Magyar Szó, 1983. július (40. évfolyam, 178-192. szám)

1983-07-11 / 188. szám

6 MAGYAR SZÓ A HARCOS MÚLT EMLÉKE! Vajdaságiak a sutjeskai csatában Az egykori harcosok visszaemlékezései A Neretva és Sutjeska térségében zajlottak le 40 évvel ezelőtt, 1943 tavaszán és nyarán a második világháború legvéresebb csatái a jugoszláv hadszíntéren. A vajdasági (szerémségi) partizánok nagyobbára a 6. kelet­­■ boszniai rohambrigád harcosaiként vettek részt a sutjeskai csatában, de sokan más partizánalakulatok tagjaiként kerültek a Trentište völgyébe. ’ Ljuban Jovanovic és Zavko Vasic könyve alapján folytatásos tárcánkban az egykori harcosok beszámolnak a vajdaságiak részvételéről a sutjeskai­­ csatában.­ ­») Menet közben harcba keveredtünk a németekkel, zsákmányoltunk egy tank­elhárító löveget, és azt is magunkkal vittük. De még nagyobb zsákmány volt ez, hogy foglyul ejtettünk kilenc német katonát és tisztet. Azokat is magunkkal vittük. Valahogy belénk botlottak, nem is sejtették, hogy ebben a térségben tartózkodunk. Amikor elvonultak mel­lettünk a németek, néhány harcostár­sam elkezdett morogni, hogy mit vesző­dünk velük, ki kell végezni őket. Az elvtársak viszont azt közölték ve­lünk, hogy a német tiszteket elkísérjük a Legfelsőbb Parancsnokságra. Egy partizán német lány volt a fordí­tónk. Amikor odaértünk, ahol tábort kellett Vernünk, ruhánk már szinte teljesen száraz volt, kiszikkasztotta a fagy Az volt a szerencsénk, hogy állandóan gyors mozgásban voltunk, így nem kap­­tunk tüdőgyulladást. Ustikolina környékén, Goražde irá­nyában egy faluban helyezkedtünk el. Már ezen az éjszakán az első proletár rohambrigád megkezdte az átkelést a Drinán, Ustikolina térségében. Egész éjszakán át szemléltük, hogy a Drina túlsó oldalán hogyan alakulnak a har­cok. A torkolattüzek néha megvilágí­tották a mi hadállásainkat is. A domb­hátat az olaszok tartották, a csetnike­­ket pedig arra kényszerítették, hogy a bunkerekből védekezzenek, közvetlenül a folyóparton. Amikor a csetnikek fu­tásnak eredtek, az olaszok gépfegyver­­tűzzel fogadták és arra kényszerítették őket, hogy visszatérjenek eredeti had­állásaikba. Ilyenformán a csetnikek két tűz közé kerültek. Nagy veszteségeik voltak. MEG KELLETT VÁLNUNK A TÜZÉRSÉGTŐL Később aztán mi is átkeltünk a Dri­nán és Čajniče felé vettük az irányt. Menet közben állandóan halott olaszok­ra bukkantunk, és ott hevert szanaszét minden felszerelésük is. Amikor az ola­szokat szétvertük, pánikszerűen futás­nak eredtek s minden tehertől megsza­badulva csak arra törekedtek, hogy minél messzebbre kerüljenek tőlünk. Cam­ice egy völgyben fekszik. A vá­rost gyűrűszerűen erődítményrendszer veszi körül. Nagy hadizsákmányra tet­tünk szert, különösen sok lőszer került birtokunkba. Amikor átkeltünk a Tara folyón és felkapaszkodtunk a hegyhát­ra, meg kellett állapítanunk, hogy sehol sem található ivóvíz. Hiába is kerestük, sehol a környékben nem lehetett vizet találni. Nem maradt más hátra, nekihasal­­tunk a hordókban levő esővíznek. Ek­kor azonban utasítás érkezett, hogy azonnal hagyjuk abba, hiszen ez a már sárguló, poshadt, több hetes esővíz sú­lyos gyomorbántalmakat okozhat. Ké­sőbb aztán sziklaüregekben felfedeztük azt a havat, amelyet a környékbeliek a tél folyamán tartalékolnak, hogy ké­sőbb legyen ivóvizük. Nekünk síkságiaknak elképzelhetet­len volt, hogy létezhet olyan vidék, ahol nem található