Magyar Szó, 1983. július (40. évfolyam, 193-208. szám)

1983-07-31 / 208. szám

1983. július 31.– vasárnap MAGYAR SZÓ BELPOLITIKA 11 ITTHON MARADT GYEREKEK KÖZÖTT Múltban és jövőben élek „A nagymamával és a nagytatával élek. Szüleim külföldön dolgoznak. El vagyok választva tőlük. Nagyon vágyok utánuk, és azt hiszem sokkal boldogabb lennék velük. Ha volna egy va­rázspálcám, segítenék minden gyereknek, hogy a szüleivel élhes­sen.” (Z. Đ., Becse) —0— „Édesanyám Németországban dolgozik, gyakran ír levelet. A levélben kedves szavak állnak, de ez nem elég. A levél akkor is csak néma marad... Az édesanyát sok-sok rokon próbál­ja he­lyettesíteni, de ők mégsem az édesanyám..." (Sz. I., Becse) —0— Aranyos Anyukám­. Azért írok, hogy felköszöntselek anyák napjára. A többiek az osztályból az ünnepségen köszöntik majd az anyjukat. Nekem eljön a mama, tudod mindig is eljött, csak te nem jöttél soha. Persze, tudom, hogy te ilyenkor nem jö­hetsz haza miattam, nem is haragszom, csak nagyon várlak.” (P. E.: Csantavér) A fenti sorokat kisdiákok írták. Külföldön dolgozó szülők itthon maradt gyermekei. Gyerekek akik meg vannak fosztva a szülők min­dennapi jótékony jelenlététől, gyengédségétől, a tartalmas, moz­gósító, boldogító együttléttől. Gye­rekek, akik a múltban és a jö­­vőben élnek, hiányzik életükből az itt és most evöntörű érzése, az együttgondolkodás, együtt­­megélés, együttcselekvés, semmivel sem pótolható, közvetlen, eleven öröme. Olyan emberek gyerekei ők, akik valaha reménykedve vágtak neki a nagyvilágnak az­tán évek múltán, míg a veríté­­kes munkával összehozott pénzen itthon lassan épültek a családi házak, menthetetlenül összekuszá­­lódott bennük s körülöttük min­den. Nyugat-Európában szétszórva mintegy 300 000 gyerekünk él, kül­földi „ideiglenes” munkát vállalt szüleivel — tudósít a NIN 1982 októberi száma. — Ezekről a gye­rekekről általában úgy szokás be­szélni, mint kétnyelvű és kétkul­­túrájú személyiségekről. A hely­zet fobb ismerői azonban egy új gyermekproletariátust látnak ben­nük akik a szülői örökség legter­­­hesebb részét cipelik magukkal: a nyelvi nehézségeket, a kultúrák összeütközését, a személyiség krí­zisét. A szülők egy része nyilván ezt a rosszat elkerülendő hajiyta itt­hon gyermekét, s bízta rendszerint a nagymama, ritkábban valame­lyik rokon gondjaira. Mi a sorsuk ezeknek a gyerekeknek? Sikerül-e megőrizniük személyiségük integ­ritását, hogy viselik el a szűkebb családi közösség felbomlását? Mint az Oktatás és Nevelés cí­mű folyóirat 10. évfolyamának 47. száma is utal rá — egy 9 évig tartó, Zenta község területén vég­zett tudományos felmérés alapján — fokozott stressz- és válsághely­zetek érik őket, noha gyakran jobb anyagi körülmények között élnek, mint szüleikkel itthon élő társaik. Körükben sokkal gyako­ribbak a különféle pszichikai za­varok, az emocionális kiegyensú­lyozatlanság a depresszió, az ér­telmi szintjüknél gyengébb isko­lai eredmények, gátlásosak értelmi képességeik kibontakoztatásában félénkek, idegesek. A probléma összetett, sokoldalú tanulmányozást kíván, hangsúlyozzák a szerzők. Jelen riportsorozatunk célja, hogy bepillantást nyújtsunk e gyerekek mindennapjaiba tervei­be, vágyaiba, álmaiba, s hogy ez­zel netán, ha jóllehet csekélyke mértékben is de hasznára legyünk az ügynek. Csantavéren, Zentán és Zrenj­aramban látogatunk el né­hány ,,itthon maradt” általános is­kolás kisdiákhoz, s beszélgetünk