Magyar Szó, 1982. április (39. évfolyam, 89-103. szám)
1982-04-07 / 95. szám
13 BLAzo mmt 1- ■ 3 I ■ ■ 1 *r 1 i ito liozelrol Részelek az azonos című könyvből (14) Tito egyetértett azzal, hogy a nők bátrak, csak annyival egészítette ki, hogy ennek alátámasztásául fölösleges a bibliához folyamodni igazolásul. — A háborúban a nők — folytatta — igazán nagyfokú bátorságot tanúsítottak. Emellett igen kitartóak is voltak. Talán csak a hosszú meneteléseket és a nagy fizikai megerőltetést viselték el valamivel nehezebben... — Nem, nem, a nő kitartásban is fölötte áll a férfinak — mondta a hölgy olyan hanghordozással, amelyben a „kompromisszum” reményének a szikrája sem volt felfedezhető. Tito erre egészen békülékeny hangot ütött meg: — Igaza van. Hogyha például — fordította tréfára a dolgot — a férj meg a feleség összekapnak, az asszony általában jobban megmakacsolja magát. Volt, aki rászolgált egy kis szarkazmusra is. Egy európai országban az ünnepi vacsorán Tito mellett egy magas rangú állami tisztségviselő felesége ült. Az ilyen alkalmakkor szokásos módon szívélyes beszélgetést folytattak, elnökünk mély respektussal viseltetett a tekintélyes hölgy iránt. Ámde egy pillanatban, nyilvánvalóan néhány el nem oszlatott ózsdi nézet hatására, amelyek ugyanazon kontinens más részén élő emberekről keringtek, a dáma kissé megfeledkezett magáról. Ahogy ugyanis a kis kerek szilkékben vizet hoztak kézmosásra a gyümölcs felszolgálása előtt, szükségesnek találta emlékeztetni elnökünket az edények rendeltetésére. „Valóban?” — kérdezte vissza Tito megjátszott hálával a hangjában. „Nálunk meg, tudja, a vízbe jut egy-egy rózsaszirom is.” Tito gyakran tréfálkozott a saját számlájára. Amikor például hosszú vadászatból is minden zsákmány nélkül érkezett vissza, pillanatok alatt vidám versikékkel figurázta ki magát. Különösen az egészségi állapot és a gyógykezelés szolgáltatott ürügyet ilyen tréáihoz. Tito szellemességének érzékeltetéséhez csupán néhány töredéket használtunk fel az emlékezett szeszélyeire hagyatkozva, minden szabott sorrend és rostálás nélkül. Olyan humor volt ez, amely mindenekelőtt nevetteti és üdít. Azért meg is ró, gondolkodásra késztet, javításra indít. De mindig közelséget teremt, soha nem távolít el tárgyától. Tito szavainak a világossághoz és a közvetlenséghez hasonlóan a szellemesség is élő, elválaszthatatlan része volt. HOGYAN LÁTTÁK A MŰVÉSZEK? Azok a festők és szobrászok, akiknek alkalmuk adódott portrét készíteni Titóról, kivétel nélkül kidomborították, hogy ennél nehezebb feladatra még nem vállalkoztak. S nem azért, mert Tito nem volt segítőkész modell. Az ugyan igaz, hogy nem szeretett modellt ülni. Titónak és Churchillnek van egy felvétele 1944-ből Nápolyból. Abban a pillanatban, ahogy kezet fogtak, a kamera Tito tekintetére irányult. Ez a felvétel nem volt kedvére való. Azt mondogatta, olyan testtartást vett fel, mintha most bújt volna elő a vadonból. Egyszóval, akár festők, vagy szobrászok, akár fényképészek kívánták megmintázni, csak hosszú-hosszú rábeszélés és puhítgatás után állt rá. Ám ha ráállt, Tito nagy megértéssel és türelemmel segítette a művészt. A bibi csak az volt, hogy Tito egyébként igen kifejező arca gyorsan változott, így aztán alakját fölöttébb nehéz volt megragadni. Cedomir Minderovic író egykor ezt írta le: „Csodálatos egy arc ez! Egyszer az apáé, másszor a harcostársé, majd egy népvezér talányos, eléredtetlen arca.” Különösen Tito világoskék szemének átható pillantása hozta zavarba az embert. Rodoljub Čolaković egy helyütt kijelenti: „Gyakran megállapodtam ezen a különös