Magyar Szó, 1982. november (39. évfolyam, 301-315. szám)

1982-11-13 / 313. szám

20 A FORRADALMI MÚLT EMLÉKEI A Bali Köztársaság története Az új Jugoszlávia születése (16) Nálunk az országban a fasiszta ve­széllyel, értem ezen a külsőt és a belsőt egyaránt, senki sem szegült szembe ko­molyan, reálisan, minden erejével és őszinte szívvel, noha látták, hogy mi történik, csupán hősi Kommunista Pár­tunk szánta rá magát erre. Amikor a fasiszta veszély születőben volt, a Jugo­szláv Kommunista Párt minden népnek egyaránt jelezte, hogy a veszély kopog­tat az ajtón. A kommunista párt nyom­ban megértette, hogy a küzdelem sú­lyos és megerőltető lesz, tudatában volt annak is, hogy harcát csak akkor vi­heti győzelemre, ha sikerül minden nemzetünket tömegeiben megmozgatni, hogy végre egyszer már az országban maguk a népek jussanak szóhoz, és megmondhassák azt, amit gondolnak, és úgy harcoljanak, amint lelkiismere­tük megkívánja. A Jugoszláv Kommu­nista Párt egyetlen pillanatig, egy per­cig, vagy egy óráig sem szűnt meg eb­ben­ az irányban ennek az ügynek az érdekében tevékenykedni. A párt harc­ba vitte a tömegeket, az egyik győze­lemből a másikba. A városainkban szervezett manifesztációk és demonst­rációk ama egész sorozata számos kis győzelem volt, amely nélkül ez idő sze­rinti harcunk és holnapi diadalmas győzelmünk semmiként sem volna le­hetséges, sem megérthető. Kimerítő munkára és nagy fáradság­ra volt szükség, amíg a tömegeket poli­tikai szubjektummá emeltük. Pártunk­nak sikerült elérnie ezt. A Jugoszláv Antifasiszta Népfelsza­badító Tanács, mint a nép politikai képviseleti testülete abban az időben születik, amikor katonaságunk harci sikerek egész sorozatát érte el, és fel­szabadította országunk nagy részét ab­ban az időben, amikor szövetségeseink ellentámadásba lendültek, bölcsője ak­kor ring, amikor még hátravannak az utolsó és kétségtelenül súlyos és nagy erőfeszítést igénylő lépések a megkez­dett offenzíva folytatása érdekében mindazért, hogy a kezdeti sikerek győ­zedelmes befejezést eredményezhesse­nek. Jugoszlávia népeinek politikai kép­viseletét, elvtársak és testvérek formá­lis értelemben nem választották meg, ám a Jugoszláviában a mai napig meg­választott bármely képviseleti testület­nél sokkalta demokratikusabb. Megvá­lasztották, elvtársak, azért, mert ti, mi itt valah­ínyan másfél éve a nép érde­keit képviseljük a hegyek lankáin és csúcsain, a völgyekben és szorosokban, esőben és télben, amikor a megszállók elleni harcban a nép érdekének mell­védje mögött állunk. És ezért, ha netán valaki azt mondaná nekünk: „Nem vá­lasztottak meg benneteket”, mi nyu­godtan válaszolhatjuk: „Nincs az a tes­tület, amelyet ily módon választottak meg, mint minket. A harcokban válasz­tottak meg bennünket, és a mi válasz­tásaink — ezek. S mi büszkék vagyunk rá, hogy ez így történt.” (Tans.) Az így megválasztott antifasiszta ta­nács Jugoszlávia népeinek legmagasabb rangú politikai képviseleti területe, jelen pillanatban, és az is lesz. Benne kell tükröződnie népeink, a megszálló és szolgái ellen vívott harcának, benne kell tükröződnie a front és a hátország egységének, benne kell tükröződnie a népakaratnak, hogy a végső győzelemig küzd, benne kell tükröződnie szövetsé­geseink iránti hűségünknek. (Viharos taps.) Elnöklő: Áttérünk a napirend követ­kező pontjára, Moša Pijade elvtárs be­számolójára. (Taps.) Moša Pijade (Szerbia) a Jugoszláv Antifasiszta Népfelszabadító Tanács szervezéséről: Elvtársak és küldött testvérek! (...) Tanácsunk nem alakul túl későn, sem túl korán. Ellenkezőleg, abban az idő­szakban, amikor a bel- és a külpoliti­kai helyzet egyaránt megköveteli, szükségessé és lehetségessé