Magyar Szó, 1982. november (39. évfolyam, 301-315. szám)

1982-11-13 / 313. szám

///________ _ I­MM Ж­DI A MAGYAR SZÓ ! I­ 111!LAI 101^a I 1982. XI. 13. — Szerkeszti Bálint Sándor — V. évf., 44. szám A szocializmus alternatívái A marxista gondolkodás jelene — Szocializmus a világban kapcsán Amikor egy helyre több mint 150 filozófus, szociológus és po­litológus seregült össze a világ minden tájáról, s öt napig el van­nak zárva a külvilágtól, amikor a marxista gondolkodás jelenéről mindenki többé-kevésbé az előre megfogalmazott nézetét adja elő, s ezzel egy-egy ország politikai viszonyait is tükrözik, nem vé­letlenül hangzik el a megjegyzés, hogy „mi értelme van az egész­nek, amikor mindenki fújja a maga nótáját és konkrétan semmit sem lehet leszűrni, nem lehet semmit eldönteni”. Első látásra ilyen minősítést kaphat a cavtati tanácskozás is, hisz mi értelme a takarékosság idején mintegy 70 külföldi és 50 hazai tudóst összegyűjteni a Croa­tia luxushotelba, hogy a szám­lánkra vitatkozzanak olyasmiről, ami nincs közvetlenül termelé­sünk szolgálatában. Mire szolgál mindez, amikor ezeken az össze­jöveteleken rendszerint bírálják más országok gyakorlatát és té­vesen is lehet értelmezni, hogy az ilyen bírálat nálunk hangzik el, végső soron pedig a vendégek ugyancsak éles megjegyzéseket tesznek az önigazgatási gyakor­latra is. Az idei cavtati kerekasztal-ér­tekezlet érdeklődésének közép­pontjában azok a „hitszegő” té­mák álltak, amelyek a mai marxista elméletben egyes pártok és országok politikai gyakorlatá­ban mutatkozó eltérések alapjai. A legtöbb időt annak bizonyga­­tásával töltötték el, hogy a marxista elmélet nem tud auto­ritatív választ adni a kapitaliz­mus válságára. A szocializmus kérdéses életképessége Az attraktív témák ranglistájá­nak második helyén a szocialista gyakorlat állt, mégpedig azoknak az országoknak a gyakorlata, ahol az ideológia alapja a marxizmus. A marxizmus, egyrészt azért „mert még nem jött el”, más­részt meg, mert már „megvaló­sult”, a tömegek szemében el­vesztette elsődleges utópisztikus vonzerejét. A szocialista országok gyakorlata mindenütt gazdasági, sőt társadalmi válságon megy ke­resztül. Kérdés, hogy ezt a kapi­talizmus krízise okozza-e, vagy önálló autentikus válságról van szó. Örök téma az állam és a párt, az önigazgatás és az állam, a marxista elmélet és szocialista gyakorlat viszonya. Az idén ez különösen jelen volt a lengyel helyzetet illetően, mégpedig egy eddig ismeretlen gyakorlat szem­szögéből, hogy az állam igazga­tását még csak nem is az osztály­tól elidegenedett párt, hanem a katonaság végzi. Alekszandar Grigorijevics Miszlivcsenkónak, az SZKP KB filozófiai intézete igazgatójának fejtegetése szerint a lengyel események lényegében ugyanazok, mint az 1956-os ma­gyar és 1968-as csehszlo­vák történések. Miszlivcsen­­ko meggyőződése hogy e „példán jól nyomon lehet követni egy országon belül a szo­cialista erők harcát az antagonisz­tikus és nem antagonisztikus erőkkel”. Némileg egyszerűsítve a dolgot, ez a párt és az ellen­séges, valamint nem ellenséges erők összecsapását jelenti. A moszkvai teoretikus ugyanis megmagyarázta, hogy a „nem el­lenséges erőik azok, amelyek nem viselkednek ellenségesen, csak nem értenek mindenben egyet a párt gyakorlatával, s egy megha­tározott pillanatban ellenséges erővé válnak, s ilyenkor veszély­be kerül a szocializmus”. Ez a magyarázat sokféle reak­ciót váltott ki, s igen viharos volt a hangulat a lengyel Jerzy Wiatr világhírű marxista, Jaru­­zelsky személyes jóbarátj­a felszó­lalása idején is, aki az ostrom­­állapot alatt végzett közvéle­mény-kutatás eredményeit ismer­tette a többi között, amely