Magyar Szó, 1983. június (40. évfolyam, 148-162. szám)
1983-06-15 / 162. szám
10 BORKO GVOZDENOVIĆ A HARCOS MÚLT EMLÉKEI A Herein és a Sutjeskán Az egykori harcosok visszaemlékezései Neretva, Sutjeska! E két folyó neve elválaszthatatlan a jugoszláv forradalom fegyveres harcától; e két folyó térségében zajlottak le 40 évvel ezelőtt, 1943 tavaszán és nyarán a második világháború legvéresebb csatái a jugoszláv hadszíntéren. A nagy vérveszteségek ellenére a Jugoszláv Néphadsereg, a dicsőséges partizán haderő győztesen került ki a negyedik és az ötödik ellenséges offenzívából, és megindult azon a diadalmas harci úton, amely végül is az ország teljes felszabadulásához vezetett. Tárcánkban megszólaltatjuk az akkori csaták aktív részvevőit, azokat a harcosokat, akik 40 évvel ezelőtt fegyverrel a kezükben írták az új Jugoszlávia történetét. (18) Kosovo e részét már megszállták a németek, s én valamilyen átbocsátólevéllel eljutottam a faluba, s megtaláltam Vlastát. Ismertettem vele, miben állapodtunk meg, s közöltem, azért kerestem fel, hogy együtt csatlakozzunk a partizánokhoz. Vlasta édesanyja megérezte, hogy valami készül. Gimnazista koromban néhányszor már vendégeskedtem házukban. Balsejtelmek kínozták, s hozzám fordulva így szólt: „Fiam, érzem, hogy Vlastát magaddal viszed az erdőbe.” Azt válaszoltam, szó sincs erről, azért jöttem, hogy valamiben megállapodjunk. .. Másnap Vlastával együtt beléptünk a kopaoniki partizánosztagba. Akkor 1941. október elején jártunk. Ugyanabban a században szolgáltunk. Egy ideig az Ibar völgyében harcoltunk, újabb területeket szabadítottunk fel, s székhelyük Raška lett. Később átkeltünk Kraljevo területére, s ott folytattuk a harcot. 1941 novemberében, a német offenzíva után, a kraljevói osztaggal együtt visszavonultunk Nova Varos felé, s Fudóban csatlakoztunk az első proletárbrigád negyedik kraljevói zászlóaljához. Vlastával ismét ugyanahhoz a századhoz tartoztunk. A neretvai és a sutjeskai hadműveletek előtt az első proletárbrigádból átvezényeltek egy csoportot vezető beosztásba a másik brigádhoz, s akkor a második századból kivonták Vlasta Drobnjakovicot, s kinevezték az egyik krajinai brigád politikai biztosává. Akkor váltunk el. A Neretva után, amikor Brodarevónál kitörtünk, kiütéses tífuszban betegedtem meg, negyvenfokos láz gyötört, a kórházba küldtek. Attól kezdve, amíg nem múlt el válságos állapotom, semmit sem tudtam magamról. Amikor némileg felépültem, láttam, hogy a Tata térségében, a központi kórházban vagyok, önkényesen elhagytam a kórházat, megszöktem, s elindultam, hogy megkeressem az alakulatomat. Hoszszabb bolyongás után eljutottam a kraljevói zászlóaljhoz, s csatlakoztam a harcosokhoz. Akkor már nagyban folyt az ötödik offenzíva, gyötrelmes napok voltak, sokan megsebesültek, megbetegedtek, gyakran meneteltünk, súlyos fizikai és pszichikai megpróbáltatások vártak ránk, s nekem mindez különösen nehezemre esett, mert még nem épültem fel teljesen. A betegség teljesen kimerített, legyengültem, alig vánszorogtam a harcosok után, emberfeletti erőfeszítésembe került, hogy kitartsak és ne maradjak le. Miután átkeltünk a Sutjeskán, egy erdőben pihenőt tartottunk. Arra haladt a krajinai alakulat, s egyszer csak váratlanul megállt előttem Vlasta Drobnjakovic. „Az isten szerelmére, Bane, hogy nézel ki, csupa csont meg bőr vagy.” A hajamat nagyon megritkította a kiütéses tífusz, teljesen eltorzultam. Utána megkérdezte: „Van-e mit enned?” Nem