Magyar Szó, 1983. június (40. évfolyam, 148-162. szám)
1983-06-13 / 160. szám
. Utána találkoztam egy elvtárssal, aki látta őt, s közölte: „Dehogy halt meg, csak megsebesült”. „Hogyhogy nem esett el, megtaláltam a sapkáját”. Megmutattam neki a partizánsapkát. Átkeltem a Neretván és a Sutjeskán is. A Darmitoron tábortüzet raktunk. Zászlóaljam a kórház közelébe került. Találkoztam fivéremmel! Él! Gipszbe tették a kezét. Majdnem teljesen szétvitte a golyó. Egyre kevesebb földim maradt életben. Egy családból négy fiatalember is elesett. (Novénka Lukinnak, a belügyi titkárság nyugalmazott tisztviselőjének vallomása. Belgrádban és 1923. május 6-án Kninsko Ferjén születtem földműves családban. Apám afféle parasztkocsmát tartott, vasárnaponként amikor nem kellett dolgozni, a helybeliek betértek hozzá. A többi napon bosnyákok jöttek, akik kereskedők lévén, Knin felé menet erre járatuk. A családban hatan voltunk gyerekek, sorrendben én voltam a második, ám az első fiúgyermek. Ezért megszületett az elhatározás: ezt a gyereket iskoláztatni kell. Hát rendjén is volt kezdetben, befejeztem a hat elemit,s gimnáziumban fölvételi volt, erre készülnöm kellett. Mondogatták, hogy papot vagy tanítót faragnak belőlem. Én pedig katonatiszt akartam lenni. Na, jó, bevallom, nem volt idegen számomra az a gondolat sem, hogy pap legyek, mert sűrűn jártam templomba. A gimnáziumban valahogy, átcsúsztam, nem volt könnyű dolog naponta esőben-hóban, tűző napsütésben, szélben gyalogolni, egyébként közismert, hogy Knin vidékén milyen mostoha az időjárás. Hogy megkönnyítse a dolgomat, apám kerékpárt vett nekem. Befejeztem három osztályt és beiratkoztam a negyedikbe, jól megjegyeztem, az 1939—1940-es iskolaév volt, gimnáziumi tanulmányaim utolsó esztendeje. Kidobtak! Rámkenték, hogy lázadó szellemű vagyok, vagy mifene. Az igazság az volt, hogy én csak haladó ifjakkal, diákokkal társalogtam, mint amilyen Stevo Opačić, Milan Milanović, Petar Milanović és még néhányan voltak, közöttük Jožo Simié is. Hogy aztán mi történt? Mi mentünk a mi utunkon, az a Jožo Simié pedig usztasa fenevaddá vált... Kis csoportunknak Vlade Despot volt a vezetője. Sok és különféle igazságtalanságot kellett lenyelnünk. A gazdag családból származó gyerekeket megkülönböztették. Se törekvésre, se tudásra nem volt szükségük, hogy felsőbb osztályba kerüljenek. Én meg ezt egyszerűen nem tudtam elviselni. Tiltakoztam, mégpedig nyilvánosan: senkitől és semmitől sem tartottam. Egy napon aztán Petar Segota igazgató behivatott az irodájába. — Mirkovic, add ide a pisztolyod! — parancsolt rám. — Miféle pisztolyt? — kérdeztem. — Tudod te nagyon jól! Dulakodás kezdődött, hogy is húzzam ki magam a csávából, mit is tegyek, gondoltam, majd előrántottam a fegyvert és elsütöttem. Kidobtak a gimnáziumból. A megindoklás: a középiskolákról szóló törvény 43. szakasza 2. bekezdésének megsértése, amely egyébként arról szólt, hogy nem folytathat középiskolai tanulmányokat, aki szocialista eszméket és kommunista ideológiát terjeszt. Ezzel egyszersmind elvesztettem a jogomat arra, hogy Jugoszlávia területén bármely gimnáziumba beiratkozzak. Mit tegyek most? Elszegődtem a knin-bihari vasútvonalon, és néhány hónapot ott dolgoztam. Ezek után szedtem a sátorfámat és elutaztam Belgrádba. Szobafestőnek. Aztán ismét visszatértem a vasúthoz, a háború is ott ért. Katonák vonultak vissza Bosansko Grahovo és Drvar irányába, önkéntesként én is csatlakoztam hozzájuk. Elküldték. Több sem kellett, barátaimmal hozzáláttunk a knini 54. gyalogsági ezred fegyvertárának kiürítéséhez. Megérkeztek az olaszok, majd később az usztasák. A gyanúsítottak listáján az elsők között szerepelt a nevem. (Folytatjuk) BORKO GVOZDENOVIG A HARCOS MÚLT EMLÉKEI A Neretván és a Sutjeskán Az egykori harcosok visszaemlékezései Neretva, Sutjeska! E két folyó neve elválaszthatatlan a jugoszláv forradalom fegyveres harcától; e két folyó térségében zajlottak le 