Magyar Szó, 1983. február (40. évfolyam, 30-44. szám)
1983-02-09 / 38. szám
ID A bácskai Ferenc-csatorna regényes története Folytatásos tárcánkat Nikola Petrović: Plovidba i privreda srednjeg Podunavlja u doba merkantilizma (A Közép-Duna vidékének hajózása és gazdasága a merkantilizmus korában) című monográfiája alapján készítettük. A könyv 1978-ban, a belgrádi Történelmi Intézet kiadásában jelent meg. (1) Az itt felhalmozott víz szintje 10 lábbal (3,2 m) lett volna magasabb a Duna legalacsonyabb vízállásának szintjénél, szavatolva a szükséges vízmennyiséget a csatorna számára. A víztároló létesítése vonta maga után a monostorisztópári szakasz egyéb kisebb módosításait is. A bizottság e kulcsfontosságú műszaki kérdés megtárgyalásánál hangsúlyozta, hogy a Szabadalmazott Hajózási Társaság beleegyezésével a csatorna építői elálltak eddigi alapeszméjüktől, mely szerint a csatorna vízellátását mindenkor a Duna biztosította volna. Ezért került sor a monostori hajózsilip szerkezetének megváltoztatására is. A jóváhagyott tervrajz szerint a torkolati zsilipkapunak a Duna felé kellett volna nyílnia, hogy becsukása után eredményesebben ellenállhasson a folyam víztömegének. Az új terv szellemében ezt a zsilipkaput fordítva szerelték fel, mert a víztároló kiépítése után a csatorna vize nagyobb nyomást gyakorolna rá a Dunáénál. Ez az intézkedés helytálló, mert a megváltozott körülmények között a zsilipkapu nem a víz beáramlását, hanem a kiáramlását hivatott megakadályozni. Ugyanakkor elálltak a Szivács-láp kiszárításától is, ami pedig a régi terv szerint nagyon fontos előfeltétele lett volna az árvízveszély csökkentésének. A bizottság azonban műszaki szempontból is kifogásolta a szerződésben nem szereplő megoldásokat. Szerintük a víztároló, a Kígyós és a Mosztonga, valamint a Monostor—Sztapár csatornaszakasz medre nem elég vízzáró. Ezzel kapcsolatban a csatorna tervezőinek két állítását is elvetették. A Monostor Sztapár szakaszon a csatorna medre néhány helyen homokos talajban fut, nem agyagos, kemény talajban, mint ahogyan azt Kissék állítják. Kérdéses, ellen tud-e állni ez a homokos meder a tervezett vízmennyiség nyomásának, és az is, hogy a beiszaposodás hatására eléggé vízzáró lesz-e valaha is. A Kiss testvérek talajvizekre való hivatkozását is megcáfolták. Ugyanis, a bizottság ottjártakor a Sziváci-láp víztárolónak kiszemelt részeit szinte teljesen száraznak találták. Erre, a talajvizek jelzett szintje mellett, az ennél 2—3 lábra mélyebben fekvő területeken, nem kerülhetne sor. Különösen abban az esetben nem, ha a Duna vízállása annyira magas, mint akkoriban volt. Ezek az ellenérvek alapján döntött a bizottság a hatóságilag jóváhagyott terv mellett. Felszólították a Szabadalmazott Hajózási Társaságot, álljon el a víztároló kiépítésétől és térjen vissza az eredeti, szerződésben rögzített megoldáshoz. A felsorolt ellenérveken kívül az a tény is befolyásolta a bizottságot, hogy a sztapári és monostori zsilipek fenékküszöbe mégis az előírt mélységen fekszik, 4 lábbal a Duna legalacsonyabb vízállásának szintje alatt. Ez a tapasztalt szakemberek számára beszédes adat árulta el a csatornatervezők agályait a tervezett víztárolóval szemben. Ugyanis ez óvintézkedés volt, amely abban az esetben is biztosította volna a hajózsilipekben a víz mélységét, ha a víztároló kudarcot vallana és nem látná el kellő mennyiségű vízzel a csatornát. Végül is egy harmadik megoldásban egyeztek ki. Ezt Apponyi és Harrach grófok javasolták a Szabadalmazott Hajózási Társaság képviseletében. Az elfogadott megoldás értelmében a csatorna mélységét a Duna legalacsonyabb vízállásának szintjére növelik, a monostori és sztapári zsilipek mélysége pedig megmarad ugyanolyannak, amilyen volt, négy lábbal a Duna legalacsonyabb vízállásának szintje alatt. A 2., 3., 4. és 5. pont ugyanerre a kényes műszaki problémára vonatkozó részkérdéseket tartalmazott. A hatodik pont a csatorna szakaszonként váltakozó szélességét firtatta. Ezt a tényt a Kiss testvérek