Magyar Szó, 1982. november (39. évfolyam, 301-315. szám)
1982-11-13 / 313. szám
///________ _ IMM ЖDI A MAGYAR SZÓ ! I 111!LAI 101^a I 1982. XI. 13. — Szerkeszti Bálint Sándor — V. évf., 44. szám A szocializmus alternatívái A marxista gondolkodás jelene — Szocializmus a világban kapcsán Amikor egy helyre több mint 150 filozófus, szociológus és politológus seregült össze a világ minden tájáról, s öt napig el vannak zárva a külvilágtól, amikor a marxista gondolkodás jelenéről mindenki többé-kevésbé az előre megfogalmazott nézetét adja elő, s ezzel egy-egy ország politikai viszonyait is tükrözik, nem véletlenül hangzik el a megjegyzés, hogy „mi értelme van az egésznek, amikor mindenki fújja a maga nótáját és konkrétan semmit sem lehet leszűrni, nem lehet semmit eldönteni”. Első látásra ilyen minősítést kaphat a cavtati tanácskozás is, hisz mi értelme a takarékosság idején mintegy 70 külföldi és 50 hazai tudóst összegyűjteni a Croatia luxushotelba, hogy a számlánkra vitatkozzanak olyasmiről, ami nincs közvetlenül termelésünk szolgálatában. Mire szolgál mindez, amikor ezeken az összejöveteleken rendszerint bírálják más országok gyakorlatát és tévesen is lehet értelmezni, hogy az ilyen bírálat nálunk hangzik el, végső soron pedig a vendégek ugyancsak éles megjegyzéseket tesznek az önigazgatási gyakorlatra is. Az idei cavtati kerekasztal-értekezlet érdeklődésének középpontjában azok a „hitszegő” témák álltak, amelyek a mai marxista elméletben egyes pártok és országok politikai gyakorlatában mutatkozó eltérések alapjai. A legtöbb időt annak bizonygatásával töltötték el, hogy a marxista elmélet nem tud autoritatív választ adni a kapitalizmus válságára. A szocializmus kérdéses életképessége Az attraktív témák ranglistájának második helyén a szocialista gyakorlat állt, mégpedig azoknak az országoknak a gyakorlata, ahol az ideológia alapja a marxizmus. A marxizmus, egyrészt azért „mert még nem jött el”, másrészt meg, mert már „megvalósult”, a tömegek szemében elvesztette elsődleges utópisztikus vonzerejét. A szocialista országok gyakorlata mindenütt gazdasági, sőt társadalmi válságon megy keresztül. Kérdés, hogy ezt a kapitalizmus krízise okozza-e, vagy önálló autentikus válságról van szó. Örök téma az állam és a párt, az önigazgatás és az állam, a marxista elmélet és szocialista gyakorlat viszonya. Az idén ez különösen jelen volt a lengyel helyzetet illetően, mégpedig egy eddig ismeretlen gyakorlat szemszögéből, hogy az állam igazgatását még csak nem is az osztálytól elidegenedett párt, hanem a katonaság végzi. Alekszandar Grigorijevics Miszlivcsenkónak, az SZKP KB filozófiai intézete igazgatójának fejtegetése szerint a lengyel események lényegében ugyanazok, mint az 1956-os magyar és 1968-as csehszlovák történések. Miszlivcsenko meggyőződése hogy e „példán jól nyomon lehet követni egy országon belül a szocialista erők harcát az antagonisztikus és nem antagonisztikus erőkkel”. Némileg egyszerűsítve a dolgot, ez a párt és az ellenséges, valamint nem ellenséges erők összecsapását jelenti. A moszkvai teoretikus ugyanis megmagyarázta, hogy a „nem ellenséges erőik azok, amelyek nem viselkednek ellenségesen, csak nem értenek mindenben egyet a párt gyakorlatával, s egy meghatározott pillanatban ellenséges erővé válnak, s ilyenkor veszélybe kerül a szocializmus”. Ez a magyarázat sokféle reakciót váltott ki, s igen viharos volt a hangulat a lengyel Jerzy Wiatr világhírű marxista, Jaruzelsky személyes jóbarátja felszólalása idején is, aki az ostromállapot alatt végzett közvélemény-kutatás eredményeit ismertette a többi között, amely