szempáron. Kardvillanásszerűen képes volt végigsuhintani valakin, de álmodozva elmerengni is, vagy gyermeki lágysággal megpihenni valamin.” Davidson amerikai szobrásznak, úgy tűnik, nagyobb kihívás volt tanulmányozni ezt a bonyolult arcot, mintsem művészi formába önteni. Éltető tűz lobogását látta Tito arcán. És megkísérelte határozottságát és megfontoltságát, az értelmet és az akaratot, a forradalmár keménységét és az államférfi bölcsességét. „Ám de Tito nemcsak ennyiből áll” — állítja a szobrász. „Sok arcképe túlságosan éles vonásokat őriz róla. Némelyiken a mogorvaságig komoly. Ez nem Tito. Az erős akarat és a belső élet mélységeinek kifejeződésén kívül enyhe mosolyában és tekintetében nagylelkűség, jóindulat, nemesség ül. Arca nemes szív tükre.” Szobrászunk, Boris Kalin számára is „ez az arc nyugalmat és tüzet sugárzó, határozottságban és lágyságban egyformán gazdag arc”. Tito maga is eltűnődött egy beszélgetés alkalmával. „Nem tudom, miért is oly változékony az arcom? Talán azért, mert a szemem, a gondolataim, a fejem mindig azt mutatja meg, ami itt van” — fűzte hozzá szívére helyezve a kezét. Azok között, akiknek sikerült megragadniuk az igazi arckifejezését, különösen Božidar Jakac festőt és Antun Agustinčić szobrászt emelte ki. S ha a lelkén áthullámzott érzelmek mégoly gyors változásokat idéztek is elő arcán, amikor úgy óhajtotta, uralkodni tudott érzelmein. Hogyha nem akarta kimutatni, mit gondol, akaratereje segítségével ezt el is tudta érni. Ismeretes például, hogyan zajlottak le azok a percek, amikor 1948-ban végigolvasta a Sztálin és Molotov kézjegyével ellátott levelet. Olvasás közben magán érezte a szovjet nagykövet merev tekintetét. Nem akart neki örömet szerezni azzal, mesélte Tito, hogy bármit is leolvashasson az arcáról: „Ahogy végigsiklott szemem a szövegen. .. mintha villám csapott volna belém. .. Meg sem rezzent a tekintetem, amennyire csak lehetett, tartani igyekeztem magam.” Csak annyit mondott röviden és hűvösen a nagykövetnek: „Át fogjuk tanulmányozni, és válaszolunk rá.” Brazíliában tett, 1963 szeptemberi látogatása alkalmával Tito minden társadalmi rétegből találkozott bizonyos személyiségekkel. Tito első latin-amerikai útjához egyebek között egy kivételes kíváncsiság is társult, hogyan is fest közvetlen közelről, testi mivoltában a híres „gerilla”, a jugoszláv népfelszabadító harc legendás vezetője. Egy brazíliai fogadáson, miután nagy nehezen odaverekedte magát a magas rangú vendéghez, a Szövetségi Bíróság elnöke így szólt Titóhoz: — Hiszen ön sokkal jobban fest, mint a fényképeken. Athinagorasz pátriárka, az isztambuli archiepiscopus is azt javasolta Titónak, amikor 1967-ben Tito fogadta, hogy „keressen magának jobb fényképészt”. Hozzátette: „Az általam látott fényképeken sokkal idősebbnek látszik. .. Akár a kőszikla, olyan ön.” Az természetesen nem lényeges, milyen egy államférfi külleme. De azért ennek is lehet súlya. Főképp egy epikai hagyományokat őrző nép körében, amely az erőt mindig összekapcsolta a szépséggel, a rokonszenvet a személyes külső megjelenéssel. Tito népszerűségében kétségkívül része volt vonzó fizikumának is. FÁRADSÁGOS MUNKA ÉS ERŐNLÉT Tito fizikai állóképessége mindig ámulat tárgya volt. Kitartása különösen akkor jutott kifejezésre, amikor körutat tett hazánkban vagy külországokban. Mindenütt igen nagy érdeklődés övezte e képességét. (Folytatjuk) MIROSLAV KRLEŽA Három honvéd (10) — Jajjajjaj, kapitány úr, csókolom a kezit-lábát, meg talpa alatt a földet! Bocsásson meg, bocsásson meg, soha többé — jó leszek —, soha többé, kapitány