Magyar Szó, 1982. augusztus (39. évfolyam, 209-239. szám)
1982-08-01 / 209. szám
1992. augusztus 1.– vasárnap MAGYAR SZÓ KÜLPOLITIKA 1 EGY HÉT A VILAGPOLTIKAGAE N em imádságtokra, kardjaitokra van szükségem” — idézte Jasszer Arafat a keresztes hadakkal sikeresen szembeszegülő Szaladdin szultánnak, a XII. századi legendás hírű kurd származású uralkodónak a szavait az arab világ vezetőihez intézett üzenetében, és ezzel toldotta meg: „Elfeledtétek-e e nép (ti. a palesztin nép) iránti kötelezettségeteket, ami a testvérségből, arabságotokból, az iszlámból és a szomszéd szomszéd iránti kötelességéről ered? Közönyötöket mivel magyarázzam?” Arafat drámai hangja jogos, mert kétségtelen, hogy az arab világ napjainkban megosztottabb, mint talán bármikor korábban. S hogy ezzel az izraeli vezetőség is számolt, azt már bizonyítani sem kell... S ez vitathatatlanul megbosszulta magát. A palesztin vezetőség szombaton egyenesen kétségbe vonta, hogy az arab országok egyáltalán fogalmat alkottak maguknak arról, ami Nyugat-Bejrút apokaliptikus bombázása következtében történt... A KÖZÉP- ÉS KÖZEL-KELETI térség eseményeinél maradva, s ki nem térve az ott folyó háborús pusztítás értékelésére, ragadjunk ki egy mozzanatot, éspedig Montazeri ajatollahnak, Khomeini iráni vallási vezető legvalószínűbb utódjának közelmúltban elhangzott kijelentését. Vallási indulattól fűtött beszédében húszmilliós iszlám hadsereg megalakítását sürgette, mondván: alkalomadtán azzal kellene „felszabadítani” Irakot és Palesztinát. Az idegen hadseregek szuronyain érkező megváltás, „felszabadítás” mint módszer kétségtelenül elvetendő, másrészt az efféle „megoldások” sohasem lehetnek tartósak. Ugyanakkor a harci láz, a türelmetlenség és a békétlenség ily módon való továbbfokozása egyebek között azzal a következménynyel jár, hogy az Irakkal vívott háború egy-egy meg nem nyert csatájára Irán immár mint elvesztett csatájára tekint, tehát e logika szerint újabbat, még erőteljesebbet kell indítania ... S minthogy a fegyver és lőszer beszerzése egyik háborúzó félnek sem okoz különösebb gondot, következik, hogy bizonyos harmadik felek igencsak érdekeltek abban, hogy az értelmetlen háború minél tovább tartson. Pedig éppen értelmetlensége kellene hogy sürgessen mindenkit a befejezésére. Talán még azokat is, akiknek értékrendjében — az egyetemes gondolkodással és lelkiismerettel szemben — az emberi élet az első helyről a második, vagy talán az utolsó helyre szorult. A KÖZELMÚLTBAN ÜNNEPELTE győzelmének harmadik évfordulóját a nicaraguai sandinista rendszer: 1979. július 19-én vonultak be a gyűlölt (és később mindmáig titok övezte merénylet eszközével meggyilkolt) Somoza diktátor ellen fegyvert fogó mozgalom katonái Managuában. A győzelemre vitt forradalom kétségtelenül új fejezetet nyitott a kis közép-amerikai ország történelmében, egyszersmind rácáfolt azokra, akik a kubai rakétaválságot követő időszakban úgy hitték, a térségben szó sem lehet újabb forradalmi változásokról. Ám a nehézségek, amelyekkel a sandinista rendszernek ebben a három esztendőben szembe kellett néznie, arra is rávilágítottak, hogy az új rendszer megszilárdítása legalább olyan nehéz feladat, mint amilyen a régi rendszer katonai erővel történt megbuktatása volt. Ezt a megállapítást látszanak alátámasztani a győzelmi évforduló idején történt események: a szomszédos Hondurasból egykori Somoza-hívek ezerfőnyi tömege hatolt be Nicaraguába, és — ki tudja, hányadszor — az új rendszer megdöntésére irányuló harci cselekményekbe kezdett. A sandinista vezetőség úgy véli, hogy az USA több eszközt megragadva igyekszik bomlasztani és végeredményben megbuktatni a sandinista kormányzatot. És nincs különösebb ok az ellenkezőjét állítani. A konstelláció — sajnos — a nagyhatalmi érdeknek kedvez, mert Nicaragua súlyos gazdasági helyzetét a közelmúltbeli árvízkatasztrófa tovább rontotta. NDIRA GANDHI, A 600 MILLIÓS lélekszámú India