szerint a parasztság nagy része támogatja a kormányt. Felszólalását rengeteg kérdés követte, köztük olyanok is, hogy ezek szerint a proletariátus diktatúráját a parasztság diktatúrájával kell-e felcserélni. Wiatt mindezek után beszámolt arról is, hogy az ipari munkásság nagy része nem ért egyet az ostromállapot bevezetésével. Téves közös nevező Az értekezleten ezúttal is néha humoros fordulatot vett a „reális szocializmus” elnevezésnek a megvitatása. Ez a kifejezés, hangsúlyozták azok az elvtársak, akik olyan országokból jöttek, amelyek azzal dicsekednek, hogy épp ilyen szocializmust alkalmaznak, nem jelent semmi mást, mint olyan szocializmust, amelynek valóra váltása folyamatban van, illetve már valóra vált. Ez csak a valóság és az elképzelt közötti terminológiai megkülönböztetés. Komolytalan lenne, mondták, ha például valamelyik szocialista társadalmat „szürreálisnak” neveznék. Ezt a magyarázatot nem fogadták el a többiek, mondván, hogy a világban többfajta szocializmus van, s pontosabb körülhatárolás miatt különféleképpen kell nevezni is őket. Téves lenne, hangsúlyozták, közös nevezőre hozni például a reális és az önigazgatási szocializmust. Ez új témát nyitott, össze lehet-e hasonlítani — vetette közbe az egyik kelet-európai felszólaló, akinek szemmel láthatóan elege volt abból, hogy a reális szocializmust mindig kedvezőtlen szövegkörnyezetben említik — azt a szocializmust, ahol nincs infláció, nincs munkanélküliség és szegénység, azzal a rendszerrel, amelyben diplomáciai források szerint 2 millió munkanélküli van, amelynek hatalmas külföldi adósságai vannak, ahol nacionalista nyugtalanság tapasztalható, s a proletariátus egy része más országokba vándorol, mert otthon nincs munkája. Najdan Pasic úgy érezte, válaszolnia kell a jugoszláv valóságról rosszul tájékoztatott kritikusnak. „Dusko Radovic ismert írónk szavait fogom idézni — mondta Najdan Pasic —, akinek a reális szocializmus egyik országában hasonló kérdést tettek fel. Fogalmam sincs — felelte Radovic —, mert nem nagyon értek a politikához és politikai gazdaságtanhoz, de azt hiszem, hogy munkásaink azért mennek külföldre, mert megtehetik.” Ez a kis anekdota is híven tükrözi a cavtati találkozó hangulatát, azt, hogy polemikus teljesen nyílt vita folyt diplomatikus és politikai körítések nélkül. Ebben kell keresni az elején felvetett kérdésekre is a választ. A cavtati összejövetel megtartotta vitalitását. Egyedül akkor veszítené el értelmét, ha valakinek eszébe jutna, hogy a tanácskozás végén összegező határozatokat és utasításokat hozzon. Az önigazgatástól való elállás egyöntetű volt a vélemény, hogy a szocializmus jövőjét az önigazgatásban kell keresni. Egyesek persze hangsúlyozták, hogy ez csak az állammal való szoros kapcsolat útján lehetséges, mások viszont reménykedve szóltak a jugoszláv tapasztalatokról. Igaz, a szocialista önigazgatás Jugoszláviában heves harcot vív az etatizmussal. Ismertek voltak a részvevők előtt Jugoszlávia gazdasági és társadalmi problémái is, de nem sokat emlegették őket, nemcsak a házigazda iránti tiszteletből, hanem, mert világos, hogy a társadalomnak a termelők által való közvetlen irányítására nincs más igazi alternatíva. Figyelmük elsősorban az önigazgatás terén tapasztalható lemaradásra és a tőle való elállásra irányult. A párizsi scommün idején és Oroszországban 1917-ben a f©bruári és októberi forradalom között, valamint az 1919-es németországi és magyarországi sikertelen szocialista forradalom idején is alakítottak munkástanácsokat, üzemi bizottságokat, s a dolgozóknak a termelőeszközök feletti hatalomgyakorlása hasonló