Magyar Szó, 1983. február (40. évfolyam, 30-44. szám)
1983-02-13 / 42. szám
1983. február 13., vasárnap MAGYAR SZÓMŰVELŐDÉS A Koldusopera 1983-ban a Szabadkán a szabadkai Népszínház Breebi-bemutatójáról „A Koldusopera értelmezésének lényege: a darab kulinárisnak látszik, valójában azért, hogy antikulináris legyen. Szórakoztatónak látszik, de minduntalan fehráz Kellemes kikapcsolódás, mely kellemetlen és nyílt támadássá sűrűsödik” — írta Giorgo Strehler, Brecht legnagyobb ismerője és leghívebb tolmácsa 1972-ben, mikor hozzálátott, hogy 16 év múltán ismét megrendezze a Koldusoperát Milánóban. A helyszín hangsúlyozása, azaz az ország társadalmi berendezése, ahol színre kerül a darab, azért fontos, mert a józan logika szerint a kapitalista társadalmakban csattan valódi kéjjel Brecht ostora, hiszen az opera, a melodráma, a naturalista színház közönsége — lényegében a hazug, habos formákat „gasztronómiai gyönyörrel” fogyasztó „művészetpártoló” polgárság itt tenyésztődik határtalanul. Brecht az általuk elviselhetetlenné tett világ ellen lázadt, a kapitalizmust, a kizsákmányolást, az elnyomást okasta es ulrahatta epikus szinata nézőivel mindig is. Amíg az említett emberfajta létezik, a Brecht-aramák nem vai- ] пак muzeális ercekbe, ha csak nem vonjak ki es vopjak leire a dramakool azt, ami a lényegük: a tar- i savaiom alapvető összefüggéseit ! jelleno bíralatot. Ezt viszont igen sokszor es sokan megtették a történelem során, minek következtében Brecht megcsúfolására — .' I lázadó szerző darabjából nem lett más, mint kulináris élvezeteket szolgáló nabos torta, éppen olyan I hapos torta, amely ellen szerzőnk eredetileg agait. Az utóbbi években világszerte élénken frnytak a viták, hogyan lehet, szabad és kell Breen.^t jat- szám. Az epikus színház szellemében vagy ezt a szellemet elvetve — mivel ez a fajta színjátszás is dogmává merevedett az idők során. A legtöbb társulat elveti Brechtből azt, ami kánonná merevedett belőle, de ha nem akarja Brechtet megcsúfolni, akkor a lényegét, az ironikus, fanyar, éleslátó, bíráló szellemet megtartja. A kérdés, hogyan lehet ma, a nyolcvanas években Brecht Koldusoperáját játszani Szabadkán? Mit talált benne a rendező, Virág Mihály, amit most mindenképpen el akar mondani közönségének? Annál is inkább érdeklődésre tarthat számot a válasz, mivel Virág egyszer már (1963-ban) megrendezte Brechtnek ezt a zenés „játékát”. Virág Mihály nyilatkozatában világosan megfogalmazta, mit akar: „1963 óta sok minden megváltozott — mondta —, ebből kifolyólag nem ábrázolhatjuk többé Bicska Maxit az alvilág valamikori romantikus hősének, hiszen látjuk, hogy világszerte garázdálkodnak a Bicska Maxi-féle gengsztervezérek (■ ■ •), élesebben és nyersebben kell kimunkálnunk bizonyos mozzanatokat a darabban, pl. az emberi kapcsolatok elüzletiesedésének gondolatát, mely szerint Peachum, a kolduskirály, ravasz számítással változtatja át a részvétet profilehetőséggé, miközben a bibliát reklámszövegként használja fel. Bicska Maxit a darab végén nemesi rangra emelik, és felveszik az előkelő társaságba. Ez régen csak egy parodisztikus operai finálénak számított, ám napjainkban ez a befejezés súlyos időszerű jelenségre