Magyar Szó, 1983. június (40. évfolyam, 148-162. szám)

1983-06-15 / 162. szám

10 BORKO GVOZDENOVIĆ A HARCOS MÚLT EMLÉKEI A Herein és a Sutjeskán Az egykori harcosok visszaemlékezései Neretva, Sutjeska! E két folyó neve elválaszthatatlan a jugoszláv forradalom fegyveres harcától; e két folyó térségében zajlottak le 40 évvel ezelőtt, 1943 tavaszán és nyarán a második világháború legvé­resebb csatái a jugoszláv hadszíntéren. A nagy vérveszteségek ellené­re a Jugoszláv Néphadsereg, a dicsőséges partizán haderő győztesen került ki a negyedik és az ötödik ellenséges offenzívából, és megindult azon a diadalmas harci úton, amely végül is az ország tel­jes felszabadulásához vezetett. Tárcánkban megszólaltatjuk az akkori csaták aktív részvevőit, azokat a harcosokat, akik 40 évvel ezelőtt fegyverrel a kezükben írták az új Jugoszlávia történetét. (18) Kosovo e részét már megszállták a né­metek, s én valamilyen átbocsátólevél­­lel eljutottam a faluba, s megtaláltam Vlastát. Ismertettem vele, miben álla­podtunk meg, s közöltem, azért keres­tem fel, hogy együtt csatlakozzunk a partizánokhoz. Vlasta édesanyja megérezte, hogy va­lami készül. Gimnazista koromban néhányszor már vendégeskedtem há­zukban. Balsejtelmek kínozták, s hoz­zám fordulva így szólt: „Fiam, érzem, hogy Vlastát magaddal viszed az er­dőbe.” Azt válaszoltam, szó sincs er­ről, azért jöttem, hogy valamiben meg­állapodjunk. .. Másnap Vlastával együtt beléptünk a kopaoniki partizánosztagba. Akkor 1941. október elején jártunk. Ugyan­abban a században szolgáltunk. Egy ideig az Ibar völgyében harcoltunk, újabb területeket szabadítottunk fel, s székhelyük Raška lett. Később átkeltünk Kraljevo területére, s ott folytattuk a harcot. 1941 novemberében, a német offen­zíva után, a kraljevói osztaggal együtt visszavonultunk Nova Varos felé, s Fudóban csatlakoztunk az első prole­tárbrigád negyedik kraljevói zászlóaljá­hoz. Vlastával ismét ugyanahhoz a szá­zadhoz tartoztunk. A neretvai és a sut­­jeskai hadműveletek előtt az első pro­letárbrigádból átvezényeltek egy cso­portot vezető beosztásba a másik brigád­hoz, s akkor a második századból kivon­ták Vlasta Drobnjakovicot, s kinevezték az egyik krajinai brigád politikai biz­tosává. Akkor váltunk el. A Neretva után, amikor Brodarevó­­nál kitörtünk, kiütéses tífuszban bete­gedtem meg, negyvenfokos láz gyötört, a kórházba küldtek. Attól kezdve, amíg nem múlt el válságos állapotom, sem­mit sem tudtam magamról. Amikor némileg felépültem, láttam, hogy a Ta­ta térségében, a központi kórházban vagyok, önkényesen elhagytam a kór­házat, megszöktem, s elindultam, hogy megkeressem az alakulatomat. Hosz­­szabb bolyongás után eljutottam a kra­­ljevói zászlóaljhoz, s csatlakoztam a harcosokhoz. Akkor már nagyban folyt az ötödik offenzíva, gyötrelmes napok voltak, sokan megsebesültek, megbete­gedtek, gyakran meneteltünk, súlyos fizikai és pszichikai megpróbáltatások vártak ránk, s nekem mindez különö­sen nehezemre esett, mert még nem épültem fel teljesen. A betegség telje­sen kimerített, legyengültem, alig ván­szorogtam a harcosok után, emberfe­letti erőfeszítésembe került, hogy ki­tartsak és ne maradjak le. Miután átkeltünk a Sutjeskán, egy erdőben pihenőt tartottunk. Arra haladt a krajinai alakulat, s egyszer csak vá­ratlanul megállt előttem Vlasta Drob­­njakovic. „Az isten szerelmére, Bane, hogy­ nézel ki, csupa csont meg bőr vagy.” A hajamat nagyon megritkította a kiütéses tífusz, teljesen eltorzultam. Utána megkérdezte: „Van-e mit