el velük, illetve hozzátartozóikkal az életükről. Anyu mégiscsak anyu Palkovics Emmát lapunk gyer­mekrovatához küldött írása nyo­mán kerestem fel Csantavéren. A levél eredetileg magyarórán íródott külföldön élő édesanyjá­hoz. Nyúlánk, hosszú lábú kislány, megdöbbentően nagy, álmodozó szemekkel. Kitűnő tanuló, az is­kola egyik legjobb versenyfutója. Édesanyja egyedül tartja el, Svéd­országban él kórházi alkalmazott­ként. Félévenként látogat haza, az újévi ünnepekben és a nyári szünidőben, hetente egyszer vál­tanak levelet. Emmát 11 hónapos kora óta a nagyszüleik nevelik.­­ Amikor Rózsika hazajön, az nekünk ünnep — sóhajt a nagy­­mama. — Ha megjön, örömünk­ben, ha elmegy, bánatunkban sí­runk. — Ilyenkor Emma egészen más az iskolában, szinte repül a bol­dogságtól, toldja meg osztályfő­nöke. Emmának, úgy látszik, viszony­lag barátságos otthon jutott, szép, kényelmes, tiszta, s amióta a nagytata is nyugdíjba vonult, ket­tős gondoskodásban van része. — Kicsit el is van kényeztetve — így a tata —, az anyja halom­számra küldi neki a ruhát, cipőt, játékot, csokoládét. És mi is les­sük a gondolatát. Körülöttünk a szobában egy­­mást érik a színes svéd képes­könyvek, karakül kutyusok, ma­cik, encsembencsemek. A tükör előtt zenélő ékszeresdoboz arany­gyűrűkkel, rajta balett-táncos fo­rog. Mellette éneklő és alvós ba­bák: Ulla, Kata és Rózsa. — Ez anyuról kapta a nevét — mondja Emma —, neki is szép hosszú és barna a haja. — őrültél biztosan a szép aján­dékoknak ... — Igen. De azért jobban örülök anyunak, mert ez csak ajándék, anyu meg csak anyu. — Sokat gondolsz rá? — Mindig gondolok rá. Tanulás közben is. Elképzelem, milyen jó volna, ha itt lenne. Mindent meg­beszélhetnénk szépen. — Megvan, látom, mindened, ruha, cipő, játék — és a nagy­­mamáék is, azt mondod, nagyon jók hozzád... — Nagyiék tényleg nagyon jók, de anyu is nagyon hiányzik. Egy­re jobban. — Kimennél-e hozzá élni? — Nem tudok kétfelé szakadni. Itt már megszoktam. De anyu, ugye, mégiscsak az anyukám. Mégiscsak fiatalabb, mint a ma­m­á­ék, jobban megértene. Hívtuk, hogy jöjjön haza, akar is meg nem is. Ha itt van, menne visz­­sza, ha ott van, jönne haza. Itt vagyunk mi, ott meg a jó mun­kahelye. Megvan mindene, ami kell. — Ha az a bizonyos mesebeli aranyhalacska teljesítené három kívánságodat, mit kívánnál tőle? — Az álmodozó őzikeszemek be­párásodnak — Jó lenne, ha itt volna anyu­kám ... Jó lenne, ha volna egy testvérem ... Ha volna egy csa­ládom, olyan, hogy úgy éljünk, mint a tata meg a mama... Jó volna, ha lenne nekem is egy igazi apukám, és az is olyan vol­na­, mint a többi. Nem inna. Be­ülnénk az autóba mind a hár­man, és ő vezetne. Bejárnánk az egész világot... — Mélységesen megbánom a kérdést, mert hang­ja zokogásba csuklik. Kisvártatva azonban már újra mosolyog, együtt nézegetjük a családi fényképeket. A még pöttömnyi Emma patyo­latfehér ,ruhában, rózsaszín sapká­ban, rózsaszín esernyővel, nagy­tata és nagymama oltalmában a ház előtt. Emma ötödik születés­napján gyertyákkal díszített ha­talmas torta előtt, megint csak nagytatával és nagymamával. Anyuka nincs sehol. Emma sze­mében apró szomorúság. Együtt a család. Az anyu ápoltan, hosszú plüssszoknyában, mosolyog. Emma az ölében, riadtan néz a fényké­pezőgépbe ... FARKAS Zsuzsa Következő számunkban­ együtt lennénk mindig... Ha Veszélyes egyén szemmel tartása A följegyzzések szerint vidékünkön a földmun­kások, munkások