Magyar Szó, 1983. január (40. évfolyam, 1-29. szám)

1983-01-28 / 26. szám

8 BRANCZA KÁROLY­­ a észak-bácskai járás munkásmozgalmán­ak történetéből (17) Topolyáról 1937-ben mégis elin­dult egy négytagú csoport, hogy a zednikiektől kapott pozsonyi címen je­lentkezve Spanyolországba menjen, de a csehszlovák—magyar határon a ma­gyar határőrök elfogták és visszazsup­­polták őket Jugoszláviába. A nyugati tőkés nagyhatalmak 1938-ban hozott müncheni egyezményével megsemmisí­tésre ítélt Csehszlovákia megsegítésére több mint 250 fiatal önkéntes jelentke­zett, elsősorban Zednikről, Dobrovo- Ijačko Selóból és Karkaturból. A žed­­niki, topolyai és karkaturi kommunis­ták kezdeményezésére több telepes fa­luból, de a helyi magyar fiatalok közül is sokan részt vettek azon a nagygyűlé­sen, amelyet 1939 májusában tartottak a topolyai népkertben. Milutin Morača, a JKP žedniki szervezetének vezetője és két katonai szolgálatra behívott tar­talékos katonatiszt tartott beszédet a fasizmus előretörése miatt hazánkat is fenyegető veszélyről. A fasiszta hatal­mak katonái a határainkon álltak. Bé­kés szándékaik hangoztatása ellenére nem titkolták, hogy területi követelé­seik vannak Jugoszláviával szemben. Ezzel közvetlen nyomást gyakoroltak az ország bel- és külpolitikai irányvé­telére, annak jobbra tolódása érdeké­ben. A nagygyűlésen a fasiszta hatal­mak részéről fenyegető potenciális ve­szély elhárítására az erőteljesebb hon­védelmi felkészülés szükségességét hangoztatták, méghozzá a népi erők összefogásával végrehajtandó belső de­mokratikus átalakulással és a Szovjet­unióra támaszkodó külpolitikával. Ez volt a JKP állásfoglalása, és erről most a helyi közvélemény előtt legálisan be­széltek. A MAGYAR ÉS A TELEPES FIATALOK KÖZÖS RENDEZVÉNYEI A járás telepes falvainak fiataljai egyre nagyobb figyelmet fordítottak a helyi haladó magyar fiatalokkal való együttműködésre. Közös kétnyelvű ren­dezvényeket tartottak. A műsor egyik száma szerbhorvát, a másik pedig ma­gyar nyelven került előadásra. Az adott helyzetben ez valami új, sokak számára meghökkentő tüntetésnek, politikai tettnek számított, és lényegében az is volt. A nagyszerb burzsoázia hívei és a mind hangosabb magyar irredenták elképedtek a haladó szerb, crnagorai, magyar és egyéb nemzetiségű fiatalok politikai összefogásának láttán. A te­lepítés 20. esztendejének 1939 nyarán tartott karkazári évfordulóján például a topolyai magyar munkásfiatalok is nagy számban vettek részt és ezzel — az irredentákkal ellentétben — kinyil­vánították azon véleményüket, hogy a magyar szegények gazdasági nehézsé­geit, nyomorát és egyéb problémáit nem a dobrovoljacok idetelepítése, ha­nem az agrárreform nacionalista szem­pontok szerinti igazságtalan végrehaj­tása és a kizsákmányoláson alapuló burzsoá rendszer okozza. A következő év nyarán újra ifjúsági találkozót ren­deztek Karkaturban, ismét sportvetél­kedés és műsoros est kíséretében zajlott le. Az itt előadott program önmagában is határozott kiállást jelentett a nem­zetek és nemzetiségek testvérisége és egyenjogúsága mellett. Vajdaságban talán először „esett meg”, hogy Petőfi Sándor világszabadságról szóló strófái egyazon helyen és időben hangzottak el Aleksan Šantić és más délszláv haladó költők és írók műveivel, hogy a koráb­ban egymás ellen uszított különböző