Magyar Szó, 1982. április (39. évfolyam, 89-103. szám)

1982-04-07 / 95. szám

13 BLAzo mm­t 1- ■ 3 I ■ ■ 1 *r 1 i ito liozelrol Részelek az azonos című könyvből (14) Tito egyetértett azzal, hogy a nők bátrak, csak annyival egészítette ki, hogy ennek alátámasztásául fölösleges a bibliához folyamodni igazolásul. — A háborúban a nők — folytatta — igazán nagyfokú bátorságot tanúsí­tottak. Emellett igen kitartóak is vol­tak. Talán csak a hosszú meneteléseket és a nagy fizikai megerőltetést viselték el valamivel nehezebben... — Nem, nem, a nő kitartásban is fölötte áll a férfinak — mondta a hölgy olyan hanghordozással, amelyben a „kompromisszum” reményének a szik­rája sem volt felfedezhető. Tito erre egészen békülékeny hangot ütött meg: — Igaza van. Hogyha például — for­dította tréfára a dolgot — a férj meg a feleség összekapnak, az asszony álta­lában jobban megmakacsolja magát. Volt, aki rászolgált egy kis szarkaz­musra is. Egy európai országban az ün­nepi vacsorán Tito mellett egy magas rangú állami tisztségviselő felesége ült. Az ilyen alkalmakkor szokásos módon szívélyes beszélgetést folytattak, elnö­künk mély respektussal viseltetett a tekintélyes hölgy iránt. Ámde egy pil­lanatban, nyilvánvalóan néhány el nem oszlatott ózsdi nézet hatására, amelyek ugyanazon kontinens más részén élő emberekről keringtek, a dáma kissé megfeledkezett magáról. Ahogy ugyan­is a kis kerek szilkékben vizet hoztak kézmosásra a gyümölcs felszolgálása előtt, szükségesnek találta emlékeztetni elnökünket az edények rendeltetésére. „Valóban?” — kérdezte vissza Tito megjátszott hálával a hangjában. „Ná­lunk meg, tudja, a vízbe jut egy-egy rózsaszirom is.” Tito gyakran tréfálkozott a saját számlájára. Amikor például hosszú va­dászatból is minden zsákmány nélkül érkezett vissza, pillanatok alatt vidám versikékkel figurázta ki magát. Külö­nösen az egészségi állapot és a gyógy­kezelés szolgáltatott ürügyet ilyen tré­­áihoz. Tito szellemességének érzékeltetésé­hez csupán néhány töredéket használ­tunk fel az emlékezett szeszélyeire ha­gyatkozva, minden szabott sorrend és rostálás nélkül. Olyan humor volt ez, amely mindenekelőtt nevetteti és üdít. Azért meg is ró, gondolkodásra kész­tet, javításra indít. De mindig közel­séget teremt, soha nem távolít el tár­gyától. Tito szavainak a világossághoz és a közvetlenséghez hasonlóan a szel­lemesség is élő, elválaszthatatlan ré­sze volt. HOGYAN LÁTTÁK A MŰVÉSZEK? Azok a festők és szobrászok, akiknek alkalmuk adódott portrét készíteni Ti­­tóról, kivétel nélkül kidomborították, hogy ennél nehezebb feladatra még nem vállalkoztak. S nem azért, mert Tito nem volt segítőkész modell. Az ugyan igaz, hogy nem szeretett modellt ülni. Titónak és Churchillnek van egy fel­vétele 1944-ből Nápolyból. Abban a pillanatban, ahogy kezet fogtak, a ka­mera Tito tekintetére irányult. Ez a felvétel nem volt kedvére való. Azt mondogatta, olyan testtartást vett fel, mintha most bújt volna elő a vadon­ból. Egyszóval, akár festők, vagy szob­rászok, akár fényképészek kívánták megmintázni, csak hosszú-hosszú rábe­szélés és puhítgatás után állt rá. Ám ha ráállt, Tito nagy megértéssel és tü­relemmel segítette a művészt. A bibi csak az volt, hogy Tito egyéb­ként igen kifejező arca gyorsan vál­tozott, így aztán alakját fölöttébb ne­héz volt megragadni. Cedomir Minderovic író egykor ezt írta le: „Csodálatos egy arc ez! Egyszer az apáé, másszor a harcostársé, majd egy népvezér talányos, eléredtetlen arca.” Különösen Tito világoskék szemének átható pillantása hozta zavarba az em­bert. Rodoljub Čolaković egy helyütt kijelenti: „Gyakran megállapodtam ezen a különös