volt akkor semmink, s ő hátizsákjából kivett egy darab húst: „Vedd el, ezt három napra kaptuk, odaadom a felét.” Utána elváltunk. Nem sokkal később, 1943. júniusában Vlasta Drobnjakovic elesett. Parancsnokával együtt egy falusi házban tartózkodott, amikor megjelentek a repülők. Mivel tudták, hogy a gének mindig a házakat bombázzák, Vlasta el akart menekülni, ahogy mesélik, s egy bozót felé futott. A parancsnok látta, hogy a repülő már ereszkedik lefelé, s meg sem mozdult. A gép ledobta a bombát, nem találta el a házat, hanem épp azt a bokrot, ahol Vlasta elrejtőzött. A szilánkok darabokra tépték. Akkor azt kérdeztem magamtól, ha életben maradok, hogyan állok oda az anyja elé. Emlékeztem a szavaira, ahogyan kérlelt: „Fiam,, ne vidd magaddal Vlastát az erdőbe.” Visszatértem Kosovóra. Felkerestem Vlasta szüleinek a házát. Fivére üdvözölt. Leültünk a vendégszobába, ahol Vlastával üldögéltünk egykor. Megkérdeztem: „Hol az anyád?” „Mindjárt itt lesz.” Kinyílt az ajtó, megjelent az idős néni. Felkeltem, elébe siettem. Amikor meglátott, feljajdult: „Fiam, elvitted Vlastát, s nem hoztad vissza.” Hozzáfűzte: „Jól tetted, fiam, hogy felkerestél és elmesélted, hogyan esett el Vlasta. Tisztában vagyok azzal, hogy valakinek áldozatul kell esnie. „Sohasem bocsátottam volna meg, ha nem jössz el.” (Branislav Božović elbeszélése) RAYMOND HAWKEY Klinika a Borimidaháromszögben Első rész 1. Clair Tennant belenézett öltözőasztala tükrébe, összefogta vállig érő szőke haját, és megpróbálta elképzelni, hogy állna rövidre vágva. Valószínűleg jól, gondolta, fejét jobbra-balra forgatva. A rövid haj illenék az arcához, kiemelné nyaka karcsúságát, és főleg nem lenne ennyire meleg. A dermesztően hideg tél és az esős tavasz után hirtelen beköszöntő jó időt először mindenki lelkesedéssel fogadta. London szinte örömmámorban úszott, Clair rövidesen aranybarnára sült, és újra felfedezte, milyen jó nyitott sportkocsiját mezítláb vezetni, folyóparti teraszokon gyertyafény mellett vacsorázni, és a puszta lepedőn, nem pedig takarók alatt szeretkezni. Ám ahogy múltak a napok egyetlen csepp eső és árnyalatnyi szellő nélkül, a forróság a városban, ahol a légkondicionáló berendezések még mindig ritkaságszámba mentek, kezdett fojtogatóvá válni. Clair lassan már alig tudott napközben ébren maradni, éjszaka meg nem bírt aludni. Munkája — szabadúszó grafikus volt — ezt erősen megsínylette, az állandó belső feszültség miatt visszaszokott a dohányzásra, és ettől még jobban csökkent az étvágya, pedig a hőségtől már amúgy sem bírt enni. Bár eredetileg is karcsú volt, még tovább fogyott, és állandó fejfájás gyötörte. Mindettől, rá cseppet sem jellemző módon, ingerlékeny lett, olyanynyira, hogy Michael Fitzpatrick, az újságíró, akivel együtt élt, azt találta mondani, hogy ingerlékenysége nyilván a menstruáció előtti idegfeszültséggel függ össze, hiszen a házi munkával nem erőlteti túl magát. — Tipikus férfisovinizmus! — csattant fel Clair. — Rád vall. Mike emlékeztette Clairt, hogy a bevásárlást, főzést és takarítást már hetek óta ő (mármint Mike) végzi, mire Clair azt vágta a fejéhez, hogy ezt csak azért csinálja, hogy neki lelkiismeretfurdalást okozzon. Mike erre azt mondta, hogy lehetetlenül viselkedik, s bár Clair tudta, hogy Mike-nak igaza van, felháborodott, és csúnyán összevesztek. Kibékültek ugyan, összezördülésük mégis nyugtalanította Clairt. Tény, hogy ingerlékenységét valóban fokozta menstruáció előtti