Magyar Szó, 1983. július (40. évfolyam, 193-208. szám)
1983-07-31 / 208. szám
1983. július 31.– vasárnap MAGYAR SZÓ BELPOLITIKA 11 ITTHON MARADT GYEREKEK KÖZÖTT Múltban és jövőben élek „A nagymamával és a nagytatával élek. Szüleim külföldön dolgoznak. El vagyok választva tőlük. Nagyon vágyok utánuk, és azt hiszem sokkal boldogabb lennék velük. Ha volna egy varázspálcám, segítenék minden gyereknek, hogy a szüleivel élhessen.” (Z. Đ., Becse) —0— „Édesanyám Németországban dolgozik, gyakran ír levelet. A levélben kedves szavak állnak, de ez nem elég. A levél akkor is csak néma marad... Az édesanyát sok-sok rokon próbálja helyettesíteni, de ők mégsem az édesanyám..." (Sz. I., Becse) —0— Aranyos Anyukám. Azért írok, hogy felköszöntselek anyák napjára. A többiek az osztályból az ünnepségen köszöntik majd az anyjukat. Nekem eljön a mama, tudod mindig is eljött, csak te nem jöttél soha. Persze, tudom, hogy te ilyenkor nem jöhetsz haza miattam, nem is haragszom, csak nagyon várlak.” (P. E.: Csantavér) A fenti sorokat kisdiákok írták. Külföldön dolgozó szülők itthon maradt gyermekei. Gyerekek akik meg vannak fosztva a szülők mindennapi jótékony jelenlététől, gyengédségétől, a tartalmas, mozgósító, boldogító együttléttől. Gyerekek, akik a múltban és a jövőben élnek, hiányzik életükből az itt és most evöntörű érzése, az együttgondolkodás, együttmegélés, együttcselekvés, semmivel sem pótolható, közvetlen, eleven öröme. Olyan emberek gyerekei ők, akik valaha reménykedve vágtak neki a nagyvilágnak aztán évek múltán, míg a verítékes munkával összehozott pénzen itthon lassan épültek a családi házak, menthetetlenül összekuszálódott bennük s körülöttük minden. Nyugat-Európában szétszórva mintegy 300 000 gyerekünk él, külföldi „ideiglenes” munkát vállalt szüleivel — tudósít a NIN 1982 októberi száma. — Ezekről a gyerekekről általában úgy szokás beszélni, mint kétnyelvű és kétkultúrájú személyiségekről. A helyzet fobb ismerői azonban egy új gyermekproletariátust látnak bennük akik a szülői örökség legterhesebb részét cipelik magukkal: a nyelvi nehézségeket, a kultúrák összeütközését, a személyiség krízisét. A szülők egy része nyilván ezt a rosszat elkerülendő hajiyta itthon gyermekét, s bízta rendszerint a nagymama, ritkábban valamelyik rokon gondjaira. Mi a sorsuk ezeknek a gyerekeknek? Sikerül-e megőrizniük személyiségük integritását, hogy viselik el a szűkebb családi közösség felbomlását? Mint az Oktatás és Nevelés című folyóirat 10. évfolyamának 47. száma is utal rá — egy 9 évig tartó, Zenta község területén végzett tudományos felmérés alapján — fokozott stressz- és válsághelyzetek érik őket, noha gyakran jobb anyagi körülmények között élnek, mint szüleikkel itthon élő társaik. Körükben sokkal gyakoribbak a különféle pszichikai zavarok, az emocionális kiegyensúlyozatlanság a depresszió, az értelmi szintjüknél gyengébb iskolai eredmények, gátlásosak értelmi képességeik kibontakoztatásában félénkek, idegesek. A probléma összetett, sokoldalú tanulmányozást kíván, hangsúlyozzák a szerzők. Jelen riportsorozatunk célja, hogy bepillantást nyújtsunk e gyerekek mindennapjaiba terveibe, vágyaiba, álmaiba, s hogy ezzel netán, ha jóllehet csekélyke mértékben is de hasznára legyünk az ügynek. Csantavéren, Zentán és Zrenjaramban látogatunk el néhány ,,itthon maradt” általános iskolás kisdiákhoz, s beszélgetünk el velük, illetve hozzátartozóikkal az életükről. Anyu mégiscsak anyu Palkovics Emmát lapunk gyermekrovatához küldött írása nyomán kerestem fel Csantavéren. A levél eredetileg magyarórán íródott külföldön élő édesanyjához. Nyúlánk, hosszú lábú kislány, megdöbbentően nagy, álmodozó szemekkel. Kitűnő tanuló, az iskola egyik legjobb versenyfutója. Édesanyja egyedül tartja el, Svédországban él kórházi alkalmazottként. Félévenként látogat haza, az újévi ünnepekben és a nyári szünidőben, hetente egyszer váltanak levelet. Emmát 11 hónapos kora óta a nagyszüleik nevelik. Amikor Rózsika hazajön, az nekünk ünnep — sóhajt a nagymama. — Ha megjön, örömünkben, ha elmegy, bánatunkban sírunk. — Ilyenkor Emma egészen más az iskolában, szinte repül