Magyar Szó, 1983. június (40. évfolyam, 163-177. szám)
1983-06-22 / 169. szám
10 BORKO GVOZDENOVIĆ A HARCOS MÚLT EMLÉKEI a Mán és a Sutjeskán Az egykori harcosok visszaemlékezései Neretva, Sutjeska! E két folyó neve elválaszthatatlan a jugoszláv forradalom fegyveres harcától; e két folyó térségében zajlottak le 40 évvel ezelőtt, 1943 tavaszán és nyarán a második világháború legvéresebb csatái a jugoszláv hadszíntéren. A nagy vérveszteségek ellenére a Jugoszláv Néphadsereg, a dicsőséges partizán haderő győztesen került ki a negyedik és az ötödik ellenséges offenzívából, és megindult azon a diadalmas harci úton, amely végül is az ország teljes felszabadulásához vezetett. Tárcánkban megszólaltatjuk az akkori csaták aktív részvevőit, azokat a harcosokat, akik 40 évvel ezelőtt fegyverrel a kezükben írták az új Jugoszlávia történetét. (25) Nagyon sok súlyos helyzetet átéltem, nem azért, mert súlyos volt a sérülésem, hanem, mert kíméletlen feltételek uralkodtak: szüntelenül mozgásban voltunk. Amikor a központi kórházba szállítottak, másnap tovább indultunk. Négy olasz fogoly vitt, s a menetelés idején legalább 15-ször leejtettek a Crna Gora-i karsztra. Az egyik közülük nagyon kimerült, legyengült, botladozott, elesett, s magával rántotta a hordággyal a többieket is. Amikor először elejtettek, ha valami a kezembe akad, összevertem volna őket. Egyszer éppen akkor jött arra Batho Jovanovic, amikor földre ejtettek, s kiabálni kezdett az olaszokra. Valahol a Romanija térségében megérkeztem egy faluba. Csak az asszonyok tartózkodtak otthon, betértem az egyik házba élelemért. Amíg az asszonyokkal beszélgettem, betoppantak ketten. „Vannak irataid?” „Nincsenek.” „Hová mész?” — Szerbiában válaszoltam. „Kellemetlen iratok nélkül! Jelentkezned kell a zászlóaljunkban.” Amikor a zászlóaljat említették, elkezdtem aggódni a sorsomért. Mondtam nekik, nincs szükségem iratokra. Erre ők ezt válaszolták: „Tudod, kellemetlen így, mindenféle emberek vannak ...” Igyekeztek a lelkemre beszélni. Elmentem velük a zászlóaljba, mindössze öt-hat emberből és a parancsnokukból állt, akit személyesen is ismertem 1942-ből, amikor ezen a terepen tartózkodtunk. Olyan állapotban voltam, hogy nem ismert fel. Amikor a parancsnok elé vezettek, megkérdezte, hova megyek és miért. Hazudtam neki, azt állítottam, hogy szerbiai eseteik vagyok. Azt kérdezték, hogy kerültem ide, amikor a szerbiai csetnikekkel az offenzíva előtt a fám mentén találkoztak. Azt állítottam, hogy itt sebesültem meg, Hercegovinában, s most elhatároztam, hogy Szerbiába megyek. Volt egy nagyon szén sajkacsám. A parancsnok nem szólt semmit, de amikor elment, a többiek felém fordultak: „Tudod mit, a parancsnoknak tetszik a sajkacsád, add oda neki”. — Nem adom. Milyen ember lennék sapka nélkül. S amíg mi vitatkoztunk, mirtd az öten kucsmájukat az asztalra dobták. „Válaszd, amelyiket akarod!” Nem volt világos, miért könyörögtek, amikor egyszerűen elvehették volna. Nem akarták azonban erőszakkal, akaratom ellenére elvenni, s ezért beleegyeztem. „Odaadom a sapkát, ám adjatok valamennyi élelmet és iratot, hogy szabadon közlekedhessek”. Odaadtam a sapkát, s ők megparancsolták az asszonyoknak, hogy készítsenek valami harapnivalót, majd adtak igazolványt is. Ez és ez, ebbe és ebbe az irányba halad, kérik a hatóságokat, hogy ne gördítsenek elé akadályt, hanem segítsenek neki; aláírták, s ráütötték a