en­ned?” Nem volt akkor semmink, s ő háti­zsákjából kivett egy darab húst: „Vedd el, ezt három napra kaptuk, odaadom a felét.” Utána elváltunk. Nem sokkal később, 1943. júniusá­ban Vlasta Drobnjakovic elesett. Pa­rancsnokával együtt egy falusi házban tartózkodott, amikor megjelentek a re­pülők. Mivel tudták, hogy a gének min­dig a házakat bombázzák, Vlasta el akart menekülni, ahogy mesélik, s egy bozót felé futott. A parancsnok látta, hogy a repülő már ereszkedik lefelé, s meg sem mozdult. A gép ledobta a bombát, nem találta el a házat, hanem épp azt a bokrot, ahol Vlasta elrejtő­zött. A szilánkok darabokra tépték. Akkor azt kérdeztem magamtól, ha életben maradok, hogyan állok oda az anyja elé. Emlékeztem a szavaira, aho­gyan kérlelt: „Fiam,, ne vidd magad­dal Vlastát az erdőbe.” Visszatértem Kosovóra. Felkerestem Vlasta szüleinek a házát. Fivére üdvö­zölt. Leültünk a vendégszobába, ahol Vlastával üldögéltünk egykor. Meg­kérdeztem: „Hol az anyád?” „Mindjárt itt lesz.” Kinyílt az ajtó, megjelent az idős néni. Felkeltem, elébe siettem. Amikor meglátott, feljajdult: „Fiam, elvitted Vlastát, s nem hoztad vissza.” Hozzáfűzte: „Jól tetted, fiam, hogy fel­kerestél és elmesélted, hogyan esett el Vlasta. Tisztában vagyok azzal, hogy valakinek áldozatul kell esnie. „Soha­sem bocsátottam volna meg, ha nem jössz el.” (Branislav Božović elbeszélése) RAYMOND HAWKEY Klinika a Borimida­­háromszögben Első rész 1. Clair Tennant belenézett öltözőasz­tala tükrébe, összefogta vállig érő szőke haját, és megpróbálta elképzelni, hogy állna rövidre vágva. Valószínűleg jól, gondolta, fejét jobbra-balra forgat­va. A rövid haj illenék az arcához, ki­emelné nyaka karcsúságát, és főleg nem lenne ennyire meleg. A dermesztően hideg tél és az esős tavasz után hirtelen beköszöntő jó időt először mindenki lelkesedéssel fogadta. London szinte örömmámorban úszott, Clair rövidesen aranybarnára sült, és újra felfedezte, milyen jó nyitott sport­kocsiját mezítláb vezetni, folyóparti teraszokon gyertyafény mellett vacso­rázni, és a puszta lepedőn, nem pedig takarók alatt szeretkezni. Ám ahogy múltak a napok egyetlen csepp eső és árnyalatnyi szellő nélkül, a forróság a városban, ahol a légkondi­cionáló berendezések még mindig rit­kaságszámba mentek, kezdett fojtoga­­tóvá válni. Clair lassan már alig tudott napközben ébren maradni, éjszaka meg nem bírt aludni. Munkája — szabad­úszó grafikus volt — ezt erősen meg­sínylette, az állandó belső feszültség miatt visszaszokott a dohányzásra, és ettől még jobban csökkent az étvágya, pedig a hőségtől már amúgy sem bírt enni. Bár eredetileg is karcsú volt, még tovább fogyott, és állandó fejfájás gyö­törte. Mindettől, rá cseppet sem jel­lemző módon, ingerlékeny lett, olyany­nyira, hogy Michael Fitzpatrick, az új­ságíró, akivel együtt élt, azt találta mondani, hogy ingerlékenysége nyil­ván a menstruáció előtti idegfeszült­séggel függ össze, hiszen a házi mun­kával nem erőlteti túl magát. — Tipikus férfisovinizmus! — csat­tant fel Clair. — Rád vall. Mike emlékeztette Clairt, hogy a be­vásárlást, főzést és takarítást már he­tek óta ő (mármint Mike) végzi, mire Clair azt vágta a fejéhez, hogy ezt csak azért csinálja, hogy neki lelkiismeret­­furdalást okozzon. Mike erre azt mond­ta, hogy lehetetlenül viselkedik, s bár Clair tudta, hogy Mike-nak igaza van, felháborodott, és csúnyán összevesztek. Kibékültek ugyan, összezördülésük mégis nyugtalanította Clairt. Tény, hogy ingerlékenységét valóban fokozta menstruáció előtti