teszi. Fél évvel ezelőtt egy effajta testület létre­jötte nem lett volna reális. Ha megala­kítását egy-két hónappal elodázzuk, megtörténhetett volna, hogy mind a harcosok, mind az összes hazafi meg­bánja, hogy elszalasztott és nem tett meg idejében egy lépést ahhoz, hogy népfelszabadító harcunk továbbhalad­jon előre. Népfelszabadító harcunk hazánkban napjainkban magas szintet ért el. A legnagyobb büszkeséggel állapíthatjuk meg — annál inkább, mert ezt a szov­jet kormány hivatalos okmányai is el­ismerik —, hogy a megannyi leigázott nép közül csak Jugoszlávia népei indí­tottak harcot már a kezdet kezdetén a fasiszta megszálló ellen, élethalálhar­cot, harcot biztos létünkért, és harcot a fasizmus biztos pusztulásáért. (Felkiál­tások: „Ügy van!” — Taps.) A belső és politikai helyzet megkö­veteli tőlünk, hogy a jelen pillanatban olyan jellegű tanácsot hívtunk életre, amilyen jelleget mi kölcsönöztünk neki, és amilyent statútumunkban javasol­tunk. A népfelkelés során a nép maga, a harc szükségleteiből kiindulva, hívta életre a népfelszabadító bizottságokat, mint önnön hatalmának szerveit. Ezek a bizottságok szükségszerűen felváltot­ták a régi hatalom valamennyi szervét. Terebélyesedtek és mindinkább töme­ges népi szervezetekké váltak. Rajtuk kívül létrejöttek és izmosodtak az anti­fasiszta ifjúsági szervezetek is. A vég­rehajtó bizottság, amelyet a jelen ta­nács tagjai közül választottunk meg, munkájában a népfelszabadító bizott­ságokra támaszkodik, és a többi töme­ges antifasiszta népi szervezetre, le­gyenek azok párt- vagy párton kívüli szervezetek. A népfelszabadító bizottsá­goknak a legmagasabb instanciája a jelen tanács és a végrehajtó bizottság lesz, irányítja munkájukat, utasításokat ad nekik, koordinálja munkájukat és ellenőrzi őket. (...) (Ezek után a felszólaló részletesen elemzi az AVNOM-nak és Végrehajtó Bizottságának a szerveződéséről szóló határozatot, majd kitér a Végrehajtó Bizottságra és a szakosztályaira háruló teendőkre. Különös figyelemmel elemzi a népfelszabadító bizottságok gazdasági és pénzügyi ügyletekkel kapcsolatos munkájának tartalmát.) 1. Elsősorban arról nem szabad meg­feledkeznünk, hogy a jelen népfelsza­badító háború végéig legfőbb felada­tunk népfelszabadító hadseregünk ellá­tása. Jelentősebb feladatunk, amelyet fontossági sorrendben efölé helyezhet­nénk nincs, és nem is lehet. Teljesítve azonban ezt, nem szabad megfeledkez­nünk arról, hogy voltaképpen a nép teljesíti, amely az utolsó falat kenyerét is megvonja magától, hogy hadseregé­nek adja. (Taps. — Fölkiáltások: „Ügy van!” — Taps.) Szociális vonatkozás­ban úgyszintén nagy és átfogó felada­tokat kell teljesítenünk. A menekültek­nek irdatlan a száma, nemkülönben azoké, akik hajlékát fölgyújtották, s akik visszatérve a felszabadított terü­leteken levő otthonukba, a meleg haj­lék helyett üszkös romokat találnak. Megszámlálhatatlan azoknak a gyerme­keknek a száma, akik szüleik és legkö­zelebb, hozzátartozóik nélkül marad­tak. Ezek a feladatok kivétel nélkül re­ánk, Végrehajtó Bizottságunk szociális osztályára várnak. (...) (A szónok ezután ismerteti a Végre­hajtó Bizottság többi osztályának fel­adatait is.) Végezetül, hogy megismételjem, a je­lenlegi körülmények között szükséges­nek tartottuk ezt a formát adni a ta­nácsnak és a Végrehajtó Bizottságnak, mert a jugoszláv népfelszabadító harc jelenlegi fejlettségi fokának ez felelt meg a legjobban. Az így szerveződő tanács valamennyi nemzet, társadalmi réteg, antifasiszta mozgalom és áram­lat képviselőiből tevődik össze. Az ily­­képpen szerveződő tanács azáltal, hogy létrejött és szervezési felépítésénél fog­va óriási szerepet játszik a népfelszaba­dító