Magyar Szó, 1983. június (40. évfolyam, 163-177. szám)

1983-06-22 / 169. szám

10 BORKO GVOZDENOVIĆ A HARCOS MÚLT EMLÉKEI a Mán és a Sutjeskán Az egykori harcosok visszaemlékezései Neretva, Sutjeska! E két folyó neve elválaszthatatlan a jugoszláv forradalom fegyveres harcától; e két folyó térségében zajlottak le 40 évvel ezelőtt, 1943 tavaszán és nyarán a második világháború legvé­resebb csatái a jugoszláv hadszíntéren. A nagy vérveszteségek ellené­re a Jugoszláv Néphadsereg, a dicsőséges partizán haderő győztesen került ki a negyedik és az ötödik ellenséges offenzívából, és megindult azon a diadalmas harci úton, amely végül is az ország tel­jes felszabadulásához vezetett. Tárcánkban megszólaltatjuk az akkori csaták aktív részvevőit, azokat a harcosokat, akik 40 évvel ezelőtt fegyverrel a­ kezükben írták az új Jugoszlávia történetét. (25) Nagyon sok súlyos helyzetet átéltem, nem azért, mert súlyos volt a sérülé­sem, hanem, mert kíméletlen feltételek uralkodtak: szüntelenül mozgásban vol­tunk. Amikor a központi kórházba szállítottak, másnap tovább indultunk. Négy olasz fogoly vitt, s a menetelés idején legalább 15-ször leejtettek a Crna Gora-i karsztra. Az egyik közü­lük nagyon kimerült, legyengült, botla­dozott, elesett, s magával rántotta a hordággyal a többieket is. Amikor elő­ször elejtettek, ha valami a kezembe akad, összevertem volna őket. Egyszer éppen akkor jött arra Bath­o Jovano­­vic, amikor földre ejtettek, s kiabálni kezdett az olaszokra. Valahol a Romanija térségében meg­érkeztem egy faluba. Csak az asszo­nyok tartózkodtak otthon, betértem az egyik házba élelemért. Amíg az asszo­nyokkal beszélgettem, betoppantak ket­ten. „Vannak irataid?” „Nincsenek.” „Hová mész?” — Szerbiába­n válaszol­tam. „Kellemetlen iratok nélkül! Je­lentkezned kell a zászlóaljunkban.” Amikor a zászlóaljat említették, el­kezdtem aggódni a sorsomért. Mondtam nekik, nincs szükségem iratokra. Erre ők ezt válaszolták: „Tudod, kellemetlen így, mindenféle emberek vannak ...” Igyekeztek a lelkemre beszélni. Elmentem velük a zászlóaljba, mind­össze öt-hat emberből és a parancsno­kukból állt, akit személyesen is ismer­tem 1942-ből, amikor ezen a terepen tartózkodtunk. Olyan állapotban vol­tam, hogy nem ismert fel. Amikor a parancsnok elé vezettek, megkérdezte, hova megyek és miért. Hazudtam neki, azt állítottam, hogy szerbiai eseteik vagyok. Azt kérdezték, hogy kerültem ide, amikor a szerbiai csetnikekkel az offenzíva előtt a fám mentén találkoz­tak. Azt állítottam, hogy itt sebesültem meg, Hercegovinában, s most elhatá­roztam, hogy Szerbiába megyek. Volt egy nagyon szén sajkacsám. A parancs­nok nem szólt semmit, de amikor el­ment, a többiek felém fordultak: „Tu­dod mit, a parancsnoknak tetszik a sajkacsád, add oda neki”. — Nem adom. Milyen ember lennék sapka nél­kül. S amíg mi vitatkoztunk, mirtd az öten kucsmájukat az asztalra dobták. „Válaszd, amelyiket akarod!” Nem volt világos, miért könyörögtek, amikor egyszerűen elvehették volna. Nem akarták azonban erőszakkal, akaratom ellenére elvenni, s ezért beleegyeztem. „Odaadom a sapkát, ám adjatok vala­mennyi élelmet és iratot, hogy szaba­don közlekedhessek”. Odaadtam a sapkát, s ők megparan­csolták az asszonyoknak, hogy készít­senek valami harapnivalót, majd adtak igazolványt is. Ez és ez, ebbe és ebbe az irányba halad, kérik a hatóságokat, hogy ne gördítsenek elé akadályt, ha­nem segítsenek neki; aláírták, s ráütöt­ték a pecsétet. ... A