szokatlanul feszült idegállapota, de biztos volt benne, hogy nem az váltotta ki. Azelőtt sohase voltak ilyen jellegű problémái, és abban sem hitt, hogy ingerlékenysége az időjárással lenne összefüggésben, mindig remekül bírta a meleget. Nem, tényleg valami baja van, gondolta, s amikor az orvosa sem tudta megállapítani, hogy mi, vizsgálatra jelentkezett a Preventív Orvostani Intézetben. Ebben az északlondoni egészségügyi intézményben megelőzési célzattal többszempontú szűrővizsgálatokat végeztek a jelentkezőkön. De miután bejelentkezett, tűnődni kezdett, hogy vajon miért is tette. Hipochonder lett volna belőle, mert özvegy édesanyja másfél éve rákban halt meg? Ezért költi a pénzét egy felesleges kivizsgálásra, miközben anyagi gondjaik vannak? Minél többet gondolkozott rajta, annál biztosabb volt benne, hogy ez a magyarázat. Ezért választotta inkább az Intézetet az olcsóbb BUPA Egészségügyi Központ helyett (valahol olvasta, hogy az Intézetben alaposabb vizsgálatokat végeznek), és ezért nem szól a dologról Mike-nak. Bosszantotta, hogy ilyen ostoba. Az órájára pillantott: talán felhívhatná az Intézetet, és valamilyen ürüggyel lemondhatná a vizsgálatot. De aztán rájött, hogy nem teheti , már túl késő. A fenébe is, gondolta, miközben haját a füle mögé fésülte, időnként mindenkire ráfér egy alapos kivizsgálás. Hidratáló krémmel masszírozni kezdte az arcát. Tranzisztoros rádió szólt mellette, s amikor meghallotta, hogy nyolc órát jeleznek, átkiabált Mike-nak: — Drágám, a hírek! Kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és megjelent Mike, derekán törülközővel, a zuhanyozástól vizesen. Hajlékony, izmos testén látszott, hogy olyan férfi, aki nem megszálottja ugyan a tökéletes fizikumnak, de azért ügyel rá, hogy jó kondícióban tartsa magát. Kellemes vonású arcát hullámos fekete haj keretezte, amelyet erélyesen dörzsölt egy másik törülközővel. — Elsőként az amerikai elnök lőfegyver-korlátozási törvényjavaslatát ismertetjük — jelentette be a bemondó, miután közölte a tartalomjegyzéket. Mike abbahagyta a hajtörlést, és az ajtófélfának dőlve szakmai érdeklődéssel hallgatta a szöveget. — Megismételjük az elnök nagy fontosságú bejelentését,amelyet az este az egész ország hallhatott a televízióban. — Jó estét — kezdte az elnök tompa, enyhén sziszegő déli akcentusával, melynek következtében John F. Kennedy óta az 5 utánzása jelentette a legkönnyebb feladatot a humoristák számára. — Önök közül bizonyára sokan már ismerik az FBI ez évi bűnügyi jelentését, és — hozzám hasonlóan — megdöbbenéssel értesültek róla, hogy a súlyos bűncselekmények száma hazánkban tavaly óta húsz százalékkal emelkedett. Ennél is nyugtalanítóbb, hogy az erőszakos bűncselekmények elkövetésében jelentősen növekedett a lőfegyverek használata, a tavalyihoz képest száznegyven százalékkal. A közvélemény-kutatások évek óta azt mutatják, hogy az önök túlnyomó többsége szigorúbb lőfegyver-korlátozási törvényeket kíván. Ezt a litvánságot azonban mind ez ideig meghiúsí- totta egy kicsi, ám nagyon jól szervezett kisebbség, amely elszántan igyekszik fenntartani a jelenlegi állapotot, tekintet nélkül arra, hogy ennek menynyi emberi szenvedés az ára. Barátaim, ez a helyzet tarthatatlan és tűrhetetlen. Ezért szándékozom az augusztusi törvényhozási szünet után törvényjavaslatot terjeszteni a Kongresszus elé a lőfegyverek szövetségi nyilvántartásba vételéről és a fegyverviselés engedélyhez kötéséről. Mike és Clair sajnálkozó