a boldogságtól, toldja meg osztályfőnöke. Emmának, úgy látszik, viszonylag barátságos otthon jutott, szép, kényelmes, tiszta, s amióta a nagytata is nyugdíjba vonult, kettős gondoskodásban van része. — Kicsit el is van kényeztetve — így a tata —, az anyja halomszámra küldi neki a ruhát, cipőt, játékot, csokoládét. És mi is lessük a gondolatát. Körülöttünk a szobában egymást érik a színes svéd képeskönyvek, karakül kutyusok, macik, encsembencsemek. A tükör előtt zenélő ékszeresdoboz aranygyűrűkkel, rajta balett-táncos forog. Mellette éneklő és alvós babák: Ulla, Kata és Rózsa. — Ez anyuról kapta a nevét — mondja Emma —, neki is szép hosszú és barna a haja. — őrültél biztosan a szép ajándékoknak ... — Igen. De azért jobban örülök anyunak, mert ez csak ajándék, anyu meg csak anyu. — Sokat gondolsz rá? — Mindig gondolok rá. Tanulás közben is. Elképzelem, milyen jó volna, ha itt lenne. Mindent megbeszélhetnénk szépen. — Megvan, látom, mindened, ruha, cipő, játék — és a nagymamáék is, azt mondod, nagyon jók hozzád... — Nagyiék tényleg nagyon jók, de anyu is nagyon hiányzik. Egyre jobban. — Kimennél-e hozzá élni? — Nem tudok kétfelé szakadni. Itt már megszoktam. De anyu, ugye, mégiscsak az anyukám. Mégiscsak fiatalabb, mint a mamáék, jobban megértene. Hívtuk, hogy jöjjön haza, akar is meg nem is. Ha itt van, menne viszsza, ha ott van, jönne haza. Itt vagyunk mi, ott meg a jó munkahelye. Megvan mindene, ami kell. — Ha az a bizonyos mesebeli aranyhalacska teljesítené három kívánságodat, mit kívánnál tőle? — Az álmodozó őzikeszemek bepárásodnak — Jó lenne, ha itt volna anyukám ... Jó lenne, ha volna egy testvérem ... Ha volna egy családom, olyan, hogy úgy éljünk, mint a tata meg a mama... Jó volna, ha lenne nekem is egy igazi apukám, és az is olyan volna, mint a többi. Nem inna. Beülnénk az autóba mind a hárman, és ő vezetne. Bejárnánk az egész világot... — Mélységesen megbánom a kérdést, mert hangja zokogásba csuklik. Kisvártatva azonban már újra mosolyog, együtt nézegetjük a családi fényképeket. A még pöttömnyi Emma patyolatfehér ,ruhában, rózsaszín sapkában, rózsaszín esernyővel, nagytata és nagymama oltalmában a ház előtt. Emma ötödik születésnapján gyertyákkal díszített hatalmas torta előtt, megint csak nagytatával és nagymamával. Anyuka nincs sehol. Emma szemében apró szomorúság. Együtt a család. Az anyu ápoltan, hosszú plüssszoknyában, mosolyog. Emma az ölében, riadtan néz a fényképezőgépbe ... FARKAS Zsuzsa Következő számunkban együtt lennénk mindig... Ha Veszélyes egyén szemmel tartása A följegyzzések szerint vidékünkön a földmunkások, munkások szervezkedésének egyik legelső alapmozzanata az ínséges csoportok kényszerből adódó megalakulása volt. Évtizedeken át remélte a nincstelen nép, hogy majd földhöz jut. Az úrbéri földosztás, legelő-elkülönítés folyamatában a földnélküliek rádöbbentek, hogy a földet maguk között szétosztották azok, akiknek már volt földjük, a szegénység, a zsellérség föld nélkül maradt. A jobbágy felszabadult a feudális kötelezettségek alól. Nem robotolt a földesúrnak, nem fizetett tizedet, nem tartozott a földesúr joghatósága alá. A volt jobbágy állami adót fizetett, bérmunkát vállalhatott és vehetett, eladhatott földet. A majorsági zsellérek kérdése azonban még hosszú ideig rendezetlen marad. A jogegyenlőség tekintetében az 1850-es évek után nincs külön nemes és nem nemes ember. A gyakorlati életben azonban még hosszú ideig megmaradt az önkényes világ módszere és életrendje. A korabeli iratok arról tanúskodnak, hogy a szegénységben vergődő néposztály, a cselédség még reménykedik, hogy „... az urak földjét kiosztják a volt jobbágyok között”. Az 1860-as év tavaszán népmozgalmakról szólnak a jelentések. A bújdosó szegénylegények, betyárok vakmerőséggel támadják a gazdagokat. Ezt az utat azonban a szegények tömege nem választhatta. A bizonytalan kereseti lehetőség, az élelem hiánya arra kényszerítette a tengdődőket, hogy csoportosuljanak és a helyi elöljáróságtól élelmet követeljenek. Közigazgatási téren, a Bach-korszak idején, Magyarországot öt kerületre osztották, melyek élén főispánok