köztársasági elnöke több mint tíz év után a múlt héten látogatott el ismét Washingtonba. E két ország sok tekintetben meghatározó jelentőségű kapcsolatára az utóbbi évtizedben az egymás szándékainak, lépéseinek meg nem értése okozta bizalmatlanság nyomta rá bélyegét. Washingtonban hajlamosak voltak úgy tekinteni Indiára, mint a dél-ázsiai térség úgymond kis nagyhatalmára, amely mind szorosabbra fűzi kapcsolatait az USA nagy ellenfelével, a Szovjetunióval. Elhanyagolták a tényt, hogy India az el nem kötelezett mozgalom egyik legkiemelkedőbb — alapító — tagországa. „Sem szovjetbarát, sem Amerikaellenes nem vagyok, én India-barát irányvonalat követek” — mondta többször is Indira Gandhi az utóbbi napokban. A csúcstalálkozók általában reményt keltenek, de gyakorta okoznak mély csalódást is. A látogatás előkészületei során indiai részről mind az egyik, mind a másik lehetőség valóra válását igyekeztek megelőzni. Ezzel szemben hangsúlyozták: India el nem kötelezett ország, s ez a külpolitikai irányzat módot ad neki arra, hogy az Egyesült Államokkal is legalább olyan jó politikai kapcsolatokat ápoljon, mint bárki mással. Persze, ha a másik fél is megérti ezt a szándékát, és tiszteli szuverén jogait. DUJMOVICS György : Eltolódott értékrend I Montazeri ajatollah HAIG BUKÁSÁVAL NYILVÁNVALÓVÁ lett, hogy a hivatalos cáfolat ellenére a Reagan-kormányzat totális gazdasági háborúra készül a Szovjetunió ellen, és e tekintetben szövetségeseinek sem hajlandó semmilyen engedményt tenni. A külügyi államtitkárt valóban nem lehetett szovjetbarátsággal vádolni. Nem azért menesztették, mert ellenezte a keleti tömb elleni nyomást, el akarta azonban kerülni, hogy a Szibéria és Nyugat-Európa között épülő gázvezeték miatt ellentét alakuljon ki Nyugat és Nyugat között, hogy az gazdasági háborúvá fajuljon a Közös Piac országaival. A „kaliforniai maffiának” elkeresztelt elnöki környezet, nevezetesen Caspar Weinberger hadügyminiszter és William Clark nemzetvédelmi tanácsadó javaslatára a Fehér Ház, eszközökben nem válogatva, rá akarta kényszeríteni a nyugat-európai partnereit, hogy bontsák fel a gázvezeték építése ügyében megkötött, nemzetközi jogilag érvényes szerződéseiket. Nemcsak Franciaország, Nyugat- Németország és Olaszország, de Anglia, a leghűségesebb atlanti partner is elutasította az érdekébe gázoló erőszakot. A GÁZVEZETÉK ÉPÍTÉSE ugyanis közös gazdasági érdek, s egyben a Kelet és Nyugat közötti enyhülés politikáját szolgálja. A Szovjetunióban van a világ földgáztartalékainak 40 százaléka, számban kifejezve (1975. évi szovjet adat szerint) 24 800 milliárd köbméter. Északi-Urál hegység szibériai oldalán, a Jamal-félsziget táján, a nyenyecek földjén fedezték fel az Urengoj gázlelőhelyet. A bennszülöttek nyelvén „végtelen lyukat” jelent az urengoj szó. A mérések szerint mintegy hatezermilliárd köbméter energiahordozó rejtőzik a fagyott föld mélyén. A lelőhely előnye, hogy a kincset érő gáz mindössze kétezer méter mélységben tárolódott, viszont a fagyott földréteg 400—500 méteres, és időnként kegyetlen, 40—60 fokos hideg nehezíti a munkát. A század vállalkozásának elnevezett, 5500 kilométer hosszúságban épülő vezetéken — Urengoj és Bajorország között — évente30—40 milliárd köbméter földgáz ömlik majd át Nyugat-Európába az ipari létesítmények meghajtására. A csővezeték és a gázsűrítő turbinák, a szivattyúállomások előállítására a négy nyugat-európai ország vállalatai tizenötmilliárd dollár értékű munkáról kötöttek szerződést, ami nem lebecsülendő a gazdasági válsággal küzdő világban. A vállalkozás másrészt évente mintegy hétmilliárd dollárt jövedelmez majd a Szovjetuniónak, s ezen ipari árut és élelmet vásárolhat a keményvaluta országaiban. HOSSZÚ HÓNAPOKON ÁT igyekezett az Egyesült Államok eltéríteni atlanti szövetségeseit az üzletkötéstől, ijesztve őket, hogy általa függeni fognak a Szovjetuniótól. Végül büntető, megtorló intézkedésekkel akarta