nemzetiségű fiatalok felváltva versel­nek és jeleneteket adnak elő szerbhor­vát és magyar nyelven. Együtt énekel­ték a munkás- és forradalmi dalokat (mint például az Internacionálé, a Nap­kelet, Napnyugat ébredt, a Bilecanka, Készítik már táncaikat stb.). Az előadás nyelve különbözött, de a tartalom, a rendezvények szelleme, a kívánt hatás, a megvalósítandó cél azo­nos volt: az itt élő népek testvériségé­nek és egységének megteremtése, mely­hez a JKP marxi—lenini nemzetiségi politikája adott legyőzhetetlen fegy­vert. PARLAMENTI VÁLASZTÁSOK — HARC A DOLGOZÓ NÉP PÁRTJÁÉRT Az 1938 végén tartott parlamenti vá­lasztások előtt kifejtett politikai tevé­kenységről, a Dolgozó Nép Pártja meg­alakításáért és a választásokon más demokratikus erőkkel való közös fel­lépésért folyó erőfeszítésekről is sok szó esik iratainkban. A DNP jelöltjei érdekében a kommunisták széles körű agitációt folytattak. A választások ki­menetelére azonban kedvezőtlen hatást gyakorolt az ellenzéki erők szétforgá­­csoltsága és a rezsim mindennapos ter­rorja, a választási eredmények sze­mérmetlen meghamisítása. Ahol a kommunisták, a DNP aktivistái erélye­sen szembeszálltak a rezsim bérencei­ből álló választási apparátus ilyen kí­sérleteivel (például a žednikiek és Dob­­rovoljacko Selo-iak a Csantavéren fel­állított szavazóhelyeken), ott az ered­mények hívebben kifejezték a válasz­tók akaratát. A sok nehézség ellenére a baloldali erők a topolyai járásban aránylag jó eredményeket értek el, és erről szó esett a JKP VT. tartományi és V. országos értekezletén is. FELÚJÍTJÁK A JKISZ ÉS A JKP HELYI SZERVEZETEIT A járás kommunistái, szerbek és magyarok, a következő évben is együtt fáradoznak a DNP kezdeményező bi­zottságainak megalakításán és egyéb feladatok végrehajtásán. A JKISZ žed­­niki és karkaturi szervezete elküldte képviselőit az 1939 augusztusában Beo­­čin közelében, egy évvel később pedig a Testerán tartott ifjúsági táborozás­ra, melyet a JKISZ tartományi veze­tősége kezdeményezett. Az utóbbin a žedzsiki és karkaturi küldötten kívül a járásból ott volt a topolyai magyar ifjúkommunisták képviselője is. 1939 őszén került sor a JKISZ Tartományi Bizottságának megalakítására, mely sürgős feladatul azt tűzte maga elé, hogy az aktivizálódó ifjúkommunista csoportokból Vajdaság-szerte helyi szervezeteket alakítson. A tartományi vezetőség utasítására a JKP žedniki szervezete átvette a JKISZ helyi bi­zottságának feladatkörét is. Az eddigi illegális csoportok felvették a JKISZ aktívái elnevezést, de ezzel a korábbi munkamódszereken nemigen változtat­tak. Zedniken ebben az időben több ak­tíva működött, amelyeknek munkáját a JKISZ 1939 őszén megalakított önálló helyi bizottsága irányította. A žedniki­­ek jól ismerték a környező települések kommunista fiataljainak munkáját és ezért — a tartományi vezetőség határo­zataival összhangban — engedélyt kér­tek arra, hogy Karkaturban, Topolyán és Njegojevón szervezetileg is rendezzék a haladó ifjúsági mozgalom helyzetét. Ez 1939 végén meg is történt. A szer­vező munkát a žedniki Radovan Paulić és a karkaturi Masut Popivoda végez­ték el. Ebbe a tevékenységbe később bekapcsolódott a topolyai Sinkovics József és az ebben az időben Njegoje­vón tanítóskodó Milan Stančić is. Stan­dénak erős kapcsolatai voltak az új­vidéki és bánáti vezető