szempáron. Kardvillanássze­­rűen képes volt végigsuhintani vala­kin, de álmodozva elmerengni is, vagy gyermeki lágysággal megpihenni vala­min.” Davidson amerikai szobrásznak, úgy tűnik, nagyobb kihívás volt tanulmá­nyozni ezt a bonyolult arcot, mintsem művészi formába önteni. Éltető tűz lo­­bogását látta Tito arcán. És megkí­sérelte határozottságát és megfontoltsá­gát, az értelmet és az akaratot, a for­radalmár keménységét és az államférfi bölcsességét. „Ám de Tito nemcsak ennyiből áll” — állítja a szobrász. „Sok arcképe túlságosan éles vonásokat őriz róla. Némelyiken a mogorvaságig ko­moly. Ez nem Tito. Az erős akarat és a belső élet mélységeinek kifejeződésén kívül enyhe mosolyában és tekintetében nagylelkűség, jóindulat, nemesség ül. Arca nemes szív tükre.” Szobrászunk, Boris Kalin számára is „ez az arc nyugalmat és tüzet sugárzó, határozottságban és lágyságban egyfor­mán gazdag arc”. Tito maga is eltűnődött egy beszél­getés alkalmával. „Nem tudom, miért is oly változékony az arcom? Talán azért, mert a szemem, a gondolataim, a fejem mindig azt mutatja meg, ami itt van” — fűzte hozzá szívére helyezve a kezét. Azok között, akiknek sikerült meg­ragadniuk az igazi arckifejezését, kü­lönösen Božidar Jakac festőt és Antun Agustinčić szobrászt emelte ki. S ha a lelkén áthullámzott érzelmek mégoly gyors változásokat idéztek is elő arcán, amikor úgy óhajtotta, ural­kodni tudott érzelmein. Hogyha nem akarta kimutatni, mit gondol, akarat­ereje segítségével ezt el is tudta érni. Ismeretes például, hogyan zajlottak le azok a percek, amikor 1948-ban vé­gigolvasta a Sztálin és Molotov kéz­jegyével ellátott levelet. Olvasás köz­ben magán érezte a szovjet nagykövet merev tekintetét. Nem akart neki örö­met szerezni azzal, mesélte Tito, hogy bármit is leolvashasson az arcáról: „Ahogy végigsiklott szemem a szöve­gen. .. mintha villám csapott volna be­lém. .. Meg sem rezzent a tekintetem, amennyire csak lehetett, tartani igye­keztem magam.” Csak annyit mondott röviden és hű­vösen a nagykövetnek: „Át fogjuk ta­nulmányozni, és válaszolunk rá.” Brazíliában tett, 1963 szeptemberi látogatása alkalmával Tito minden tár­sadalmi rétegből találkozott bizonyos személyiségekkel. Tito első latin-ame­rikai útjához egyebek között egy ki­vételes kíváncsiság is társult, hogyan is fest közvetlen közelről, testi mi­voltában a híres „gerilla”, a jugoszláv népfelszabadító harc legendás vezetője. Egy brazíliai fogadáson, miután nagy nehezen odaverekedte magát a magas rangú vendéghez, a Szövetségi Bíróság elnöke így szólt Titóhoz: — Hiszen ön sokkal jobban fest, mint a fényképeken. Athinagorasz pátriárka, az isztambuli archiepiscopus is azt javasolta Titó­nak, amikor 1967-ben Tito fogadta, hogy „keressen magának jobb fényké­pészt”. Hozzátette: „Az általam látott fényképeken sokkal idősebbnek lát­szik. .. Akár a kőszikla, olyan ön.” Az természetesen nem lényeges, mi­lyen egy államférfi külleme. De azért ennek is lehet súlya. Főképp egy epikai hagyományokat őrző nép körében, amely az erőt mindig összekapcsolta a szépséggel, a rokonszenvet a személyes külső megjelenéssel. Tito népszerűségé­ben kétségkívül része volt vonzó fizi­kumának is. FÁRADSÁGOS MUNKA ÉS ERŐNLÉT Tito fizikai állóképessége mindig ámulat tárgya volt. Kitartása különösen akkor jutott kifejezésre, amikor kör­utat tett hazánkban vagy külországok­ban. Mindenütt igen nagy érdeklődés övezte e képességét. (Folytatjuk) MIROSLAV KRLEŽA Három honvéd (10) — Jajjajjaj, kapitány úr, csókolom a kezit-lábát, meg talpa alatt a földet! Bocsásson meg, bocsásson meg, soha többé — jó leszek —, soha többé, ka­pitány úr, legalázatosabb