Magyar Szó, 1983. január (40. évfolyam, 1-29. szám)

1983-01-19 / 17. szám

^ ajrC | SZERKESZTI 'l jgmapsug&r [ás»­] NAGY MARGIT A cirkusz Megjött a városba a cirkusz, a gyö­nyörű piros kupola, a káprázatos kris­tálypalota. Felvettem a legjobb rövid nadrágomat (a szomszédok nagyobbik fiától örököltem) és meg sem álltam a cirkuszig, az álomszép cirkuszig. Még so­hasem voltam bent a cirkuszban, de kí­vülről is csodálatos. Azt mondják, pony­va, de nem is az, sátor, olyan, amelyben az öregapám is lakott, a sátoros vándor­cigány. A különbség csak annyi, hogy ez kerek és nagy. Vetem is már a cigánykereket a gye­rekek mulattatására, szamárfület muta­tok félkézzel és az utánam hadonászó vattacukorárusnak és a vattacukrot a sarkon túl harapom, tépem, ráragad az orromra, arcomra. Addig a húgom is odaér és nevet: „Télapó, megjött télapó, fehér a szakálla, piros a csizmája, hol a csizmád, rajkó, elvitte a szajkó!” „Fogod be a kertpelődet, vászoncseléd, takarodj!” —de már kapkod a vattacukrom után, kitépi a kezemből. Ilyen a fehérnép, mondogatja apám is, a vén pecás. Az apám, ha jól beszív, leginkább en­gem szid, menekülnék előle, de az új lakásban még csak el se lehet bújni, hová is bújnék, alig van bútor, az ágy is matrac, csak a fürdőszoba, az a fehér csoda, ott a legtöbb bútor. Az anyám, a százkilós, büszke is a für­dőszobájára, konyhájára és a nappalijá­ra. „Ez mind az enyém, ezt nekem kö­szönhetitek, koszosok.” A nagyszerű szál­lodától, ahol takarítónő, attól kapta ajándékba a lakást, csak lakbért kellene fizetni — hopp! A lakbéresnek nem nyitunk ajtót. Az apám nem dolgozik, ő csak szívbe­teg, de főleg szeszbeteg, haha!,Kint gug­gol egész nap a barán, és fogja a bot vé­gét és az ujjnyi nagy halakat. Megjött a cirkusz, a káplányi mese, állítólag óriási óriáskígyó, oroszlánszívű oroszlán és elefántagyarú elefánt is van benne. Állítólag egy nő és felmászik a magasba, a szájába vesz egy vasat és fo­rog, forog, mégsem szédül el. Kértem pénzt anyámtól — „ne röhögtess, rajkó, kenyeret is a szomszédból kérünk köl­csön.” Kértem pénzt apámtól és elővette a nadrágszíjat, azzal akart vigasztalni. A cirkuszban szebb zene bőg, mint a Hotelben, ott is szoktunk hallgatózni az ajtóban, amíg el nem zavarnak. De egyszer, egy este átmászom a ke­rítését és beszököm az igazgató kocsijába és megkérem, vegyen fel cirkuszistának. Az iskolában a legjobb kötélmászó va­gyok, bukfenc előre, hátra megy mint a karikacsapás, tornából vagyok a legjobb tanuló, a többiről nem is érdemes szólni. A többi unalmas nyögészet, az úri gye­rekek meg kerülnek, „cigász”, mondják, és igaz is, cigánygyerek vagyok, hát az­tán? De egyszer, ha majd cirkuszista leszek és a porondon vetek cigánykereket és fejjel lefelé sétálok a cirkusz tetején, mint egy­­légy, ezt próbálja utánam csi­nálni valaki! Minden szem feszülten fi­gyeli lépéseimet, a do­b pereg, és ha le­sétáltam, csak engem tapsolnak majd. Akkor ingyen körhintázok, ingyen lo­vagolok, ingyen kapok vattacukrot és — jól van — adok annak a szemtelen húgomnak is, a kék szemű, szőke hajú cigánylánynak, akire apám, amikor be­­szeszel, rámordul: „Honnan az isten cso­dájából vagy te szőke, nézd a bátyád, ő az igazi cigó” — és ez a legnagyobb di­cséret, ilyen