formáit. Lendületes volt az önigazgatási formák létrehozása, az októberi forradalom után is. Mégis Jugoszlávia az egyetlen ország, ahol a munkásönigazgatás már 37 éve az egész gazdasági és politikai rendszer alapja. Örök dilemmák Milyen drámai fordulat okozta a közvetlen igazgatási formák kiszorítását egy erős, mindenható állam előretörése útján? Azokban a napokban, amikor a cavtati szállóban a marxisták ezeket a kérdéseket boncolgatták, a zágrábi könyvesboltokban megjelent két tanulmány, amelyek ugyanezzel foglalkoznak. Predrag Vranicki ismert marxista legújabb könyvében a Samoupravljanjéban összegyűjtötte, rendszerezte s részben kommentálta is az 1919-től 1925-ig terjedő időszakból Oroszországból, Németországból, Ausztriából, Olaszországból, Angliából és Magyarországról származó és a m munkásellenőrzésre, valamint a munkástanácsokra vonatkozó feljegyzéseket. Zlatko Cepo, a munkásmozgalom történelmével foglalkozó intézet igazgatója a napokban jelentette meg átdolgozott doktori disszertációját Ludbina radničskog upravljanja u SSSR-u címen. Čepo az 1921-es évvel, vagyis az Orosz KP (Bolsevista) X. kongresszusával befejezi vizsgálódását. Vagyis a demokratikus centralizmus és a munkásoppozíció összecsapásával amelyben ez utóbbiak szindikalista anarchista megbélyegzést kaptak. Nem véletlen, hogy két új könyv ugyanarról a témáról szól. Arról tanúskodik, hogy nagy az önigazgatási tematika iránti érdeklődés. A kútforrások A termelőeszközök feletti munkásellenőrzés törvényesítése az új szovjet hatalom egyik első törvényes előírása volt. A szovjetek második kongresszusán csak a földről szóló dekrétumot hozták meg, s nem határoztak semmit hatalomátvételről a gyárakban. Ezt a hibát egy ideig a munkásellenőrzés pótolta. Ugyanakkor azonban fejlődésnek indult az új szovjet hatalom szerveinek kiépítése, amely a munkásigazgatás ellenpólusa volt. A polgárháború idején viták folytak a szakszervezet szerepéről, s ismét kifejezésre jutott a munkásigazgatás és ellenőrzés követelménye. Leninnek a munkásoppozíció elleni fellépését 1921-ben később mindennemű decentralizáció és a munkásosztály igazgatási jogainak gyakorlása elleni nyomás érvként kezelték. Az a tény, hogy a munkásosztály igazgatási joga hosszabb időre eltűnt az elméletből és a gyakorlatból, s hogy ez még Lenin idejében megtörtént, nem jelenti azt — mondja Cepo —, hogy egyenlőségjelet kell tenni a leninizmus és a sztálinizmus közé, ahogyan egyesek teszik. Lenin bizalmatlansága a munkásosztály képességei iránt lehet, hogy csak időszakos volt. Sajnos, Sztálin ezt az állandóság szentélyére emelte, s a centralista-etatista módszert a szocializmus és kommunizmus kiépítésének egyedüli módjává alakította. Talán ez volt Lenin sorsa. A műveivel való manipuláció Sztálin halála után sem szűnt meg. Marx, Engels és Lenin műveinek lényegéhez való minduntalan visszatérés és a politikai és ideológiai fátyol levétele ezekről az egyedüli út a szocialista univerzum felé. Ez a cavtati tanácskozás üzenete Karl Marx halálának jövő évi 100. évfordulója alkalmából. (Vjesnik) — A cavtati tanácskozás Kulturális figyelő A kultúrában uralkodó viszonyok témájára szervezett ankétot a közelmúltban a belgrádi Politika. A 15 alkotóművész részvételével lebonyolított ankét keretében begyűjtött válaszokat értékelve a lap munkatársa elmondta, hogy a problémák és nehézségek, amelyek a kultúrában korábban is jelen voltak, napjainkban messzemenően súlyosabbak és komolyabbak, olyannyira, hogy mind lehetetlenebbé teszik az alkotó munkát. AZ INTÉZMÉNYEK LABIRINTUSÁBAN Az intézmények labirintusában fokozódik a