szokatlanul feszült idegállapota, de biztos volt benne, hogy nem az váltotta ki. Azelőtt sohase vol­tak ilyen jellegű problémái, és abban sem hitt, hogy ingerlékenysége az idő­járással lenne összefüggésben, mindig remekül bírta a meleget. Nem, tényleg valami baja van, gondolta, s amikor az orvosa sem tudta megállapítani, hogy mi, vizsgálatra jelentkezett a Preventív Orvostani Intézetben. Ebben az észak­londoni egészségügyi intézményben megelőzési célzattal többszempontú szűrővizsgálatokat végeztek a jelentke­zőkön. De miután bejelentkezett, tűnődni kezdett, hogy vajon miért is tette. Hi­­pochonder lett volna belőle, mert öz­vegy édesanyja másfél éve rákban halt meg? Ezért költi a pénzét egy fe­lesleges kivizsgálásra, miközben anyagi gondjaik vannak? Minél többet gondol­kozott rajta, annál biztosabb volt ben­ne, hogy ez a magyarázat. Ezért válasz­totta inkább az Intézetet az olcsóbb BUPA Egészségügyi Központ helyett (valahol olvasta, hogy az Intézetben alaposabb vizsgálatokat végeznek), és ezért nem szól a dologról Mike-nak. Bosszantotta, hogy ilyen ostoba. Az órájára pillantott: talán felhívhatná az Intézetet, és valamilyen ürüggyel le­mondhatná a vizsgálatot. De aztán rá­jött, hogy nem teheti , már túl késő. A fenébe is, gondolta, miközben ha­ját a füle mögé fésülte, időnként min­denkire ráfér egy alapos kivizsgálás. Hidratáló krémmel masszírozni kezdte az arcát. Tranzisztoros rádió szólt mel­lette, s amikor meghallotta, hogy nyolc órát jeleznek, átkiabált Mike-nak: — Drágám, a hírek! Kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és meg­jelent Mike, derekán törülközővel, a zuhanyozástól vizesen. Hajlékony, iz­mos testén látszott, hogy olyan férfi, aki nem megszálottja ugyan a tökéletes fizikumnak, de azért ügyel rá, hogy jó kondícióban tartsa magát. Kellemes vonású arcát hullámos fekete haj ke­retezte, amelyet erélyesen dörzsölt egy másik törülközővel. — Elsőként az amerikai elnök lő­fegyver-korlátozási törvényjavaslatát ismertetjük — jelentette be a bemon­dó, miután közölte a tartalomjegyzé­ket. Mike abbahagyta a hajtörlést, és az ajtófélfának dőlve szakmai érdek­lődéssel hallgatta a szöveget. — Meg­ismételjük az elnök nagy fontosságú bejelentését,­­amelyet az este az egész ország hallhatott a televízióban. — Jó estét — kezdte az elnök tom­pa, enyhén sziszegő déli akcentusával, melynek következtében John F. Ken­nedy óta az 5 utánzása jelentette a leg­könnyebb feladatot a humoristák szá­mára. — Önök közül bizonyára sokan már ismerik az FBI ez évi bűnügyi je­lentését, és — hozzám hasonlóan — megdöbbenéssel értesültek róla, hogy a súlyos bűncselekmények száma hazánk­ban tavaly óta húsz százalékkal emel­kedett. Ennél is nyugtalanítóbb, hogy az erőszakos bűncselekmények elköveté­sében jelentősen növekedett a lőfegy­verek használata, a tavalyihoz képest száznegyven százalékkal. A közvélemény-kutatások évek óta azt mutatják, hogy az önök túlnyomó többsége szigorúbb lőfegyver-korláto­zási törvényeket kíván. Ezt a litvánsá­­got azonban mind ez ideig meghiúsí-­ totta egy kicsi, ám nagyon jól szerve­zett kisebbség, amely elszántan igyek­szik fenntartani a jelenlegi állapotot, tekintet nélkül arra, hogy ennek meny­nyi emberi szenvedés az ára. Barátaim, ez a helyzet tarthatatlan és tűrhetetlen. Ezért szándékozom az augusztusi törvényhozási szünet után törvényja­vaslatot terjeszteni a Kongresszus elé a lőfegyverek szövetségi nyilvántartás­ba vételéről és a fegyverviselés enge­délyhez kötéséről. Mike és Clair sajnálkozó