lesz akkor, ha majd meg­tapsolnak a cirkuszban. Éj­szaka van Éjszaka van, nagy sötét éj, A csillagok alszanak. A percek, órák hangtalanul El-elsiklanak. Most kel fel a holdnak Fényes koronája, S a sötét éjszakának Megtörik varázsa. Minden csendes, csak a bagolynak НаШк huhogása, S egy m­egkonduló harangnak Távoli zúgása. VENCEL VALENTINA VI. a, Október 2. iskola, Zrenjanin Az én hóemberem. CSONTOS Tünde, VI/1, Kula, Petőfi brigád iskola Madáretető: REBEKA Magdolna, VI/1, Kula, Petőfi brigád iskola Tanára: DÁNIEL Klára Ijesztő morgás Egy forró nyári napon megbeszéltük a barátnőmmel, aki rokonom is, hogy eljön hozzánk, és ott tött egypár napot. Hama­rosan meg is érkezett Szilvia egy nagy táska holmival. Alig vártuk az estét, hogy összejöjjünk a barátokkal. Amikor a ka­­kukkos óra elkakukkolta a hét órát, ki­siettünk az utcára, öt percen belül már mindenki ott volt a házunk előtt. — Mit csináljunk? — tette fel valaki a kérdést. — Játsszunk bújócskát! — hangzott a válasz. A hunyó egy barátnőm, Nóra lett. Megkezdődött a játék. Szilviával berohan­tunk a kukoricásba. Mivel sötét volt már, nemigen mertünk beljebb menni. Gabi a villanykaróhoz lapult, Robi a dió­fára mászott fel, Ildikót pedig elvesztet­tük szem elől. Még be sem fejezte Nóra a számolást, amikor morgást hallottunk a hátunk mögött. Mindketten sivalkodva rohantunk ki a kukoricásból. A többiek is előjöttek, mivel nem tud­ták elképzelni, mi bajunk történt. Hir­telen nem tudtunk semmit mondani a rémületről, csak annyit, hogy mindenki menjen haza, mert ennek a „morgásnak” nem lesz jó vége. Szét is ment a társa­ság, de még az ágyban is reszketett a lá­bunk. Másnap gondolkodtunk, hogy ki vagy mi lehetett, de nem tudtuk megállapítani. Gyanakodtunk a barátnőnkre, Ildikóra is, hogy ő akart bennünket megijeszteni. S valóban ő volt, egy pár nap múlva el­árulta magát: — Csak azt sajnálom, hogy annyira megijedtetek, hogy hazaszaladtatok, s így nem játszhattunk tovább ... LATINCSITY Kornélia, 7. d, Bácsföldvár, Svetozar Markovic iskola Nemo kapitány (Könyvismertetés) A könyvet Verne Gyula írta, a címe ...Nemo kapitány”. A főszereplő Nemo kapitány okos és erős ember volt. Az életét egy tenger­alattjáróban töltötte, melynek neve „NAU­TILUS" volt. Verne leírja, hogy egy uta­zás alkalmával elsüllyedt egy hajó, majd utána még számtalan. Ekkor expedíciót indítottak, hogy kiderítsék, mi az, ami a hajókat elsüllyeszti. A hajón volt egy professzor is a szolgájával és a szigonyos. A kapitány pénzt ígért annak, aki elő­ször meglátja a tengeri szörnyet (így ne­vezték). Senki sem aludt. Mindenki ki­meresztett szemekkel bámulta a tenger sima tükrét. Ek­kor a szigonyos meglátott valami fényeset a víz tetején. Arra irá­nyították a hajót. Nemsokára odaértek. A szigonyos elhajította a szigonyát. A do­bás után tompa ütés hallatszott, és a szi­gony visszapattant egy állat testéről. Min­denki csodálkozott. Ekkor a kapitány a ha­jó elején levő ágyúhoz lépett. Töltsétek meg — szólt. Megcélozta az állatot és lőtt... Akit érdekel, hogy mi történt ezután, olvassa el a könyvet. KATNIC Ervin, 8. b, Petőfi Sándor iskola Becse Gyereklány a Petőfi brigádban Beszélgetés egy csantavéri nőharcossal (Riport) A szél zúgva végigrohan