Magyar Szó, 1983. július (40. évfolyam, 193-208. szám)

1983-07-16 / 193. szám

46 Szerémségiek Boszniában Részletek Rodoljub­ Čolaković Feljegyzések a népfelszabadító háborúból című könyvéből Rodoljub Čolaković, a jugoszláv forradalmi munkásmozgalom ki­emelkedő egyénisége, több irodalmi, történelmi és publicisztikai munka szerzője Feljegyzések a népf­elszabadító háborúból címmel öt kötetben írta meg emlékiratait. A negyedik kötet az 1943. évi eseményeket öleli fel, s részletesen megemlékezik a vajdasági egységek harcairól Kelet- Bosznia térségében. Ebből közlünk most részleteket. Több mint négy hónap múlott el az­óta, hogy a szerémségi partizánosztag átjött Kelet-Boszniába. Mikor a sze­rémségi alakulatok átjöveteléről ta­nácskoztunk, úgy gondoltuk, itt-tartóz­­kodásuk ideiglenes lesz. Segítenek ne­künk, hogy gyorsabban és könnyebben megtisztítsuk a Majevicát a csetnikek­­től, kedvezőbb körülmények között te­lelnek, mint Szerénységben, és tavaszra visszatérnek a Fruska gorába. Már 1943 januárjában beláttuk azon­ban, hogy a szerémségi egységek fej­lődésére és erősödésére nézve sokkal jobb lesz, ha egy részük állandóan Boszniában marad. Itt feltölthetik so­raikat a Szerémségből, Bácskából és­ Bánátból érkező önkéntesekkel és fel­fegyverkezhetnek a kelet-boszniai ak­ciókban zsákmányolt fegyverekkel. Ek­kor már foglalkoztatott bennünket az a gondolat, hogy Kelet-Boszniában létre­hozzuk a vajdasági rohamzászlóaljak csoportját — a későbbi vajdasági bri­gádok előfutárjait — Szerénységben pe­dig csak kisebb partizánosztagokat ha­gyunk. Éppen annyit, amennyi elegen­dő ezen az aránylag kis területen, me­lyet utak hálóznak be és az ellenség éberen őrzi. Szerémségből ugyanis azt jelentették, hogy a partizánegységek számára az önkéntesek ezreit mozgósíthatják, de ezek nem maradhatnak Szerénységben. Elsősorban azért, mert nincs fegyver, másodsorban pedig mert Szerémségben az ellenség állandó nyomása miatt le­hetetlen nagyobb partizánegységeket fenntartani. 1943 januárjában, a VI. brigád és a szerémségi osztag törzskarának tanács­kozásán megvizsgálták ezt a kérdést és elhatározták a vajdasági rohamzászló­aljak első csoportjának mielőbbi fel­állítását. Kelet-Boszniában ekkor há­rom szerémségi partizánzászlóalj volt: kettő a szerémségi osztag, egy pedig a VI. brigád összetételében. Ez utóbbit il­letően olyan határozat született, hogy a zászlóalj kiválik a VI. brigádból, és az előbbi kettővel együtt a vajdasági rohamzászlóaljak csoportjának kötelé­kébe kerül. A határozat megvalósítása kissé elhúzódott, mert meg kellett vár­ni a Vajdasági Tartományi Pártbizott­ság jóváhagyását. Ezért a vajdasági rohamzászlóaljak első csoportja csak 1943 áprilisának elején alakult meg a Tavna melletti Brdiani faluban. A cso­port törzskarába Marko Pericii Ka­­menjar parancsnok, Slobodan Batić Pa­­ja politikai biztos, Luka Mrkšić Miša, a politikai biztos helyettese és Rad­os­­lav Jović Miško, a parancsnok helyet­tese került. A törzskar főnöke Vojo Ilic lett, a VI. brigád harmadik zász­lóaljának volt parancsnoka. Ez a cso­port három zászlóaljból állt, mintegy kilencszáz harcost foglalt magába. Mivel az új szerémségi önkéntesek nagy számban érkeztek, hamarosan megalakult a vajdasági rohamzászlóal­jak második csoportja is.