kultúrára nehezedő tehetetlenségi erő, ami azt eredményezte, hogy a kultúra jószerivel már arra is alkalmatlan, hogy kielégítse az ember szabadságigényét, ami mindig is mérceként szolgált az igazi értékek és a forradalmiság szempontjából. Ilyen körülmények között a kultúra sorsáról azok gondoskodnak és döntenek, akikről ezt a történelem logikájából és az alkotó munka természetéből kiindulva fel sem lehetne tételezni. Olyan törekvések vannak kialakulóban, amelyek a kultúrát „vadászterületté” kívánják kikiáltani. Minél felparcellázottabbak és körülbástyázottabbak ezek a vadászterületek, annál nagyobbak a manipuláció lehetőségei. Azok viszont, akik véletlenül e mezsgyék között tartózkodnak, örülhetnek, ha ép bőrrel megússzák. Ebben a pillanatban nagy szükség van a társadalom alkotó erői iránti bizalomra és lehetőséget kell adni mindazoknak, akik a saját fejükkel gondolkodnak, akiknek van mondanivalójuk, és javaslatoknak sincsenek díjával — írja a Politika cikkírója. Vegyük figyelembe Kardelj egyik gondolatát, amely szerint az embert sem az állam, sem a párt nem teheti boldoggá, így tehát az állam és a párt minden olyan kísérlete, amely a boldogító vagy a kultúra kérdéseiben való tévedhetetlen döntőbíró szerepének az átvételére irányul, felmérhetetlen károkat okozhat, annál is inkább, mert a kultúra örök időktől fogva az ember boldogságának a kérdéseivel van elfoglalva. A Kommunista Szövetségnek a jelek szerint a legrövidebb időn belül napirendre kell tűznie a kultúrpolitika kérdéseit. Figyelembe véve a társadalmi-gazdasági helyzetet, megbocsáthatatlan következményekkel járna, ha megengednénk, hogy az a szubsztancia, amelytől azt várjuk, hogy megvilágítsa az élet útjait és zsákutcáit, szét- forgácsolódjon. Akikényszerített alternatíva nincs összhangban a kultúra természetével, az igazi alternatívát pedig csak a szabad és demokratikus eszmecsere útján lehetséges kidolgozni — írja a Politika munkatársa. TÖRTÉNELEMOKTATÁS BUKTATÓKKAL Az ország hat köztársaságában és két tartományában használatban levő egységes középiskolai történelemkönyvek összehasonlításából kiderült, hogy csupán hat olyan történelmi személyiség van, aki az összes tankönyvben szerepel (Bonaparte Napóleon, Mihailo Obrenović, Miloš Obrenović, Petrovjc Djordje Karadjordje, France Prešeren és Dimitrije Tucovic) — írja a NIN cikkírója a Jugoszláv Történészek V. értekezletéről készült összefoglalóban. Az együvé tartozás Jugoszlávia területén 1800 és 1918 között téma keretében az ország történészei azt elemezték, hogy középiskolai történelemkönyveink miként dolgozzák fel egy-egy nemzet múltját. Az elemzésből kiderült, hogy például a szerbiai tankönyvekben szó sincs a Karadjordjevic uralkodóházról, s ami még meglepőbb, Vuk Karadzicról és Svetozar Markovicról sem. Ugyanígy a szlovén tankönyvek meg sem említik a Habsburg uralkodóházat, s a macedónok Goce Delcsevet. Ezen azonban nem is lehet csodálkozni — hangzik a megállapítás —, hisz a tantervekről és a tankönyvekről az érdekközösségek és néhány vezető oktatásügyi szakember dönt, anélkül, hogy a történészek kivennék a részüket ebből a munkából. Az értekezlet részvevői hangsúlyozták, hogy szó sincs arról, hogy esetleg valamiféle közös jugoszláv tankönyv összeállítását szorgalmaznák. A köztársaságokban és tartományokban használatban levő történelemkönyveknek azonban egy bizonyos egységes törzsanyaggal kellene rendelkezniük. A történészek tulajdonképpen csak megkongatták a vészharangot — írja a NIN munkatársa —, mégpedig azért, mert a szóban forgó időszakot mindegyik történelemkönyv az uralkodóházak alapján dolgozza