úr, legalázatosabb alázatosan ... — Vidék, Vidék! Mars, disznó, vagy a pofádba vágok ... A cigány a százados csizmáit csókolgatta, ide-oda hányta-vetette magát a sárban, és hangosan jajgatott. — Jajjiajjaj, drága kapitány úr ... Vidék előkerült a pincéből, ahol épp ebben a percben dugta a szeneskamrába Jurkovic tizedest, megpederte nagy fekete porkolábbajjuszát, és vigyázzbra vágta magát. — Vidék! Kösse ki ezt a tolvajt, hadd lássa, mit jelenít az, ha valaki eldobja a fegyvert, és eladja a kincstári javakat! — Jajj ajjaj! — Állj föl, cigány! — lépett hóhér módra Vidék Makeikhez, s ránézett zsírpárnába ágyazott, apró disznószemével — No rajta! Állj fel, cigány! Hallottad? A parancs parancs, more! — biztatgatja, s bakancsa orrával a cigány bordáit bökögeti. De az hallani sem akar a felkelésről, hanem csak vonaglik a földön, mint a nyavalyatörés. — Ajjajij, ajjaj! Százados úr, a legalázatosabban könyörgök... — Rajta, fogjátok meg! Mit csinál itt rossz tréfákat? — kiáltotta durrván Ratkovic. Mire két tizedes odaugrott, talpra állította Makeket, s erősen tartotta, nehogy ismét a földre vesse magát. — Látjátok, emberek, így jár az, aki megszegi az esküt! Te akarsz kikezdeni az állammal? A mi államunk olyan erős és hatalmas, hogy szétmorzsolhat, mint egy bolhát, és senki észre sem veszi! S még te akarsz valamit, te tetves paraszt! Ezért legjobb, ha önként jelentkezel, ha te vagy az, aki ma éjjjel odafönn az irodában jártál! Jelentkezz! Mert jaj neked, ha én kaplak el! így beszélt Ratkovic az emberekhez, azok pedig némán, szomorúan, halálos csendben állnak s nézik, hogyan oldozzák meg a cigány láncait, hogyan állítják a gesztenyefa alá, s most fogják kikötni, hadd lógjon a levegőben. Nehéz dolog az, így lógni a levegőben. Fölhúzták hát Makeket, a katonaszökevény cigány honvédet, az pedig emberfeletti cigány ordításba kezdett, hogy egészen megrendítette az iskolaszolga feleségét meg gyerekhadát odalenn a pincében, úlighogy itt is, meg ott is tébolyodott üvöltés támadt: gyereksírás odalenn a pincelakásban, idefenn a gesztenye alatt pedig a cigány jajveszékelése. — Ugorjátok oda ahhoz a vén aszszonyhoz, s mondjátok meg neki, hogy kulssoljanak, mert ő is a gesztenyefára kerül a taknyos balgázsával együtt! — sértődött meg Ratkovic, és ide-oda sétálgatott a kihallgatásra várakozók sora előtt. — Katonák! Ide hallgassatok! Kerítsétek nekem elő azt a disznót, aki éjszaka odafönn az irodában garázdálkodott. Mert ha még ma elő nem kerül, mimdamnyiitokat gúzsbal köttetlek a vagonokban! Emberek! Még ma délután minden tizediket kikötteteim, kivétel nélkül! Még ma délután — ha meg nem kerül! Csak hallgatja Račić Raticovicot, ott áll a kihallgatásra várakozók sorában és gondolkodik. „Hát igen! A százados most csak a levegőbe beszél. Fenyegetőzik! De valóban meg is fogja tenni, amit mond! Nincs semmi a világon, ami megakadályozhatná abban, hogy be ne váltsa fenyegetését! Gúzsba kötteti az egész menetszázadot, miint a kutyákat, s az emberek jajgatni fognak egész úton azokban a teherkogitóban. S ma délután itt fognak lógni a gesztenyefákon, mint a hullák. S ezt ő fogja megparancsolni, Ratkovic százados! Ugyanaz a Ratkovié, aki a gimnáziumban az ábécé rendben nyomban mögöttem következett, s aki velem ugyanebben a Cvjetna utcai elemi iskolában valamikor szembekötősdit játszott, ezek közül a gesztenyék körül... Vajon ő a'? Az a Ratkovié, akinek a rendhagyó görög őseket súgtam, akivel együtt növéngyű töményt állítottam össze, és növényeket ástam a Zelengaj ligetében? Hát miféle ördög bújt ebbe az emberbe? Ostoba! Semmi más! Egyik