Magyar Szó, 1983. július (40. évfolyam, 193-208. szám)
1983-07-16 / 193. szám
46 Szerémségiek Boszniában Részletek Rodoljub Čolaković Feljegyzések a népfelszabadító háborúból című könyvéből Rodoljub Čolaković, a jugoszláv forradalmi munkásmozgalom kiemelkedő egyénisége, több irodalmi, történelmi és publicisztikai munka szerzője Feljegyzések a népfelszabadító háborúból címmel öt kötetben írta meg emlékiratait. A negyedik kötet az 1943. évi eseményeket öleli fel, s részletesen megemlékezik a vajdasági egységek harcairól Kelet- Bosznia térségében. Ebből közlünk most részleteket. Több mint négy hónap múlott el azóta, hogy a szerémségi partizánosztag átjött Kelet-Boszniába. Mikor a szerémségi alakulatok átjöveteléről tanácskoztunk, úgy gondoltuk, itt-tartózkodásuk ideiglenes lesz. Segítenek nekünk, hogy gyorsabban és könnyebben megtisztítsuk a Majevicát a csetnikektől, kedvezőbb körülmények között telelnek, mint Szerénységben, és tavaszra visszatérnek a Fruska gorába. Már 1943 januárjában beláttuk azonban, hogy a szerémségi egységek fejlődésére és erősödésére nézve sokkal jobb lesz, ha egy részük állandóan Boszniában marad. Itt feltölthetik soraikat a Szerémségből, Bácskából és Bánátból érkező önkéntesekkel és felfegyverkezhetnek a kelet-boszniai akciókban zsákmányolt fegyverekkel. Ekkor már foglalkoztatott bennünket az a gondolat, hogy Kelet-Boszniában létrehozzuk a vajdasági rohamzászlóaljak csoportját — a későbbi vajdasági brigádok előfutárjait — Szerénységben pedig csak kisebb partizánosztagokat hagyunk. Éppen annyit, amennyi elegendő ezen az aránylag kis területen, melyet utak hálóznak be és az ellenség éberen őrzi. Szerémségből ugyanis azt jelentették, hogy a partizánegységek számára az önkéntesek ezreit mozgósíthatják, de ezek nem maradhatnak Szerénységben. Elsősorban azért, mert nincs fegyver, másodsorban pedig mert Szerémségben az ellenség állandó nyomása miatt lehetetlen nagyobb partizánegységeket fenntartani. 1943 januárjában, a VI. brigád és a szerémségi osztag törzskarának tanácskozásán megvizsgálták ezt a kérdést és elhatározták a vajdasági rohamzászlóaljak első csoportjának mielőbbi felállítását. Kelet-Boszniában ekkor három szerémségi partizánzászlóalj volt: kettő a szerémségi osztag, egy pedig a VI. brigád összetételében. Ez utóbbit illetően olyan határozat született, hogy a zászlóalj kiválik a VI. brigádból, és az előbbi kettővel együtt a vajdasági rohamzászlóaljak csoportjának kötelékébe kerül. A határozat megvalósítása kissé elhúzódott, mert meg kellett várni a Vajdasági Tartományi Pártbizottság jóváhagyását. Ezért a vajdasági rohamzászlóaljak első csoportja csak 1943 áprilisának elején alakult meg a Tavna melletti Brdiani faluban. A csoport törzskarába Marko Pericii Kamenjar parancsnok, Slobodan Batić Paja politikai biztos, Luka Mrkšić Miša, a politikai biztos helyettese és Radoslav Jović Miško, a parancsnok helyettese került. A törzskar főnöke Vojo Ilic lett, a VI. brigád harmadik zászlóaljának volt parancsnoka. Ez a csoport három zászlóaljból állt, mintegy kilencszáz harcost foglalt magába. Mivel az új szerémségi önkéntesek nagy számban érkeztek, hamarosan megalakult a vajdasági rohamzászlóaljak második csoportja is.. Parancsnokává Radoslav Jovic Miskót nevezték ki, összetételében két zászlóalj volt, körülbelül ötszáz harcossal. A VI. brigád és a majevicai partizánosztag 1943 márciusában a Főparancsnokság parancsára délre