pecsétet. ... A menetelés után a neretvai csata idején az első proletárbrigádot utasították, hogy támadja meg az Ivansedlohágón a Szarajevó—Konjic vasútvonalat; lent vasúti alagút, fent az út húzódott. Az ellenséges erők közvetlenül az Ivansedlo-hágó alatt állomásoztak. Két zászlóalj támadást intézett nagyobb számú ellenséges katona ellen, mi megtámadtunk hozzávetőleg 40 csetniket, valamennyi csendőrt és mintegy 80 olasz katonát, akik erős erődítményt létesítettek. Hosszabb védelemre rendezkedtek be, az egyik épületet szilárd anyagból építették, körülötte két méter magas falat emeltek lőrésekkel, mind a négy sarkában bunker húzódott, valamennyiben két-két gépfegyvert helyeztek el, a fal körül szögesdrótot húztek. A csetnikeket és a csendőröket rövid idő alatt szétvertük, ám elkeseredett párharc kezdődött az épület körül. Kis távolságra közelítettük meg őket, sok golyót, aknát kilőttünk az épületre, a tetőből csak lécek maradtak, de a bentlevőkre nem sikerült csapást mérnünk. Egész éjszaka tartottak a harcok, mégsem foglalhattuk el az épületet. Reggel visszavonultunk. Volt 37 mm-es tankelhárító ágyúnk, olyan kötelre vontattuk, hogy az olaszok bombákat dobáltak rá. Az egyik ágyúsnak pontosan a fejére esett a bomba, szörnyethalt. Az ágyú túl gyöngének bizonyult, nem üthette át a betonbunkert. Gépfegyvereket állítottunk fel, állandóan tűz alatt tartottuk az épületet. Ez körülbelül délig tartott. Az olaszok megkíséreltek páncélvonattal kapcsolatot létesíteni az ostromoltakkal, de a támadásukat visszavertük, s valamennyien megadták magukat. Mintegy 60-an megadták magukat, 20-an életüket vesztették vagy megsebesültek. Akik elestek, valamennyien fejlövést kaptak, pontosan a homlokukon találtuk el őket, mert a réseket céloztuk. Volt élelmük, lőszerük, s kilenc gépfegyverük Támadást intéztünk Konjic ellen. Mindössze két zászlóaljjal benyomultunk a városba, kísérletünk azonban kudarcba fulladt. Elég sok olaszt foglyul ejtettünk, de amikor látták, milyen kevesen vagyunk, ellentámadásba lendültek, s reggel nehezen vonultunk vissza. Amíg harcban álltunk, egy német alakulat Szarajevóból megindult Konjic irányába. Visszaszorították zászlóaljainkat, s ismét birtokukba vették az Ivansedlo-hágót. Ellentámadást intéztünk, megleptük őket, éjszaka betörtünk a táborukba. Számbelileg többen voltak, mint mi. Elűztük őket, de a tüzéreknek sikerült visszatérniük. Bátor tüzérek voltak, eljutottak az egyik ágyúig, hozzávetőleg 20 méter lehetett közöttünk és az ágyú között, lőttek azzal a kartáccsal, s viszszavetettek bennünket. A harcban súlyosan megsebesült, s később belehalt sebeibe Nikola Bubalo, a bányászszázad párt vezetője. Nagy darab repesz hatolt a testébe. Azok, akik bekötözték, azt mesélték, hogy a gránátdarab olyan mély sebet ejtett a testén, hogy látszott a szíve, amint ver. Másnap a németek folytatták a támadást. Visszahúzódtunk a Bradina feletti hegygerincre, s onnan visszavertünk néhány rohamot. Az Ivansed lehágó és állásaink között másfél kilométer távolság volt, a németek ágyúzni kezdték gépfegyver-állásainkat. Elég nagy veszteséget okoztak. Amikor a tüzérség elkezdte lőni a fákat, jóval súlyosabb helyzet alakult ki, mint amikor sík területet ágyúztak. A gránát ugyanis beleütközött a fa lombjaiba, fejünk felett felrobbant, s nem volt hova húzódnunk; az emberek sűrű lombok alatt álltak, de ez nem nyújtott menedéket. Egymás után