Magyar Szó, 1982. november (39. évfolyam, 301-315. szám)
1982-11-13 / 313. szám
20 A FORRADALMI MÚLT EMLÉKEI A Bali Köztársaság története Az új Jugoszlávia születése (16) Nálunk az országban a fasiszta veszéllyel, értem ezen a külsőt és a belsőt egyaránt, senki sem szegült szembe komolyan, reálisan, minden erejével és őszinte szívvel, noha látták, hogy mi történik, csupán hősi Kommunista Pártunk szánta rá magát erre. Amikor a fasiszta veszély születőben volt, a Jugoszláv Kommunista Párt minden népnek egyaránt jelezte, hogy a veszély kopogtat az ajtón. A kommunista párt nyomban megértette, hogy a küzdelem súlyos és megerőltető lesz, tudatában volt annak is, hogy harcát csak akkor viheti győzelemre, ha sikerül minden nemzetünket tömegeiben megmozgatni, hogy végre egyszer már az országban maguk a népek jussanak szóhoz, és megmondhassák azt, amit gondolnak, és úgy harcoljanak, amint lelkiismeretük megkívánja. A Jugoszláv Kommunista Párt egyetlen pillanatig, egy percig, vagy egy óráig sem szűnt meg ebben az irányban ennek az ügynek az érdekében tevékenykedni. A párt harcba vitte a tömegeket, az egyik győzelemből a másikba. A városainkban szervezett manifesztációk és demonstrációk ama egész sorozata számos kis győzelem volt, amely nélkül ez idő szerinti harcunk és holnapi diadalmas győzelmünk semmiként sem volna lehetséges, sem megérthető. Kimerítő munkára és nagy fáradságra volt szükség, amíg a tömegeket politikai szubjektummá emeltük. Pártunknak sikerült elérnie ezt. A Jugoszláv Antifasiszta Népfelszabadító Tanács, mint a nép politikai képviseleti testülete abban az időben születik, amikor katonaságunk harci sikerek egész sorozatát érte el, és felszabadította országunk nagy részét abban az időben, amikor szövetségeseink ellentámadásba lendültek, bölcsője akkor ring, amikor még hátravannak az utolsó és kétségtelenül súlyos és nagy erőfeszítést igénylő lépések a megkezdett offenzíva folytatása érdekében mindazért, hogy a kezdeti sikerek győzedelmes befejezést eredményezhessenek. Jugoszlávia népeinek politikai képviseletét, elvtársak és testvérek formális értelemben nem választották meg, ám a Jugoszláviában a mai napig megválasztott bármely képviseleti testületnél sokkalta demokratikusabb. Megválasztották, elvtársak, azért, mert ti, mi itt valahínyan másfél éve a nép érdekeit képviseljük a hegyek lankáin és csúcsain, a völgyekben és szorosokban, esőben és télben, amikor a megszállók elleni harcban a nép érdekének mellvédje mögött állunk. És ezért, ha netán valaki azt mondaná nekünk: „Nem választottak meg benneteket”, mi nyugodtan válaszolhatjuk: „Nincs az a testület, amelyet ily módon választottak meg, mint minket. A harcokban választottak meg bennünket, és a mi választásaink — ezek. S mi büszkék vagyunk rá, hogy ez így történt.” (Tans.) Az így megválasztott antifasiszta tanács Jugoszlávia népeinek legmagasabb rangú politikai képviseleti területe, jelen pillanatban, és az is lesz. Benne kell tükröződnie népeink, a megszálló és szolgái ellen vívott harcának, benne kell tükröződnie a front és a hátország egységének, benne kell tükröződnie a népakaratnak, hogy a végső győzelemig küzd, benne kell tükröződnie szövetségeseink iránti hűségünknek. (Viharos taps.) Elnöklő: Áttérünk a napirend következő pontjára, Moša Pijade elvtárs beszámolójára. (Taps.) Moša Pijade (Szerbia) a Jugoszláv Antifasiszta Népfelszabadító Tanács szervezéséről: Elvtársak és küldött testvérek! (...) Tanácsunk nem alakul túl későn, sem túl korán. Ellenkezőleg, abban az időszakban, amikor a bel- és a külpolitikai helyzet egyaránt megköveteli, szükségessé és lehetségessé teszi. Fél