Magyar Szó, 1983. február (40. évfolyam, 30-44. szám)

1983-02-09 / 38. szám

ID A bácskai Ferenc-csatorna regényes története Folytatásos tárcánkat Nikola Petrović: Plovidba i privreda srednjeg Podunavlja u doba merkantilizma (A Közép-Duna vidékének hajózása és gazdasága a mer­kantilizmus korában) című monográfiája alapján készí­tettük. A könyv 1978-ban, a belgrádi Történelmi Intézet kiadásában jelent meg. (1) Az itt felhalmozott víz szintje 10 lábbal (3,2 m) lett volna maga­sabb a Duna legalacsonyabb vízállá­sának szintjénél, szavatolva a szükséges vízmennyiséget a csatorna számára. A víztároló létesítése vonta maga után a monostori­sztópári szakasz egyéb kisebb módosításait is. A bizottság e kulcsfontosságú műsza­ki kérdés megtárgyalásánál hangsú­lyozta, hogy a Szabadalmazott Hajózási Társaság beleegyezésével a csatorna építői elálltak eddigi alapeszméjüktől, mely szerint a csatorna vízellátását mindenkor a Duna biztosította volna. Ezért került sor a monostori hajózsilip szerkezetének megváltoztatására is. A jóváhagyott tervrajz szerint a torkolati zsilipkapunak a Duna felé kellett volna nyílnia, hogy becsukása után eredmé­nyesebben ellenállhasson a folyam víz­tömegének. Az új terv szellemében ezt a zsilipkaput fordítva szerelték fel, mert a víztároló kiépítése után a csa­torna vize nagyobb nyomást gyakorol­na rá a Dunáénál. Ez az intézkedés helytálló, mert a megváltozott körül­mények között a zsilipkapu nem a víz beáramlását, hanem a kiáramlását hi­vatott megakadályozni. Ugyanakkor elálltak a Szivács-láp ki­szárításától is, ami pedig a régi terv szerint nagyon fontos előfeltétele lett volna az árvízveszély csökkentésének. A bizottság azonban műszaki szem­pontból is kifogásolta a szerződésben nem szereplő megoldásokat. Szerintük a víztároló, a Kígyós és a Mosztonga, valamint a Monostor—Sztapár csator­naszakasz medre nem elég vízzáró. Ez­zel kapcsolatban a csatorna tervezőinek két állítását is elvetették. A Monostor Sztapár szakaszon a csatorna medre néhány helyen homokos talajban fut, nem agyagos, kemény talajban, mint ahogyan azt Kissék állítják. Kérdéses, ellen tud-e állni ez a homokos meder a tervezett vízmennyiség nyomásának, és az is, hogy a beiszaposodás hatására eléggé vízzáró lesz-e valaha is. A Kiss testvérek talajvizekre való hivatkozását is megcáfolták. Ugyanis, a bizottság ottjártakor a Sziváci-láp víz­tárolónak kiszemelt részeit szinte telje­sen száraznak találták. Erre, a talajvi­zek jelzett szintje mellett, az ennél 2—3 lábra mélyebben fekvő területeken, nem kerülhetne sor. Különösen abban az esetben nem, ha a Duna vízállása annyira magas, mint akkoriban volt. Ezek az ellenérvek alapján döntött a bizottság a hatóságilag jóváhagyott terv mellett. Felszólították a Szabadal­mazott Hajózási Társaságot, álljon el a víztároló kiépítésétől és térjen vissza az eredeti, szerződésben rögzített meg­oldáshoz. A felsorolt ellenérveken kí­vül az a tény is befolyásolta a bizott­ságot, hogy a sztapári és monostori zsi­lipek fenékküszöbe mégis az előírt mélységen fekszik, 4 lábbal a Duna legalacsonyabb vízállásának szintje alatt. Ez a tapasztalt szakemberek számára beszédes adat árulta el a csa­tornatervezők agályait a tervezett víz­tárolóval szemben. Ugyanis ez óvintéz­kedés volt, amely abban az esetben is biztosította volna a hajózsilipekben a víz mélységét, ha a víztároló kudarcot vallana és nem látná el kellő mennyi­ségű vízzel a csatornát. Végül is egy harmadik megoldásban egyeztek ki. Ezt Apponyi és Harrach grófok javasolták a Szabadalmazott Hajózási Társaság képviseletében. Az elfogadott megoldás értelmében a csa­torna mélységét a Duna legalacsonyabb vízállásának szintjére növelik, a mo­nostori és sztapári zsilipek mélysége pedig megmarad ugyanolyannak, ami­lyen volt, négy lábbal a Duna legala­csonyabb vízállásának szintje alatt. A 2., 3., 4. és 5. pont ugyanerre a kényes műszaki problémára vonatkozó részkérdéseket tartalmazott. A hatodik pont a csatorna szakaszon­ként váltakozó szélességét firtatta. Ezt a tényt a Kiss testvérek