húzódott, így a Majevicán és Semberijában csak vajdasági alakulatok maradtak. Alapvető feladatuk a tél folyamán elkészített tervek megvalósítása, vagyis a Majevicán kóborló csetnik bandák ártalmatlanná tétele, valamint a semberijai usztasa és domobrán támaszpontok megsemmisítése volt. Az eredeti elképzelések szerint az említett feladatok végrehajtásában a VI. brigád játszotta volna a legnagyobb szerepet. Mivel a Főparancsnokság más feladattal bízta meg, a terv megvalósítása az újonnan alakult vajdasági alakulatokra és egy frissen felállított, alig száz harcost számláló boszniai zászlóaljra hárult. Miután Semberijából vissztértem Trnovába, megbeszéltem Hasan Brkićtyel, hogy menjen át Lekovicsbe és onnan irányítsa a munkát, melynek célja a kelet-boszniai pártszervezetek közötti szorosabb kapcsolat kiépítése volt. Én a Majevicán maradtam, főleg a fent említett terv kivitelezése miatt, de sok egyéb elintézésre váró apró-cseprő ügy miatt is. Az 1943. esztendő tavaszát mindenki, a katonaság is, a hátország is türelmetlenül várta. Attól függetlenül, hogy télen sem ültünk tétlenül, a nagyobb katonai vállalkozások lebonyolítására mégis sokkal kedvezőbbek a feltételek tavasszal és nyáron. Most, hogy beköszöntött a tavasz, elérkezett a domobrán és az usztasa támaszpontok megtámadásának az ideje is. A harcok folyamán minél több fegyver zsákmányolására kell törekednünk, hogy felfegyverezhessük állandóan duzzadó alakulatainkat és kiterjeszthessük politikai befolyásunkat azokra a néprétegekre is. 7) A vajdasági rohamzászlóaljak első és második csoportját, amelyek 1943 tavaszán újabb és újabb szerémségi önkéntesekkel töltődtek fel 1943. június derekán Lekovićiban I. és II. vajdasági brigádnak kiáltották ki. A vajdasági bagádok fennállását azonban 1943. áprilisnétól számítjuk a vajdasági rohamzászlóaljak első csoportjának megalakulásától, melyek még mindig ingadoznak a megszállókkal kötött szégyenteljes fegyverszünet és a fegyveres ellenállás között. A szövetségesek katonai sikerei, de különösen a keleti fronton kivívott győzelmek kedvezőbbé tették helyzetünket, de mégis gyorsan és határozottan kell cselekednünk, ha a Semberiját és a Majevicát a Száva mellékén, Trebaván és Kelet-Bosznia egyéb táján fellángoló felkelés továbbfejlesztésére szolgáló támaszponttá akarjuk tenni. Ez idő tájt a bijeljinai domobrán ezred parancsnoka Jurkovic alezredes volt. Ez az usztasapárti tiszt helyettesével, Bahorić alezredessel arra készülődött, hogy Majevicát megtisztítsa az „útonállóktól”. Valószínűleg sejtelmük sem volt arról, mekkora partizánhaderő gyűlt össze a Majevicán és a Semberijában. Nyilván az vezette tévútra őket, hogy zászlóaljaink, melyek szinte naponta rajtaütöttek egyes falvakon, nem találkoztak velük. Ennek oka pedig az volt, hogy „kirohanásaink" csak a Bijeljina közvetlen közelében fekvő falvakra korlátozódtak. Amikor 1943 márciusának végén egy szerémségi és egy boszniai zászlóalj megsemmisítette a Dragoljevac és Vršani falvakban levő domobrán támaszpontokat — ezek voltak az ellenség fő támaszpontjai a Bijeljina—Brčko útvonalon — és elfogták, leszerelték, majd szélnek eresztették az itt állomásozó őrséget, három zászlóalj indult Trnova felé, hogy „kifüstölje a majevicai rablófészket’’. A „büntetőexpedíciót ’ Jurkovic és Bahoric személyesen vezette. Ők két zászlóalj gyalogságot és egy ágyúüteget vezényeltek ki Bijeljinából, a harmadik zászlóalj pedig