hallgattatták el gépfegyvereseinket. (Folytatjuk) RAYMOND HAWKEY Klinika a Bermuda* háromszögben 3 (3) — Parancsoljon — mondta, mozdulatával jelezve Mancininek, hogy szemben, a kandalló mellett álló bőrfotelek egyikében foglaljon helyet. — Nos, mi a probléma? — Hogy mi a probléma? — mordult fel Mancini. — Azt hittem, Zieminski elmondta, miről van szó. — Részletesen. Mégis szeretném az ön szájából is hallani. Mancini vállat vont. — Mi van ezen még beszélnivaló? Túlpörgött a mellemben a kilométeróra, szeretném kicserélni egy új típusra. — Értem — hangzott Swaith semmitmondó válasza. Levette a szemüvegét, és tisztogatni kezdte egy fehér zsebkendővel. — Ha jól tudom, tisztában van azzal, hogy dr. Zieminski nem helyesli az ön szívátültetési tervét. Szerinte az ön betegsége nem olyan súlyos, hogy indokolt lenne vállalnia a műtéttel járó kockázatot. — Zieminski aggályoskodó vénkisasszony. — Ahogy gondolja — mondta Snaith egy árnyalatnyi malíciával. — Egyébként megkérdezhetem, hogy miért éppen énhozzám fordult? — Mert azt hallottam, hogy ön megfelelő fizetés ellenében olyan szívet tud adni, amelyet nem fog kivetni a szervezetem — felelte Mancini, aki elhatározta, hogy ő, innen üres kézzel el nem megy. Snaith kihívóan vonta fel a szemöldökét. — Valóban? — kérdezte édeskésen. — Talán nem? Különben is: az árban közvetítőink útján már megegyeztünk, talán megállapodhatnánk a végrehajtás időpontjában. Snaith megköszörülte a torkát. — Sajnos, a dolog nem ilyen egyszerű. — Hangja merev volt és kioktató. — Először el kell végeznünk bizonyos vizsgálatokat, hogy megállapítsuk .. . — Vizsgálatokat? — Mancini kezdett dühbe gurulni. — Miféle vizsgálatokat? Houstonban már minden vizsgálatot elvégeztek, nálam vannak róluk a papírok. — Fiziológiai vizsgálataikat, ugyebár? Csakhogy pszichológiai vizsgálatokra is szükség van. — Pszichológai vizsgálatokra? — Mancini már forrt a dühtől. — Na nem! Pszichológiai vizsgálatokról szó sem lehet! Snaith rendíthetetlen nyugalommal folytatta. — Egyetlen sebész sem vállalhatja a felelősséget egy szívátültetésért, ha előtte nem győződik meg róla, hogy a beteg képes lesz elviselni a fiziológiáin kívül azt a pszichológiai traumát is, amit a műtét jelent. Végtére is — tette hozzá —, a szívhez sokkal több misztikus asszociáció kapcsolódik, mint bármelyik más testrészhez. — Szerintem a szív csak egy vacak pumpa. — Remek! — Swaith megengedett magának egy villanásnyi mosolyt. — Ebben az esetben az ön számára a pszichológai tesztek semmiféle problémát nem fognak jelenteni. Mancini megadóan feltartotta a kezét. — Rendben van! — mondta, mintha Swaithnek lett volna szüksége megnyugtatásra. — Ha a látszat kedvéért ilyen hülyeségekkel akar szarakodni, hát legyen. De egyvalamit hadd szögezzek le: abba nem megyek bele, hogy bármi miatt elmaradjon a műtét. Értve vagyok? — Ha és amennyiben az átültetés indokoltnak látszik ... — Ha és amennyiben? — Manciniből végül is kirobbant a düh. — Van képe egymilliót elkérni egy rohadt szívátültetésért, és még feltételeket emleget? — Kétmilliót. Mr. Manekri — mondta Snaith fagyosan. — A műtét ára éppen most emelkedett kétmillió dollárra. G. Swaith letette a New England Journal of Medicine című orvosi lapot, és kinézett a Bell 47—J típusú helikopter plexiüveg ablakán. Harminc perc alatt repült Miamiból idáig. Amióta — még gyerekkorában — elolvasta a Kincses szigetet, a szigeteket mindig