harcban. Megalakítása határkövet jelent, éspedig azt, amelytől továbblép­ve mind dicsőségesebb győzelmeket fo­gunk aratni. A tanács megalakításának ténye óriási lendületet ad a tömegek­nek, amelyeknek, amint láthatjuk, lép­­ten-nyomon mindent, ami erejéből te­lik, megad, hogy harcunkat diadalra vigyük. (Viharos taps — Fölkiáltások: „Ügy van!” — Taps.) Elnöklő: Elvtársak és testvérek, meg­nyitom a vitát Masleša és Pijade elv­társak beszámolóiról. Elsőként a sinji Pavao Krce, a Hor­­vát Parasztpárt volt népi képviselője emelkedik szólásra. (Taps.) (Folytatjuk) ARKAGYIJ ÉS BORISZ SZTRUGACKIJ: Nehéz istennek lenni (22) Rumata felsietett az emeletre, s be­ment Kira szobájába. Kira ruhástul aludt a vetetlen ágyon. Rumata kis ideig mellette állt a mécsessel. Men­jen vagy ne menjen? Semmi kedve sem volt elmenni. Betakarta a lányt a pléddel, megcsókolta, és visszatért a dolgozószobába. Mennie kell. Bármi történjék is, a felderítőnek az esemé­nyek középpontjában kell lennie. Meg a történészeknek is hasznára válik. Levette fejéről az abroncsot, puha szarvasbőrrel megtörölte az objektívet, s újra feltette az abroncsot. Azután hívta Unót, és meghagyta, hozza be katonai öltözékét és fényesre tisztí­tott rézsisakját, így szólt Unóhoz: — Ide hallgass. Benned mindenkinél jobban bízom. Bármi történjék itt, Kyrának sértetlenül kell maradnia. Leéghet a ház, széthordhatják az ösz­­szes pénzt. Kirát azonban őrizd meg nekem. Vidd a háztetőkön, a pincéken át, ahogyan akarod, de őrizd meg. Megértetted? — Megértettem — felelte Unó. — Nem kellene ma elmennie ... — Ide hallgass. Ha három nap múl­va nem térek vissza, fogd Kirát és vidd a vadonba, a Csukló Erdőbe. Ott megtalálod a Részeg Barlangot, az egy faház az út közelében. Ha kérdezős­ködsz, megmutatják. Csak arra vi­gyázz, kitől kérdezed. Lesz ott egy ember, Kabani atyának hívják. Min­dent elmondasz neki. Megértetted? — Megértettem. Jobb volna, ha ma nem menne el. — Szívesen maradnék. De nem te­hetem: a szolgálat... Nos, vigyázz. Könnyedén megfricskázta a fiúcska orrát, és Unó suta mosolyát látva, ő is elmosolyodott. Kilépett az ajtón, és újra a sötétben találta magát. Háta mögött csörömpöltek a reteszek. A herceg lakosztályát rosszul őriz­ték. Lehet, hogy éppen ezért nem kö­vetett el soha senki merényletet az arkanari hercegek ellen. És a mostani herceg iránt végképp nem érdeklőd­tek. Az égvilágon senkinek sem kellett ez a kék szemű, csenevész fiú, aki bárki máshoz inkább hasonlított, mint az apjához. A fiúcska tetszett Ruma­­tának. A herceg már aludt. Rumata átvette az ügyeletet az alvó fiú ágyánál, s el­végezte az etikett által előírt, bonyo­lult mozdulatokat a kivont kardokkal, ellenőrizte, hogy valamennyi ablak zárva van-e. Amikor egyedül maradt, a karosszé­ket az ablakhoz húzta, kényelmesen elhelyezkedett, és nézte a várost. A herceg háza dombon állt, és nappal egészen a tengerig el lehetett látni. Most azonban minden homályba me­rült, csak szétszórt fényrajok látszot­tak ott, ahol fáklyás rohamosztagosok álltak az utcakereszteződéseknél, és jelre vártak. A város aludt vagy alvó­nak tettette magát. Érdekes, vajon érezték-e a lakosok, hogy valami ször­nyűség közeledik? Vagy, mint a nagyeszű, nemes dán, szintén úgy vél­ték, hogy valaki Szent Mika napjának megünneplésére készül? Kétszázezer férfi és nő. Kétszázezer kovács, fegy­vermester, mészáros, rőfös, ékszerész, háziasszony, utcalány, szerzetes, pénz­váltó, katona, csavargó, épségben ma­radt könyvtudó forgolódott most po­loskabűzös, fülledt ágyában ... Óriási többségük semmiben sem volt bűnös Túlságosan passzívak és tudatlanok voltak. Rabszolgaságuk a passzivitásra és a tudatlanságra épült, a passzivitás