is felis­merték, viszont hangsúlyozták, hogy a csatorna szélessége, a sztapári szakasz kivételével, mindenhol lehetővé teszi „két legnagyobb fajta hajó” egymás melletti elhajózását. Ami a sztapári zsilintől Kuláig terjedő szakasz széles­ségét illeti, az valóban csak 8—9 öles (15,5—17 m) és nem teszi lehetővé az ellentétes irányban haladó hajóknak egymás elkerülését. Hogy az ezen a szakaszon is megtörténhessenek, „min­denhol, ahol ez szükségesnek mutatko­zik”, 40 öl (76 m) hosszú, 3 öl széles (5,5 m) kitérőket létesítenek. A bizottság teljesen kielégítőnek ta­lálta ezt a megoldást. Ugyanilyen eny­hén bírálta el a 7., 8. és 9. pontokra adott válaszokat is. Ezek a következők voltak: a csatorna partjai és a töltések oldala azért annyira meredekek, mert a nagyobbrészt betanított munkások nem tartották tiszteletben a kijelölt kereszt­metszetet. Ez azonban nem baj, mert amint víz kerül a csatornába, a felső részek beomlanak és így természetes úton létrejön a kívánt keresztmetszet. (Folytatjuk) Dunai hajóvontató ló parádés házban (Korabeli vízifestmény) FÜST MILÁN |z Őszi vadászat (5) Borosánál tényleg sokkal nagyobb sikerem volt, ő egész kipirult az öröm­től, és szemét lesütve így szólt: — Látja, milyen aranyos tud lenni az édesapja, ha akar. Mondtam én. — (Mintha bizony mondta volna, sose mondta.) Forró buzgalmában még ő is megígérte, hogy ajándékot ad nekem születésnapomra, s én addig kínoztam őt (még csiklandoztam is!), míg meg nem mondta, mi lesz az. Egy kis geo­lógiai kőzetgyűjteményt talált ő a pad­láson, színes, szép kövekkel, igen fi­nom kis ládában — de ne mondjam meg senkinek —, egy mérnök hagyta itt még évekkel ezelőtt, de hál’ isten­nek, nem jött el érte többé, s ő már régen nekem szánta ezt. S bár nekem eszem ágában sem volt, hogy geológus legyek — ez apám szenvedélye volt —, de a szép kövekre gondoltam, s meg voltam elégedve. De még nénéim is leereszkedtek most hozzám. Épp sétálni indultak a jege­nyesorba, s Angelika intett nekem. Odamentem. — Gratulálok — azt mondja —, na­gyon hősiesen repültél a szénába. — Amire Márta mohó szemmel hozzá­tette: — Aztán, hagysz-e majd minket is lovagolni? Egyszóval: mégiscsak úgy éreztem ezek után, hogy itt ma csakugyan nagy dolog történt velem, és azt is, hogy én vagyok a nap hőse. Azt azonban nyom­ban ott elhatároztam, hogy akármilyen jó viszonyban leszek is ezentúl apám­mal, őt fogom tudni szeretni, de eze­ket, ezt a külön női szövetséget soha. Sámuel is utálta őket, mert hideg, hiú, önző dögök. így mondta, ezzel a szó­val. Sini Kálmán báceit illeti: ő is igen tartózkodóan fogadta örömhíremet, még némábban, mint anyám, mert nem szólt rá semmit, csak a szeme mutatott némi gondolkodást vagy gondokat — mit tudom én? De azért nagyon ara­nyos volt. Odament ósdi almáriumá­hoz, kivett onnan egy pár vadonatúj, szürke antilop kesztyűt, és ezzel a szó­val adta át: — Ezt én már most odaadom néked, hogy addig is örülj valaminek, de rejtsd el a születésnapodig. Magamnak csináltattam egy igen jó kesztyűsnél még Fehérváron. Rábeszéltek, hogy mégiscsak hordjak kesztyűt, de te tu­dod, hogy ki nem állhatom, még télen sem. Kicsit nagy lesz neked, de már régen nézem, hogy nem sokkal na­gyobb a kezem. Nézz ide, milyen kis kezem van, különben úgyis tudhatod. — S azzal megcsókolt. Még kesztyűm is lesz? — ezt se re­méltem eddig. Milyen szerencsés va­gyok én! Egész beleszédültem. A nagy­urak kesztyűben szoktak lovagolni, lát­tam elégszer a bárónénál, az istálló ka­pujából. Csizmám már volt, a téli sár miatt, van hat koronám gyűjtve, ab­ból majd rendbe hozatom, marad már csak a teke és a tollas vadászkalap, ezt majd anyámtól kikunyerálom. Nagyszerű lesz! S azzal hajrá! Mint a szélvész rohan­tam haza a kesztyűvel, s elrejtettem egy kamránkban, az úgynevezett tokos fiókban, ahová senki se nyúlt, mert valami régi, poros vacak volt benne: geológiai térképkartonok összecsavar­va, tokban: Pod-Horu, Od-Sziszaka meg efféle rejtélyes feliratokkal — petró­leumfúrási kísérletekről vagy tervek­ről szóltak, mit tudom én már! S