mutat rá.” Eddig a nyilatkozat. Mi valósult meg a rendezői szándékból? Nem sok, szinte semmi, mert a rendező sem tehet csodát. A Koldusopera az inercia törvénye szerint olyanná formálódott, amilyen élet- és színházfelfogású, amilyen játékmódom színészekből áll a színház társulata, tehát a békés, boldog, operettes hangulat lett úrrá a darabon. Aki szereti az operettet, mindenképpen nézze meg, nem fog csalódni. Virágnak, ha valóban azt akarta megvalósítani, amit nyilatkozott, akkor mégiscsak tennie kellett volna valamit elképzelése érdekében. Például: merészebb szereposztást eszközölhetett volna. Nagy Istvánra, aki jellegzetes brechti figura, akiiben a némafilmektől kezdve a „zenés kávéházak” világáig ironikusan, fanyarul minden benne van, csak epizódszerepet bízott: ő a Jimmy II. megjelölésű koldus. De ezt a villanásnyi szerepet is úgy játssza, hogy az előadás csaknem egyetlen hiteles pontjává válik. Rajta kívül Bana Irén az, aki Virág Mihálynak az eredeti, élesebb, nyersebb elképzelését szolgálja Kocsma Jennyként a társulat többi tagjától elütő, kiemelkedő alakítást nyújtva. Albert János Peachumként, a „koldusbarát” cég tulajdonosaként túl finom, anélkül, hogy az e finomság mögött lappangó gazságot éreztetné. Mereven áll és mereven lép a színpadon. Mintha kizárólag csak az éneklésre figyelne. Korica Miklós Bicska Maxija sem markáns. Alakja és hangja sem őt, sem Jónás Gabriellát (Polly) nem predesztinálja brechti hőssé. Becsülettel eljátsszák a szerepet, de halványak maradnak. Korica Miklós nem nagystílű hős, távol áll tőle a hétpróbás, ravasz gazemberek, vagy akár a terroristák világa. A háborúról, a rendőrkapitány (Medve Sándor) és a gensztervezér érdekegyeztető barátságáról stb. szóló songok lány operettekké olvadnak. Hiányzik a leleplezés vadsága. Kama Margit Peachum feleségeként efogadható — nem rajta múlik, hogy nem egészen hiteles, hanem a közegen, amelyben játszik. Hitelessé akkor válhatna igazán, ha felerősödne, ha gyilkosan ironikus felhangokat kapna a színpadon mozgó tömeg, a koldusoknak és az utcalányoknak a peachumnék iránti gyűlölete, megvetése. Egyszóval mindent összefoglalva a szabadkai Koldusoperában 1983- ban győzött a romantika, a kedélyesség, alulmaradt, vereséget szenvedett az éles, bíráló Brecht. Virág Mihály rendezése nagyjelenetekben bővelkedő, sokszereplős, „látványos” előadás, de még az operettkedvelőknek is túl hosszú. A díszletet Aleksandar Zlatovic, a jelmezeket pedig Milanka Berberovic tervezte, vezényel Murányi Mátyás. BARTUC Gabriella Jelenet a szabadkai Koldusoperából Szombaton minden út Oromra vezetett Három pedagógusnemzedék találkozója az oromi iskolában Gyakran adunk hírt 25, 30 éves érettségi találkozókról, még az 50 éves sem számít történelmi ritkaságnak. Oromon azonban olyan találkozót szerveztek, mely párját ritkítja: találkozóra hívták mindazokat a pedagógusokat, akik a felszabadulás óta ott tanítottak. Három nemzedék találkozott szombaton Oromon: a legidősebbeknek, akik a felszabadulás utáni években elsőként léptek itt katedrára — sokan közülük nyugdíjasként jöttek el a találkozóra —, már a tanítványaik tanítványai is független, felnőtt emberek, egyikük-másikuk