egyetlenegy csepp ivóvíz sem. Ekkor valaki elhíresztelte, hogy az itt lelhető kutakat még a török idők­ben megmérgezték, úgyhogy jó lesz vi­gyázni. Egyébként ennek a vidéknek a népe végtelenül elesett, szegény volt, élelmük alig volt, és amit sikerült is összeszednünk, azt a sebesülteknek és a betegeknek adtuk. Az általános élelmiszerhiányhoz fűző­dik az első élményem a lóhússal is. Egy ízben őrjáratból visszatérve az volt az első kérdésünk, hogy van-e va­lamilyen ennivaló. Azt mondták, hogy éppen most készül a lóhús. Mi, akik addig nem tudtuk, hogy a lóhús is ehe­tő, nagy meglepetéssel hallottuk ezt, s ugyanakkor érdeklődéssel vártuk, hogy milyen is lesz ez az új eledel. Minden­esetre mivel más élelmiszerünk nem volt, mindenki fogta a maga húsadag­ját, a tűzhöz ült és elkezdte sütni, ízlel­gettük, és míg tartott a sóból, valahogy még le is tudtuk nyelni, később aztán nagyon émelyítőnek találtuk az édes­kés, éppen csak megpörkölt lóhúst. Megtörtént az is, hogy váratlanul foly­tatni kellett az utat, s olyankor bizony a félig nyers lóhúst köröm körül ettük, fogunkkal téptük az eres, szálas falato­kat. Egyéb személyes élményeim közül az is maradandó, amikor egy ízben meg kellett szabadulnunk minden nehéz fegyverzetünktől. Hatalmas vermeket ástunk, és abban helyeztük el fegyverün­ket. Sok társamnak könnybe lábadt a szeme. Sajnos, nem volt más megoldás, olyan helyzetbe kerültünk, hogy csakis könnyű gyalogsági fegyverrel halad­hattunk tovább és legfeljebb a lovakat vittük magunkkal. Egyrészt azért, hogy vigyék a sebesülteket, másrészt pedig hogy legyen élelmünk. Később arról értesültem, hogy ш ötödik ellenséges offenzíva elmúltával ezt a nehéz fegyverzetet kiásták és is­mét a rendes hadfelszerelés állományá­ba került. Ezt azért mondom, mert a nehéz fegyverzet elásása után megszűnt lé­tezni a 6. kelet-boszniai rohambrigád ötödik zászlóalja, és személyzeti állo­mányát más alakulatokba vezényelték át. Én az első zászlóalj első századába kerültem. Megtörtént, hogy az éjszaka folya­mán erőltetett menetelés után elhang­zott a parancs, hogy álljunk meg és ott az úton várjuk meg a következő utasí­tást. Mivel nagyon fáradtak voltunk, ott helyben azonnal le is ültünk. Egyszer csak azt hallom, hogy valaki keményen rámszól: — Miért ültök az út kellős közepén, azonnal felállni! Csakhamar kiderült, hogy az az elv­társ, aki figyelmeztetett bennünket, nem más mint F. Kljasié, az I. proletár hadosztály politikai biztosa. Szépen el­magyarázta nekünk, hogy nagy bajt okozunk azzal, ha az út kellős közepén heverészünk, ahol pedig most azonnal egy egész hadosztálynak kell elvonul­nia. Foča térségében arra törekedtünk, hogy az országúton átkelve előbb ér­jünk célhoz, s hogy ne kelljen nagy ke­rülővel Crna Gorába menni. Igen ám, de az ellenség tankokkal valóságos in­gajáratot vezetett be az országúton, úgyhogy nekünk nem sikerült megbir­kóznunk ezzel az akadállyal. Sőt meg­történt az is, hogy a németek intéztek egy fergeteges támadást a mi hadállá­saink ellen. Itt esett el az a gépfegyve­res harcostársam, akinek én voltam a segédszemélyzete. Magas, erős fiatalem­ber volt, és amikor eltalálta a golyó, először felegyenesedett, majd hirtelen elvetette magát, majd fetrengett a föl­dön, mintha legalábbis menekülni akar­na a haláltól. A háború során sok har­costársamat láttam elesni közvetlen kö­zelemben, de az imént leírt jelenet