évvel ezelőtt egy effajta testület létrejötte nem lett volna reális. Ha megalakítását egy-két hónappal elodázzuk, megtörténhetett volna, hogy mind a harcosok, mind az összes hazafi megbánja, hogy elszalasztott és nem tett meg idejében egy lépést ahhoz, hogy népfelszabadító harcunk továbbhaladjon előre. Népfelszabadító harcunk hazánkban napjainkban magas szintet ért el. A legnagyobb büszkeséggel állapíthatjuk meg — annál inkább, mert ezt a szovjet kormány hivatalos okmányai is elismerik —, hogy a megannyi leigázott nép közül csak Jugoszlávia népei indítottak harcot már a kezdet kezdetén a fasiszta megszálló ellen, élethalálharcot, harcot biztos létünkért, és harcot a fasizmus biztos pusztulásáért. (Felkiáltások: „Ügy van!” — Taps.) A belső és politikai helyzet megköveteli tőlünk, hogy a jelen pillanatban olyan jellegű tanácsot hívtunk életre, amilyen jelleget mi kölcsönöztünk neki, és amilyent statútumunkban javasoltunk. A népfelkelés során a nép maga, a harc szükségleteiből kiindulva, hívta életre a népfelszabadító bizottságokat, mint önnön hatalmának szerveit. Ezek a bizottságok szükségszerűen felváltották a régi hatalom valamennyi szervét. Terebélyesedtek és mindinkább tömeges népi szervezetekké váltak. Rajtuk kívül létrejöttek és izmosodtak az antifasiszta ifjúsági szervezetek is. A végrehajtó bizottság, amelyet a jelen tanács tagjai közül választottunk meg, munkájában a népfelszabadító bizottságokra támaszkodik, és a többi tömeges antifasiszta népi szervezetre, legyenek azok párt- vagy párton kívüli szervezetek. A népfelszabadító bizottságoknak a legmagasabb instanciája a jelen tanács és a végrehajtó bizottság lesz, irányítja munkájukat, utasításokat ad nekik, koordinálja munkájukat és ellenőrzi őket. (...) (Ezek után a felszólaló részletesen elemzi az AVNOM-nak és Végrehajtó Bizottságának a szerveződéséről szóló határozatot, majd kitér a Végrehajtó Bizottságra és a szakosztályaira háruló teendőkre. Különös figyelemmel elemzi a népfelszabadító bizottságok gazdasági és pénzügyi ügyletekkel kapcsolatos munkájának tartalmát.) 1. Elsősorban arról nem szabad megfeledkeznünk, hogy a jelen népfelszabadító háború végéig legfőbb feladatunk népfelszabadító hadseregünk ellátása. Jelentősebb feladatunk, amelyet fontossági sorrendben efölé helyezhetnénk nincs, és nem is lehet. Teljesítve azonban ezt, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy voltaképpen a nép teljesíti, amely az utolsó falat kenyerét is megvonja magától, hogy hadseregének adja. (Taps. — Fölkiáltások: „Ügy van!” — Taps.) Szociális vonatkozásban úgyszintén nagy és átfogó feladatokat kell teljesítenünk. A menekülteknek irdatlan a száma, nemkülönben azoké, akik hajlékát fölgyújtották, s akik visszatérve a felszabadított területeken levő otthonukba, a meleg hajlék helyett üszkös romokat találnak. Megszámlálhatatlan azoknak a gyermekeknek a száma, akik szüleik és legközelebb, hozzátartozóik nélkül maradtak. Ezek a feladatok kivétel nélkül reánk, Végrehajtó Bizottságunk szociális osztályára várnak. (...) (A szónok ezután ismerteti a Végrehajtó Bizottság többi osztályának feladatait is.) Végezetül, hogy megismételjem, a jelenlegi körülmények között szükségesnek tartottuk ezt a formát adni a tanácsnak és a Végrehajtó Bizottságnak, mert a jugoszláv népfelszabadító harc jelenlegi fejlettségi fokának ez felelt meg a legjobban. Az így szerveződő tanács valamennyi nemzet, társadalmi réteg, antifasiszta mozgalom és áramlat képviselőiből tevődik össze. Az ilyképpen szerveződő tanács azáltal, hogy létrejött és szervezési felépítésénél fogva óriási szerepet játszik a népfelszabadító