az utcákon. Háborús időket ébreszt bennünk és Josz­­kin Máriában, a hősben, akit ma már bajtársain kívül mindenki Majoros Má­riának ismer. Mert a háború befejezté­vel férjhez ment harcostársához, Majoros Péterhez. Két fia és három unokája szü­letett. Mária nénit meghívtuk az iskolába, hogy elbeszélgessünk vele életének ar­ról a szakaszáról, amelyet a Petőfi-bri­­gádban töltött. Ő volt az egyedüli nő a 197 csantavéri harcos között, aki elindult a háborúba. Első kérdésünk tehát az volt, hogy mi volt az oka annak, hogy ilyen fiatalon, mindössze 16 évesen elinduljon a harcba akkor, amikor szülőfaluja már felszaba­dult. — 1941. április 13-án a fasiszták meg­szállták Csantavért — kezdte a beszél­getést Mária néni. — Édesapám volt az első áldozat, akit kivégeztek a megszál­lók. Én akkor 13 éves voltam. Megfo­gadtam: bosszút állok apám haláláért. Siralmas életünk volt. Minden betevő falatért duplán kellett megdolgozni. El­határoztam, hogy beállok a Petőfi-bk­­— Mikor indul­tak el Csantavér­­ről? — 1944. no­vember 27-én. Hi­deg, csípős szél söpörte végig az utcákat. Korai zúzmara jelezte az erős telet. Egy szál ruhában, fél­cipőben indul­tam a háborúba. — Mária néni hogyan vette ki részét a harcból? Milyen feladato­kat kapott és melyik ütközet volt a leg­nehezebb? — ostromoltuk kérdéseinkkel. — Legtöbb alkalommal ápolónő voltam, de több csatában részt vettem, amikor baj­társaimmal együtt elszántan ritkítot­tuk az ellenség sorait. A legnehezebb mégis a balmáni csata volt. A németek körülkerítettek bennünket, és egyre szű­kítették a kürt. — Élet vagy halál! — volt a jelszó. Sikerült kitörnünk a már szinte acéllá erősödő gyűrűből. Futva vonultunk vissza 80 km-t, 1—2 perces szünetekkel közben. Már minden rem­­é­nyünk elveszett, amikor megpillantottuk a bolgár és a szovjet repülőgépeket. — Megmenekültünk! — súgta valami belső hang. Igen, megmenekültünk. A szovjet és a bolgár repülőgépek lebom­bázták a hidat, de így is sok elvtársunk a Drávában lelte halálát — emlékezik Má­ria néni. Persze, a sok borzalom közepette néha­­néha akadt egy-egy boldogabb órácska is, amikor kipihenhették magukat a har­cosok. — Már nagyon sok alkalommal hal­lottuk nagyapáinktól vagy idősebb embe­rektől, hogy a partizánok különleges jel­szavakat használtak, amelyeket soha nem tudott kitalálni az ellenség. Meg­­említ­ene-e néhányat ezek közül? — kér­tük Mária nénit. — Egy jelszó nálunk, a Petőfi-brigád­­ban általában egy hétig tartott. Többek között ilyen jelszavakat is használtunk, hogy: csillag, cipő, madár stb. A 16 éves lány 5 hónapig harcolt a Pe­tőfi brigádban. 1945. április 15-én tért ha­za Csantavérre. Ma a 197 harcos közül 52 van életben. Azóta 57 év telt el. Mária néni szeretettel gondol vissza minden bajtársára. Szívesen emlékezik vissza ezekre a háborúban eltöltött hónapokra. Szívesen, de szomorúan. HERNYÁK Ildikó, 8.b. Néphősök iskola, Csantavér gádba. Hernyák Ildikó — Hát akkor szia! Majd még találko­zunk! — intettem Sárinak, és sietősre vet­tem lépteimet. A város szívében jártam. Nyüzsögtek az emberek. Ünnepek előtt az üzletekben és az utcákon mindig is ren­getegen vannak. Én is, mint mindenki, elszántan utat­ törtem magamnak a tö­megben. A mozgó megjegyzésekre nem