vé­sődött a legmélyebben az emlékezetem­be. (Folytatjuk) RAYMOND HAWKEY Klinika a Bermuda­­háromszögben (27) Amikor Morales leesett, a gerenda felsértette az egyik bokáját. Morales nem vette észre a sérülést, a tigriscá­pa azonban annál inkább. Mint a cá­pák általában, a tigriscápa is egészen kis koncentrációban is észlelni tudja a vért. Ismét testközelben húzott­ el Mo­rales mellett, s már fordult is. Most a hátuszonya is a felszín alá bukott, ahogy célba vette a férfi lábait. Ha­talmas állkapcsa acélcsapdaként záró­dott össze Morales lábai körül. Ebben a pillanatban minden irányból megin­dult feléjük a cápák áradata. A tömeg csak most fogta fel, mi is történt valójában, és most kezdett el cselekedni. Mentőövekkel, kólásdobo­­zokkal kezdték dobálni a cápákat meg mindennel, ami a kezük ügyébe akadt, még fényképezőgépeket és cipőket is behajigáltak, hogy megpróbálják szét­kergetni a vérszomjas szörnyetegeket. Minden hiábavaló volt. A vizet má­sodperceken belül véres tajték borítot­ta el, miközben a cápák elkeseredett harcot folytattak Morales testének utolsó darabjaiért. Sanchez nem volt sehol. 20. — Ma újabb név került abba a jegy­zékbe, amelyet a cápatámadások áldo­zatairól vezetnek — mondta a televízió hírolvasója. — Az áldozat neve Angel Morales. A baleset színhelye: az em­berevő cápák csatornája a Miami Ten- Ken Akváriumban. Lippencott várt még egy pillanatig, hogy a következő hír nem valami szen­záció-e, majd kikapcsolta a készüléket — Na és — fordult Fitzpatrickhoz —, mi történt azután, hogy Sanchez­­nek nyoma veszett? — Nem sok. Nem mentem el a rend­őrségre feljelentést tenni, mert semmi kedvem nem volt fél éjszaka valami rendőrőrsön ücsörögni olyan kérdések kereszttüzében, amelyekre úgysem tu­dok válaszolni... Lippencott barátnője elnyomta a ci­garettáját, és felállt. Linda Hewatt, a Jackson Memorial Kórház pszichiátriai osztályának ápolónője karcsú volt és vékony csontú, vonzó, szeplős, fiús arc­cal rövid vörös hajjal. — Átöltözöm, és megvetem Máké­nak az ágyat — mondta, és lesimította fehér köpenyét. — Aztán összedobok valami vacsorát. Jó lesz, fiúk? Fitzpatrick mentegetőzni kezdett, hogy nem akar a terhükre lenni, de Lippencott megnyugtatta. — Értse már meg, hogy amíg San­chez szabadon sétál, nagyobb bizton­ságban van itt, mint egy szállodában — tette hozzá. Csöngettek. — Ez Dick Buchanan lesz — mond­ta Lippencott, és kiment. Egy perc múlva visszatért helyette­sével, egy kövér, joviális emberrel, aki —­ bár csak egy órája váltak el — ismét megszorongatta Fitzpatrick ke­zét — Elhoztam a szállodából a bőrönd­jét — mondta. — Amikor ott voltam, Pierce éppen magát kereste telefonon. Lippencott kiinvitálta őket a terasz­ra, hogy ott beszélgessenek. A ház a Biscayne-öbölre nézett s a móló men­tén ott ringatózott az, amit Linda Lip­pencott szeme fényének nevezett — egy óceánjáró motoros jacht a Marlo­we. Lippencott söröket hozott Buchanan kinyitott egy dobozt, és nagyot kor­tyolt belőle. — Váltottam néhány szót a szállo­dai portással is, ha már ott voltam — mondta —, s úgy rémlik neki, mintha valaki a nap folyamán érdeklődött vol­na Mike után, de esküszik, hogy nem mondta meg senkinek, hová készült Mike. — Hazudik — mondta Lippencott ingerülten. — Ha nem ő mondta meg a mexikóiaknak, akkor ki? — Az is lehet, hogy ott voltak a hallban, amikor megkérdeztem a re­cepción, hogyan juthatok el az