éppen pedagógus. A három nemzedék találkozója azonban nem lehetett teljes: két kollégájuknak — Baszna Józsefnek, aki évtizedeken át tanítója és szellemi vezetője volt a falunak, és Nothof Györgynek, aki néhány évi oromi tanítóskodás után a Forum Könyvterjesztőnek lett a dolgozója — csak az emlékét idézhették egyperces néma kegyeletadással. A találkozóról jegyzőkönyv is készült (közfelkiáltással e sorok íróját választották meg jegyzőkönyvvezetőnek azzal a megfontolással, hogy mint újságírónak, úgyis az írás a kenyere). A jegyzőkönyvben 78 egykori és mai oromi pedagógus vallomásai sorakoznak egymás után: 78 pedagóguspálya hivatalos és személyes sorsfordulói — mindnek közreadásából nem riport, hanem folytatásos regény kerekedne, így kénytelenek vagyunk a véletlenre bízni és találomra belelapozni a jegyzőkönyvbe. DOBsa Sándor: — Olyan rég volt, hogy ha egykori tanítványomat, az itt jelen levő Elek Irént nem látnám, talán el sem hinném . . . Később oktatásügyi megbízott lettem, azután iskolaigazgató Adorjánon. Társadalmi-politikai megbízatások a zernai, majd a szabadkai járásban, köztársasági, szövetségi tisztségviselő — mind a mai napig. És erre a találkozóra volt szükség, hogy újra átéljem, milyen szén volt 18 évesen oromi tanítónak lenni. .. NAGY Margit: — 1946-ban lettem tanító. Orom volt az első és egyben az utolsó állomáshelyem is. Férjhez mentem, itt maradtam, itt tanítottam megszakítás nélkül addig a napig, mely életem legszebb és legszomorúbb napja volt, nyugdíjba vonzásomig. Örülök, hogy sor került erre a találkozóra, hogy újra tatarozhattam azokkal, akikkel azokban a nagyon nehéz, de nagyon szép időkben együtt kezdjük: Tuskacs (Raffa) Rózsával, Muhi Máriával, Bús (Bians) Magdolnával, Varga (Szabó) Tildával, Bagi (Bicskei) Máriával és ír többiekkel . . . LAJKÓ Mihály: — 1951-ben kerültem Oromra, az újfalusi iskolába, százhúsz gyerek egyetlen tanítójaként. De nem sokáig voltam egyedül, mert segítettem magamon: megnősültem. Később Bosznai bácsit követtem az igazgatói poszton, azután Szabadkára vitt életem útja. Tanítottam és tanultam egyidejűleg 81-ig, azóta csak tanulok — nyugdíjasként élni. LAJKÓ Irma: — 1952-ben, mindjárt a tanítóképző elvégzése után kerültem ide. Én azt hittem, csak álláshoz jutok, közben férjhez is mentem — az előttem szólóhoz. A többit nem ismételném meg, csak annyit, hogy én még aktív vagyok: középiskolai tanárként dolgozom. TRIPOLSZKY Géza: — A háború után első tanító voltam a határszéli Bicskei-iskolában. Az én rövid oromi tanítóskodásomnak is van élő tanúja, akkori tanítványaim egyike, Bata (azóta Szöllősy Vágó) Veronika. A Bicskei-iskolában nem sokáig időztem: ott Nagymélykúti István maradt, engem pedig a szolgálati érdek Adorjánra helyezet, innen Zentára, különböző közművelődési megbízatásokba, míg végül a múzeumban horgonyoztam le. JUHÁSZ Irén: — Itt voltam kis- diák (én vagyok az alibije Dobó Sándornak), itt nagydiák, itt kezdtem tanítani, és mint annyian mások, én sem lehettem próféta a saját hazámban: átmentem a szomszédos Oromhegyesre, férjhez mentem, férjemmel együtt fejest ugrottunk a társadalmi munkába. Annyira nem volt magánéletünk, hogy lassan megöregszünk, és most