Magyar Szó, 1983. június (40. évfolyam, 148-162. szám)

1983-06-13 / 160. szám

. Utána találkoztam egy elvtárssal, aki látta őt, s közölte: „Dehogy halt meg, csak megsebesült”. „Hogyhogy nem esett el, megtaláltam a sapkáját”. Meg­mutattam neki a partizánsapkát. Átkeltem a Neretván és a Sutjeskán is. A Darmitoron tábortüzet raktunk. Zászlóaljam a kórház közelébe került. Találkoztam fivéremmel! Él! Gipszbe tették a kezét. Majdnem teljesen szét­vitte a golyó. Egyre kevesebb földim maradt életben. Egy családból négy fiatalember is elesett. (Novénka Lukinnak, a belügyi tit­kárság nyugalmazott tisztviselőjének vallomása. Belgrádban és­ 1923. május 6-án Kninsko Ferjén születtem földműves családban. Apám afféle parasztkocsmát tartott, vasár­naponként amikor nem kellett dolgozni, a helybeliek betértek hozzá. A többi napon bosnyákok jöttek, akik keres­kedők lévén, Knin felé menet erre jára­tuk. A családban hatan voltunk gyerekek, sorrendben én voltam a második, ám az első fiúgyermek. Ezért megszületett az elhatározás: ezt a gyereket iskoláz­tatni kell. Hát rendjén is volt kez­detben, befejeztem a hat elemit,­­s gim­náziumban fölvételi volt, erre készül­nöm kellett. Mondogatták, hogy papot vagy taní­tót faragnak belőlem. Én pedig katonatiszt akartam lenni. Na, jó, bevallom, nem volt idegen számomra az a gondolat sem, hogy pap legyek, mert sűrűn jártam temp­lomba. A gimnáziumban valahogy, átcsúsz­tam, nem volt könnyű dolog naponta esőben-hóban, tűző napsütésben, szél­ben gyalogolni, egyébként közismert, hogy Knin vidékén milyen mostoha az időjárás. Hogy megkönnyítse a dol­­gomat, apám kerékpárt vett nekem. Befejeztem három osztályt és be­iratkoztam a negyedikbe, jól megje­gyeztem, az 1939—1940-es iskolaév volt, gimnáziumi tanulmányaim utolsó esztendeje. Kidobtak! Rámkenték, hogy lázadó szellemű vagyok, vagy mifene. Az igazság az volt, hogy én csak haladó ifjakkal, diákokkal társalogtam, mint amilyen Stevo Opačić, Milan Milanović, Petar Milanović és még néhányan voltak, közöttük Jožo Simié is. Hogy aztán mi történt? Mi mentünk a mi utunkon, az a Jožo Simié pedig usztasa fene­vaddá vált... Kis csoportunknak Vlade Despot volt a vezetője. Sok és különféle igazságtalanságot kellett lenyelnünk. A gazdag családból származó gyerekeket megkülönböz­tették. Se törekvésre, se tudásra nem volt szükségük, hogy felsőbb osztályba kerüljenek. Én meg ezt egyszerűen nem tudtam elviselni. Tiltakoztam, mégpedig nyil­vánosan: senkitől és semmitől sem tartottam. Egy napon aztán Petar Segota igaz­gató behivatott az irodájába. — Mirkovic, add ide a pisztolyod! — parancsolt rám. — Miféle pisztolyt? — kérdeztem. — Tudod te nagyon jól! Dulakodás kezdődött, hogy is húz­zam ki magam a csávából, mit is tegyek, gondoltam, majd előrántottam a fegyvert és elsütöttem. Kidobtak a gimnáziumból. A meg­­indoklás: a középiskolákról szóló tör­vény 43. szakasza 2. bekezdésének megsértése, amely egyébként arról szólt, hogy nem folytathat középisko­lai tanulmányokat, aki szocialista esz­méket és kommunista ideológiát ter­jeszt. Ezzel egyszersmind elvesztettem a jogomat arra, hogy Jugoszlávia terü­letén bármely gimnáziumba beiratkoz­zak. Mit tegyek most? Elszegődtem a knin-bihari vasútvonalon, és néhány hónapot ott dolgoztam. Ezek után szed­tem a sátorfámat és elutaztam Belgrád­­ba. Szobafestőnek. Aztán ismét vissza­tértem a vasúthoz, a háború is ott ért. Katonák vonultak vissza Bosansko Grahovo és Drvar irányába, önkéntes­ként én is csatlakoztam hozzájuk. El­küldték. Több sem kellett, barátaim­mal hozzáláttunk a knini 54. gyalog­sági ezred fegyvertárának kiürítésé­hez. Megérkeztek az olaszok, majd ké­sőbb az usztasák. A gyanúsítottak lis­táján az elsők között szerepelt a ne­vem.