sze­rint a parasztság nagy része tá­mogatja a kormányt. Felszólalá­sát rengeteg kérdés követte, köz­tük olyanok is, hogy ezek sze­rint a proletariátus diktatúráját a parasztság diktatúrájával kell-e felcserélni. Wiatt mindezek után beszámolt arról is, hogy az ipari munkásság nagy része nem ért egyet az ostromállapot bevezeté­sével. Téves közös nevező Az értekezleten ezúttal is néha humoros fordulatot vett a „reális szocializmus” elnevezésnek a megvitatása. Ez a kifejezés, hangsúlyozták azok az elvtársak, akik olyan országokból jöttek, amelyek azzal dicsekednek, hogy épp ilyen szocializmust alkalmaz­nak, nem jelent semmi mást, mint olyan szocializmust, amely­nek valóra váltása folyamatban van, illetve már valóra vált. Ez csak a valóság és az elképzelt közötti terminológiai megkülön­böztetés. Komolytalan lenne, mondták, ha például valamelyik szocialista társadalmat „szürreá­lisnak” neveznék. Ezt a magyará­zatot nem fogadták el a többiek, mondván, hogy a világban több­fajta szocializmus van, s ponto­sabb körülhatárolás miatt külön­féleképpen kell nevezni is őket. Téves lenne, hangsúlyozták, kö­zös nevezőre hozni például a reá­lis és az önigazgatási szocializ­must. Ez új témát nyitott, össze lehet-e hasonlítani — ve­tette közbe az egyik kelet-európai felszólaló, akinek szemmel látha­tóan elege volt abból, hogy a reá­lis szocializmust mindig kedve­zőtlen szövegkörnyezetben emlí­tik — azt a szocializmust, ahol nincs infláció, nincs munkanél­küliség és szegénység, azzal a rendszerrel, amelyben diplomáciai források szerint 2 millió munka­nélküli van, amelynek hatalmas külföldi adósságai vannak, ahol nacionalista nyugtalanság tapasz­talható, s a proletariátus egy ré­sze más országokba vándorol, mert otthon nincs munkája. Najdan Pasic úgy érezte, vála­szolnia kell a jugoszláv valóság­ról rosszul tájékoztatott kritikus­nak. „Dusko Radovic ismert írónk szavait fogom idézni — mondta Najdan Pasic —, akinek a reális szocializmus egyik orszá­gában hasonló kérdést tettek fel. Fogalmam sincs — felelte Rado­vic —, mert nem nagyon értek a politikához és politikai gazdaság­tanhoz, de azt hiszem, hogy mun­kásaink azért mennek külföldre, mert megtehetik.” Ez a kis anekdota is híven tük­rözi a cavtati találkozó hangula­tát, azt, hogy polemikus teljesen nyílt vita folyt diplomatikus és politikai körítések nélkül. Eb­ben kell keresni az elején felve­tett kérdésekre is a választ. A cavtati összejövetel megtartotta vitalitását. Egyedül akkor veszí­tené el értelmét, ha valakinek eszébe jutna, hogy a tanácskozás végén összegező határozatokat és utasításokat hozzon. Az önigazgatástól való elállás egyöntetű volt a vélemény, hogy a szocializmus jövőjét az önigazga­tásb­an kell keresni. Egyesek persze hangsúlyozták, hogy ez csak az állammal való szoros kapcsolat útján lehetséges, mások viszont reménykedve szól­tak a jugoszláv tapasztalatokról. Igaz, a szocialista önigazgatás Jugoszláviában heves harcot vív az etatizmussal. Ismertek voltak a részvevők előtt Jugoszlávia gazdasági és társadalmi problé­mái is, de nem sokat emlegették őket, nemcsak a házigazda iránti tiszteletből, hanem, mert világos, hogy a társadalomnak a termelők által való közvetlen irányítására nincs más igazi alternatíva. Fi­gyelmük elsősorban az önigazga­tás terén tapasztalható lemara­dásra és a tőle való elállás­ra irá­nyult. A párizsi scommün idején és Oroszországban 1917-ben a f©b­ruári és októberi forradalom kö­zött, valamint az 1919-es német­­országi és magyarországi siker­telen szocialista forradalom ide­jén is alakítottak munkástaná­csokat, üzemi bizottságokat, s a dolgozóknak a termelőeszközök feletti