­. Parancsno­kává Radoslav Jovic Miskót nevezték ki, összetételében két zászlóalj volt, körülbelül ötszáz harcossal. A VI. brigád és a majevicai parti­zánosztag 1943 márciusában a Főpa­rancsnokság parancsára délre húzódott, így a Majevicán és Semberijában csak vajdasági alakulatok maradtak. Alap­vető feladatuk a tél folyamán elkészí­tett tervek megvalósítása, vagyis a Ma­jevicán kóborló csetnik bandák ártal­matlanná tétele, valamint a semberijai usztasa és domobrán támaszpontok megsemmisítése volt. Az eredeti elkép­zelések szerint az említett feladatok végrehajtásában a VI. brigád játszotta volna a legnagyobb szerepet. Mivel a Főparancsnokság más feladattal bízta meg, a terv megvalósítása az újonnan alakult vajdasági alakulatokra és egy frissen felállított, alig száz harcost számláló boszniai zászlóaljra hárult. Miután Semberijából vissztértem Trnovába, megbeszéltem Hasan Brkić­­tyel, hogy menjen át Lekovicsbe és on­nan irányítsa a munkát, melynek célja a kelet-boszniai pártszervezetek közöt­ti szorosabb kapcsolat kiépítése volt. Én a Majevicán maradtam, főleg a fent említett terv kivitelezése miatt, de sok egyéb elintézésre váró apró-cseprő ügy miatt is. Az 1943. esztendő tavaszát mindenki, a katonaság is, a hátország is türel­metlenül várta. Attól függetlenül, hogy télen sem ültünk tétlenül, a nagyobb katonai vállalkozások lebonyolítására mégis sokkal kedvezőbbek a feltételek tavasszal és nyáron. Most, hogy bekö­szöntött a tavasz, elérkezett a domo­brán és az usztasa támaszpontok meg­támadásának az ideje is. A harcok fo­lyamán minél több fegyver zsákmányo­lására kell törekednünk, hogy felfegy­­verezhessük állandóan duzzadó alaku­latainkat és kiterjeszthessük politikai befolyásunkat azokra a néprétegekre is. 7) A vajdasági rohamzászlóaljak első és má­sodik csoportját, amelyek 1943 tavaszán újabb és újabb szerémségi önkéntesekkel töltődtek fel 1943. június derekán Lekovićiban I. és II. vajdasági brigádnak kiáltották ki. A vajdasági bagádok fennállását azonban 1943. április­­n­étól számítjuk a vajdasági rohamzászlóaljak első csoportjának megalakulásától, melyek még mindig ingadoznak a meg­szállókkal kötött szégyenteljes fegyver­­szünet és a fegyveres ellenállás között. A szövetségesek katonai sikerei, de kü­lönösen a keleti fronton kivívott győ­zelmek kedvezőbbé tették helyzetünket, de mégis gyorsan és határozottan kell cselekednünk, ha a Semberiját és a Majevicát a Száva mellékén, Trebaván és Kelet-Bosznia egyéb táján fellángoló felkelés továbbfejlesztésére szolgáló tá­maszponttá akarjuk tenni. Ez idő tájt a bijeljinai domobrán ez­red parancsnoka Jurkovic alezredes volt. Ez az usztasapárti tiszt helyette­sével, Bahorić alezredessel arra készü­lődött, hog­y Majevicát megtisztítsa az „útonállóktól”. Valószínűleg sejtel­mük sem volt arról, mekkora partizán­haderő gyűlt össze a Majevicán és a Semberijában. Nyilván az vezette tév­útra őket, hogy zászlóaljaink, melyek szinte naponta rajtaütöttek egyes fal­vakon, nem találkoztak velük. Ennek oka pedig az volt, hogy „kirohanása­ink" csak a Bijeljina közvetlen közelé­ben fekvő falvakra korlátozódtak. Amikor 1943 márciusának végén egy szerémségi és egy boszniai zászlóalj megsemmisítette a Dragoljevac és Vrša­­ni falvakban levő domobrán támasz­pontokat — ezek voltak az ellenség fő támaszpontjai a Bijeljina—Brčko útvo­nalon — és elfogták, leszerelték, majd szélnek eresztették az itt állomásozó őr­séget, három zászlóalj indult Trnova felé, hogy „kifüstölje a majevicai rab­lófészket’’. A „bü­ntetőexpedíciót ’ Jur­kovic és Bahoric személyesen vezette. Ők két zászlóalj gyalogságot és egy ágyúüteget vezényeltek ki Bijeljinából, a harmadik