meggátolni az amerikai szabadalmakat felhasználó szivattyúgyártó cégeket. Nem kétséges, hogy az Egyesült Államok, illetve az amerikai mammutvállalatok önző gazdasági érdekeiket védik európai versenytársaikkal szemben. Jóllehet máris távoli célokra vetették tekintetüket. Az amerikai gazdasági világ érdekeit kifejező Wall Street Journal a múlt év december 15-ei számában megírta már: „Európa valójában gyöngécske üzlet számunkra. Az Egyesült Államoknak világhatalomként kell fellépnie... A gazdaság súlypontját a Csendesóceán vidékére kell helyezni”. A továbbiakban azt is írta a lap: „Elérkezett a pillanat, hogy az Egyesült Államok elszakadjon atlanti szövetségeseitől”. James Restont, a neves amerikai hírmagyarázót is megdöbbentette ez az állásfoglalás. Megdorgálta honfitársait, akik európai üzlettársaikat „bad for business”-nek, rossz üzletembereknek, sőt a tőkés érdek ellenségeinek bélyegzik meg. Restem megállapítja: „Az európai szervezett munkásokat és erkölcsösséget hirdető befolyásos értelmiségieket egyenesen az Egyesült Államok ellenségeinek kiáltják ki”. AZ EURÓPAIAKAT VÉDELMÉBE VETTE a The Washington Post hasábjain minap az Egyesült Államok egykori, a hatvanas években volt külügyminisztere, Dean Rusk is. „Az európai vezetők érett férfiak és nők — sokan jóval nagyobb tapasztalattal rendelkeznek a világ ügyeit illetően mint az amerikai vezetők — s érettek arra, hogy helyesen mérjék fel és értékeljék nemzeti érdeküket és biztonságukat. Az észak-atlanti kapcsolatot, az Egyesült Államok érdekét rombolja, ha a magunk törvényeit és politikánkat mindenáron rá akarjuk kényszeríteni Európára”. A gázvezeték, „az évszázad vállalkozása” ellen még tart a közelharc, aligha hihető azonban, hogy az Európai Gazdasági Közösség országait csatlós helyzetbe lehet szorítani. STEINITZ Tibor Fegyvervásárlás India szerződést kötött Nagy-Britanniával India szerződést írt alá Nagy- Britanniával nyolc darab brit gyártmányú Harrier típusú vertikális felszállású harci gép vásárlásáról — jelentette ki Venkataranman indiai véderőminiszter Hozzáfűzte, hogy a gépeket hamarosan leszállítják az indiai haditengerészetnek és a Viktranton, az egyetlen indiai anyahajón helyezik el őket. (UPI) Tüzek Portugáliában AUGUSZTUSBAN BOZÓTTÜZEK, szeptemberben politikai tüzek lesznek Portugáliában. Könynyű volt ezt előre látni, minthogy a nagy hőség miatt augusztusban minden évben hatalmas bozóttüzek vannak, akészülődő politikai vihar már fel-felvilflanó villámai pedig biztos jelei az őszre várható nagy politikai összecsapásoknak. Azt viszont senki sem várta, hogy a vihar már júliusban kitör. Portugáliában ugyanis az elmúlt hónapban teljessé vált a „mindenki mindenki ellen” állapot. Az ellenzék és a szakszervezetek mind hevesebben támadják a kormányt. De ugyanakkor egyre keményebb csatározás folyik az ellenzékben a szocialisták és a kommunisták között; a szakszervezeti mozgalmon belül a kommunisták befolyása alatt állt a CGTP és a szocialista UGT között; a Demokratikus Szövetség nevű kormánykoalíción belül pedig a szociáldemokraták, kereszténydemokraták és monarchisták között. A júliusi újdonság, hogy kirajzolódott még egy front: a kormánykoalíció és a szocialisták együtt sorakoztak fel Banes köztársasági elnök ellen. Pontosabban: ennek az egyáltalán nem újkeletű frontvonalnak a felélénküléséhez vezetett, hogy többszöri kísérlet után ismét napirendre került a portugál alkotmány módosításának kérdése. A portugál társadalom ugyanis több vonatkozásban vegyes összetételű: porámenЦ és elnöki, katonai és polgári rendszer egyidejűleg a politikában, államosított és magántulajdonosi, tőkés és szocialista elemeket tartalmazó a gazdaságban. Ez a kettősség a diktatúrát megdöntő 1974. évi forradalom óta a jobboldal valamennyi akciójának a hajtóereje. Kezdetben úgy is látszott, hogy a jobboldal gyorsan megnyeri ezt az ütközetet, és eikerül felszámolnia mindazokat fz elemeket, amelyeket