ember ostoba, a másik nem, ezen fordul meg minden!” Megérezte Ratkovic százados úr Račić honvéd tekintetét. Ebben a pillanatban agesztenyefán lógó cigány éppen hányni kezdett kínjában, a pincelakásból pedig megint előtört az iskolaszolga feleségének hisztérikus, elviselhetetlen sírása. Emiatt pedig a rapportra várakozók falanxa áll, az emberhús piszkos oszlopa, egymás mellett, kissé odább a század, fegyverben, és körülöttük a hó. .......Az is lehet, hogy mindez ostobaság, amit most cselekszem”, gondolta egy pillanatra a százados úr. „Mért teszem? De talán mégsem engedem meg, hogy az asztalomba rondítsanak! Azzal fenyegetnek, hogy lelőnek, nyílt levelet írnak nekem, s én még jó legyek hozzájuk? .. . De hát mit is mentegetőzöm? Ki mit tehet ellenem? Azt teszem, amire kedvem támad. De mit fixíroz olyan kihívóan az a niemand?! Még ő fixíroz engem!” — Mit néz maga így rám? Azt hiszi, talán nem látom, hogy maga engem néz? Mi? Már amott, a vizsgálat idején is folyton engem fixírozott! Jó lesz, ha vigyáz magára, ne kívánja, hogy megmutassam, hogy kit fixírozzon! .. . Nos, miaz? Mi az? Mit néz rám? Nézzen egyenesen előre! Előre nézzen, nem hallotta? — És Ratkovic ingerülten Račić felé indult. — Račić honvéd, előre nézzen! Nem hallotta? Račić azonban nem vette le honvéd tekintetét a századosról. Azt a Ratkovicot látja maga előtt, aki lemásolta az ő latin és görög dolgozatait, s ennek a hülyének itt előtte fogalma sincs erről. — Mit morog maga itten? Kérdeztem magától valamit? — Semmit sem morogtam. — Kuss! Egyenesen maga elé nézzen, s ne énrám! Megértette? Vigyázban álljon, és kuss! — Nem nézek én senkit. — Račić nem tudta megállni szó nélkül. — Úgy? Hát én senki vagyok? Én senki vagyok, ugye, ezt akarja mondani? Így csak egy anarchista gondolkodik! Anarchista! Hát azt hiszi, hogy magát én nem tudom ugyanúgy kiköttetni, mint amazt ott? Racié vállat vont. — Ide hallgass, Ratkovié! Te kretén vagy! S ha tudnád, mennyire mindegy nekem, hogy kiköttetsz-e vagy nem.. — Micsodaaa? Miiii? — rohant neki Ratkovié, s öklével mellbe akarta vágni, de az utolsó pillanatban erőt vett magát, mégis elállt ettől a szándékától. — Vidék! Kössék ki ezt az anarchistát! Hadd lássa, hogy velem nem lehet játszani! Rögtön! Vidék! Gyorsan! Kössék ki ezt a disznót! Így aztán megragadták Račićot, s kikötötték a másik gesztenyefához; ennek az ágai ugyanúgy megnyúzták már ezek a kísérletek, mint a másik fáét, amelyen a cigány függött — arca már olyan sötétkék volt, mint az antracén tinta. Éles fájdalom hasított végig Rackon, s az átvirrasztott éjszaka egész felgyülemlett fáradtása, a nagy erőfeszítést kívánó gyakorlat, az a pofonnal járó botrány a zászlóalj kapubejárata előtt és az imént lejátszódott vizsgálat izgalmai egy pillanat alatt sűrítetten rátámadtak, úgyhogy a harmadik másodpercben már erőtlenül összecsuiklott. — Százados úrnak alázatosan jelentem, elájult! — jelenítette nagy szakértelemmel Vidék. — Vegyék le! Elég volt neki! Vigyék föl! S azt a cigányt is szedjék le! Le kellene lőni őket, mint a kutyákat, s nem ilyen szamaritánus irgalommal bánni velük! így aztán levették Račićot, s két káplár feltámogatta a szalmazsákjára, ő pedig úgy támolygott, mint egy részeg, a lába úgy rogyadozott, mintha a csonjait eltörték volna. Nem szimulált. Csakugyan elege volt. — Vidék! írják be, hogy ma éjszaka őrségre megy! El ne feledje! — Parancsára, százados úr! A százados úr meg folytatta a kihallgatás procedúráját, és útján Grilec honvéd aszfaltozóhoz érkezett. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ 1982. április 7., szerda