zászlóalj pedig Branjevóból érkezett Boroša őrnagy vezénylete alatt. Trnovát három oldalról közelí­tették meg: Suhopolje, Lazarevica és Periono Brdo irányából. Azon a napon, amikor az ellenséges támadás megindult, egy katonánk sem volt Trnovában. A szerémségiek majd két teljes zászlóalja Ljeljenči faluban volt, tízegynéhány kilométerre Trnová­­tól. (Folytatjuk) RAYMOND HAWKEY Klinika a Bermuda* háromszögben a (32) — Oké, de csak nem gondolja komo­lyan, hogy Pierce majd szépen lefek­szik, és Angliáról álmodozik, amíg ma­ga az elektródákat a fejére teszi? — Előbb adunk neki egy sodium pentothalinjekciót. — Egy injekciót beadni neki éppen­séggel nem okozna túl nagy gondot — ismerte be Lippencott. — Amíg meg­figyelés alatt tartottuk, rájöttünk, hogy minden reggel jár hozzá egy ápolónő. A portás szerint — aki viszont a szo­balánytól tudja — Pierce egy injekció­­kúra közepén tart. Hormonokat vagy vitaminokat kap, vagy mifenét. És az ápolónő ráadásul minden reggel fél nyolckor érkezik, egy órával a­ takarí­tónő és a szobalány előtt. Yuncker szeme csillogni kezdett. — Remek! Valamiképpen feltartóz­tathatnánk az igazi ápolónőt, és valaki mást küldenénk helyette. Ez a valaki azt mondaná Pierce-nek, hogy a másik ápolónő megbetegedett, s az ösztrogén vagy mit tudom én micsoda helyett be­adnánk neki azt a szert, ami rosszabb, mint egy lórúgás ... — Feltűnt nekem, hogy következete­sen többes számot használsz — mondta Lippencott. — Ez azt jelenti, hogy te is beállsz a buliba? Yuncker kényelmetlenül fészkelődött a helyén. — Az azért egy kicsit nehezen men­ne, öregem ... — Rendben van — állította le Lip­pencott, akinek nem volt kedve kima­gyarázkodásokat hallgatni. — Mekkora a kockázat? — Nektek vagy a nőnek? — A nőnek! Azzal sajnos tisztában vagyok, hogy mi mekkora kockázatot vállalunk! Yuncker feltartotta a kezét. — Feltéve, hogy a végrehajtást olyan valakire bízzátok, aki érti a dolgot — és ehhez lesz szükségetek Lindára —, Pierce számára kisebb a kockázat, mint amikor autót vezet. Mit mondtál, hány éves? — Jó negyvenes... — Hmmm... — Yuncker elgondol­kozott. — Ha jó negyvenes, és hormon­­kezelést kap, akkor valószínűleg kli­­maxos problémái vannak. S ha kli­­maxos problémái vannak, akkor felte­hetőleg depressziós. Annak meg az elektrosokk kifejezetten jót tesz — tette hozzá halvány mosollyal. Lippencott hátradőlt, és lehunyta a szem­ét. — Ez őrültség, Russ, ezt te is tudod, ugye?! Komplett őrültség! Yuncker a grafikonhoz lépett, hogy feltekerje. — Hát ez már a ti dolgotok. Én mindent tudok szerezni, csak embe­reket nem a végrehajtáshoz. Egy-két nerc kényelmetlen hallgatás után Fitzpatrick szólalt meg: — Mr. Yuncker, most hadd tegyek fel én egy kérdést magának. Miért akar nekünk ennyire segíteni? Lippencott felelt Yuncker helyett: — Mert azt reméli, hogy Pierce va­lamilyen szempontból érdekelheti a CIA-t. Aki egyszer a Cég tagja volt, az is marad. Igaz, Russ? Yuncker betette a papírtekercset a táskájába. — Mondjuk inkább úgy, hogy nem szeretem a megfejthetetlen titkokat — felelte. — Na, mit határoztok? — Mikorra tudod megszerezni a ké­szüléket? — kérdezte Lippencott. — Hétfőre, de legkésőbb keddre ... Lippencott Fitzpatrickhoz fordult. — Itt tud maradni még egy-két na­pig? — Úristen! — Mike kétségbeesett arcot vágott. — Már így is baj lesz, hogy ennyi ideig maradtam. De talán mégis... — Oké. — Lippencott felállt, és el­indult az ajtó felé. — Megyek, és be­szélek Lindával. 