pillantást váltott az öltözőasztal tükrében. Mike, aki újságíróként a természettudományokra szakosodott, már jó ideje nem talált neki megfelelő anyagot, s bár mindketten tudták, hogy a másnapi lapok tele lesznek a lőfegyver-korlátozási törvényjavaslatot taglaló cikkekkel, ez a téma — semmilyen tudományos vonatkozása nem lévén — Mike számára használhatatlan volt. Lemondó vállrándítással vissza is ment a fürdőszobába, beletörődve, hogy a mai napja is a hőhullámról szóló cikkek összeütésével fog eltelni. Clair kikapcsolta a rádiót, és a ruhásszekrényhez lépett. Farmerhez fiúl meleg lévén, homokszínű nadrágszoknyát és hozzá barna trikót és blézert vett fel. Szandálba bújt, és a kovácsoltvas csigalépcsőn lecsattogott a nappaliba. A fehér falú, napsütötte szobában Clair rajzasztala, vázlatszekrénye és almazöld irattartó állványa, valamint két bársonykanapé, egy étkezőasztal és néhány szék. Az egyik falon három nagy ablak volt, a szemköztin meg könyvespolcok; ezeken a könyveken kívül azokat a tudományos eszközöket tartották, amelyeket Mike még egyetemista korában kezdett gyűjteni. Clair szívesen elnézegette a polcok fölött lógó tárgyakat is: a préselt virágokat, a különleges gyökérdarabokat, a kitömött csukát és az iskolai faliórát, amelynek a megjavítása többe került, mint maga a szerkezet. Clair behozta az újságokat meg a postát, majd kiment a konyhába reggelit készíteni. A kávé éppen forrni kezdett, amikor meghallotta Mike lépteit a lépcsőn. Félretette a levelet, amelyet éppen olvasott, és elhatározta, hogy megmondja Mike-nak, hova megy és miért. Már éppen bele akart kezdeni, amikor megszólalt a telefon. Annak a napilapnak a hírszerkesztője telefonált, amelyiknél Mike dolgozott. (Folytatjuk) I MAGYAR SZÓ 1983. június 15., szerda BRANKO MIRKOVIĆ: Támadásaikat rendkívül nagy mértékben fokozták, amikor megérezték, hogy a Sutjeska völgyében át fog vonulni a főparancsnokság, Tito elvtárs és a sebesültek. Ha sikerült volna kijutniuk Gornje Baréra, majd onnan a Sutjeska völgyébe, a mieink nem folytathatták volna útjukat a Zelengora felé. — Hát nem fogjuk megengedni, tudjátok meg. — Ha kell, mindnyájan életünket áldozzuk. Június 8-án délelőtt újabb hír érkezett: megsebesült a parancsnok és a brigád biztosa is. Egy másik értesítés: kitartani, kitartani! A majevicai brigádból segítség érkezett. A brigádparancsnokság meglehetősen messze volt tőlünk, következésképpen nem lehetett egykönnyen kapcsolatot teremteni, legfeljebb csak futárok révén. Amíg a futárok Gornje Baréról Donte Baréra érkeztek, vagy megfordítva, a helyzet 180 fokban is megváltozhatott, és erre minden esetben föltétlenül reagálni kellett. Egy dolog mindig a szemünk előtt lebegett: semmi áron sem szabad viszszavonulnunk. Június 8-a volt, délelőtt 10 óra. Magamhoz kérettem a csapatparancsnokokat. — Mit gondoltok, sikerül-e kitartanunk? — kérdeztem tőlük. — A jelekből ítélve a németek még az eddiginél is hevesebben fognak támadni. Megvitattuk súlyos veszteségeinket, de fölülkerekedett a gondolat és a meggyőződés, hogy sikerülni fog. Még ha elegendő lőszerünk lenne ... Valamennyien éheztünk, de a kosztról senki egy szót sem ejtett. És miközben a fontos dolgokról beszélgettünk, az ellenség tűz alá vette állásainkat, ádáz küzdelem kezdődött. A parancsnokok már megérkeztek az állásokra. A gránátok egymás után törték le a hatalmas fák ágait. A harcosokra ágak, föld és kőtömeg zúdult, sokakat maga alá temetett. (Folytatjuk)