kommunisták­kal, elsősorban Svetozar Markovics Tozával, a JKP tartományi vezetőségé­nek szervező titkárával. Standé kapcso­latai révén sok értékes információ és illegális pártanyag került a topolyai járás szervezeteibe. Az említett három helységben JKISZ-vezetőséget, illetve JKISZ-aktívát alakítottak. A megala­kult vezetőségek tagjait alig néhány hét múlva felvették a JKP tagjainak sorába is. Ez is azt bizonyítja, hogy a JKISZ és a JKP szervezeteinek felújí­tásával megbízott kommunista fiatalok eddig munkájukkal már bizonyságát adták politikai érettségüknek, a párt politikája iránti elkötelezettségüknek. A következő hónapok kiterjedt szer­vező munkája olyan arányokat öltött, amilyenre már régen nem volt példa ezen a vidéken. A pártszervezetek fel­újításához megvoltak a helyi és or­szágos feltételek. Jugoszlávia Kommu­nista Pártjának élén már két éve egy rendkívüli szervezőképességgel és po­litikai éleslátással rendelkező, tapasz­talt forradalmár, Josip Broz Tito állt. (Folytatjuk) RONALD A. KNOX A milliomos próféta halála (4) — Én magam is jelen voltam, amikor a rendőrség betörte az aj­tót. A „hinduik” rögtön értem küldtek, auraikor rájöttek, hogy valami nincs rendjén, én meg a rendőrségért. — Igazán? Nos, ez tanulságosan bi­zonyítja, hogy a bűnözők mindig túl­szervezik a dolgokat. Mit tenne maga, vagy mit tennék én, ha egy­­ismerő­­sü­nnk bezárkózna, és tíz hétig nem jön­ne elő? Bekiabálnánk hozzá a kulcs­lyukon, aztán lakatosért küldenénk. Ezek az urak viszont rögtön az orvos­ság kezdték, holott tudták, hogy ön majd a rendőrséghez fordul. Igen, túl­szervezték a dolgot, mert azt hitték, hogy ezzel önmagukat biztosítják. — Kedves Breden, maga azt mondja, hogy gyilkosság történt. Ha valóban így van, akkor azt kell mondanom, hogy a gyilkosok tökéletesen eltüntet­ték a nyomokat. Szerintem azonban ez az eset az elmezavarban elkövetett ön­gyilkosság tibikus esete. — Tévéid — Nem vette felre, hogy az ágy mellé oda volt készítve egy író­tábla meg egy kréta? Nos, melyik őrült állt volna ellen a kísértésnek, hogy rá ne firkáljon valamit a táblára? Hát még ha nem őrült, és tudja, hogy ha­lálra akarják éhezt­etni, vagy meg akarják, mérgezni. És mire következ­tet abból, hogy az ágynemű összevissza watt dobálva az ágy körül?­ — Én végleg semmire. A legokosabb, ha­­mindent elmond, még mielőtt mit is éhen halnánk. Meg aztán most már a kíváncsiság is gyötör. — Nos, az ágy egyszerű. Jervison valahol Amerikában szedte föl ezeket a szemfényvesztőket, akik valójában éppúgy nem hinduk, minit maga vagy én, csak remekül tudnak halandzsáz­ni, és kész. Tudták, hogy gazdag em­berrel akadt dolguk, és ,ráragadtak, mert látták, hogy pénzt lehet kiszedni belőle. Amikor megtudták, hogy Jer­­vison őket tette meg életbiztosítása kedvezményezettjeinek, már csa­k el kellett tenniü­eik őt láb alól. Talán még valami javukra szóló végrendeletről is tudtak. Úgy döntöttek, hogy maximá­lisan kihasználják az adott lehetősége­ket. A maguk szempontjából okosan. Tanulmányozd ki jól az áldozatodat, és a saját fegyverével végezz vele, ez a legbiztosabb. Jervisont csak be kellett ugratniuk az efféle ostoba kísérletek­be, és valami közönséges altatót adtak be neki, amelyről elhitették vele, hogy mágikus erejű csodaszer. Valószínűleg azt is ők ajánlották, hogy vonuljon vissza a