harcban. Megalakítása határkövet jelent, éspedig azt, amelytől továbblépve mind dicsőségesebb győzelmeket fogunk aratni. A tanács megalakításának ténye óriási lendületet ad a tömegeknek, amelyeknek, amint láthatjuk, lépten-nyomon mindent, ami erejéből telik, megad, hogy harcunkat diadalra vigyük. (Viharos taps — Fölkiáltások: „Ügy van!” — Taps.) Elnöklő: Elvtársak és testvérek, megnyitom a vitát Masleša és Pijade elvtársak beszámolóiról. Elsőként a sinji Pavao Krce, a Horvát Parasztpárt volt népi képviselője emelkedik szólásra. (Taps.) (Folytatjuk) ARKAGYIJ ÉS BORISZ SZTRUGACKIJ: Nehéz istennek lenni (22) Rumata felsietett az emeletre, s bement Kira szobájába. Kira ruhástul aludt a vetetlen ágyon. Rumata kis ideig mellette állt a mécsessel. Menjen vagy ne menjen? Semmi kedve sem volt elmenni. Betakarta a lányt a pléddel, megcsókolta, és visszatért a dolgozószobába. Mennie kell. Bármi történjék is, a felderítőnek az események középpontjában kell lennie. Meg a történészeknek is hasznára válik. Levette fejéről az abroncsot, puha szarvasbőrrel megtörölte az objektívet, s újra feltette az abroncsot. Azután hívta Unót, és meghagyta, hozza be katonai öltözékét és fényesre tisztított rézsisakját, így szólt Unóhoz: — Ide hallgass. Benned mindenkinél jobban bízom. Bármi történjék itt, Kyrának sértetlenül kell maradnia. Leéghet a ház, széthordhatják az öszszes pénzt. Kirát azonban őrizd meg nekem. Vidd a háztetőkön, a pincéken át, ahogyan akarod, de őrizd meg. Megértetted? — Megértettem — felelte Unó. — Nem kellene ma elmennie ... — Ide hallgass. Ha három nap múlva nem térek vissza, fogd Kirát és vidd a vadonba, a Csukló Erdőbe. Ott megtalálod a Részeg Barlangot, az egy faház az út közelében. Ha kérdezősködsz, megmutatják. Csak arra vigyázz, kitől kérdezed. Lesz ott egy ember, Kabani atyának hívják. Mindent elmondasz neki. Megértetted? — Megértettem. Jobb volna, ha ma nem menne el. — Szívesen maradnék. De nem tehetem: a szolgálat... Nos, vigyázz. Könnyedén megfricskázta a fiúcska orrát, és Unó suta mosolyát látva, ő is elmosolyodott. Kilépett az ajtón, és újra a sötétben találta magát. Háta mögött csörömpöltek a reteszek. A herceg lakosztályát rosszul őrizték. Lehet, hogy éppen ezért nem követett el soha senki merényletet az arkanari hercegek ellen. És a mostani herceg iránt végképp nem érdeklődtek. Az égvilágon senkinek sem kellett ez a kék szemű, csenevész fiú, aki bárki máshoz inkább hasonlított, mint az apjához. A fiúcska tetszett Rumatának. A herceg már aludt. Rumata átvette az ügyeletet az alvó fiú ágyánál, s elvégezte az etikett által előírt, bonyolult mozdulatokat a kivont kardokkal, ellenőrizte, hogy valamennyi ablak zárva van-e. Amikor egyedül maradt, a karosszéket az ablakhoz húzta, kényelmesen elhelyezkedett, és nézte a várost. A herceg háza dombon állt, és nappal egészen a tengerig el lehetett látni. Most azonban minden homályba merült, csak szétszórt fényrajok látszottak ott, ahol fáklyás rohamosztagosok álltak az utcakereszteződéseknél, és jelre vártak. A város aludt vagy alvónak tettette magát. Érdekes, vajon érezték-e a lakosok, hogy valami szörnyűség közeledik? Vagy, mint a nagyeszű, nemes dán, szintén úgy vélték, hogy valaki Szent Mika napjának megünneplésére készül? Kétszázezer férfi és nő. Kétszázezer kovács, fegyvermester, mészáros, rőfös, ékszerész, háziasszony, utcalány, szerzetes, pénzváltó, katona, csavargó, épségben maradt könyvtudó forgolódott most poloskabűzös, fülledt ágyában ... Óriási többségük semmiben sem volt bűnös Túlságosan passzívak és tudatlanok voltak. Rabszolgaságuk a passzivitásra és a tudatlanságra épült, a