Branjevóból érkezett Boroša őrnagy vezénylete alatt. Trnovát három oldalról közelítették meg: Suhopolje, Lazarevica és Periono Brdo irányából. Azon a napon, amikor az ellenséges támadás megindult, egy katonánk sem volt Trnovában. A szerémségiek majd két teljes zászlóalja Ljeljenči faluban volt, tízegynéhány kilométerre Trnovától. (Folytatjuk) RAYMOND HAWKEY Klinika a Bermuda* háromszögben a (32) — Oké, de csak nem gondolja komolyan, hogy Pierce majd szépen lefekszik, és Angliáról álmodozik, amíg maga az elektródákat a fejére teszi? — Előbb adunk neki egy sodium pentothalinjekciót. — Egy injekciót beadni neki éppenséggel nem okozna túl nagy gondot — ismerte be Lippencott. — Amíg megfigyelés alatt tartottuk, rájöttünk, hogy minden reggel jár hozzá egy ápolónő. A portás szerint — aki viszont a szobalánytól tudja — Pierce egy injekciókúra közepén tart. Hormonokat vagy vitaminokat kap, vagy mifenét. És az ápolónő ráadásul minden reggel fél nyolckor érkezik, egy órával a takarítónő és a szobalány előtt. Yuncker szeme csillogni kezdett. — Remek! Valamiképpen feltartóztathatnánk az igazi ápolónőt, és valaki mást küldenénk helyette. Ez a valaki azt mondaná Pierce-nek, hogy a másik ápolónő megbetegedett, s az ösztrogén vagy mit tudom én micsoda helyett beadnánk neki azt a szert, ami rosszabb, mint egy lórúgás ... — Feltűnt nekem, hogy következetesen többes számot használsz — mondta Lippencott. — Ez azt jelenti, hogy te is beállsz a buliba? Yuncker kényelmetlenül fészkelődött a helyén. — Az azért egy kicsit nehezen menne, öregem ... — Rendben van — állította le Lippencott, akinek nem volt kedve kimagyarázkodásokat hallgatni. — Mekkora a kockázat? — Nektek vagy a nőnek? — A nőnek! Azzal sajnos tisztában vagyok, hogy mi mekkora kockázatot vállalunk! Yuncker feltartotta a kezét. — Feltéve, hogy a végrehajtást olyan valakire bízzátok, aki érti a dolgot — és ehhez lesz szükségetek Lindára —, Pierce számára kisebb a kockázat, mint amikor autót vezet. Mit mondtál, hány éves? — Jó negyvenes... — Hmmm... — Yuncker elgondolkozott. — Ha jó negyvenes, és hormonkezelést kap, akkor valószínűleg klimaxos problémái vannak. S ha klimaxos problémái vannak, akkor feltehetőleg depressziós. Annak meg az elektrosokk kifejezetten jót tesz — tette hozzá halvány mosollyal. Lippencott hátradőlt, és lehunyta a szemét. — Ez őrültség, Russ, ezt te is tudod, ugye?! Komplett őrültség! Yuncker a grafikonhoz lépett, hogy feltekerje. — Hát ez már a ti dolgotok. Én mindent tudok szerezni, csak embereket nem a végrehajtáshoz. Egy-két nerc kényelmetlen hallgatás után Fitzpatrick szólalt meg: — Mr. Yuncker, most hadd tegyek fel én egy kérdést magának. Miért akar nekünk ennyire segíteni? Lippencott felelt Yuncker helyett: — Mert azt reméli, hogy Pierce valamilyen szempontból érdekelheti a CIA-t. Aki egyszer a Cég tagja volt, az is marad. Igaz, Russ? Yuncker betette a papírtekercset a táskájába. — Mondjuk inkább úgy, hogy nem szeretem a megfejthetetlen titkokat — felelte. — Na, mit határoztok? — Mikorra tudod megszerezni a készüléket? — kérdezte Lippencott. — Hétfőre, de legkésőbb keddre ... Lippencott Fitzpatrickhoz fordult. — Itt tud maradni még egy-két napig? — Úristen! — Mike kétségbeesett arcot vágott. — Már így is baj lesz, hogy ennyi ideig maradtam. De talán mégis... — Oké. — Lippencott felállt, és elindult az ajtó felé. — Megyek, és beszélek Lindával. 