Magyar Szó, 1983. július (40. évfolyam, 178-192. szám)
1983-07-11 / 188. szám
6 MAGYAR SZÓ A HARCOS MÚLT EMLÉKE! Vajdaságiak a sutjeskai csatában Az egykori harcosok visszaemlékezései A Neretva és Sutjeska térségében zajlottak le 40 évvel ezelőtt, 1943 tavaszán és nyarán a második világháború legvéresebb csatái a jugoszláv hadszíntéren. A vajdasági (szerémségi) partizánok nagyobbára a 6. kelet■ boszniai rohambrigád harcosaiként vettek részt a sutjeskai csatában, de sokan más partizánalakulatok tagjaiként kerültek a Trentište völgyébe. ’ Ljuban Jovanovic és Zavko Vasic könyve alapján folytatásos tárcánkban az egykori harcosok beszámolnak a vajdaságiak részvételéről a sutjeskai csatában. ») Menet közben harcba keveredtünk a németekkel, zsákmányoltunk egy tankelhárító löveget, és azt is magunkkal vittük. De még nagyobb zsákmány volt ez, hogy foglyul ejtettünk kilenc német katonát és tisztet. Azokat is magunkkal vittük. Valahogy belénk botlottak, nem is sejtették, hogy ebben a térségben tartózkodunk. Amikor elvonultak mellettünk a németek, néhány harcostársam elkezdett morogni, hogy mit vesződünk velük, ki kell végezni őket. Az elvtársak viszont azt közölték velünk, hogy a német tiszteket elkísérjük a Legfelsőbb Parancsnokságra. Egy partizán német lány volt a fordítónk. Amikor odaértünk, ahol tábort kellett Vernünk, ruhánk már szinte teljesen száraz volt, kiszikkasztotta a fagy Az volt a szerencsénk, hogy állandóan gyors mozgásban voltunk, így nem kaptunk tüdőgyulladást. Ustikolina környékén, Goražde irányában egy faluban helyezkedtünk el. Már ezen az éjszakán az első proletár rohambrigád megkezdte az átkelést a Drinán, Ustikolina térségében. Egész éjszakán át szemléltük, hogy a Drina túlsó oldalán hogyan alakulnak a harcok. A torkolattüzek néha megvilágították a mi hadállásainkat is. A dombhátat az olaszok tartották, a csetnikeket pedig arra kényszerítették, hogy a bunkerekből védekezzenek, közvetlenül a folyóparton. Amikor a csetnikek futásnak eredtek, az olaszok gépfegyvertűzzel fogadták és arra kényszerítették őket, hogy visszatérjenek eredeti hadállásaikba. Ilyenformán a csetnikek két tűz közé kerültek. Nagy veszteségeik voltak. MEG KELLETT VÁLNUNK A TÜZÉRSÉGTŐL Később aztán mi is átkeltünk a Drinán és Čajniče felé vettük az irányt. Menet közben állandóan halott olaszokra bukkantunk, és ott hevert szanaszét minden felszerelésük is. Amikor az olaszokat szétvertük, pánikszerűen futásnak eredtek s minden tehertől megszabadulva csak arra törekedtek, hogy minél messzebbre kerüljenek tőlünk. Camice egy völgyben fekszik. A várost gyűrűszerűen erődítményrendszer veszi körül. Nagy hadizsákmányra tettünk szert, különösen sok lőszer került birtokunkba. Amikor átkeltünk a Tara folyón és felkapaszkodtunk a hegyhátra, meg kellett állapítanunk, hogy sehol sem található ivóvíz. Hiába is kerestük, sehol a környékben nem lehetett vizet találni. Nem maradt más hátra, nekihasaltunk a hordókban levő esővíznek. Ekkor azonban utasítás érkezett, hogy azonnal hagyjuk abba, hiszen ez a már sárguló, poshadt, több hetes esővíz súlyos gyomorbántalmakat okozhat. Később aztán sziklaüregekben felfedeztük azt a havat, amelyet a környékbeliek a tél folyamán tartalékolnak, hogy később legyen ivóvizük. Nekünk síkságiaknak elképzelhetetlen volt, hogy létezhet olyan vidék, ahol nem található