döbbenünk rá, hogy még veszekedni sem volt időnk. Nem is tudom, hogy lettek a gyerekeink .. . TÍMÁR László: — 1954-ben csaltak ide. Az akkor induló nyolcosztályos iskola első tanára voltam. Néha nagyon nehéz volt itt: voltam tanár és traktoros, kőműves és a kultúregyesületben még jellemszínész is, de legtovább — 17 évig — iskolaigazgató. A nyugdíjhoz még fiatal vagyok, hát tovább dolgozom: pedagógiai vezetőként, matematikatanárként. BÁTHORI Katalin: — ötéves koromban, vendégségben jártam először Oromon. Ott volt Bosznai bácsi is megkérdezte, mi leszek, ha felnövök. Tanító néni — vágtam rá gondolkodás nélkül. Hát ha majd tanító leszel, gyere el ide tanítani — mondta. 1957-ben, amikor tanítói diplomával bekopogtattam hozzá és emlékeztettem egykori ígéretére, még a szeme is könnybe lábadt. Ostorkán, Dolinán, Oromon tanítottam, akkor gondoltam egyet, és felmondtam — ma is bánom. Öt évig a közművelődésben dolgoztam — a szabadkai Népkörben — aztán ismét az iskolában. Szilágyin és persze, mint eddig, most is nyakig a kultúrmunkában ... PÖLHE Géza: — Tizenegy évet dolgoztam Dolinán és Oromon. Főleg a dolinai évekre emlékszem szívesen, mert a világ legszebb nevű iskolája volt a munkahelyem: A Bunyi úti ... (Azt már a rádióhallgatóknak el sem kell mondanom, hogy annyi pályatársához hasonlóan ő is foglalkozást változtatott: ma a szabadkai Rádió újságírója). És még egy bizalmas közlés kívánkozik ide: a találkozó megszervezésének ötlete feleségétől, Pethe Margittól származik, aki óvónőként dolgozott Dolinán. TUDOROVICH Erzsébet: — Magyartanárként kerültem ide, meghonosodtam itt. Nemritkán az az érzésem, hogy ebben az iskolában én vagyok a legpromibb oromi. SZABÓ Margit Ostorkán kezdett: — Ez a világ közepe — egyformán messze esik minden lakott helytől, kövesúttól, vasúttól. Négy év után leköltöztem a hegyről a völgybe, Kispiacra. Azóta ott vagyok, és minden jel arra mutat, hogy ott is maradok. Befejezésül idézzük a jegyzőkönyv utolsó bejegyzését: Orom az első munkahelyem — már két éve. Hogy az utolsó-e, még nem tudhatom. De volna egy kérdésem: annyian elmondjátok itt előttem, hogy idekerül+еЈек, férjhez mentetek. Nem fejtenétek ki részletesen, hogy kell ezt csinálni?... —oOo— A történeti hűséghez tartozik, hogy a részvevők nem határoztak, a találkozót kétélvenként, minden váratlan év májusában megismétlik. Ezt a határozatot a 78 jelenlevő aláírásával erősítette meg. Végezetül pedig áljon itt a jegyzőkönyvvezető aláírása is: SZÖLLÖSY VÁGÓ László s. k. A Libertatea vers- és novellapályázatánal A pancpovai Ubertatea című román nyelvű hetilap az elmúl év nove mberében. Tito elvtár s születésének 90., az AVNOJ **iso ülésszakának 40. évfordulója alkalmából Országépíté s címmel vers- és novellapályázatot ki, amely nay érdeklődést váltott ki mind az olvasók, mind az írók körébe«. A pályázatig beérkezett 40 jeligés pályám« közül a legjobb elbeszélést* járó 5000 dináros I. és a 3000 dináros III. díjat Marina Felice« MUNTEANU újvidéki írón« kapta. A 4000 dináros II. díjat Ilia POLTN^rA pancsova’ publicista érdemelte ki. A legjobb versért járó 4000 dinéros I díjat Carina BOJIN verseci veitőno kanta, a Ti. díjat, 300« dinárt F^ni-la