alázatosan ... — Vidék, Vidék! Mars, disznó, vagy a pofádba vágok ... A cigány a százados csizmáit csókol­gatta, ide-oda hányta-vetette magát a sárban, és hangosan jajgatott. — Jajjiajjaj, drága kapitány úr ... Vidék előkerült a pincéből, ahol épp ebben a percben dugta a szeneskamrá­ba Jurkovic tizedest, megpederte nagy fekete porkolábbajjuszát, és vigyázzbra vágta magát. — Vidék! Kösse ki ezt a tolvajt, hadd lássa, mit jelenít az, ha valaki eldobja a fegyvert, és eladja a kincs­tári javakat! — Jajj ajjaj! — Állj föl, cigány! — lépett hóhér módra Vidék Makeikhez, s ránézett zsír­párnába ágyazott, apró disznószemével — No rajta! Állj fel, cigány! Hallottad? A parancs parancs, more! — b­iztatgat­­j­a, s bakancsa orrával a cigány bordáit bökögeti. De az hallani sem akar a fel­kelésről, hanem csak vonaglik a földön, mint a nyavalyatörés. — Ajjajij, ajjaj! Százados úr, a legalázatosabban kö­­nyörgök... — Rajta, fogjátok meg! Mit csinál itt rossz tréfákat? — kiáltotta durrván Rat­­kovic. Mire két tizedes odaugrott, talp­ra állította Makeket, s erősen tartotta, nehogy ismét a földre vesse magát. — Látjátok, emberek, így jár az, aki megszegi az esküt! Te akarsz kikezde­ni az állammal? A mi államunk olyan erős és hatalmas, hogy szétmorzsolhat, mint egy bolhát, és senki észre sem veszi! S még te akarsz valamit, te tet­ves paraszt! Ezért legjobb, ha önként jelentkezel, ha te vagy az, aki ma éjjjel odafönn az irodában jártál! Jelentkezz! Mert jaj neked, ha én kaplak el! így beszélt Ratkovic az emberekhez, azok pedig némán, szomorúan, halálos csendben állnak s nézik, hogyan oldoz­­zák meg a cigány láncait, hogyan ál­lítják a gesztenyefa alá, s most fogják kikötni, hadd lógjon a levegőben. Ne­héz dolog az, így lógni a levegőben. Fölhúzták hát Makeket, a katonaszö­kevény cigány honvédet, az pedig em­berfeletti cigány ordításba kezdett, hogy egészen megrendítette az iskola­­szolga feleségét meg gyerekhadát oda­lenn a pincében, úlighogy itt is, meg ott is tébolyodott üvöltés támadt: gyerek­­sírás odalenn a pincelakásban, idefenn a gesztenye alatt pedig a cigány jajve­székelése. — Ugorjátok oda ahhoz a vén asz­­szonyhoz, s mondjátok meg neki, hogy kulssoljanak, mert ő is a gesztenyefára kerül a taknyos balgázsával együtt! — sértődött meg Ratkovic, és ide-oda sé­tálgatott a kihallgatásra várakozók so­ra előtt. — Katonák! Ide hallgassatok! Kerít­sétek nekem elő azt a disznót, aki éj­szaka odafönn az irodában garázdálko­dott. Mert ha még ma elő nem kerül, mimdamnyiitokat gúzsbal köttetlek a va­gonokban! Emberek! Még ma délután minden tizediket kikötteteim, kivétel nélkül! Még ma délután — ha meg nem kerül! Csak hallgatja Račić Raticovicot, ott áll a kihallgatásra várakozók sorában és gondolkodik. „Hát igen! A százados most csak a levegőbe beszél. Fenyege­tőzik! De valóban meg is fogja tenni, amit mond! Nincs semmi a vil­ágon, ami megakadályozhatná abban, hogy be ne váltsa fenyegetését! Gúzsba köt­teti az egés­z menetszázadot, miint a ku­tyákat, s az emberek jajgatni fognak egész úton azokban a teherkogitóban. S ma délután itt fognak lógni a geszte­nyefákon, mint a hullák. S ezt ő fogja megparancsolni, Ratkovic százados! Ugyanaz a Ratkovié, aki a gimnázium­ban az ábécé rendben nyomban mögöt­tem következett, s aki velem ugyaneb­ben a Cvjetna utcai elemi iskolában valamikor szembekötősdit játszott, ezek közül a gesztenyék körül... Vajon ő a­'? Az a Ratkovié, akinek a rendhagyó görög őseket súgtam, akivel együtt nö­vén­­gyű­­ töményt állítottam össze, és növényeket ástam­­­ a Zelengaj ligeté­ben? Hát miféle ördög bújt ebbe az emberbe? Ostoba! Semmi más! Egyik