ve­tettem nagyobb gondot, inkább azon töp­rengtem, mit vehetnék kishúgomnak Tél­apó-ajándék gyanánt. Semmi elfogadható sem jutott eszembe. Szokott vásárlási he­lyemre, a nagyáruházba mentem. Célta­lanul bolyongtam a kis polcutcák között. Tanácstalanul néztem körül, majd odalép­tem egy kék köpenyes elárusítónőhöz, aki a játékosztályon a pulthoz támaszkodva újságot olvasott. — Tessék mondani, mit vehetnék egy kétéves kislánynak újévre. Nem tudna tanácsot adni? A nő először unottan hátranézett, majd — mivel nem erősködtem­ kézzel-lábbal, hogy rám figyeljen — visszabújt az új­sága mögé, és belemerült az olvasásba. — Legyen szíves ... kérem .. mit ve­hetnék ... — kezdtem újra reménytele­nül. A hölgy viszont, ahelyett, hogy rám vetette volna azt a két szép műszempillás szemét, inkább ... — Mani! A Jóska keresett telefonon? .. Na és? Készen van?... hát az a kockás ingje!... Jaj, istenem! Hát mire figyelsz te oda? Türelmesen megvártam, míg befejezi, majd újra rákezdtem volna mondókámra, amikor flegmán végigfésült tekintetével, egy pulttal arrább ült, és újra olvasni kezdett. De azért már én sem hagytam magam. Utána mentem, és idegesen elkiáltottam magam: — Kézit csókolom! Nem tudna ajánlani valamit újévre egy kétéves kislánynak?! — mondtam nagy hangerővel, tagolva a szavakat, hogy végre jól megértse, mi a szándékom. A kék köpenyes még most sem nézett föl, csak amikor már befejez­tem mondókámat. — Hogy milyen türelmetlen ez a mai fiatalság! — méltatlankodott. SZEMERÉDY Virág, 7. c, Szabadka, J. J. Zmaj iskola mm 'pa'ui/a/nif Mint értesültem róla, nem mindannyia­tokra köszöntött rá 15-én a téli szünidő, a szabadkaiak számára például egy hét­tel később kezdődik a víg élet. Írással egyelőre el vagyok látva bőven, úgyhogy emiatt ne aggódjatok, s türelemmel vá­rom az újabb küldeményeket, majd ha ismét az iskolapadban lesztek. Addig is élvezzétek az aranyszabadságot, legyetek sokat a friss levegőn, korizzatok, sportol­jatok, olvassatok. . . Ha hó nincs is, van számos más nagyszerű lehetőség a tar­talmas időtöltésre. És nemcsak a hegy­vidéken, hanem — biztos vagyok benne a lakóhelyetek környékén is, csak meg kell találni őket. Élményeiteket aztán vessétek papírra, s küldjétek el a Nap­sugárnak. Levél a következőktől érkezett a héten: bácsföldvári SVETOZAR MARKOVIC is­kola: Kiss Erzsébet, Fejős Dóra, Kovács Lajos és Fekete Aranka. Kikindai MONA­PI JADE iskola: Kozm­a Ibolya, Bálint Szilvia, Fehér Edit, Bába Mária, Föllő Hargita, Kanalas Hajnalka, Szőlösi Gi­zella, Détári Melitta, Raffa Attila, Szarvak Ilona, Kocsis Teréz, Almási Edita, Belbá­­kov Elvira, Kozma Ibolya és Mezei Ildi­kó. Kulai PETŐFI BRIGÁD iskola: Pajor Zoltán, Gyinity Lenke, Zsihlavszki Zs., Szabó Izabella, Radvány Ági, Pusztai Iza­bella, Fógel Erika, Kiss József, Baranyi Szilvia, Gyarmati Sándor, Nagy Melinda, Kovács Dóra, Jung Ferenc és Horvát Ilona. Zenta: EMLÉKISKOLA: Horvát Éva és Szeles Éva. Valamennyieteknek még egyszer boldog, vidám szünidőt kívánok, sok szeretettel ZSUZSA MIAU! Két állatked­velő beszélget. — Hallottam, hogy van egy macskád, amelyik ki tudja mondani a nevét. Igaz? — Igaz. — Na és mi a neve? — Miau — feleli a másik. Beküldte: MOLNÁR Melid­a Moša Pijade iskola. Kikinda

Next