menetelés után a neretvai csata idején az első proletárbrigádot utasí­tották, hogy támadja meg az Ivansedlo­­hágón a Szarajevó—Konjic vasútvona­lat; lent vasúti alagút, fent az út húzó­dott. Az ellenséges erők közvetlenül az Ivansedlo-hágó alatt állomásoztak. Két zászlóalj támadást intézett na­gyobb számú ellenséges katona ellen, mi megtámadtunk hozzávetőleg 40 cset­­niket, valamennyi csendőrt és mintegy 80 olasz katonát, akik erős erődít­­ményt létesítettek. Hosszabb védelemre rendezkedtek be, az egyik épületet szi­lárd anyagból építették, körülötte két méter magas falat emeltek lőrésekkel, mind a négy sarkában bunker húzó­dott, valamennyiben két-két gépfegy­vert helyeztek el, a fal körül szöges­­drótot h­úztek. A csetni­keket és a csendőröket rövid idő alatt szétvertük, ám elkeseredett pár­harc kezdődött az épület körül. Kis tá­volságra közelítettük meg őket, sok go­lyót, aknát kilőttünk az épületre, a te­tőből csak lécek maradtak, de a bent­­levőkre nem sikerült csapást mérnünk. Egész éjszaka tartottak a harcok­, mégsem foglalhattuk el az épületet. Reggel visszavonultunk. Volt­ 37 mm-es tankelhárító ágyúnk, olyan kötelre vontattuk, hogy az olaszok bombákat dobáltak rá. Az egyik ágyúsnak pon­tosan a fejére esett a bomba, szörnyet­halt. Az ágyú túl gyöngének bizonyult, nem üthette át a betonbunkert. Gépfegyvereket állítottunk fel, állan­dóan tűz alatt tartottuk az épületet. Ez körülbelül délig tartott. Az olaszok megkíséreltek páncélvonattal kapcso­latot létesíteni az ostromoltakkal, de a támadásukat visszavertük, s vala­mennyien megadták magukat. Mintegy 60-an megadták magukat, 20-an életü­ket vesztették vagy megsebesültek. Akik elestek, valamennyien fejlövést kaptak, pontosan a homlokukon talál­tuk el őket, mert a réseket céloztuk. Volt élelmük, lőszerük, s kilenc gép­fegyverük Támadást intéztünk Konjic ellen. Mindössze két zászlóaljjal benyomul­tunk a városba, kísérletünk azonban kudarcba fulladt. Elég sok olaszt fog­lyul ejtettünk, de amikor látták, mi­lyen kevesen vagyunk, ellentámadásba lendültek, s reggel nehezen vonultunk vissza. Amíg harcban álltunk, egy né­met alakulat Szarajevóból megindult Konjic irányába. Visszaszorították zász­lóaljainkat, s ismét birtokukba vették az Ivansedlo-hágót. Ellentámadást intéztünk, megleptük őket, éjszaka betörtünk a táborukba. Számbelileg többen voltak, mint mi. Elűztük őket, de a tüzéreknek sikerült visszatérniük. Bátor tüzérek voltak, el­jutottak az egyik ágyúig, hozzávetőleg 20 méter lehetett közöttünk és az ágyú között, lőttek azzal a kartáccsal, s visz­­szavetettek bennünket. A harcban súlyosan megsebesült, s később belehalt sebeibe Nikola Bubalo, a bányászszázad párt vezetője. Nagy da­rab repesz hatolt a testébe. Azok, akik bekötözték, azt mesélték, hogy a grá­­nátdarab olyan mély sebet ejtett a tes­tén, hogy látszott a szíve, amint ver. Másnap a németek folytatták a tá­madást. Visszahúzódtunk a Bradina feletti hegygerincre, s onnan visszaver­tünk néhány rohamot. Az Ivansed le­­hágó és állásaink között másfél kilo­méter távolság volt, a németek ágyúz­­ni kezdték gépfegyver-állásainkat. Elég nagy veszteséget okoztak. Amikor a tüzérség elkezdte lőni a fákat, jóval súlyosabb helyzet alakult ki, mint ami­kor sík területet ágyúztak. A gránát ugyanis beleütközött a fa lombjaiba, fejünk felett felrobbant, s nem volt hova húzódnunk; az emberek sűrű lom­bok alatt álltak, de ez nem nyújtott menedéket. Egymás