tornaterembe, ahol senkit sem zavarhatja, és ők gurították középre az ágyat, mondván, hogy a delelő Nap látványa — vagy valami hasonló agya­­lágyultság — elengedhetetlenül szük­séges a kísérlethez. Ki hallott már olyasmiről, hogy valaki a szoba köze­pén akarjon aludni? Az ember termé­szetéből fakad, hogy miinél közelebb akar lenni a falhoz, bár hogy mitért, arról fogalmam sincs. — Na és? — Az első estén addig várta­k, amíg az altató biztosan hatott. Éjfélig min­denesetre, nehogy a szomszédok észre­vegyék, mit művelnek. Ugyanis akár létrával, akár a tornatermi nyújtó se­gítségével felmásztak a tetőre, és ma­gukkal vitték azokat a mászóköteleket, amelyek annak idején a tornaterem menyezetébe erősített vasgyűrűkön lóg­tak. Mint önök is látták, most is rajtuk vannak a vaskampók. A világítónyílá­­son át a rácsok közt leeresztették a négy kötelet. A kampók horogként szolgáltak, nem sokáig kellett ügyes­­ked­niük, hogy elkapják velük a vas­ágy lábát és fejét. Gyorsam és ügyesen felhúzták a kötelekkel az ágyat a ma­gasba, lepiszkálták róla az ágyneműt, nehogy Jervison lemásszon a segítsé­gükkel — eszköz akadt hozzá a torna­termi holmik közt —, aztán rögzítették a mennyezet alatt az ágyat. És Jervison eközben mélyen aludt, talán éppen azt álmodta, hogy testének súlyától meg­szabadulva szabadon lebeg. Majdnem így k­e volt. Aludt tovább, s amikor végül feléb­redt, az ágyában találta ugyan magát, de tizenkét méter magasa­n a padló fölött. Tíz hétig lebegett a magasban, és ki tudhatja, meddig volt észnél? Ha a segélykiiáltásai kihallatszottak egyál­talán, akkor is csak négy kegyetlen gyilkosa hallotta őket. Lehet, hogy ha bátrabb, leugrik, hogy inkább úgy vé­gezze. De ahogyan mondta, Sirramonnds: Jervis­ómnak tériszonya volt, nem mert leugrani. — És ha leugrott volna? —• Akkor is meghal, ha nem is azon­nal, de meghal, mert összetöri magát. És a „hinduk” valószínűleg ünnepélye­sen kijelentették volna, hogy a Próféta nyilván lebegési kísérleteket, vagy va­lami ilyesmit végzett. A valóságban az történt, hogy amikor már biztosaik vol­tak benne, hogy Jervison nem él, új­ból felmásztak a tetőre, a kötelekkel leeresztették az ágyat, hitük szerint ugyanoda, ahol volt, aztán lehozták és visszadobták a pajtába a kötelekét. Csakhogy arra már nem ügyeltek — olyan magasból nem is ügyelhettek —, hogy az ágy lábai pontosan ugyanoda kerüljenek vissza, ahol voltak. Így tör­tént, hogy a linóleumon nem értek össze a nyomok, ezt vettem én észre, és ebből sejtettem meg, hogy az ágyat nyilván felemelték. Márpedig egy ke­rekes vaságyat csak akkor emel fel az ember, ha valami különleges oka van rá, mint például ezeknek az ördögök­nek volt. Jervison bolond volt, de iszonyú még rágondolni is, milyen szörnyű halált halt, és épp ezért min­den tőlem telhetőt el fogok követni, hogy lógni lássam azt a négy gazem­bert. Ha rajtam állna, magam húznám fel őket. (Vége) MAGYAR SZÓ Holnaptól John Updike kitűnő amerikai regényíró A város ajándéka című elbeszélését kezdjük közölni. Updike nyersanyaga: a tiszta naturália, az élet egy-egy jelentéktelen, futó pillanata , amelyből a felfogás és a feldolgo­zás érzékenysége formál örök érvényű műalkotást. Legfőbb érdeme: az árnya­latok bősége és finomsága, a jelzések váratlansága és költői igazságtartalma. 1983. január 28., péntele

Next