egyetlenegy csepp ivóvíz sem. Ekkor valaki elhíresztelte, hogy az itt lelhető kutakat még a török időkben megmérgezték, úgyhogy jó lesz vigyázni. Egyébként ennek a vidéknek a népe végtelenül elesett, szegény volt, élelmük alig volt, és amit sikerült is összeszednünk, azt a sebesülteknek és a betegeknek adtuk. Az általános élelmiszerhiányhoz fűződik az első élményem a lóhússal is. Egy ízben őrjáratból visszatérve az volt az első kérdésünk, hogy van-e valamilyen ennivaló. Azt mondták, hogy éppen most készül a lóhús. Mi, akik addig nem tudtuk, hogy a lóhús is ehető, nagy meglepetéssel hallottuk ezt, s ugyanakkor érdeklődéssel vártuk, hogy milyen is lesz ez az új eledel. Mindenesetre mivel más élelmiszerünk nem volt, mindenki fogta a maga húsadagját, a tűzhöz ült és elkezdte sütni, ízlelgettük, és míg tartott a sóból, valahogy még le is tudtuk nyelni, később aztán nagyon émelyítőnek találtuk az édeskés, éppen csak megpörkölt lóhúst. Megtörtént az is, hogy váratlanul folytatni kellett az utat, s olyankor bizony a félig nyers lóhúst köröm körül ettük, fogunkkal téptük az eres, szálas falatokat. Egyéb személyes élményeim közül az is maradandó, amikor egy ízben meg kellett szabadulnunk minden nehéz fegyverzetünktől. Hatalmas vermeket ástunk, és abban helyeztük el fegyverünket. Sok társamnak könnybe lábadt a szeme. Sajnos, nem volt más megoldás, olyan helyzetbe kerültünk, hogy csakis könnyű gyalogsági fegyverrel haladhattunk tovább és legfeljebb a lovakat vittük magunkkal. Egyrészt azért, hogy vigyék a sebesülteket, másrészt pedig hogy legyen élelmünk. Később arról értesültem, hogy ш ötödik ellenséges offenzíva elmúltával ezt a nehéz fegyverzetet kiásták és ismét a rendes hadfelszerelés állományába került. Ezt azért mondom, mert a nehéz fegyverzet elásása után megszűnt létezni a 6. kelet-boszniai rohambrigád ötödik zászlóalja, és személyzeti állományát más alakulatokba vezényelték át. Én az első zászlóalj első századába kerültem. Megtörtént, hogy az éjszaka folyamán erőltetett menetelés után elhangzott a parancs, hogy álljunk meg és ott az úton várjuk meg a következő utasítást. Mivel nagyon fáradtak voltunk, ott helyben azonnal le is ültünk. Egyszer csak azt hallom, hogy valaki keményen rámszól: — Miért ültök az út kellős közepén, azonnal felállni! Csakhamar kiderült, hogy az az elvtárs, aki figyelmeztetett bennünket, nem más mint F. Kljasié, az I. proletár hadosztály politikai biztosa. Szépen elmagyarázta nekünk, hogy nagy bajt okozunk azzal, ha az út kellős közepén heverészünk, ahol pedig most azonnal egy egész hadosztálynak kell elvonulnia. Foča térségében arra törekedtünk, hogy az országúton átkelve előbb érjünk célhoz, s hogy ne kelljen nagy kerülővel Crna Gorába menni. Igen ám, de az ellenség tankokkal valóságos ingajáratot vezetett be az országúton, úgyhogy nekünk nem sikerült megbirkóznunk ezzel az akadállyal. Sőt megtörtént az is, hogy a németek intéztek egy fergeteges támadást a mi hadállásaink ellen. Itt esett el az a gépfegyveres harcostársam, akinek én voltam a segédszemélyzete. Magas, erős fiatalember volt, és amikor eltalálta a golyó, először felegyenesedett, majd hirtelen elvetette magát, majd fetrengett a földön, mintha legalábbis menekülni akarna a haláltól. A háború során sok harcostársamat láttam elesni közvetlen közelemben, de az imént leírt jelenet