25. Kedden Lippencott és Fitzpatrick reggel 7 óra 40-kor érkezett Pierce háza elé. Fitzpatricknál egy csokor virág volt meg egy TWA légitáska. Lippencottnál pedig egy bőrönd. — Jó reggelt, uraim — mondta az őr barátságosan. — Mrs. Pierce-hez, ugye? Lippencott elmosolyodott. — Ez aztán memória! — A mi szakmánkban nagyon fontos — felelte az őr. Felvette a házitelefont. — Várja önöket? — Igen — felelte Fitzpatrick, és meglengette a csokrot. — Megígértem neki, hogy útban a repülőtér felé beugrom hozzá elbúcsúzni. — Csak azért kérdezem — mondta az őr —, mert éppen most engedtem fel hozzá valakit. A füléhez emelte a kagylót. — Két úr van itt, Mrs. Pierce-hez készülnek. Mr. Lippencott és Mr.... — bizonytalanul elhallgatott, mert nem jutott eszébe a másik név. — Fitzpatrick. — Mr. Fitzpatrick. Rendben van. Azonnal felküldöm őket. Pierce ajtaját Linda nyitotta ki, ápolónői egyenruhában. — Minden rendben, szívem? — kérdezte Lippencott. Linda szó nélkül sarkon fordult, és egy hosszú folyosón a hálószobába vezette őket. Ez is pazarul volt berendezve. Az öntudatlan Pierce a hatalmas ágyon feküdt, nerccel díszített fekete pongyolában és fekete pomponos papucsban. Lippencott letette a bőröndöt, és körülnézett. Tekintete egy kis asztalon akadt meg: gyorsan lerakta róla a virágokkal teli vázát meg a Vogue magazin néhány számát, és az ágy mellé állította az asztalt. Majd kinyitotta a bőröndöt, és elővett egy lélegeztető készüléket, egy légzőmaszkot, egy gumi szájpecket, egy pár elektródát és magát az elektrosokk-készüléket. Az utóbbit óvatosan letette az asztalra a két magnetofon mellé — az egyik Yunckeré volt —, amelyet Fitzpatrick a légitáskából vett elő. Lippencott bedugta a készülék zsinórját egy konnektorba, és kezébe vette az elektródákat. — Biztos, hogy még nem reggelizett? — kérdezte Lippencott Lindától, aki a tűket illesztette bele a két eldobható fecskendőbe. — Azt mondta, hogy nem ... — Megnézted a konyhában? — kérdezte Lippencott, és bedugta az elektródákat a készülékbe. Linda az egyik fecskendőbe atropint szívott fel, amely a nyálképződést gátolja, s a fecskendőt a fény felé tartva meggyőződött róla, hogy nem maradt-e benne buborék. — Persze hogy nem — felelte ingerülten, s letette az első fecskendőt, hogy a másikba egy izomlazító szert, succinylcholint szívjon fel. Miután meggyőződött róla, hogy Pierce nem visel protézist, Linda a szájpecket a fogai közé illesztette, aztán alkoholos szivaccsal ledörzsölte Pierce bal kézfejét, és a bőrt felcsippentve beleszórta előbb az egyik, majd a másik tűt. Végül az elektródákat Pierce halántékára illesztette, a nő állkapcsát a tenyere közé szorította, és odaszólt Lippencottnak: — Mehet! Lippencott megnyomott egy gombot a készüléken, s az öntudatlan asszony agyának frontális lebenyeit 120 voltos áramütés érte. Linda eltávolította az elektródákat és a pecket, majd a légzőmaszkot Pierce szájára és orrára helyezte, és nyomkodni kezdte a lélegeztető készülék pumpáját. Amikor ezzel is végzett, Lippencott mindent visszarakott a bőröndbe, és kivitte a bőröndöt az előszobába. Mire visszajött, Linda az ágy szélén ült, és Pierce kezeit dörzsölgette. — Mrs. Pierce! — szólongatta. — Mrs. Pierce, hall engem? A nő arcába lassan visszatért a szín, hunyorogni kezdett, majd felnyitotta a szemét. — Mi történt? — kérdezte halk, erőtlen hangon. Linda adott neki egy korty vizet. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ 1983. július 16.– szombat