már­most, nehogy elfelejtsem, én már fu­tásom közben hazafelé is megtorpan­tam egyszer, mert eszembe jutott a kö­vetkező dolog: — Mit fog Samu szólni ahhoz, hogy én jóban vagyok apával? Nem fog meggyűlölni engem is? — Nagyon meghökkentem. — Eh, majd csak elintézem én ezt is valahogy, talán még ki is békítem őket egymással. Addig beszélek apa fülébe, amíg meg nem békül — mondtam én magamnak. Egyszóval: teli voltam jó reménységgel. Szaladtam hát tovább, öklömmel a mellemet veregetve. Mond­hatnám úgy is, hogy voltaképp mámo­ros voltam én! Otthon azonban újabb kis baj tör­tént velem. Gondoltam, nem hagyom én kinn ezt a drága kesztyűmet, mert még elkallódik, inkább beteszem vala­mi Od-Sziszaka-féle tokba. S íme, mi történt? Kirázom a henger alakú tokot, s kiderül, hogy nem mérnöki ábrák vannak benne, hanem nagyon disznó festményekről való fényképek, s az egyiknek hátlapján, női írással, a kö­vetkező ajánlás: Xavéri Szent Ferencnek szíves fi­gyelmébe! — Tyű, a mindenét neki! Tehát nem is a Samuka ittfelejtett titka volt ez, hanem kétségtelenül apámé, mert őt hívták Xavéri Ferencnek. — Magamra zártam a kamrát. A képek nagyon izgatóak voltak, so­káig néztem a meztelen dámákat és kukucskáló gavallérokat, s nyilván egész belepirulhattam. De valami rossz íz is maradt bennem e csemegézés után. — Apám nézegeti ezeket? Fúj, de rossz erre gondolni. És valami nő kül­di ezt neki? Miféle nő lehet az? — Ilyesmin töprengtem egy ideig. Aztán, közvetlen utána, minden átmenet nél­kül. — Csak hogy veszi ő meg nekem akkor a pónit, ha soha sincsen pénze? Mert mibe kerülhet egy ilyen póni? — töprengtem én. — A báróné gyerekeinek van két pó­­nijuk, igaz, hogy azok shetlandok, s nekem jó sokkal olcsóbb is, de a pa­rádés kocsis olyat mondott a múltkor, hogy bizony a póni drága jószág, ő nem tudja, ezek itt mibe kerültek, de úgy számítja, hogy megvan darabja négyszáz korona is. S mármost, ha csak a felét vessz­ik ennek ... Majdnem elszontyolodtam. Szeren­csére volt annyi eszem, hogy mégse törtem magam sokáig mind­­e dolgo­kon gyorsan elraktam e gyalázatos képeket, valahova begyömöszöltem a kesztyűt, mert azt mondtam magam­nak: Lesz, ahogy lesz. Nem hagyom én a boldogságomat rontani. S néhány percig csakugyan oly bol­dog voltam, mint sem azelőtt, sem az­után, nemcsak gyerekkoromban, talán egész eddigi életemben sem. Szilaj vol­tam. S elhatároztam, hogy holnap kora reggel kimegyek a bányába is, mert egyről-másról fel akarom világosítani ottani barátaimat. Bízvást megtehet­tem, mert apám aznap este „üzleti ügyben” elutazott. Persze, erről a bányáról is előbb kel­lett volna már szólanom. Apámat rendkívül tehetséges geoló­gusnak mondta mindenki, csak persze, ezzel se ment semmire. Nemcsak azért, mert szenvedélye volt a geológia — s ami az ember szenvedélye, abban nem­igen tud üzletember is lenni —, de a többi szenvedélyes: kártya, ital, vadá­szat, nő, lóverseny is megtették ebben a magukét. Ez a rejtélyes ember, úgy látszik, csupa szenvedélyből volt meg­alkotva, javarészt pusztító szenvedé­lyekből, kivéve a geológiát. Csakhogy ebből is átok lett, mert ebben viszont olyan kitartóan konok volt, nem lehe­tett őt semmivel rávenni, hogy veszté­be ne rohanjon. Nem tudom pontosan, de úgy sejtem, hogy nem is egy, de több kis vagyon ment rá petróleum­kutatásaira. Amelyek persze, ha bevál­nak, milliomosok lettünk volna abban a pillanatban — mit tudom én? —, ha csak egy kis opálos csillogás jelenik is meg a kitóduló talajvíz színén, s ő szentül meg volt róla győződve, hogy egy nap úgyis azok leszünk. Mert ne­kem mesélték, svájci és egyéb konzor­ciumokat hozott össze, amelyek fúró­gépeket küldtek, a fúrásokat finanszí­rozták — mérhetetlenül sokat fáradt ebben, de végül annyi sikertelenség után szerencsére mégis belefáradt. A kőbányára vetette magát, ezt már nem részletezem. Kitűnő szimattal ku­tatott fel mindenféle kőzeteket, végül is ennél maradt, a mostani bányánál, mert azt mondta rá, hogy ez kiadós. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ 1983. február 9., szerd­a

Next