szervezkedésének egyik legelső alapmozzanata az ínséges csoportok kényszerből adódó megalakulása volt. Évtizedeken át remélte a nincstelen nép, hogy majd földhöz jut. Az úrbéri földosztás, legelő-elkülönítés folyamatában a föld­nélküliek rádöbbentek, hogy a földet maguk között szétosztották azok, akiknek már volt földjük, a sze­génység, a zsellérség föld nélkül maradt. A jobbágy felszabadult a feudális kötelezettségek alól. Nem robotolt a földesúrnak, nem fizetett tize­det, nem tartozott a földesúr joghatósága alá. A volt jobbágy állami adót fizetett, bérmunkát vál­lalhatott és vehetett, eladhatott földet. A majorsági zsellérek kérdése azonban még hosszú ideig rende­zetlen marad. A jogegyenlőség tekintetében az 1850-es évek után nincs külön nemes és nem ne­mes ember. A gyakorlati életben azonban még hosszú ideig megmaradt az önkényes világ mód­szere és életrendje. A korabeli iratok arról tanúskodnak, hogy a szegénységben vergődő néposztály, a cselédség még reménykedik, hogy „... az urak földjét kiosztják a volt jobbágyok között”. Az 1860-as év tavaszán népmozgalmakról szólnak a jelentések. A bújdosó szegénylegények, betyárok vakmerőséggel támadják a gazdagokat. Ezt az utat azonban a szegények tömege nem választhatta. A bizonytalan kereseti le­hetőség, az élelem hiánya arra kényszerítette a tengdődőket, hogy csoportosuljanak és a helyi elöl­járóságtól élelmet követeljenek. Közigazgatási téren, a Bach-korszak idején, Ma­gyarországot öt kerületre osztották, melyek élén főispánok álltak, majd helytartósági elnökök ke­rültek a kerületek élére. Ezek alá tartoztak a me­gyék a megyefőnökökkel, majd a járások a szolga­­bírák vezetésével és végül a községi elöljáróság. A hatalmi felépítmény és a gazdagok védelmére lét­rehozták a zsandárezredeket. Minden rendőri el­lenőrzés alá kerül, hivatásos kémek, besúgók mű­ködnek Kempen báró, a birodalom rendőrségi fő­felügyelőjének bécsi irányításával. A különítmé­nyek előtt megszűnt a jogegyenlőség. Minden elrú­gottért négy forintot fizettek a csendőrnek. Ha je­lentősebb személyt kerítettek kézre, akkor hatvan forint jutalmat is kaptak. A csendőr eskütétele va­laki ellen bizonyító erejű volt. A százhúsz évvel ezelőtti helyzetre jellemző egy, az 1863-ban keltezett 14305-ös számú, Magyaror­szág helytartójának a főispáni helytartóhoz kül­dött leirata, mely nemrégiben került elő a Szabad­kai Történelmi Levéltárból: „Méltóságos Főispáni Helytartó Úr! Vett értesí­tés szerint egy magát gróf Béldynek nevező úr, állítólag szerbiai útlevéllel ellátott egyén az utóbbi időben a Tiszavidéki megyéket azon kijelentett szándékkal járja be, hogy a közhangulatot azon irányban, vagyon felkelés esetén a népre számít­­hatni-e? Kipuhatolja,­­ különösen pedig a mun­kásokat, hol nagyobb szerű építkezéseknél számo­sabban vannak együtt, közvetlenül részint rábeszé­lés, részint pénzjutalmak kiosztása s egyéb hasonló eszközök által forradalmi célokra megnyerje... Ő magas, nyúlánk termetű, mintegy 36—38 éves, barna arcszínű, fekete szakállas férfiú. Hír szerint f. hó 4-én Orosházán volt, s politkai­­lag rovott Győri István nevű földművelővel jött érintkezésbe, innen Debrecenbe, Miskolcra, Egerbe, és Gyöngyösre szándékozott utazni. Kétségtelen, miként ezen egyén azonos a­z. évi július végén H. M. Vásárhelyen, s augusztus hóban Nagyváradon megjelent magát Béldynak nevező kalandorral, kire nézve kiderült, hogy igazi neve