fel, egyikben sem történik említés arról a történelemről, amelyet a tömegek, a nép írt, a maga vérével. NAPJAK,A PROBLÉMÁI ÉS A HAZAI FILM Lordan Zafranovic Olaszország bukása című filmje nagydíjat kapott a valenciai nemzetközi filmfesztiválon. A díj kapcsán a zágrábi Danas című hetilap munkatársa interjút készített a filmrendezővel, aki a hazai film napjaink problémái iránti viszonylagos „érzéketlenségével” kapcsolatban elmondta, hogy nagyon kevés az olyan jugoszláv rendező, aki képes megbirkózni a jelenkori problémák művészi feldolgozásával. Sok esetben az öncenzúra is gátlólag hat, de nem szabad megfeledkezni a különféle bizottságok és tanácsok tagjainak a gáncsoskodásáról sem. Lordan Zafranovic azt is elmondta, hogy például az Olaszország bukása című filmmel a forgatást megelőzően 19 bizottság és tanács, vagyis körülbelül 180 ember foglalkozott. Olyan küszöbök ezek, amelyek a bizonytalankodó szerzőt változtatásokra, alkalmazkodásra vagy meghátrálásra kényszerítik. Tulajdonképpen tehát a szerzőn múlik, hogy mekkora személyes szabadsággal él napjaink társadalmi történéseinek a művészi megformálásában. Mintha a mai ember személyes sorsa, dilemmái, konfliktusai, csalódásai és a remény, amely a nehézségeken átsegíti, nem felelne meg egy-egy igazán értékes film létrehozásához. Sok félős ember van, aki gátolja a szerzői szabadság kibontakozását. Ki kell azonban tartani, mert ezek a tüsténkedők mind eltűnnek addigra, amire a film elkészül. S ha jó a film, már a szerzőtől függetlenül, saját maga tágítja az alkotói szabadságot. Nagy-nagy energiára és kitartásra van szükség. Persze, erre csak az képes, aki hisz a munkájában. Sajnos, nálunk a rendezők alig-alig különböznek egymástól. Ritkán jelentkezik egy-egy eredeti egyéniség, olyan szerző, aki következetesen építi a maga világát, és harcol is érte. Egy sereg olyan azonos típusú rendezőnk, illusztrátorunk van, akik híjával vannak minden egyéniségnek és személyes szenzibilitásnak — nyilatkozta a Danasnak Lordan Zafranovic. KI VOLT JULIUS CAESAR? A zágrábi Bölcsészettudományi Kar klasszikus filológiai tanszéke által lebonyolított felvételi vizsgák tanúbizonysága szerint a középiskolát végzett fiatalok között sajnos olyanok is vannak, akiknek fogalmuk sincs, ki is volt tulajdonképpen Julius Caesar, hisz a válaszadók között olyan is akadt, aki Caesar nevével kapcsolatban a közismert hazai vinjakra asszociált. Azon már szinte csodálkozni sem kell — írja a Vjesnik munkatársa —, hogy egyesek szerint Romulus és Remus bizánci császár volt, s hogy a baszkok a XVII. században kihalt nép volt. S mit mondjunk akkor, ha a leendő horvát és szerb nyelv szakos tanárok nem tudják számba venni Krleža három művét, vagy ha fogalmuk sincs, hogy ki is írta a Híd a Drinán című regényt. A nyelvi stúdiumokra pályázó fiatalok nem rendelkeznek a tanulmányok megkezdéséhez és folytatásához szükséges nyelvi kultúrával, nem ismerik még az általános iskolai nyelvtant sem, általános műveltségük szintje pedig egyenesen lesújtó. Az általános írástudatlanságban — írja a Vjesnik — ludasak a megnyirbált középiskolai tantervek és az oktatás minőségének az inflációszerű romlása is. Nálunk tulajdonképpen az a helyzet, hogy az általános iskolát vérzett diákok nagy része továbbtanul a középiskolákban, a középiskolások pedig szintén testületileg beiratkoznak a felsőoktatási intézményekbe. Ilyen körülmények közepette az oktató-nevelő munka minősége teljesen leromlik, s nem csoda, hogy Jugoszlávia a lakosság létszámához viszonyítva kétszer annyi okleveles szakemberrel rendelkezik, mint például Anglia vagy az NSZK. (b)