hatalomgyakorlása hason­ló formáit. Lendületes volt az önigazgatási formák létrehozása, az októberi forradalom után is. Mégis Jugoszlávia az egyetlen ország, ahol a munkásönigazga­tás már 37 éve az egész gazda­sági és politikai rendszer alapja. Örök dilemmák Milyen drámai fordulat okozta a közvetlen igazgatási formák ki­szorítását egy erős, mindenható állam előretörése útján? Azok­ban a napokban, amikor a cav­­tati szállóban a marxisták ezeket a kérdéseket boncolgatták, a zágrábi könyvesboltokban meg­jelent két tanulmány, amelyek ugyanezzel foglalkoznak. Predrag Vranicki ismert marxista leg­újabb könyvében a Samouprav­­ljanjéban összegyűjtötte, rend­szerezte s részben kommentálta is az 1919-től 1925-ig terjedő idő­szakból Oroszországból, Németor­szágból, Ausztriából, Olaszország­ból, Angliából és Magyar­­országról származó és a m mun­­kásellenőrzésre, valamint a munkástanácsokra vonatkozó feljegyzéseket. Zlatko Cepo, a munkásmozgalom történelmé­vel foglalkozó intézet igazgatója a napokban jelentette meg át­dolgozott doktori disszertációját Ludbina radničskog upravljanja u SSSR-u címen. Čepo az 1921-es évvel, vagyis az Orosz KP (Bol­sevista) X. kongresszusával befe­jezi vizsgálódását. Vagyis a de­mokratikus centralizmus és a munkásoppozíció összecsapásával amelyben ez utóbbiak szindika­­lista anarchista megbélyegzést kaptak. Nem véletlen, hogy két új könyv ugyanarról a témáról szól. Arról tanúskodik, hogy nagy az önigazgatási tematika iránti érdeklődés. A kútforrások A termelőeszközök feletti munkásellenőrzés törvényesítése az új szovjet hatalom egyik első törvényes előírása volt. A szov­jetek második kongresszusán csak a földről szóló dekrétumot hozták meg, s nem határoztak semmit hatalomátvételről a gyá­rakban. Ezt a hibát egy ideig a munkásellenőrzés pótolta. Ugyan­akkor azonban fejlődésnek indult az új szovjet hatalom szerveinek kiépítése, amely a munkásigazga­tás ellenpólusa volt. A polgár­­háború idején viták folytak a szakszervezet szerepéről, s ismét kifejezésre jutott a munkásigaz­­gatás és ellenőrzés követelmé­nye. Leninnek a munkásoppozíció elleni fellépését 1921-ben később mindennemű decentralizáció és a munkásosztály igazgatási jogai­nak gyakorlása elleni nyomás érvként kezelték. Az a tény, hogy a munkásosztály igazgatási joga hosszabb időre eltűnt az elmé­letből és a gyakorlatból, s hogy ez még Lenin idejében megtör­tént, nem jelenti azt — mondja Cepo —, hogy egyenlőségjelet kell tenni a leninizmus és a sztálinizmus közé, ahogyan egye­sek teszik. Lenin bizalmatlansá­ga a munkásosztály képességei iránt lehet, hogy csak időszakos volt. Sajnos, Sztálin ezt az ál­landóság szentélyére emelte, s a centralista-etatista módszert a szocializmus és kommunizmus kiépítésének egyedüli módjává alakította. Talán ez volt Lenin sorsa. A műveivel való manipuláció Sztá­lin halála után sem szűnt meg. Marx, Engels és Lenin műveinek lényegéhez való minduntalan visszatérés és a politikai és ideo­lógiai fátyol levétele ezekről az egyedüli út a szocialista univer­zum felé. Ez a cavtati tanácsko­zás üzenete Karl Marx halálának jövő évi 100. évfordulója alkal­mából. (Vjesnik) — A cavtati tanácskozás Kulturális figyelő A kultúrában uralkodó viszonyok témájára szervezett ankétot a közelmúltban a belgrádi Politika. A 15 alkotóművész részvételé­vel lebonyolított ankét keretében begyűjtött válaszokat értékelve a lap munkatársa elmondta, hogy a problémák és nehézségek, amelyek a kultúrában korábban is jelen voltak, napjainkban messzemenően súlyosabbak és komolyabbak, olyannyira, hogy mind lehetetlenebbé teszik az alkotó munkát. AZ INTÉZMÉNYEK LABIRINTUSÁBAN Az intézmények labirintusában