40 évvel ezelőtt, 1943 tavaszán és nyarán a második világháború legvéresebb csatái a jugoszláv hadszíntéren. A nagy vérveszteségek ellenére a Jugoszláv Néphadsereg, a dicsőséges partizán haderő győztesen került ki a negyedik és az ötödik ellenséges offenzívából, és megindult azon a diadalmas harci úton, amely végül is az ország teljes felszabadulásához vezetett. Tárcánkban megszólaltatjuk az akkori csaták aktív részvevőit, azokat a harcosokat, akik 40 évvel ezelőtt fegyverrel a kezükben írták az új Jugoszlávia történetét. BRANKO MIRKOVIĆ: (16) 6 CHRISTIANE ROCHEFORT Házasság párizsi módra (39) — Pontosan. Pillanatnyilag más dolgom van.. Csupán annyit óhajtok hozzáfűzni, hogy egy férfi számára nagy öröm, ha a felesége támogatja abban, amit csinál, és érdemes agyondolgoznom magam, hogy ragyogó és könnyű életet nyújtsak neked, amelyet egyébként zavartalanul élvezel — mondja és széles mozdulattal rámutat. Blendagaruha igazgyöngyök és Párizs legelegánsabb fodrásza, mert elfelejti (vagy úgy tesz mintha elfelejtené), hogy a hajam nem olyan mint amilyennek megparancsolta és hogy tényleg ha tőlem függne... — Hát én értem tetted mindezt? Ó, édes Philippe-em! — Vagyis zavartalanul élvezed, mint az előbb mondtam! Szónokolsz, köpsz a „burzsuj agyvelők”-re, de arra ami ezekből az agyvelőkből megszületik, nem! Legalább annyi szemérem legyen benned, hogy hallgass! — Csupán egyetlenegy, utolsó megjegyzést ezzel kapcsolatban: közölnöm kel veled, hogy nem leszek a felesége egy olyan képviselőnek, akit ennek a pártnak a programjával választottak meg. Ez becsületbeli kérdés. Tisztességesen előre figyelmeztetni akarlak. — Ez zsarolás. És azt hiszed, változtat a tényeken? Figyelj ide Céline: azt gondolsz, amit akarsz — ha már olyan sokat gondolkodsz —, viszont nekem is hagyd meg a gondolkodás szabadságát, légy oly bájos. Ha már „demokratá”-nak mondod magad. Azt teszem, amit jónak látok, tőled mindössze anynyit kérek, hogy ne akadályozz meg ebben, jelenleg pedig kísérj el erre a vacsorára, és ott ne viselkedj úgy, hogy ártson a terveimnek. Remélem, megértettél. Meg. Azzal bizonyítottam, hogy minden bajomat bevetettem azoknál az Beáknál, akikről Philippe közölte, hogy fontos szerepük lehet karrierje szempontjából. Négy meghívást kapott újabb estélyekre, és otthon ne felejtse azt az elragadó kis feleségét, és meg volt győződve róla, hogy az odahaza váltott keserű szavak, mint egyébként minden üres szó, máris feledésbe merültek. Philippe irtó jókedvű volt, anynyira el volt ragadtatva tőlem, hogy ki is mutatta. Megcsókolt. — Látod, ha én egyszer bevetem magam! Teljes siker. Talán a ruhámnak is van némi szerepe benne, pokolian sexy, csakis jó szalonban lehet ilyen ruhát csináltatni, kicsit drága ugyan de tényleg nem kidobott pénz. És három találkát beszéltem meg a jövő hétre! — Hogyan? — kérdeztem hökkentőn, amikor egy piros lámpa megállította. Elővettem ugyanis noteszemet és megmutattam a neveket, dátumokat, címeket, amelyeket gondosan mind följegyeztem. És nem akárkik, láthatod, éppen hogy a legfontosabb pasasok. — De hát tiszta bolond vagy! Arra nem kértelek, hogy idáig menj. — Nem mentem én sehová, ők jöttek oda hozzám. — No de... no de most mit fogsz csinálni? — Azt fogom csinálni, amit óhajtasz, Philippe: ha azt mondod hogy menjek el elmegyek, ha azt mondod hogy ne menjek el nem megyek. — No de Céline... nem vagy tudatában annak hogy... vagy szándékosan csinálod... Olyan helyzetbe hozol. .. Kínos helyzetbe, ugyebár. Fütyülök rá. Kitűnően mulatok a kocsi sarkába húzódva. Elküldi kurválkodni a feleségét négyszázezer frankkal ,nagysága valagán, s azután azt óhajtaná, hogy tartson mértéket és ne nevezze nevén a gyereket. Most aztán benne van a szószban. Pedig én rendesen viselkedtem. Eszem ágában sem volt lefeküdni ezekkel a smokkokkal, még Philippe nagyobb dicsősségére sem. Kacérkodtam. Ők meg esedeznek. Telefonálnak. Minthogy megfelelő időpontokat