után hallgattatták el gépfegyvereseinket. (Folytatjuk) RAYMOND HAWKEY Klinika a Bermuda* háromszögben 3 (3) — Parancsoljon — mondta, mozdu­latával jelezve Mancininek, hogy szem­ben, a kandalló mellett álló bőrfotelek egyikében foglaljon helyet. — Nos, mi a probléma? — Hogy mi a probléma? — mordult fel Mancini. — Azt hittem, Zieminski elmondta, miről van szó. — Részletesen. Mégis szeretném az ön szájából is hallani. Mancini vállat vont. — Mi van ezen még beszélnivaló? Túlpörgött a mellemben a kilométeróra, szeretném kicserélni egy új típusra. — Értem — hangzott Swaith semmit­mondó válasza. Levette a szemüvegét, és tisztogatni kezdte egy fehér zseb­kendővel. — Ha jól tudom, tisztában van azzal, hogy dr. Zieminski nem helyesli az ön szívátültetési tervét. Sze­rinte az ön betegsége nem olyan sú­lyos, hogy indokolt lenne vállalnia a műtéttel járó kockázatot. — Zieminski aggályoskodó vénkis­­asszony. — Ahogy gondolja — mondta Snaith egy árnyalatnyi malíciával. — Egyéb­ként megkérdezhetem, hogy miért ép­pen énhozzám fordult? — Mert azt hallottam, hogy ön meg­felelő fizetés ellenében olyan szívet tud adni, amelyet nem fog kivetni a szervezetem — felelte Mancini, aki elhatározta, hogy ő, innen üres kézzel el nem megy. Snaith kihívóan vonta fel a szem­öldökét. — Valóban? — kérdezte édeskésen. — Talán nem? Különben is: az árban közvetítőink útján már megegyeztünk, talán megállapodhatnánk a végrehajtás időpontjában. Snaith megköszörülte a torkát. — Sajnos, a dolog nem ilyen egy­szerű. — Hangja merev volt és kiok­tató. — Először el kell végeznünk bizo­nyos vizsgálatokat, hogy megállapít­suk .. . — Vizsgálatokat? — Mancini kez­dett dühbe gurulni. — Miféle vizsgála­tokat? Houstonban már minden vizs­gálatot elvégeztek, nálam vannak ró­luk a papírok. — Fiziológiai vizsgálataikat, ugyebár? Csakhogy pszichológiai vizsgálatokra is szükség van. — Pszichológai vizsgálatokra? — Mancini már forrt a dühtől. — Na nem! Pszichológiai vizsgálatokról szó sem lehet! Snaith rendíthetetlen nyugalommal folytatta. — Egyetlen sebész sem vállalhatja a felelősséget egy szívátültetésért, ha előtte nem győződik meg róla, hogy a beteg képes lesz elviselni a fiziológiáin kívül azt a pszichológiai traumát is, amit a műtét jelent. Végtére is — tette hozzá —, a szívhez sokkal több misz­tikus asszociáció kapcsolódik, mint bármelyik más testrészhez. — Szerintem a szív csak egy vacak pumpa. — Remek! — Swaith megengedett magának egy villanásnyi mosolyt. — Ebben az esetben az ön számára a pszichológai tesztek semmiféle prob­lémát nem fognak jelenteni. Mancini megadóan feltartotta a ke­zét. — Rendben van! — mondta, mintha Swaithnek lett volna szüksége meg­nyugtatásra. — Ha a látszat kedvéért ilyen hülyeségekkel akar szarakodni, hát legyen. De egyvalamit hadd szö­gezzek le: abba nem megyek bele, hogy bármi miatt elmaradjon a műtét. Értve vagyok? — Ha és amennyiben az átültetés indokoltnak látszik ... — Ha és amennyiben? — Manciniből végül is kirobbant a düh. — Van képe egymilliót elkérni egy rohadt szívát­ültetésért, és még feltételeket emleget? — Kétmilliót. Mr. Manekri — mondta Snaith fagyosan. — A műtét ára éppen most emelkedett kétmillió dollárra. G. Swaith letette a New England Journal of Medicine című orvosi lapot, és ki­nézett a Bell 47—J típusú helikopter plexiüveg ablakán. Harminc perc alatt repült Miamiból idáig. Amióta — még gyerekkorában — el­olvasta a Kincses szigetet, a szigeteket mindig szerette, de