembe, hogyan fog majd rendet tenni közöttük, ha elmegyek. Fölösleges az aggodalom. Bármelyik okmányt akarja is újra kézbevenni, a sok között gyorsan megleli. Az okmányok között eligazodik. — Milyen viszonyban voltak az előtt Pejakovékkal? — Semmi különös nem volt kö■■öttiink. Se jó, se rossz. — A szülei? Nem viszálykodtak már ők is? — Sosem voltunk különösen jó viszonyban. Mintha mindig lett volna valami feszültség. — Mióta? — Nézze, ezt a telekkönyvi kivonatot. Látja mikori állapotokat mutat az? Ezt még a császár, Ferenc József idejében írták! Ez nem hamisítvány, ennek hinni lehet! Ezt 1893-ban írták, akkor fektették fel a telekkönyvet. Ez a föld azóta a miénk volt. Hogyan került ez az ő nevére? Erre nincs semmi okmány. Minden okmány azt tanúsítja, hogy a miénk volt. Hát akkor ki babrált a telekkönyvvel? Én bűnvádi följelentést tettem az ügyészségen, mert valaki — csak úgy — az ő nevére írta. Az ügyészség azt válaszolta, ha akarom, indítsak én magánvád alapján eljárást. Hát csak engem fog a törvény? Aki a telekkönyvön babrált, azon nem fog a törvény? — A maguk, kettőjük viszálya mivel kezdődött? — Meg akarta venni tőlem ezt a portát. Hát ez nem eladó. Odakinn már sötétedik, idebenn erős a félhomály. Az elemi jogi szabály azt mondja: hallgattassák meg a másik fél is. El kellenne menni a szomszédba, hogy elmondják Pejakovék is a maguk verzióját. El tudják-e képzelni ők ketten, vagy méginkább: ez a két család az életüket per, bíróság, szakértő, tárgyalás, föllebbezés, anyagi jog nélkül? Milyen lenne az, ha egy reggel arra ébrednének, hogy köszön egymásnak a két ember? Ez csak fantázia. Ez nem jog, hanem fantázia. Így nem lehet közelíteni ehhez a kérdéshez. Ide jog, törvény és végrehajtás, hatalom kell! Az okmányokat egymaga szerkeszti. Ügyvédre nincs szüksége. Az igazságügyi minisztérium utasította a zrenjanini felsőbb bíróságot, hogy nyújtson jogi segítséget a kikindai községi bíróságnak, hogy minél előbb fejezze be ezt az ügyet. Ez az ügyhalmazt. — Mennyibe került ez magának? Ismét kiabál a feleségének, jöjjön be. Az asszony segítségével föltápászkodik, két mankóra támaszkodva megindul az ajtó felé. Ki kell neki menni. Az ajtóból fordul vissza, s most mikor már fölösleges a válasz, tömören megfogalmazza maga is . Ebbe a két botba. Az életembe. Ahogyan elnézem, nem is túlzott. MATUSKA Márton