pillantást váltott az öltözőasztal tükrében. Mike, aki újságíróként a természettudomá­nyokra szakosodott, már jó ideje nem talált neki megfelelő anyagot, s bár mindketten tudták, hogy a másnapi la­pok tele lesznek a lőfegyver-korlátozá­si törvényjavaslatot taglaló cikkekkel, ez a téma — semmilyen tudományos vonatkozása nem lévén — Mike szá­mára használhatatlan volt. Lemondó vállrándítással vissza is ment a fürdőszobába, beletörődve, hogy a mai napja is a hőhullámról szóló cik­kek összeütésével fog eltelni. Clair kikapcsolta a rádiót, és a ruhás­szekrényhez lépett. Farmerhez fiúl meleg lévén, homokszínű nadrágszok­nyát és hozzá barna trikót és blézert vett fel. Szandálba bújt, és a ková­csoltvas csigalépcsőn lecsattogott a nappaliba. A fehér falú, napsütötte szobában Clair rajzasztala, vázlatszekrénye és al­mazöld irattartó állványa, valamint két bársonykanapé, egy étkezőasztal és néhány szék. Az egyik falon három nagy ablak volt, a szemköztin meg könyvespolcok; ezeken a könyveken kívül azokat a tudományos eszközöket tartották, amelyeket Mike még egyete­mista korában kezdett gyűjteni. Clair szívesen el­nézegette a polcok fölött lógó tárgyakat is: a préselt virágokat, a különleges gyökérdarabokat, a kitö­mött csukát és az iskolai faliórát, amelynek a megjavítása többe került, mint maga a szerkezet. Clair behozta az újságokat meg a postát, majd kiment a konyhába reg­gelit készíteni. A kávé éppen forrni kezdett, amikor meghallotta Mike lépteit a lépcsőn. Fél­retette a levelet, amelyet éppen olva­sott, és elhatározta, hogy megmondja Mike-nak, hova megy és miért. Már éppen bele akart kezdeni, amikor meg­szólalt a telefon. Annak a napilapnak a hírszerkesztője telefonált, amelyiknél Mike dolgozott. (Folytatjuk) I MAGYAR SZÓ 1983. június 15., szerda BRANKO MIRKOVIĆ: Támadásaikat rendkívül nagy mér­tékben fokozták, amikor megérezték, hogy a Sutjeska völgyében át fog vo­nulni a főparancsnokság, Tito elvtárs és a sebesültek. Ha sikerült volna ki­jutniuk Gornje Baréra, majd onnan a Sutjeska völgyébe, a mieink nem foly­tathatták volna útjukat a Zelengora felé. — Hát nem fogjuk megengedni, tud­játok meg. — Ha kell, mindnyájan életünket ál­dozzuk. Június 8-án délelőtt újabb hír érke­zett: megsebesült a parancsnok és a brigád biztosa is. Egy másik értesítés: kitartani, kitartani! A majevicai brigádból segítség érke­zett. A brigádparancsnokság meglehető­sen messze volt tőlünk, következéskép­pen nem lehetett egykönnyen kapcsola­tot teremteni, legfeljebb csak futárok révén. Amíg a futárok Gornje Baréról Donte Baréra érkeztek, vagy megfor­dítva, a helyzet 180 fokban is meg­változhatott, és erre minden esetben föltétlenül reagálni kellett. Egy dolog mindig a szemünk előtt lebegett: semmi áron sem szabad visz­­szavonulnunk. Június 8-a volt, délelőtt 10 óra. Ma­gamhoz kérettem a csapatparancsnoko­kat. — Mit gondoltok, sikerül-e kitarta­nunk? — kérdeztem tőlük. — A jelek­ből ítélve a németek még az eddiginél is hevesebben fognak támadni. Megvitattuk súlyos veszteségeinket, de fölülkerekedett a gondolat és a meg­győződés, hogy sikerülni fog. Még ha elegendő lőszerünk lenne ... Valamennyien éheztünk, de a koszt­ról senki egy szót sem ejtett. És miközben a fontos dolgokról be­szélgettünk, az ellenség tűz alá vette állásainkat, ádáz küzdelem kezdődött. A parancsnokok már megérkeztek az állásokra. A gránátok egymás után törték le a hatalmas fák ágait. A harcosokra ágak, föld és kőtömeg zúdult, sokakat maga alá temetett. (Folytatjuk)

Next