TURCUAbTE verseci, a ■’OOO dináros III. díj*»f n«dig NH*” COBAN aivH~kJ кбЧо. A díjazott elbeszélésüket «s verseket a Bibertat^a vásárfebruár 12-i számában jelenteti meg. A díjak ünnepélyes átadtap«» február 25-én kerül sor Pa «csóván, a Libertatea székházában. Egy régi feladat Pályavállazási tenérsakát Középiskoláinkat, mint ismeretes, oktatási rendszerünk ésszerűsítése érdekében szervezzük át. Ennek értelmében fognak megszűnni az egységes középiskolák. Újra egységes lesz tehát a szakirányú középfokú továbbképzés, s abban a tanulók négyféle képesítést szerezhetnek. Mindez azt is eredményezi, hogy a pályaválasztásra — akárcsak 1975-öt megelőzően ■— az általános iskolákban kell felkészíteni a diákokat. Olyan feladatokat és kötelezettségeket kapnak vissza tehát ezek az oktatási intézmények, melyeket korábban is sikeresen végeztek. De vajon hogyan készülnek az általános iskolák egykori feladataik újbóli ellátására? Történtek-e már lépések ebben az irányban? Erre kerestünk választ a becsei Petőfi Sándor Általános Iskolában, ahol beszélgetőpartnerünk SZŰCS András igazgató volt. — Bár semmiféle ilyen irányú jelzést nem kaptunk, tisztában vagyunk feladatainkkal, és készülünk a pályaválasztási tanácsadás újbóli megszervezésére. Mint pedagógus mondom: nem titkolt megelégedettségünkre szolgál középiskolai rendszerünk ilyen irányú fejlesztése. Hisz napnál is világosabban beigazolódott, hogy oktatási rendszerünkben az egysé- ' ges középiskola két éve amolyan üresjáratnak bizonyult. Nem elégítette ki a társult munka igényeit, és mint ilyen, összi . ci-'-ai szere- • pontból nagy-nagy ráfizetéssel járt. Nem beszélve arról a veszteségről, melyet a két év egy- egy, tanulmányait félbehagyó diák életében jelentett. Annak, hogy a diákok a közép újfeli vállalása 37 általános iskolában iskolai átszervezést követően újra az általános iskola nyolcadik osztálya után választhatnak hivatást, óriási az előnye. Hisz a pályaválasztási tanácsadás itt a diák nyolc évi munkájának ismeretében történik. Ez eleve lehetetlenné teszi az ad hoc döntéseket, melyeknek általában a pályatévesztettség, a hivatástudat hiánya volt a következménye. Nem kevésbé lényeges az sem, hogy az a diák, amelyik nem kíván továbbtanulni, a nyolcadik osztály elvégzése után nyomban elhelyezkedhet. A leglényegesebb számunkra, hogy újra létrehozzuk a pályaválasztási bizottságokat. Ebben rendszerint az osztályfőnökök, az iskolai pedagógus, valamint a szülők képviselői vettek részt. Szükséges továbbá, hogy igénylésként hivatalosan is megkapjuk községünk (esetleg egy nagyobb régió) káderszükségletét, káderszükségletének fölépítését. Maga a tény, hogy a pályaválasztás ezután újra az általános iskola befejezése után történik, újra helyes viszonyba állítja az oktatás logikai rendjét. Nem utolsósorban azért, mert itt vetjük meg a munkára való nevelés alapjait, itt neveljük diákjainkat a leghatározottabban a hivatástudat vállalására. Pedagógiailag indokolt, hogy mindez egyénisége formálódásával, kialakulásával párhuzamosan épüljön be a diák tudatába. Vállaljuk tehát és készülünk a pályaválasztási tanácsadás megszervezésére — fejezte be a beszélgetést Szűcs András igazgató M. F. 17