fokozódik a kultúrára nehezedő tehetetlenségi erő, ami azt eredményezte, hogy a kultúra jószerivel már arra is alkalmatlan, hogy kielégítse az ember szabadságigényét, ami mindig is mérceként szolgált az igazi értékek és a forradalmiság szempontjából. Ilyen körülmények között a kultúra sorsáról azok gondoskodnak és döntenek, akikről ezt a történelem logikájából és az alkotó munka természetéből kiindulva fel sem lehetne tételezni. Olyan törekvések vannak kialakulóban, amelyek a kultúrát „vadász­­területté” kívánják kikiáltani. Minél felparcellázottabbak és körül­­bástyázottabbak ezek a vadászterületek, annál nagyobbak a manipu­láció lehetőségei. Azok viszont, akik véletlenül e mezsgyék között tartózkodnak, örülhetnek, ha ép bőrrel megússzák. Ebben a pillanatban nagy szükség van a társadalom alkotó erői iránti bizalomra és lehetőséget kell adni mindazoknak, akik a saját fejükkel gondolkodnak, akiknek van mondanivalójuk, és javaslatok­nak sincsenek díjával — írja a Politika cikkírója. Vegyük figyelembe Kardelj egyik gondolatát, amely szerint az embert sem az állam, sem a párt nem teheti boldoggá, így tehát az állam és a párt minden olyan kísérlete, amely a boldogító vagy a kultúra kérdéseiben való tévedhetetlen döntőbíró szerepének az át­vételére irányul, felmérhetetlen károkat okozhat, annál is inkább, mert a kultúra örök időktől fogva az ember boldogságának a kérdé­seivel van elfoglalva. A Kommunista Szövetségnek a jelek szerint a legrövidebb időn belül napirendre kell tűznie a kultúrpolitika kérdéseit. Figyelembe véve a társadalmi-gazdasági helyzetet, megbocsáthatatlan következ­ményekkel járna, ha megengednénk, hogy az a szubsztancia, amely­től azt várjuk, hogy megvilágítsa az élet útjait és zsákutcáit, szét-­ forgácsolód­jon. A­­kikény­szerí­tett alternatíva nincs összhangban a kultúra természetével, az igazi alternatívát pedig csak a szabad és demokratikus eszmecsere útján lehetséges kidolgozni — írja a Po­litika munkatársa. TÖRTÉNELEMOKTATÁS BUKTATÓKKAL Az ország hat köztársaságában és két tartományában haszná­latban levő egységes középiskolai történelemkönyvek összehasonlí­tásából kiderült, hogy csupán hat olyan történelmi személyiség van, aki az összes tankönyvben szerepel (Bonaparte Napóleon, Mihailo Obrenović, Miloš Obrenović, Petrovjc Djordje Karadjordje, France Prešeren és Dimitrije Tucovic) — írja a NIN cikkírója a Jugoszláv Történészek V. értekezletéről készült összefoglalóban. Az együvé tartozás Jugoszlávia területén 1800 és 1918 között téma keretében az ország történészei azt elemezték, hogy középiskolai történelem­­könyveink miként dolgozzák fel egy-egy nemzet múltját. Az elem­zésből kiderült, hogy például a szerbiai tankönyvekben szó sincs a Karadjordjevic uralkodóházról, s ami még meglepőbb, Vuk Ka­­radzicról és Svetozar Markovicról sem. Ugyanígy a szlovén tan­könyvek meg sem említik a Habsburg uralkodóházat, s a macedó­nok Goce Delcsevet. Ezen azonban nem is lehet csodálkozni — hang­zik a megállapítás —, hisz a tantervekről és a tankönyvekről az érdekközösségek és néhány vezető oktatásügyi szakember dönt, anél­kül, hogy a történészek kivennék a részüket ebből a munkából. Az értekezlet részvevői hangsúlyozták, hogy szó sincs arról, hogy eset­leg valamiféle közös jugoszláv tankönyv összeállítását szorgalmaz­nák. A köztársaságokban és tartományokban használatban levő tör­ténelemkönyveknek azonban egy bizonyos egységes törzsanyaggal kellene rendelkezniük. A történészek tulajdonképpen csak megkon­gatták a vészharangot — írja a NIN munkatársa —, mégpedig azért, mert a szóban forgó időszakot mindegyik történelemkönyv az ural­­kodóházak alapján