és a tudatlanság pedig újra meg újra rabszolgaságot szült. Mégis emberek voltak, az értelem szikrájának hordo­zói. És állandóan hol itt, hol ott lob­bantak és gyúltak fel a hihetetlenül távoli és elkerülhetetlen jövő fényecs­­kéi. Nem tudták, hogy a jövő az övék, hogy a jövő nélkülük lehetetlen. Nem tudták, hogy a múlt szörnyű kísérte­­teinek ebben a világában ők a jövő egyetlen valósága, ők a kovász, a vi­tamin a társadalom szervezetében. Semmilyen állam sem fejlődhet tudo­mány nélkül, mert a szomszédai meg­semmisítik. Művészet és általános kul­túra nélkül az állam elveszíti az ön­kritika képességét, téves irányzatokat kezd bátorítani, mindinkább képmuta­tókat és alfaembereket teremt, az ál­lampolgárokban fogyasztói szemléle­tet és önteltséget fejleszt ki, s vég­eredményben megint csak a józan ér­telmű szomszédok áldozatává válik. Akármennyit üldözhetik a könyvtu­dókat, betilthatják a tudományokat, irthatják a művészeteket, előbb-utóbb azonban észre kell térni, és fogcsikor­gatva bár, de utat nyitni minden szá­mára, ami oly gyűlöletes a hatalom­vágyó korlátoltak és tudatlanok szá­mára. Rumata egyre csak a sötétbe merült várost nézte. Valahol ott, bűzös kam­rájában, nyomorúságos ágyán kupo­rogva, lázban égett a megnyomorított Tarra atya, Nanyiti testvér pedig mel­lette ült, a „Tanulmány a kósza hírek­ről” végét írta, s élvezettel álcázta lapos körmondatokkal a szürke élet kegyetlen kigúnyolását. Valahol ott kószált vakon az üres, fényűző lakosz­tályokban író Gur, s rémülten észlelte, hogy a történtek dacára, meggyötört, összetiport lelkének mélyéből, valami ismeretlen erő nyomására nagyszerű emberekkel és megrendítő érzésekkel teli világok támadnak fel és törnek be a tudatába. És nem tudni, hogyan töl­tötte az éjszakát a megtört, térdre kényszerített Budah doktor ... Testvé­reim, gondolta Rumata, én a tiétek vagyok, mi egy test vagyunk veletek! Roppant erővel eszmélt rá hirtelen, hogy ő egyáltalán nem isten, aki az ér­telem szentjánosbogárkáit óvja a te­nyerében, hanem testvér, aki segít a testvérnek, fiú, aki megmenti az apát. „Megölöm don Rebát.” — „Miért?” — „Mert gyilkolja a testvéreimet.” Felugrott és kitárta az ablakot. A sötét városban megbolydultak a fény­rajok, széthullottak és láncokba hú­zódtak, eltűntek és felbukkantak a láthatatlan házak között. Valamilyen hang támadt a város fölött, távoli, sok szólamú rajongás. Két tűz lobbant fel, s beragyogta a szomszédos háztetőket. Valami fellángolt a kikötőben. Meg­kezdődtek az események. Öklök verték az ajtót, éktelen kiál­tozás hallatszott: „Nyissátok ki! Ügye­letes, nyissa ki!” Rumata félrehúzta a reteszt. Egy hiányosan öltözött ember rontott be, megragadta Rumatát a ze­kéje hajtókájánál, és reszketve kiáltot­ta: — Hol a herceg? Budah megmér­gezte a királyt! Az irukani kémek lá­zadást szítottak a városban! Mentse a herceget! Az udvari miniszter volt, ostoba és roppantul hűséges ember. Félrelökte Rumatát, és a herceg hálószobájába iramodott. A nők sivitozni kezdtek. Az ajtón pedig már szürke inges, verejté­­kes, széles pofájú rohamosztagosok nyomultak be, rozsdás fejszéjüket elő­reszegezve. Rumata kivonta mindkét kardját. — Vissza! — mondta hidegen. Háta mögött kurta, fojtott jajszó hal­latszott a hálóból. Rosszul áll a dolog, gondolta Rumata. A sarokba ugrott, az asztallal eltorlaszolta magát. A ro­hamosztagosok ellepték a szobát. Egy szürke egyenruhás hadnagy nyomako­­dott előre kivont karddal. — Don Rumata? — kérdezte liheg­ve. — Letartóztatom. Adja át a kard­jait. Rumata gúnyosan felnevetett. — Vegye el — mondta, s az ablak­ra sandított. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ 1982. november 13., szombat

Next