a forradalmi tisztek diadala vitt az ország életébe vagyis a jobboldali elemek felülkerekedésével kiküszöbölődik mindaz, ami a jobboldal által elfogadható kereteken túlmutat. Mert a forradalom lendülete gyorsan kifulladt. A forradalmi tiszteknek nem volt erejük, sőt még koncepciójuk sem ahhoz, hogy mélyebb változtatásokat csikarjanak ki. Az ország objektív adottságai — belülről a gazdasági, társadalmi és politikai elmaradottság, kívülről meg a világpolitikai helyzet, a NATO-tagság, a nemzetközi tőke aknamunkája és más külső akadályok — nem is tették ezt számukra lehetővé. Hiányzott azonban a szubjektív erő is. Mert hiábavetették fel a „közvetlen demokrácia” gondolatát, nem volt öntudatos, irányításra képes tényező, amely azt meg tudta volna valósítani. A pártok viszont el sem tudták képzelni a túllépést a hagyományos kereteken, még a vezető Szocialista Párt, sőt a KP sem. Így aztán csak idő kérdése volt, hogy a portugál társadalom megcsilapodik a nyugati parlamenti demokrácia keretei között. Először a hadseregen belül következett be a fordulat, amit elősegített a hadsereg jelentős részének leszerelése is. Majd nemsokára a politikai életben is: az 1979. évi rendkívüli választásokon a jobboldal viszonylagos, majd 1980-ban, a rendes parlamenti választásokon abszolút többséget szerzett. Gondolni lehetett tehát a portugál társadalom elé a szocializmus építését célul tűző alkotmány módosulására. Az inga azonban ismét lendült egyet. Gyorsan kiderült, hogy a tisztek forradalma nem volt véletlen: minden látszat ellenére a portugál társadalomban vannak erőik, amelyek meg tudják akadályozni a túlzott jobbra tolódást. Elsősorban erre utal az elnökválasztás, amelyet Banes a kormánykoalíció jelöltjével szemben nagy többséggel már az első fordulóban megnyert. Ez elegendő volt ahhoz, hogy a jobboldalt figyelmeztesse: ne becsülje túl erejét. Sőt, ez az esemény más megvilágítósba helyezte azt is, hogy parlamenti többségét tulajdonképpen a választási aritmetikának és a baloldal szétzúzásának köszönheti, hiszen a kormánykoalíció a szavazatok 47,4 százalékát kapta, a baloldal 50,2, százalékával szemben. E figyelmeztetésen kívül még egy körülmény hatott abban az irányban, hogy a kormány egyelőre félretegye az alkotmánymódosítás gondolatát: túlzottan lekötötték a belső problémák, semhogy újabb frontok megnyitására gondolhatott volna. Az egymást érő sztrájkok, a Portó városban május 1-én lezajlott véres, két ember életét követelő zavargások, a munkások és parasztok tiltakozásai ,figyelmeztettek ugyanis arra, hogy a parlamenti csatározások és a pártharcok mögött egy igazibb világ van, és ez a mélyebben rejlő társadalom már unja a pártok acsarkodását, s lényegesebb problémák megoldását sürgeti. ALKOTMÁNYMÓDOSÍTÁS NÉLKÜL viszont megkötve érzi a kezét a jobboldal. Erre figyelmeztette az is, hogy az egyik legtöbbet támadott, az alkotmánymódosítással törölni kívánt Forradalmi Tanács vétót emelt, amikor a jobboldali kormány egyik első lépéseként törvényt készített az államosított bankok magánkézbe helyezéséről és a szocializált iparvállalatok visszaadásáról. Ezért tartják állandóan napirenden az alkotmány megváltoztatását. Mindig remélték, hogy megszerzik a szükséges kétharmados többséget, mert megnyerhetik a szocialistákat, akik — saját számításukból és a parlamenti demokrácia nevében — szintén szeretnék megnyirbálni a köztársasági elnök hatalmát. Amikor azonban Eanes bejelentette hogy nem vállalna egy megauibált elnöki posztot, és a Szocialista Pártban belső viták robbantak ki, a szocialisták kissé visszakoztak. Egy másik kérdésben azonban létrejött megállapodásuk: a Forradalmi Tanács megszüntetése kényesében плеестГО Оо** д kétharmados parlamenti többség. a 7 pi_ kormányor vél cp rt „kkor ler+ tnl_ rE,de*p^ pryi il^(V p Tt1^rrr)'Tri1trj TV"3 — p panelen. h»4l A.7 V^1^— mény РГ* fímn-Tf 711"-1-711* vpTj: s rendkívül válasz1''--1- BÁLINT István