Stradl Lajos, ki az Olasz—Magyar Légióban is szol­gált, s a legioniáriusok főjegyzékében 358 szám alatt fordul elő ... Felhívom Méltóságodat, hogy ezen veszélyes egyén megjelenését szemmel tartani, s netán adan­dó alkalommal irányában teljes szigorral eljárni szíveskedjék. Budán október 21-én 1863.” A királyi helytartó leirata a Zomborban székelő főispántól eljutott Szabadka város, a Tisza menti községek elöljáróságaihoz. A főispán azt írja cím­zetteknek, hogy „ ... nem köröztetés, hanem ildo­mos módoni intézkedés, éber őrködés, és a házi szo­ros alkalmazkodás végett kiadatik”. Szabadkán a polgármesteri hivatalban ráírják a leiratra: „Jelen rendelet a kapitányi hivatalnak kellő őrködés végett kiadatik. — Kelt 1863. november 10-én.” A leiratban gróf Béldyt, azaz rendes nevén Stradl Lajost kapcsolatba hozzák Türr Istvánnal, aki 1861—62-ben az itáliai magyar légió átszerve­zésén fáradozik, mint a légió főfelügyelője. Mennyi köze és milyen kapcsolata volt Stradl Lajosnak Türrel, arról a leirat nem nyújt tájékoztatást. Ebben az időben, pontosabban 1860 nyarán tün­tetések voltak Pesten, amit a diákok kezdtek a mesterlegényekkel. Stradl Lajos a Tisza menti me­gyékben, helységekben azokat a helyeket járja, ahol a munkásság tömegesen dolgozik és azok hangu­latát kívánja tudni egy esetleges forradalomkor. Alig néhány évre rá, 1867 telén nagyszámban ala­kultak az Alföldön a Demokrata Körök, amelyek­hez a szegényparasztok pusztakereső irogalma is tartozott, amely 1868. tavaszán öltött nagyobb mé­reteket. Ezek a pusztakeresők a legelők, puszták igazságosabb felosztását követelték. 1868 februárjá­ban megalakult az Általános Munkásegylet, mint első szocialista szervezet. Számontartva ezeket az országos eseményeket és azt, hogy 1868 áprilisában Kiskunfélegyházán a katonaság tüzet nyitott a gyűlésre egybegyű­lt tö­megre, majd 1870-ben megalakult az Általános Munkás Beteg és Rokkant Pénztár, amellett tanús­kodik, hogy a Tisza menti helységekben járó agitá­torok tevékenységét már nem lehetett másnak nyil­­vánítani, mint a munkásság tudatosabb törekvésé­nek. Ennek része a Tisza mentén az ínséges cso­portok, a pusztakeresők megjelenése, majd a na­gyobb tömegekben dolgozó munkások szervezése, amelyről a fenti iratban szó val „ URBAN János t­ánc Új zenekar érkezett a kis ten­gerparti üdülőhelyre. Ez alapjában véve rendkívüli eseménynek szá­mított, hiszen, valljuk be őszin­tén, a régi együttesre már min­denki ráunt. Repertorárjuk né­hány napig érdekes volt, amíg ki nem ismerte az ember. Még azzal sem erőltették meg magukat, hogy legalább a számok sorrendjét időn­ként felcseréljék. A műsor­menet változatlansága folytán szinte hoz­zájuk lehetett igazítani az órát. Az egyetlen polkára például este há­romnegyed tíz és tíz között került sor. Egyébként egy idős külföldi házaspár nagy örömére, akik ek­kor végre produkálhatták magu­kat. Volt valami pantomim-szerű a mozgásukban, arcuk ragyogott, megszűnt körülöttük a világ. A többiek tiszteletben tartották a két idős embert, ha maguk között megmosolyogták is őket, félrehú­zódva helyet biztosítottak nekik a márványkövekkel kirakott táncté­ren. A városka egyetlen zenés kert­helyisége volt ez egyébként, a ten­gertől alig néhány méternyire, csak a sétányt választotta el a hullá­moktól, ízléses vasszerkezet vette körül, a felfutó zöld növényzet lugassá varázsolta, s beljebb kö­vetkezett a zárt éttermi rész. AZ étterem oldalsó falánál felállított, színes üveggömböktől megvilágí­tott pódiumon helyezkedett el a zenekar. Esténként egy énekesnő is fellépett, napokig törtem a fe­jem a nevén, annak idején sokat láthattuk a tévében, ott volt min­den jelentős táncdalfesztiválon, az­után eltűnt nyomtalanul, mint annyian az egykori sztárok közül. Szomorú, hogy az embernek egy isten háta mögötti nyaralóhelyen kell viszontlátnia ifjúkora jeles énekesnőjét. Még jól énekelt, ha­bár a hangja mélyebbé, zártabbá, érdesebbé vált. Tudott hangulatot teremteni. Igazi profiként fogta fel a munkáját, ezt meg­­ kell hagyni. Tehát a közönség másod­rangú volt, a zenekar harmadran­gú. Ezen nem lehetett segíteni. Mindenki az új zenekar fellépé­sét várta, különösen, amikor kitu­dódott, hogy csak egy napra szer­ződtek ide. Megtelt a kerthelyiség, a sétányon is sokan megálltak, bá­mészkodtak befelé. A zenekar tag­jai magabiztosan készülődtek, a do­bos még igazított valamit a cin­tányéron, a basszusgitáros a zongo­rista felé fordulva hangolt. Azután játszani kezdtek. Pontosan, hibátla­nul, ügyesen improvizáltak, szaba­don, de nem szabadosan, jóked­vűen, de nem tetszelegve. Mester­kéltség nélkül. Igazi zenészek vol­tak, s mindegyik mestere a hang­szerének. A közönség megérezte ezt, már az első szám után nagy tapssal jutalmazta őket. Valahogy kevesebben is táncoltak, inkább hallgatták, figyelték őket. A ze­nekar tagjai is megérezték ezt, s valahol­ egy óra múltán, a közön­ség odaadó rokonszenvét méltá­nyolandó, egy különös darabba kezdtek. Lényegében egy ismert olasz operaária feldolgozása volt ez, számos friss, üde variáció be­építésével. Lassú, romantikus imi­tációval kezdték, leheletfinom dí­szítésekkel, majd néhány Gersh­­win-szerű disszonancia vezetett az egészen modern feldolgozáson át, egészen az elektronikus hangzásig. Néhány valóban különös hangef­fektus, vibráló zörejek, tobzódó dobpergés, majd a lassulás, hogy azután a megtalált ritmus vezesse vissza a dallamot a zárt szerke­zetbe, igazi otthonába. A közönség tapsolt. Ez a ritmus egyébként még mindig meglehetősen gyors volt, de most már változatlan. S ekkor va­lami olyasmi történt, amire senki sem számított. Az idős külföldi házaspár felállt, a ritmusban nyil­ván polkát sejtve, a zenekar elé mentek és táncolni kezdtek. Egye­dül. Hiszen senki sem táncolt, annyira nyilvánvaló volt, hogy ez a zenekar külön magánszáma, nem táncra szánt produkciója. A po­hárért nyúló kezek a levegőbe me­redtek, többen félbeszakították a vacsorázást, mindenki feszülten fi­gyelt. Az idős pár hajladozott, kü­lönféle táncfigurákat mutattak be, láthatóan nem zavartatta magát, nyilvánvalóan észre sem vették, hogy egyedül vannak. A zenekar tagjain semmilyen változás nem volt észlelhető. Talán csak annyi, hogy egy pillanatban a dobos, alig észrevehetően, a gitáros felé fordult, intett, s rövid dobszóló után a valcer ütemére váltott. Ezt rövidesen a táncospár is észrevette. Megálltak, az ősz férfi meghajolt hölgye előtt, majd karon fogva helyük felé indultak. A keringő már nem érdekelte őket. Ebben a pillanatban a zenekar is befejezte a számot. Tapsvihar, éljenzés min­denfelé. A zenekarnak, de a tán­cospárnak is, akik feleúton tartot­tak az asztaluk felé. Talán csak ekkor vehették észre a valóságot, mert könnyedén meghajoltak. A zenekar tagjai vigyázzban áll­­ta­k SINKOVITS Péter Radics Zoltán festménye Radics Zoltán: Kollázs

Next