­­ (Folytatjuk) BORKO GVOZDENOVIG A HARCOS MÚLT EMLÉKEI A Neretván és a Sutjeskán Az egykori harcosok visszaemlékezései Neretva, Sutjeska! E két folyó neve elválaszthatatlan a jugoszláv forradalom fegyveres harcától; e két folyó térségében zajlottak le 40 évvel ezelőtt, 1943 tavaszán és nyarán a második világháború legvé­resebb csatái a jugoszláv hadszíntéren. A nagy vérveszteségek ellené­re a Jugoszláv Néphadsereg, a dicsőséges partizán haderő győztesen került ki a negyedik és az ötödik ellenséges offenzívából, és megindult azon a diadalmas harci úton, amely végül is az ország tel­jes felszabadulásához vezetett. Tárcánkban megszólaltatjuk az akkori csaták aktív részvevőit, azokat a harcosokat, akik 40 évvel ezelőtt fegyverrel a kezükben írták az új Jugoszlávia történetét. BRANKO MIRKOVIĆ: (16) 6 CHRISTIANE ROCHEFORT Házasság párizsi módra (39) — Pontosan. Pillanatnyilag más dol­gom van.. Csupán annyit óhajtok hoz­záfűzni, hogy egy férfi számára nagy öröm, ha a felesége támogatja abban, amit csinál, és érdemes agyondolgoz­nom magam, hogy ragyogó és könnyű életet nyújtsak neked, amelyet egyéb­ként zavartalanul élvezel — mondja és széles mozdulattal rám­utat. Blen­­d­agaruha igazgyöngyök és Párizs legelegánsabb fodrásza, mert elfelejti (vagy úgy tesz mintha elfelejtené), hogy a hajam nem olyan mint amilyennek megparancsolta és hogy tényleg ha tő­lem függne... — Hát én értem tetted mindezt? Ó, édes Philippe-em! — Vagyis zavartalanul élvezed, mint az előbb mondtam! Szónokolsz, köpsz a „burzsuj agyvelők”-re, de arra ami ezekből az agyvelőkből megszületik, nem! Legalább annyi szemérem legyen benned, hogy hallgass! — Csupán egyetlenegy, utolsó meg­jegyzést ezzel kapcsolatban: közölnöm kel veled, hogy nem leszek a felesége egy olyan képviselőnek, akit ennek a pártnak a programjával választottak meg. Ez becsületbeli kérdés. Tisztessé­gesen előre figyelmeztetni akarlak. — Ez zsarolás. És azt hiszed, változtat a tényeken? Figyelj ide Céline: azt gondolsz, amit akarsz — ha már olyan sokat gondolkodsz —, viszont nekem is hagyd meg a gondolkodás szabad­ságát, légy oly bájos. Ha már „demok­­ratá”-nak mondod magad. Azt teszem, amit jónak látok, tőled mindössze any­­nyit kérek, hogy ne akadályozz meg ebben, jelenleg pedig kísérj el erre a vacsorára, és ott ne viselkedj úgy, hogy ártson a terveimnek. Remélem, megértettél. Meg. Azzal bizonyítottam, hogy min­den bajomat bevetettem azoknál az Beáknál, akikről Philippe közölte, hogy fontos szerepük lehet karrierje szem­pontjából. Négy meghívást kapott újabb estélyekre, és otthon ne felejtse azt az elragadó kis feleségét, és meg volt győződve róla, hogy az odahaza váltott keserű szavak, mint egyébként minden üres szó, máris feledésbe me­rültek. Philippe irtó jókedvű volt, any­­nyira el volt ragadtatva tőlem, hogy ki is mutatta. Megcsókolt. — Látod, ha én egyszer bevetem magam! Teljes siker. Talán a ruhám­nak is van némi szerepe benne, pokoli­an sexy, csakis jó szalonban lehet ilyen ruhát csináltatni, kicsit drága ugyan de tényleg nem kidobott pénz. És há­rom találkát beszéltem meg a jövő hétre! — Hogyan? — kérdezte­m hökken­tőn, amikor egy piros lámpa megállí­totta. Elővettem ugyanis noteszemet és megmutattam a neveket, dátumokat, címeket, amelyeket gondosan mind föl­jegyeztem. És nem akárkik, láthatod, éppen hogy a legfontosabb pasasok. — De hát tiszta bolond vagy! Arra nem kértelek, hogy idáig menj. — Nem mentem én sehová, ők jöt­tek oda hozzám. — No de... no de most mit fogsz csinálni? — Azt fogom csinálni, a­mi­t óhaj­tasz, Philippe: ha azt mondod hogy menjek el elmegyek, ha azt mondod hogy ne menjek el nem megyek. — No de Céline... nem vagy tuda­tában anna­k hogy... vagy szándéko­san csinálod... Olyan helyzetbe ho­zol. .. Kínos helyzetbe, ugyebár. Fütyülök rá. Kitűnően mulatok a kocsi sarkába húzódva. Elküldi kurválkodni a felesé­gét négyszázezer frankkal ,nagysága valagán, s azután azt óhajtaná, hogy tartson mértéket és ne nevezze nevén a gyereket. Most aztán benne van a szószban. Pedig én rendesen viselkedtem. Eszem ágában sem volt lefeküdni ezek­kel a smokkokkal, még Philippe na­gyobb dicsősségére sem. Kacérkodtam. Ők meg esedeznek. Telefonálnak. Mint­hogy megfelelő időpontokat javasol­tam, ritkán esik meg, hogy Philippe nem volna otthon. Így aztán hallgathatja milyen nagy forgalmat bonyolítok le. A lehető legnyíltabbam. Később, ami­kor nincs otthon, mert vidékre utazik, minthogy előkészítő munkát kell vé­geznie szűkebb pátriájában ahol egy­kor a családi bölcsője ringott, vagyis ahol fel fog lépni a választásokon, cadrázik miattam. Pedig téved. Nem élek efféle balfá­cánokkal. Ha rajtam múlik, még csi­pesszel se nyúlok hozzájuk. Nem, ami­kor Philippe nincs itthon, kihaszná­lom az alkalmat és dolgozom; estéi­met sallon­omban töltöm, a közönségen mérem le ötleteim hatását, igyekszem földobni őket, új trükköket kieszelni, fogadom a vendégeket, segítek Tho­­mas-nak, aki egyébként egy piszok jó zongoristát szerződtetett, állati muris, dörzsölt fiú és imádja a zenét, remekül el lehet beszélgetni vele. Nicolas el­kísért, amikor kiválasztottam magam­nak egy János passió-lemezt. Ahogy kikerülünk a burzsujok kö­zül, rögtön emberekkel találkozunk. — Hazaérkeztem, a ház üres. Fogal­mam sincs, hol találhatlak meg. A szo­balány sincs itthon. Várok. Vacsoraidő, még mindig nem jössz. A szobalány sem. Kénytelen vagyok a szüleimhez meni vacsorázni! — fejezi be a felhá­borodás csimborasszójával hangjában. — Ha azt akarod, hogy készen vár­jon minden, előre meg kell mondanod, hogy mikor jössz haza. Telefon is léte­zik. Holnapra vártalak. — Előre megmondani, hogy mikor érkezem haza. Még csak az kéne! — Ha egyszer azt akarod, hogy min­den készen várjon... — Egyébként telefonáltam. Nem vettétek fel a kagylót. És hajnali há­romig kell várnom, hogy végre talál­kozzunk, hogy megtudjam hogy élsz-e! Hol voltál? — A városban. — Elég sovány magyarázat. És per­sze mean vagy hajlandó megmondani, hogy kávés voltál. — Az öcséddel. Az­ egyébként igaz. — Most meg az öcsém! Előbb a húgom, aztán az öcsém! És még ne­vetsz is! — No de Ph­lppe, ha egyszer mulat­ságos! — Igen, szerinted ez mulatságos! Szerinted. A ház üres, az ember nem tudja, hol lófrál a felesége, és ha itt­hon vagyok, akkor is csaknem ez a helyzet. Önagysága nélkülem jár el, önagyságának saját kükmbejára­tú ba­rátai vannak — és szellemi tevékeny­séget űz. És ezzel egy csomó papírt kap fel az íróasztalomról. Az írásaim! Kutat az írásaim között! — Kutattál az írásaim között! — Na és? Talán titkaid vannak előt­tem? — Ó, ti burzsujok! látszólag jól ne­veltek vagytok, ide valójában csupa ocsmány durva fráter. Undorítók vagy­tok! Lehajolok, hogy fölszedjem az írá­sokat. Megpróbálom rendezni őket. Igyekszem nyugodtan viselkedni. Egyébként tényleg nem gurultam be. Furcsa állapotban vagyok. Történik va­lami. — Ó, ezért érdemes is lehajolni — mondja a magasból, ő, a gentleman meg se mozdulna, ott toronylik fölöt­tem. Egy méter nyolcvankettő haja szőke szeme szürke orra rendes szája rendes kezdődő toka. — Ezért érdemes lehajolni! micsoda tehetség vagy! mi­csoda lángész! Nem is tudtam, milyen csodalénnyel élek egy fedél alatt, bi­zony, metafizika és sztriptíz! Óriási, drágám! Azt tanácsolom, fordulj ahhoz a pasashoz, akinek, hiszen tudod, az a specialitása, hogy kiadja a diliházak gráfomén ápoltjainak írásait. Nagy­szerűen beleillenél a kollekcióba. Egy könnycsepp esett a Szótárra. Várok. Újabb könnycsepp nem jön. Úgy látszik ez volt az utolsó. Orrom előtt Philippe lábát látom. Rámosoly­­gok a lábára. — Ne strapáld magad Philippe Aig­­nan úgyis kész elromlott. Egyedül az bánt az egészben hogy még indiszkrét is vagy. — Mit akarsz drágám ha az ember egyedül van odahaza a Saját Otthoná­ban. .. Furcsa, sohasem értik meg hogy mi­kor igazán komoly a dolog. Philippe tovább locsog. — ... és vár és nincs semmi dolga, múlik, az idő... valamivel csak el kell foglalnia magát... az embert kísértés fogja el... Az ember azon kezd tűnőd­ni vajon hol jár a felesége... és végül szükségszerűen azon is hogy váltókép­pen ki a felesége... ez az idegen nő, aki itt lakik vele. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ 1983. Június 13­, bés­.

Next