szerette, de a legjobban a most alatta elterülőszigetcsoportot, a Bahama-szigeteket. A Kolumbusz által felfedezett szigetcsoport a történelem folyamán volt kalózerődítmény, fegyvert és lőszert szállító hajók lerakodóhelye, szeszcsempészek raktára, majd a maffia irányítása alatt álló szerencsejáték-birodalom főhadiszállása is. A Snaith tulajdonában levő sziget Abacótól északra terült el, egyik oldalán korallszínű homokföveny, a másikon alacsony szirtvonulat húzódott. A sziget fő épületei a szirtek mellett álltak: a vakító fehér, neokoloniál stílusban épült háromemeletes klinika, a lapos tetejű üveg- és betettlaboratórium, valamint a vidám színekre festett személyzeti bungalók sora. A napenergiával működtetett tengervíz-sótalanító berendezés és a sziget hitvány talajának feljavítására ideszállított tízezer tonna humusz segítségével Snaith valóságos kis paradicsomot varázsolt a szigetből. Mindenféle csodálatos cédrus-, mahagóni- és kazuárfák sorakoztak, s százféle virágzó bokor tündökölt. S ameddig a szem ellát: tavacskák, források, vízesések, barlangok és szőlőlugasok. A klinika előtti gondosan ápolt pázsiton peckes pávák sétálgattak. Amint a helikopter földet ért, Snaith kiszállt a 32 fokos hőségbe. Snaith nem ok nélkül ijedt meg öt évvel korábban, amikor azzal vádolták, hogy megengedhetetlen módon beleavatkozik az életfolyamatokba. De egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy felhagy a kutatással. Egy súlyos problémávalazonban szembe kellett néznie: munkája folytatásához komoly bázisra, technikai felszerelésre és megfelelő munkatársakra volt szüksége. Enhez pedig pénz kellett — méghozzá sokkal több pénz, mint amennyit legálisan valaha is reménye lehetett megkeresni. Ám ekkor eszébe jutott, mennyire meglepődött, amikor az Egyesült Államokba érkezve megtudta, hogy ott a sebészeti beavatkozásoknak a lakosság számához viszonyított aránya kétszer akkora, mint Angliában. Az igazság akkor kezdett derengeni előtte, amikor először hallotta egy amerikai kollégájától a „honoráriumcentrikus terápia”kifejezést, ami azt jelentette, hogy gátlástalan orvosok — csupán anyagi hasznukat tartva szem előtt — rendszeresen teljesen ép szerveket távolítanak el pácienseikből. Az említett orvos így magyarázta ezt a helyzetet: — Ami itt történik, a Parkinsontörvény alkalmazása a gyógyászatban. A pácienseket nem azért műtik meg, mert szükségük van rá, hanem azért, hogy tele legyenek a kórházi ágyak, ne álljanak üresen a műtők, és ki legyen töltve a sebészek munkaideje! Bár ez a felismerés akkor mélyen megrázta Snasht, egy évtized múlva a körülmények ismeretében már igazoltnak látta, ha ő is kalózfelfogással viszonyul az orvostudományhoz. Rövid idő alatt kirajzolódtak előtte egy nagy terv körvonalai. Tudta, hogy a világ több tízezer, szervátültetésre várakozó embere közt vannak olyanok, akik vagyonokat hajlandók áldozni azért, hogy a várakozási lista élére kerüljenek. Ezeknek a felkutatása nem okozott gondot — Snaith akkor már világhírű szervátültetési specialista volt. Már csak arra kellett kitalálni valamit, hogy a rendszerbe olyan donorokat tudjon beiktatni, akiknek a vércsoportja és szövettípusa olyan tökéletesen megegyezik az ő pácienseinek azonos adataival, hogy a Szervátültetési Központ — lehetőleg mindig — gondolkodás nélkül Swaithhez utalja őket. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ 1983. június 22., szerda