a legjobban a most alatta elterülő­­szigetcsoportot, a Ba­­hama-szigeteket. A Kolumbusz által felfedezett szigetcsoport a történelem folyamán volt kalózerődítmény, fegy­vert és lőszert szállító hajók lerakodó­helye, szeszcsempészek raktára, majd a maffia irányítása alatt álló szerencse­játék-birodalom főhadiszállása is. A Snaith tulajdonában levő sziget Abacótól északra terült el, egyik olda­lán korallszínű homokföveny, a másik­on alacsony szirtvonulat húzódott. A sziget fő épületei a szirtek mellett álltak: a vakító fehér, neokoloniál stí­lusban épült háromemeletes klinika, a lapos tetejű üveg- és betettlaboratóri­­um, valamint a vidám színekre festett személyzeti bungalók sora. A napenergiával működtetett ten­­gervíz-sótalanító berendezés és a szi­get hitvány talajának feljavítására ideszállíto­tt tízezer tonna humusz se­gítségével Snaith valóságos kis para­dicsomot varázsolt a szigetből. Minden­féle csodálatos cédrus-, mahagóni- és kazuárfák sorakoztak, s százféle virágzó bokor tündökölt. S ameddig a szem ellát: tavacskák, források, vízesések, barlangok és szőlőlugasok. A klinika előtti gondosan ápolt pázsiton peckes pávák sétálgattak. Amint a helikopter földet ért, Snaith kiszállt a 32 fokos hőségbe. Snaith nem ok nélkül ijedt meg öt évvel korábban, amikor azzal vádolták, hogy megengedhetetlen módon bele­avatkozik az élet­folyamatokba. De egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy felhagy a kutatással. Egy súlyos problémával­­azonban szembe kellett néznie: munkája folytatásához komoly bázisra, technikai felszerelésre és meg­felelő munkatársakra volt szüksége. Enhez pedig pénz kellett — méghozzá sokkal több pénz, mint amennyit le­gálisan valaha is reménye lehetett meg­keresni. Ám ekkor eszébe jutott, mennyire meglepődött, amikor az Egyesült Ál­lamokba érkezve megtudta, hogy ott a sebészeti beavatkozásoknak a lakosság számához viszonyított aránya kétszer akkora, mint Angliában. Az igazság ak­kor kezdett derengeni előtte, amikor először hallotta egy amerikai kollégá­jától a „honoráriumcentrikus terápia”­­kifejezést, ami azt jelentette, hogy gátlástalan orvosok — csupán anyagi hasznukat tartva szem előtt — rendsze­resen teljesen ép szerveket távolíta­nak el pácienseikből. Az említett orvos így magyarázta ezt a helyzetet: — Ami itt történik, a Parkinson­­törvény alkalmazása a gyógyászatban. A pácienseket nem azért műtik meg, mert szükségük van rá, hanem azért, hogy tele legyenek a kórházi ágyak, ne álljanak üresen a műtők, és ki legyen töltve a sebészek munkaideje! Bár ez a felismerés akkor mélyen megrázta Snasht, egy évtized múlva a körülmények ismeretében már igazolt­nak látta, ha ő is kalózfelfogással vi­szonyul az orvostudományhoz. Rövid idő alatt kirajzolódtak előtte egy nagy terv körvonalai. Tudta, hogy a világ több tízezer, szervátültetésre várakozó embere közt vannak olyanok, akik vagyonokat hajlandók áldozni azért, hogy a várakozási lista élére kerüljenek. Ezeknek a felkutatása nem okozott gondot — Snaith akkor már világhírű szervátültetési specialista volt. Már csak arra kellett kitalálni valamit, hogy a rendszerbe olyan do­norokat tudjon beiktatni, akiknek a vércsoportja és szövettípusa olyan töké­letesen megegyezik az ő pácienseinek azonos adataival, hogy a Szervátülte­tési Központ — lehetőleg mindig — gondolkodás nélkül Swaithhez utalja őket. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ 1983. június 22., szerda

Next