25. Kedden Lippencott és Fitzpatrick reggel 7 óra 40-kor érkezett Pierce háza elé. Fitzpatricknál egy csokor vi­rág volt meg egy TWA légitáska. Lip­­pencottnál pedig egy bőrönd. — Jó reggelt, uraim — mondta az őr barátságosan. — Mrs. Pierce-hez, ugye? Lippencott elmosolyodott. — Ez aztán memória! — A mi szakmánkban nagyon fontos — felelte az őr. Felvette a házitelefont. — Várja önöket? — Igen — felelte Fitzpatrick, és meglengette a csokrot. — Megígértem neki, hogy útban a repülőtér felé be­ugrom hozzá elbúcsúzni. — Csak azért kérdezem — mondta az őr —, mert éppen most engedtem fel hozzá valakit. A füléhez emelte a kagylót. — Két úr van itt, Mrs. Pierce-hez készülnek. Mr. Lippencott és Mr.... — bizonytalanul elhallgatott, mert nem jutott eszébe a másik név. — Fitzpatrick. — Mr. Fitzpatrick. Rendben van. Azonnal felküldöm őket. Pierce ajtaját Linda nyitotta ki, ápo­lónői egyenruhában. — Minden rendben, szívem? — kér­dezte Lippencott. Linda szó nélkül sarkon fordult, és egy hosszú folyosón a hálószobába ve­zette őket. Ez is pazarul volt berendezve. Az öntudatlan Pierce a hatalmas ágyon feküdt, nerccel díszített fekete pongyo­lában és fekete pomponos papucsban. Lippencott letette a bőröndöt, és kö­rülnézett. Tekintete egy kis asztalon akadt meg: gyorsan lerakta róla a vi­rágokkal teli vázát meg a Vogue ma­gazin néhány számát, és az ágy mellé állította az asztalt. Majd kinyitotta a bőröndöt, és elővett egy lélegeztető készüléket, egy légzőmaszkot, egy gumi szájpecket, egy pár elektródát és ma­gát az elektrosokk-készüléket. Az utób­bit óvatosan letette az asztalra a két magnetofon mellé — az egyik Yuncke­ré volt —, amelyet Fitzpatrick a légi­táskából vett elő. Lippencott bedugta a készülék zsinórját egy konnektorba, és kezébe vette az elektródákat. — Biztos, hogy még nem reggelizett? — kérdezte Lippencott Lindától, aki a tűket illesztette bele a két eldobható fecskendőbe. — Azt mondta, hogy nem ... — Megnézted a konyhában? — kér­dezte Lippencott, és bedugta az elekt­ródákat a készülékbe. Linda az egyik fecskendőbe atropint szívott fel, amely a nyálképződést gá­tolja, s a fecskendőt a fény felé tartva meggyőződött róla, hogy nem maradt-e benne buborék. — Persze hogy nem — felelte inge­rülten, s letette az első fecskendőt, hogy a másikba egy izomlazító szert, succi­­nylcholint szívjon fel. Miután meggyőződött róla, hogy Pierce nem visel protézist, Linda a szájpecket a fogai közé illesztette, aztán alkoholos szivaccsal ledörzsölte Pierce bal kézfejét, és a bőrt felcsip­­pentve beleszórta előbb az egyik, majd a másik tűt. Végül az elektródákat Pierce halántékára illesztette, a nő áll­kapcsát a tenyere közé szorította, és odaszólt Lippencottnak: — Mehet! Lippencott megnyomott egy gombot a készüléken, s az öntudatlan asszony agyának frontális lebenyeit 120 voltos áramütés érte. Linda eltávolította az elektródákat és a pecket, majd a légzőmaszkot Pierce szájára és orrára helyezte, és nyom­kodni kezdte a lélegeztető készülék pumpáját. Amikor ezzel is végzett, Lippencott mindent visszarakott a bőröndbe, és ki­vitte a bőröndöt az előszobába. Mire visszajött, Linda az ágy szélén ült, és Pierce kezeit dörzsölgette. — Mrs. Pierce! — szólongatta. — Mrs. Pierce, hall engem? A nő arcába lassan visszatért a szín, hunyorogni kezdett, majd felnyitotta a szemét. — Mi történt? — kérdezte halk, erőt­len hangon. Linda adott neki egy korty vizet. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ 1983. július 16.– szombat

Next