ember ostoba, a másik nem, ezen for­dul meg minden!” Megérezte Ratkovic százados úr Ra­­čić honvéd tekintetét. Ebben a pillanatban a­­gesztenyefán lógó cigány éppen hányni kezdett kín­jában, a pincelakásból pedig megint előtört az iskolaszolga feleségének hisz­térikus, elviselhetetlen sírása. Emiatt pedig a rapportra várakozók falanxa áll, az emberhús piszkos oszlopa, egy­más mellett, kissé odább a század, fegyverben, és körülöttük a hó. .......Az is lehet, hogy mindez osto­baság, amit most cselekszem”, gondol­ta egy pillanatra a százados úr. „Mért teszem? De talán mégsem engedem meg, hogy az asztalomba rondítsanak! Azzal fenyegetnek, hogy lelőnek, nyílt levelet írnak nekem, s én még jó le­gyek hozzájuk? .. . De hát mit is men­tegetőzöm? Ki mit tehet ellenem? Azt teszem, amire kedvem támad. De mit fixíroz olyan kihívóan az a niemand?! Még ő fixíroz engem!” — Mit néz maga így rám? Azt hiszi, talán nem látom, hogy maga engem néz? Mi? Már amott, a vizsgálat ide­jén is folyton engem fixírozott! Jó lesz, ha vigyáz magára, ne kívánja, hogy megmutassam, hogy kit fixírozzon! .. . Nos, mi­­az? Mi az? Mit néz rám? Néz­zen egyenesen előre! Előre nézzen, nem hallotta? — És Ratkovic ingerül­ten Račić felé indult. — Račić honvéd, előre nézzen! Nem hallotta? Račić azonban nem vette le honvéd­ tekintetét a századosról. Azt a Ratko­­vicot látja maga előtt, aki lemásolta az ő latin és görög dolgozatait, s ennek a hülyének itt előtte fogalma sincs erről. — Mit morog maga itten? Kérdez­tem magától valamit? — Semmit sem morogtam. — Kuss! Egyenesen maga elé néz­zen, s ne énrám! Megértette? Vigyázban álljon, és kuss! — Nem nézek én senkit. — Račić nem tudta megállni szó nélkül. — Úgy? Hát én senki vagyok? Én senki vagyok, ugye, ezt akarja mon­dani? Így csak egy anarchista gondol­kodik! Anarchista! Hát azt hiszi, hogy magát én nem tudom ugyanúgy kiköt­tetni, mint amazt ott? Racié vállat vont. — Ide hallgass, Ratkovié! Te kretén vagy! S ha tudnád, mennyire mindegy nekem, hogy kiköttetsz-e vagy nem.. — Micsodaaa? Miiii? — rohant neki Ratkovié, s öklével mellbe akarta vág­ni, de az utolsó pillanatban erőt vett magát, mégis elállt ettől a szándékától. — Vidék! Kössék ki ezt az anarchis­tát! Hadd lássa, hogy velem nem lehet játszani! Rögtön! Vidék! Gyorsan! Kös­sék ki ezt a disznót! Így aztán megragadták Račićot, s kikötötték a másik gesztenyefához; en­nek az ágai ugyanúgy megnyúzták már ezek a kísérletek, mint a másik fáét, amelyen a cigány függött — arca már olyan sötétkék volt, mint az antracén tinta. Éles fájdalom hasított végig Rack­on, s az átvirrasztott éjszaka egész felgyü­lemlett fáradtása, a nagy erőfeszítést kívánó gyakorlat, az a pofonnal járó botrány a zászlóalj kapubejárata előtt és az imént lejátszódott vizsgálat izgal­mai egy pillanat alatt sűrítetten rátá­madtak, úgyhogy a harmadik másod­percben már erőtlenül összecsuiklott. — Százados úrnak alázatosan jelen­tem, elájult! — jelenítette nagy szak­értelemmel Vidék. — Vegyék le! Elég volt neki! Vigyék föl! S azt a cigányt is szedjék le! Le kellene lőni őket, mint a kutyákat, s nem ilyen szamaritánus irgalommal bánni velük! így aztán levették Račićot, s két káplár feltámogatta a szalmazsákjára, ő pedig úgy támolygott, mint egy ré­szeg, a lába úgy rogyadozott, mintha a csonja­it eltörték volna. Nem szimulált. Csakugyan elege volt. — Vidék! írják be, hogy ma éjszaka őrségre megy! El ne feledje! — Parancsára, százados úr! A százados úr meg folytatta a kihall­gatás procedúráját, és útján Grilec honvéd aszfaltozóhoz érkezett. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ 1982. április 7., szerda

Next