passzivitás és a tudatlanság pedig újra meg újra rabszolgaságot szült. Mégis emberek voltak, az értelem szikrájának hordozói. És állandóan hol itt, hol ott lobbantak és gyúltak fel a hihetetlenül távoli és elkerülhetetlen jövő fényecskéi. Nem tudták, hogy a jövő az övék, hogy a jövő nélkülük lehetetlen. Nem tudták, hogy a múlt szörnyű kísérteteinek ebben a világában ők a jövő egyetlen valósága, ők a kovász, a vitamin a társadalom szervezetében. Semmilyen állam sem fejlődhet tudomány nélkül, mert a szomszédai megsemmisítik. Művészet és általános kultúra nélkül az állam elveszíti az önkritika képességét, téves irányzatokat kezd bátorítani, mindinkább képmutatókat és alfaembereket teremt, az állampolgárokban fogyasztói szemléletet és önteltséget fejleszt ki, s végeredményben megint csak a józan értelmű szomszédok áldozatává válik. Akármennyit üldözhetik a könyvtudókat, betilthatják a tudományokat, irthatják a művészeteket, előbb-utóbb azonban észre kell térni, és fogcsikorgatva bár, de utat nyitni minden számára, ami oly gyűlöletes a hatalomvágyó korlátoltak és tudatlanok számára. Rumata egyre csak a sötétbe merült várost nézte. Valahol ott, bűzös kamrájában, nyomorúságos ágyán kuporogva, lázban égett a megnyomorított Tarra atya, Nanyiti testvér pedig mellette ült, a „Tanulmány a kósza hírekről” végét írta, s élvezettel álcázta lapos körmondatokkal a szürke élet kegyetlen kigúnyolását. Valahol ott kószált vakon az üres, fényűző lakosztályokban író Gur, s rémülten észlelte, hogy a történtek dacára, meggyötört, összetiport lelkének mélyéből, valami ismeretlen erő nyomására nagyszerű emberekkel és megrendítő érzésekkel teli világok támadnak fel és törnek be a tudatába. És nem tudni, hogyan töltötte az éjszakát a megtört, térdre kényszerített Budah doktor ... Testvéreim, gondolta Rumata, én a tiétek vagyok, mi egy test vagyunk veletek! Roppant erővel eszmélt rá hirtelen, hogy ő egyáltalán nem isten, aki az értelem szentjánosbogárkáit óvja a tenyerében, hanem testvér, aki segít a testvérnek, fiú, aki megmenti az apát. „Megölöm don Rebát.” — „Miért?” — „Mert gyilkolja a testvéreimet.” Felugrott és kitárta az ablakot. A sötét városban megbolydultak a fényrajok, széthullottak és láncokba húzódtak, eltűntek és felbukkantak a láthatatlan házak között. Valamilyen hang támadt a város fölött, távoli, sok szólamú rajongás. Két tűz lobbant fel, s beragyogta a szomszédos háztetőket. Valami fellángolt a kikötőben. Megkezdődtek az események. Öklök verték az ajtót, éktelen kiáltozás hallatszott: „Nyissátok ki! Ügyeletes, nyissa ki!” Rumata félrehúzta a reteszt. Egy hiányosan öltözött ember rontott be, megragadta Rumatát a zekéje hajtókájánál, és reszketve kiáltotta: — Hol a herceg? Budah megmérgezte a királyt! Az irukani kémek lázadást szítottak a városban! Mentse a herceget! Az udvari miniszter volt, ostoba és roppantul hűséges ember. Félrelökte Rumatát, és a herceg hálószobájába iramodott. A nők sivitozni kezdtek. Az ajtón pedig már szürke inges, verejtékes, széles pofájú rohamosztagosok nyomultak be, rozsdás fejszéjüket előreszegezve. Rumata kivonta mindkét kardját. — Vissza! — mondta hidegen. Háta mögött kurta, fojtott jajszó hallatszott a hálóból. Rosszul áll a dolog, gondolta Rumata. A sarokba ugrott, az asztallal eltorlaszolta magát. A rohamosztagosok ellepték a szobát. Egy szürke egyenruhás hadnagy nyomakodott előre kivont karddal. — Don Rumata? — kérdezte lihegve. — Letartóztatom. Adja át a kardjait. Rumata gúnyosan felnevetett. — Vegye el — mondta, s az ablakra sandított. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ 1982. november 13., szombat