vésődött a legmélyebben az emlékezetembe. (Folytatjuk) RAYMOND HAWKEY Klinika a Bermudaháromszögben (27) Amikor Morales leesett, a gerenda felsértette az egyik bokáját. Morales nem vette észre a sérülést, a tigriscápa azonban annál inkább. Mint a cápák általában, a tigriscápa is egészen kis koncentrációban is észlelni tudja a vért. Ismét testközelben húzott el Morales mellett, s már fordult is. Most a hátuszonya is a felszín alá bukott, ahogy célba vette a férfi lábait. Hatalmas állkapcsa acélcsapdaként záródott össze Morales lábai körül. Ebben a pillanatban minden irányból megindult feléjük a cápák áradata. A tömeg csak most fogta fel, mi is történt valójában, és most kezdett el cselekedni. Mentőövekkel, kólásdobozokkal kezdték dobálni a cápákat meg mindennel, ami a kezük ügyébe akadt, még fényképezőgépeket és cipőket is behajigáltak, hogy megpróbálják szétkergetni a vérszomjas szörnyetegeket. Minden hiábavaló volt. A vizet másodperceken belül véres tajték borította el, miközben a cápák elkeseredett harcot folytattak Morales testének utolsó darabjaiért. Sanchez nem volt sehol. 20. — Ma újabb név került abba a jegyzékbe, amelyet a cápatámadások áldozatairól vezetnek — mondta a televízió hírolvasója. — Az áldozat neve Angel Morales. A baleset színhelye: az emberevő cápák csatornája a Miami Ten- Ken Akváriumban. Lippencott várt még egy pillanatig, hogy a következő hír nem valami szenzáció-e, majd kikapcsolta a készüléket — Na és — fordult Fitzpatrickhoz —, mi történt azután, hogy Sancheznek nyoma veszett? — Nem sok. Nem mentem el a rendőrségre feljelentést tenni, mert semmi kedvem nem volt fél éjszaka valami rendőrőrsön ücsörögni olyan kérdések kereszttüzében, amelyekre úgysem tudok válaszolni... Lippencott barátnője elnyomta a cigarettáját, és felállt. Linda Hewatt, a Jackson Memorial Kórház pszichiátriai osztályának ápolónője karcsú volt és vékony csontú, vonzó, szeplős, fiús arccal rövid vörös hajjal. — Átöltözöm, és megvetem Mákénak az ágyat — mondta, és lesimította fehér köpenyét. — Aztán összedobok valami vacsorát. Jó lesz, fiúk? Fitzpatrick mentegetőzni kezdett, hogy nem akar a terhükre lenni, de Lippencott megnyugtatta. — Értse már meg, hogy amíg Sanchez szabadon sétál, nagyobb biztonságban van itt, mint egy szállodában — tette hozzá. Csöngettek. — Ez Dick Buchanan lesz — mondta Lippencott, és kiment. Egy perc múlva visszatért helyettesével, egy kövér, joviális emberrel, aki — bár csak egy órája váltak el — ismét megszorongatta Fitzpatrick kezét — Elhoztam a szállodából a bőröndjét — mondta. — Amikor ott voltam, Pierce éppen magát kereste telefonon. Lippencott kiinvitálta őket a teraszra, hogy ott beszélgessenek. A ház a Biscayne-öbölre nézett s a móló mentén ott ringatózott az, amit Linda Lippencott szeme fényének nevezett — egy óceánjáró motoros jacht a Marlowe. Lippencott söröket hozott Buchanan kinyitott egy dobozt, és nagyot kortyolt belőle. — Váltottam néhány szót a szállodai portással is, ha már ott voltam — mondta —, s úgy rémlik neki, mintha valaki a nap folyamán érdeklődött volna Mike után, de esküszik, hogy nem mondta meg senkinek, hová készült Mike. — Hazudik — mondta Lippencott ingerülten. — Ha nem ő mondta meg a mexikóiaknak, akkor ki? — Az is lehet, hogy ott voltak a hallban, amikor megkérdeztem a recepción, hogyan juthatok el az Akváriumba — jegyezte meg Fitzpatrick. Lippencott ezt nem tartotta valószínűnek. — Ha ott voltak, miért tartott olyan sokáig, amíg megtalálták magát? — Oké, de ha nem voltak ott, honnan tudták, hogy nézek ki? Lippencott elővett egy szivart, és lefejtette róla a celofán burkolatot . Szerintem a következő történt: Pierce megkapta az üzenetet hogy maga kereste, mire felhívta a mexikóiakat. Azok röviddel azután érkezhettek a szállodába, hogy maga elment, és érdeklődtek maga után. A portás megmondta nekik, hogy nincs a szállodában, és hogy hova ment. Lehet hogy egy kicsit meg is kenték, de ez nem is érdekes. Az viszont valóban érdekes, hogy tudták, hogy néz ki. Valószínűleg kaptak magáról egy fényképet. És kitől kaphattak? Csakis Pierce-től! — Elhallgatott, rágyújtott a szivarra. — És hogyan juthatott Pierce a maga fényképéhez? — csaktől? — válaszolt kérdéssel Fitzpatrick. Lippencott komoram bólintott. — Természetesen! — Buchananhoz fordult. — Dick, ugye, te ismersz valami manuszt a rendőrségi orvosszakértői hivatalban? — Igen, egy Zuckerman nevű fickót, Jesse Zuckermant... — Talán Zuckerman meg tudná mondani, találtak-e fényképet Morales holmijai között? Már ami megmaradt belőlük a cápák után. — Felhívjam? — kérdezte Buchanan. — Persze, öt perc múlva Buchanan elégedetten tért vissza a teraszra. — Azt hiszem, nyomon vagyunk! Moralesnél tényleg voltak fényképek, és Jesse leírása alapján úgy tűnik, hogy Mike-ot ábrázolják. Az egyiken egy lány is van, a másikon látható férfi meg egy kutyát sétáltat — Van kutyája? — kérdezte Lippen-Fitzpatrick bólintott — Volt. Egy elzászi láttató a képen? — Csak asnyit mondott, hogy valami kutya — felelte Buchanan vállát vonva. — Egy nagy kutya ... 2. Martha Pierce a Collins Avenue nyugati oldalán, egy régi bérházban lakott. Miután egy fegyveres biztonsági őr telefonon jelezte érkezésüket, Lippencott és Fitzpatrick liften felment az épület legfelső emeletére. Mire felértek, Martha Pierce már az ajtóban várta őket Fehér, nyersselyem nadrágkosztümjében és teknőckeretes napszemüvegével rendkívül kimértnek és nyugodtnak látszott. — Mr. Lippencottot már ismerem — mondta. — Ezek szerint ön Mr. Fitzpatrick — nyújtott kezet Mike-nak. Bevezette látogatóit egy hatalmas, hivalkodóan elegánsan berendezett nappaliba. A nappaliból egy mozaik padlós teraszra jutottak, ahol földel teli dézsákban aranyló gyümölcsöktől roskadozó narancsfák sorakoztak. Az egyik sarokban fehér kakadu tollászkodott egy állványon. — Parancsoljanak — mutatott nekik helyet Martha Pierce egy nádfonatú asztal körül, amelyet teához terítettek meg. S mintegy varázsütésre megjelent egy színes bőrű szobalány, kezében teáskészlettel megrakott ezüsttálcával. — Mondja, Mr. Fitzpatrick — kérdezte Pierce, miközben kitöltötte a teát —, van már valami hír a kis barátnőjéről? — Sajnos nincs — felelte Mike, és nagyon kényelmetlenül érezte magát. Igaz, hogy Lippencott részletes leírást adott neki Pierce-ről és a lakásáról, ilyen fejedelmi környezetre azonban nem volt felkészülve. Az a gondolat, hogy ennek az elegáns nőnek valami köze lehet Clair eltűnéséhez, vagy pláne az Akváriumban történtekhez, egyszerre nevetségesnek tűnt. Pierce szomorúan csóválta a fejét, majd előadta Fitzpatricknak ugyanazt a történetet, amelyet előző szerdán Lippencottnak már elmondott. (Folytatjuk) 1983. július 11. hétfő