javasoltam, ritkán esik meg, hogy Philippe nem volna otthon. Így aztán hallgathatja milyen nagy forgalmat bonyolítok le. A lehető legnyíltabbam. Később, amikor nincs otthon, mert vidékre utazik, minthogy előkészítő munkát kell végeznie szűkebb pátriájában ahol egykor a családi bölcsője ringott, vagyis ahol fel fog lépni a választásokon, cadrázik miattam. Pedig téved. Nem élek efféle balfácánokkal. Ha rajtam múlik, még csipesszel se nyúlok hozzájuk. Nem, amikor Philippe nincs itthon, kihasználom az alkalmat és dolgozom; estéimet sallonomban töltöm, a közönségen mérem le ötleteim hatását, igyekszem földobni őket, új trükköket kieszelni, fogadom a vendégeket, segítek Thomas-nak, aki egyébként egy piszok jó zongoristát szerződtetett, állati muris, dörzsölt fiú és imádja a zenét, remekül el lehet beszélgetni vele. Nicolas elkísért, amikor kiválasztottam magamnak egy János passió-lemezt. Ahogy kikerülünk a burzsujok közül, rögtön emberekkel találkozunk. — Hazaérkeztem, a ház üres. Fogalmam sincs, hol találhatlak meg. A szobalány sincs itthon. Várok. Vacsoraidő, még mindig nem jössz. A szobalány sem. Kénytelen vagyok a szüleimhez meni vacsorázni! — fejezi be a felháborodás csimborasszójával hangjában. — Ha azt akarod, hogy készen várjon minden, előre meg kell mondanod, hogy mikor jössz haza. Telefon is létezik. Holnapra vártalak. — Előre megmondani, hogy mikor érkezem haza. Még csak az kéne! — Ha egyszer azt akarod, hogy minden készen várjon... — Egyébként telefonáltam. Nem vettétek fel a kagylót. És hajnali háromig kell várnom, hogy végre találkozzunk, hogy megtudjam hogy élsz-e! Hol voltál? — A városban. — Elég sovány magyarázat. És persze mean vagy hajlandó megmondani, hogy kávés voltál. — Az öcséddel. Az egyébként igaz. — Most meg az öcsém! Előbb a húgom, aztán az öcsém! És még nevetsz is! — No de Phlppe, ha egyszer mulatságos! — Igen, szerinted ez mulatságos! Szerinted. A ház üres, az ember nem tudja, hol lófrál a felesége, és ha itthon vagyok, akkor is csaknem ez a helyzet. Önagysága nélkülem jár el, önagyságának saját kükmbejáratú barátai vannak — és szellemi tevékenységet űz. És ezzel egy csomó papírt kap fel az íróasztalomról. Az írásaim! Kutat az írásaim között! — Kutattál az írásaim között! — Na és? Talán titkaid vannak előttem? — Ó, ti burzsujok! látszólag jól neveltek vagytok, ide valójában csupa ocsmány durva fráter. Undorítók vagytok! Lehajolok, hogy fölszedjem az írásokat. Megpróbálom rendezni őket. Igyekszem nyugodtan viselkedni. Egyébként tényleg nem gurultam be. Furcsa állapotban vagyok. Történik valami. — Ó, ezért érdemes is lehajolni — mondja a magasból, ő, a gentleman meg se mozdulna, ott toronylik fölöttem. Egy méter nyolcvankettő haja szőke szeme szürke orra rendes szája rendes kezdődő toka. — Ezért érdemes lehajolni! micsoda tehetség vagy! micsoda lángész! Nem is tudtam, milyen csodalénnyel élek egy fedél alatt, bizony, metafizika és sztriptíz! Óriási, drágám! Azt tanácsolom, fordulj ahhoz a pasashoz, akinek, hiszen tudod, az a specialitása, hogy kiadja a diliházak gráfomén ápoltjainak írásait. Nagyszerűen beleillenél a kollekcióba. Egy könnycsepp esett a Szótárra. Várok. Újabb könnycsepp nem jön. Úgy látszik ez volt az utolsó. Orrom előtt Philippe lábát látom. Rámosolygok a lábára. — Ne strapáld magad Philippe Aignan úgyis kész elromlott. Egyedül az bánt az egészben hogy még indiszkrét is vagy. — Mit akarsz drágám ha az ember egyedül van odahaza a Saját Otthonában. .. Furcsa, sohasem értik meg hogy mikor igazán komoly a dolog. Philippe tovább locsog. — ... és vár és nincs semmi dolga, múlik, az idő... valamivel csak el kell foglalnia magát... az embert kísértés fogja el... Az ember azon kezd tűnődni vajon hol jár a felesége... és végül szükségszerűen azon is hogy váltóképpen ki a felesége... ez az idegen nő, aki itt lakik vele. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ 1983. Június 13, bés.