dolgozza fel, egyikben sem történik említés arról a történelemről, amelyet a tömegek, a nép írt, a maga vérével. NAPJAK,A PROBLÉMÁI ÉS A HAZAI FILM Lordan Zafranovic Olaszország bukása című filmje nagydíjat ka­pott a valenciai nemzetközi filmfesztiválon. A díj kapcsán a zágrábi Danas című hetilap munkatársa interjút készített a filmrendezővel, aki a hazai film napjaink problémái iránti viszonylagos „érzéket­lenségével” kapcsolatban elmondta, hogy nagyon kevés az olyan jugoszláv rendező, aki képes megbirkózni a jelenkori problémák mű­vészi feldolgozásával. Sok esetben az öncenzúra is gátlólag hat, de nem szabad megfeledkezni a különféle bizottságok és tanácsok tag­jainak a gáncsoskodásáról sem. Lordan Zafranovic azt is elmondta, hogy például az Olaszország bukása című filmmel a forgatást meg­előzően 19 bizottság és tanács, vagyis körülbelül 180 ember foglalko­zott. Olyan küszöbök ezek, amelyek a bizonytalankodó szerzőt vál­toztatásokra, alkalmazkodásra vagy meghátrálásra kényszerítik. Tu­lajdonképpen tehát a szerzőn múlik, hogy mekkora személyes sza­badsággal él napjaink társadalmi történéseinek a művészi megfor­málásában. Mintha a mai ember személyes sorsa, dilemmái, konflik­tusai, csalódásai és a remény, amely a nehézségeken átsegíti, nem felelne meg egy-egy igazán értékes film létrehozásához. Sok félős ember van, aki gátolja a szerzői szabadság kibontakozását. Ki kell azonban tartani, mert ezek a tüsténkedők mind eltűnnek ad­digra, amire a film elkészül. S ha jó a film, már a szerzőtől füg­getlenül, saját maga tágítja az alkotói szabadságot. Nagy-nagy ener­giára és kitartásra van szükség. Persze, erre csak az képes, aki hisz a munkájában. Sajnos, nálunk a rendezők alig-alig különböznek egymástól. Ritkán jelentkezik egy-egy eredeti egyéniség, olyan szer­ző, aki következetesen építi a maga világát, és harcol is érte. Egy sereg olyan azonos típusú rendezőnk, illusztrátorunk van, akik hí­jával vannak minden egyéniségnek és személyes szenzibilitásnak — nyilatkozta a Danasnak Lordan Zafranovic. KI VOLT JULIUS CAESAR? A zágrábi Bölcsészettudományi Kar klasszikus filológiai tan­széke által lebonyolított felvételi vizsgák tanúbizonysága szerint a középiskolát végzett fiatalok között sajnos olyanok is vannak, akik­nek fogalmuk sincs, ki is volt tulajdonképpen Julius Caesar, hisz a válaszadók között olyan is akadt, aki Caesar nevével kapcsolat­ban a közismert hazai vinjakra asszociált. Azon már szinte csodál­kozni sem kell — írja a Vjesnik munkatársa —, hogy egyesek sze­rint Romulus és Remus bizánci császár volt, s hogy a baszkok a XVII. században kihalt nép volt. S mit mondjunk akkor, ha a le­endő horvát és szerb nyelv szakos tanárok nem tudják számba ven­ni Krleža három művét, vagy ha fogalmuk sincs, hogy ki is írta a Híd a Drinán című regényt. A nyelvi stúdiumokra pályázó fiatalok nem rendelkeznek a ta­nulmányok megkezdéséhez és folytatásához szükséges nyelvi kultúrá­val, nem ismerik még az általános iskolai­ nyelvtant sem, általános műveltségük szintje pedig egyenesen lesújtó. Az általános írástudat­lanságban — írja a Vjesnik — ludasak a megnyirbált középiskolai tantervek és az oktatás minőségének az inflációszerű romlása is. Nálunk tulajdonképpen az a helyzet, hogy az általános iskolát vér­zett diákok nagy része továbbtanul a középiskolákban, a középisko­lások pedig szintén testületileg beiratkoznak a felsőoktatási intéz­ményekbe. Ilyen körülmények közepette az oktató-nevelő munka minősége teljesen leromlik, s nem csoda, hogy Jugoszlávia a lakos­ság létszámához viszonyítva kétszer annyi okleveles szakemberrel rendelkezik, mint például Anglia vagy az NSZK. (b)

Next