is felismerték, viszont hangsúlyozták, hogy a csatorna szélessége, a sztapári szakasz kivételével, mindenhol lehetővé teszi „két legnagyobb fajta hajó” egymás melletti elhajózását. Ami a sztapári zsilintől Kuláig terjedő szakasz szélességét illeti, az valóban csak 8—9 öles (15,5—17 m) és nem teszi lehetővé az ellentétes irányban haladó hajóknak egymás elkerülését. Hogy az ezen a szakaszon is megtörténhessenek, „mindenhol, ahol ez szükségesnek mutatkozik”, 40 öl (76 m) hosszú, 3 öl széles (5,5 m) kitérőket létesítenek. A bizottság teljesen kielégítőnek találta ezt a megoldást. Ugyanilyen enyhén bírálta el a 7., 8. és 9. pontokra adott válaszokat is. Ezek a következők voltak: a csatorna partjai és a töltések oldala azért annyira meredekek, mert a nagyobbrészt betanított munkások nem tartották tiszteletben a kijelölt keresztmetszetet. Ez azonban nem baj, mert amint víz kerül a csatornába, a felső részek beomlanak és így természetes úton létrejön a kívánt keresztmetszet. (Folytatjuk) Dunai hajóvontató ló parádés házban (Korabeli vízifestmény) FÜST MILÁN |z Őszi vadászat (5) Borosánál tényleg sokkal nagyobb sikerem volt, ő egész kipirult az örömtől, és szemét lesütve így szólt: — Látja, milyen aranyos tud lenni az édesapja, ha akar. Mondtam én. — (Mintha bizony mondta volna, sose mondta.) Forró buzgalmában még ő is megígérte, hogy ajándékot ad nekem születésnapomra, s én addig kínoztam őt (még csiklandoztam is!), míg meg nem mondta, mi lesz az. Egy kis geológiai kőzetgyűjteményt talált ő a padláson, színes, szép kövekkel, igen finom kis ládában — de ne mondjam meg senkinek —, egy mérnök hagyta itt még évekkel ezelőtt, de hál’ istennek, nem jött el érte többé, s ő már régen nekem szánta ezt. S bár nekem eszem ágában sem volt, hogy geológus legyek — ez apám szenvedélye volt —, de a szép kövekre gondoltam, s meg voltam elégedve. De még nénéim is leereszkedtek most hozzám. Épp sétálni indultak a jegenyesorba, s Angelika intett nekem. Odamentem. — Gratulálok — azt mondja —, nagyon hősiesen repültél a szénába. — Amire Márta mohó szemmel hozzátette: — Aztán, hagysz-e majd minket is lovagolni? Egyszóval: mégiscsak úgy éreztem ezek után, hogy itt ma csakugyan nagy dolog történt velem, és azt is, hogy én vagyok a nap hőse. Azt azonban nyomban ott elhatároztam, hogy akármilyen jó viszonyban leszek is ezentúl apámmal, őt fogom tudni szeretni, de ezeket, ezt a külön női szövetséget soha. Sámuel is utálta őket, mert hideg, hiú, önző dögök. így mondta, ezzel a szóval. Sini Kálmán báceit illeti: ő is igen tartózkodóan fogadta örömhíremet, még némábban, mint anyám, mert nem szólt rá semmit, csak a szeme mutatott némi gondolkodást vagy gondokat — mit tudom én? De azért nagyon aranyos volt. Odament ósdi almáriumához, kivett onnan egy pár vadonatúj, szürke antilop kesztyűt, és ezzel a szóval adta át: — Ezt én már most odaadom néked, hogy addig is örülj valaminek, de rejtsd el a születésnapodig. Magamnak csináltattam egy igen jó kesztyűsnél még Fehérváron. Rábeszéltek, hogy mégiscsak hordjak kesztyűt, de te tudod, hogy ki nem állhatom, még télen sem. Kicsit nagy lesz neked, de már régen nézem, hogy nem sokkal nagyobb a kezem. Nézz ide, milyen kis kezem van, különben úgyis tudhatod. — S azzal megcsókolt. Még kesztyűm is lesz? — ezt se reméltem eddig. Milyen szerencsés vagyok én! Egész beleszédültem. A nagyurak kesztyűben szoktak lovagolni, láttam elégszer a bárónénál, az istálló kapujából. Csizmám már volt, a téli sár miatt, van hat koronám gyűjtve, abból majd rendbe hozatom, marad már csak a teke és a tollas vadászkalap, ezt majd anyámtól kikunyerálom. Nagyszerű lesz! S azzal hajrá! Mint a szélvész rohantam haza a kesztyűvel, s elrejtettem egy kamránkban, az úgynevezett tokos fiókban, ahová senki se nyúlt, mert valami régi, poros vacak volt benne: geológiai térképkartonok összecsavarva, tokban: Pod-Horu, Od-Sziszaka meg efféle rejtélyes feliratokkal — petróleumfúrási kísérletekről vagy tervekről szóltak, mit tudom én