Akvá­riumba — jegyezte meg Fitzpatrick. Lippencott ezt nem tartotta valószí­nűnek. — Ha ott voltak, miért tartott olyan sokáig, amíg megtalálták magát? — Oké, de ha nem voltak ott, hon­nan tudták, hogy nézek ki? Lippencott elővett egy szivart, és lefejtette róla a celofán burkolatot . Szerintem a következő történt: Pierce megkapta az üzenetet hogy maga kereste, mire felhívta a mexikói­akat. Azok röviddel azután érkezhet­tek a szállodába, hogy maga elment, és érdeklődtek maga után. A portás meg­mondta nekik, hogy nincs a szállodá­ban, és hogy hova ment. Lehet hogy egy kicsit meg is kenték, de ez nem is érdekes. Az viszont valóban érdekes, hogy tudták, hogy néz ki. Valószínűleg kaptak magáról egy fényképet. És kitől kaphattak? Csakis Pierce-től! — Elhallgatott, rágyújtott a szivarra. — És hogyan juthatott Pierce a maga fényképéhez? — csak­től? — válaszolt kérdéssel Fitzpatrick. Lippencott komoram bólintott. — Természetesen! — Bucha­nanhoz fordult. — Dick, ugye, te ismersz va­lami manuszt a rendőrségi orvosszak­értői hivatalban? — Igen, egy Zuckerman nevű fickót, Jesse Zuckermant... — Talán Zuckerman meg tudná mondani, találtak-e fényképet Morales holmijai között? Már ami megmaradt belőlük a cápák után. — Felhívjam? — kérdezte Bucha­nan. — Persze, öt perc múlva Buchanan elégedetten tért vissza a teraszra. — Azt hiszem, nyomon vagyunk! Moralesnél tényleg voltak fényképek, és Jesse leírása alapján úgy tűnik, hogy Mike-ot ábrázolják. Az egyiken egy lány is van, a másikon látható férfi meg egy kutyát sétáltat — Van kutyája? — kérdezte Lippen-Fitzpatrick bólintott — Volt. Egy elzászi láttató a ké­pen? — Csak as­nyit mondott, hogy vala­mi kutya — felelte Buchanan vállát vonva. — Egy nagy kutya ... 2. Martha Pierce a Collins Avenue nyugati oldalán, egy régi bérházban lakott. Miután egy fegyveres biztonsá­gi őr telefonon jelezte érkezésüket, Lippencott és Fitzpatrick liften fel­ment az épület legfelső emeletére. Mire felértek, Martha Pierce már az ajtóban várta őket Fehér, nyersselyem nadrágkosztümjében és teknőckeretes napszemüvegével rendkívül kimértnek és nyugodtnak látszott. — Mr. Lippencottot már ismerem — mondta. — Ezek szerint ön Mr. Fitz­patrick — nyújtott kezet Mike-nak. Bevezette látogatóit egy hatalmas, hivalkodóan elegánsan berendezett nappaliba. A nappaliból egy mozaik padlós teraszra jutottak, ahol földel te­li dézsákban aranyló gyümölcsöktől roskadozó narancsfák sorakoztak. Az egyik sarokban fehér kakadu tollász­kodott egy állványon. — Parancsoljanak — mutatott nekik helyet Martha Pierce egy nádfonatú asztal körül, amelyet teához terítettek meg. S mintegy varázsütésre megjelent egy színes bőrű szobalány, kezében te­áskészlettel megrakott ezüsttálcával. — Mondja, Mr. Fitzpatrick — kér­dezte Pierce, miközben kitöltötte a te­át —, van már valami hír a kis barát­nőjéről? — Sa­jnos nincs — felelte Mike, és nagyon kényelmetlenül érezte magát. Igaz, hogy Lippencott részletes leírást adott neki Pierce-ről és a lakásáról, ilyen fejedelmi környezetre azonban nem volt felkészülve. Az a gondolat, hogy ennek az elegáns nőnek valami köze lehet Clair eltűnéséhez,­ vagy plá­ne az Akváriumban történtekhez, egy­szerre nevetségesnek tűnt. Pierce szomorúan csóválta a fejét, majd előadta Fitzpatricknak ugyanazt a történetet, amelyet előző szerdán Lippencottnak már elmondott. (Folytatjuk) 1983. július 11. hétfő

Next