már! S mármost, nehogy elfelejtsem, én már futásom közben hazafelé is megtorpantam egyszer, mert eszembe jutott a következő dolog: — Mit fog Samu szólni ahhoz, hogy én jóban vagyok apával? Nem fog meggyűlölni engem is? — Nagyon meghökkentem. — Eh, majd csak elintézem én ezt is valahogy, talán még ki is békítem őket egymással. Addig beszélek apa fülébe, amíg meg nem békül — mondtam én magamnak. Egyszóval: teli voltam jó reménységgel. Szaladtam hát tovább, öklömmel a mellemet veregetve. Mondhatnám úgy is, hogy voltaképp mámoros voltam én! Otthon azonban újabb kis baj történt velem. Gondoltam, nem hagyom én kinn ezt a drága kesztyűmet, mert még elkallódik, inkább beteszem valami Od-Sziszaka-féle tokba. S íme, mi történt? Kirázom a henger alakú tokot, s kiderül, hogy nem mérnöki ábrák vannak benne, hanem nagyon disznó festményekről való fényképek, s az egyiknek hátlapján, női írással, a következő ajánlás: Xavéri Szent Ferencnek szíves figyelmébe! — Tyű, a mindenét neki! Tehát nem is a Samuka ittfelejtett titka volt ez, hanem kétségtelenül apámé, mert őt hívták Xavéri Ferencnek. — Magamra zártam a kamrát. A képek nagyon izgatóak voltak, sokáig néztem a meztelen dámákat és kukucskáló gavallérokat, s nyilván egész belepirulhattam. De valami rossz íz is maradt bennem e csemegézés után. — Apám nézegeti ezeket? Fúj, de rossz erre gondolni. És valami nő küldi ezt neki? Miféle nő lehet az? — Ilyesmin töprengtem egy ideig. Aztán, közvetlen utána, minden átmenet nélkül. — Csak hogy veszi ő meg nekem akkor a pónit, ha soha sincsen pénze? Mert mibe kerülhet egy ilyen póni? — töprengtem én. — A báróné gyerekeinek van két pónijuk, igaz, hogy azok shetlandok, s nekem jó sokkal olcsóbb is, de a parádés kocsis olyat mondott a múltkor, hogy bizony a póni drága jószág, ő nem tudja, ezek itt mibe kerültek, de úgy számítja, hogy megvan darabja négyszáz korona is. S mármost, ha csak a felét vesszik ennek ... Majdnem elszontyolodtam. Szerencsére volt annyi eszem, hogy mégse törtem magam sokáig minde dolgokon gyorsan elraktam e gyalázatos képeket, valahova begyömöszöltem a kesztyűt, mert azt mondtam magamnak: Lesz, ahogy lesz. Nem hagyom én a boldogságomat rontani. S néhány percig csakugyan oly boldog voltam, mint sem azelőtt, sem azután, nemcsak gyerekkoromban, talán egész eddigi életemben sem. Szilaj voltam. S elhatároztam, hogy holnap kora reggel kimegyek a bányába is, mert egyről-másról fel akarom világosítani ottani barátaimat. Bízvást megtehettem, mert apám aznap este „üzleti ügyben” elutazott. Persze, erről a bányáról is előbb kellett volna már szólanom. Apámat rendkívül tehetséges geológusnak mondta mindenki, csak persze, ezzel se ment semmire. Nemcsak azért, mert szenvedélye volt a geológia — s ami az ember szenvedélye, abban nemigen tud üzletember is lenni —, de a többi szenvedélyes: kártya, ital, vadászat, nő, lóverseny is megtették ebben a magukét. Ez a rejtélyes ember, úgy látszik, csupa szenvedélyből volt megalkotva, javarészt pusztító szenvedélyekből, kivéve a geológiát. Csakhogy ebből is átok lett, mert ebben viszont olyan kitartóan konok volt, nem lehetett őt semmivel rávenni, hogy vesztébe ne rohanjon. Nem tudom pontosan, de úgy sejtem, hogy nem is egy, de több kis vagyon ment rá petróleumkutatásaira. Amelyek persze, ha beválnak, milliomosok lettünk volna abban a pillanatban — mit tudom én? —, ha csak egy kis opálos csillogás jelenik is meg a kitóduló talajvíz színén, s ő szentül meg volt róla győződve, hogy egy nap úgyis azok leszünk. Mert nekem mesélték, svájci és egyéb konzorciumokat hozott össze, amelyek fúrógépeket küldtek, a fúrásokat finanszírozták — mérhetetlenül sokat fáradt ebben, de végül annyi sikertelenség után szerencsére mégis belefáradt. A kőbányára vetette magát, ezt már nem részletezem. Kitűnő szimattal kutatott fel mindenféle kőzeteket, végül is ennél maradt, a mostani bányánál, mert azt mondta rá, hogy ez kiadós. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ 1983. február 9., szerda