álltak, majd helytartósági elnökök kerültek a kerületek élére. Ezek alá tartoztak a megyék a megyefőnökökkel, majd a járások a szolgabírák vezetésével és végül a községi elöljáróság. A hatalmi felépítmény és a gazdagok védelmére létrehozták a zsandárezredeket. Minden rendőri ellenőrzés alá kerül, hivatásos kémek, besúgók működnek Kempen báró, a birodalom rendőrségi főfelügyelőjének bécsi irányításával. A különítmények előtt megszűnt a jogegyenlőség. Minden elrúgottért négy forintot fizettek a csendőrnek. Ha jelentősebb személyt kerítettek kézre, akkor hatvan forint jutalmat is kaptak. A csendőr eskütétele valaki ellen bizonyító erejű volt. A százhúsz évvel ezelőtti helyzetre jellemző egy, az 1863-ban keltezett 14305-ös számú, Magyarország helytartójának a főispáni helytartóhoz küldött leirata, mely nemrégiben került elő a Szabadkai Történelmi Levéltárból: „Méltóságos Főispáni Helytartó Úr! Vett értesítés szerint egy magát gróf Béldynek nevező úr, állítólag szerbiai útlevéllel ellátott egyén az utóbbi időben a Tiszavidéki megyéket azon kijelentett szándékkal járja be, hogy a közhangulatot azon irányban, vagyon felkelés esetén a népre számíthatni-e? Kipuhatolja, különösen pedig a munkásokat, hol nagyobb szerű építkezéseknél számosabban vannak együtt, közvetlenül részint rábeszélés, részint pénzjutalmak kiosztása s egyéb hasonló eszközök által forradalmi célokra megnyerje... Ő magas, nyúlánk termetű, mintegy 36—38 éves, barna arcszínű, fekete szakállas férfiú. Hír szerint f. hó 4-én Orosházán volt, s politkailag rovott Győri István nevű földművelővel jött érintkezésbe, innen Debrecenbe, Miskolcra, Egerbe, és Gyöngyösre szándékozott utazni. Kétségtelen, miként ezen egyén azonos az. évi július végén H. M. Vásárhelyen, s augusztus hóban Nagyváradon megjelent magát Béldynak nevező kalandorral, kire nézve kiderült, hogy igazi neve Stradl Lajos, ki az Olasz—Magyar Légióban is szolgált, s a legioniáriusok főjegyzékében 358 szám alatt fordul elő ... Felhívom Méltóságodat, hogy ezen veszélyes egyén megjelenését szemmel tartani, s netán adandó alkalommal irányában teljes szigorral eljárni szíveskedjék. Budán október 21-én 1863.” A királyi helytartó leirata a Zomborban székelő főispántól eljutott Szabadka város, a Tisza menti községek elöljáróságaihoz. A főispán azt írja címzetteknek, hogy „ ... nem köröztetés, hanem ildomos módoni intézkedés, éber őrködés, és a házi szoros alkalmazkodás végett kiadatik”. Szabadkán a polgármesteri hivatalban ráírják a leiratra: „Jelen rendelet a kapitányi hivatalnak kellő őrködés végett kiadatik. — Kelt 1863. november 10-én.” A leiratban gróf Béldyt, azaz rendes nevén Stradl Lajost kapcsolatba hozzák Türr Istvánnal, aki 1861—62-ben az itáliai magyar légió átszervezésén fáradozik, mint a légió főfelügyelője. Mennyi köze és milyen kapcsolata volt Stradl Lajosnak Türrel, arról a leirat nem nyújt tájékoztatást. Ebben az időben, pontosabban 1860 nyarán tüntetések voltak Pesten, amit a diákok kezdtek a mesterlegényekkel. Stradl Lajos a Tisza menti megyékben, helységekben azokat a helyeket járja, ahol a munkásság tömegesen dolgozik és azok hangulatát kívánja tudni egy esetleges forradalomkor. Alig néhány évre rá, 1867 telén nagyszámban alakultak az Alföldön a Demokrata Körök, amelyekhez a szegényparasztok pusztakereső irogalma is tartozott, amely 1868. tavaszán öltött nagyobb méreteket. Ezek a pusztakeresők a legelők, puszták igazságosabb felosztását követelték. 1868 februárjában megalakult az Általános Munkásegylet, mint első szocialista szervezet. Számontartva ezeket az országos eseményeket és azt, hogy 1868 áprilisában Kiskunfélegyházán a katonaság tüzet nyitott a gyűlésre egybegyűlt tömegre, majd 1870-ben megalakult az Általános Munkás Beteg és Rokkant Pénztár, amellett tanúskodik, hogy a Tisza menti helységekben járó agitátorok tevékenységét már nem lehetett másnak nyilvánítani, mint a munkásság tudatosabb törekvésének. Ennek része a Tisza mentén az ínséges csoportok, a pusztakeresők megjelenése, majd a nagyobb tömegekben dolgozó munkások szervezése, amelyről a fenti iratban szó val „ URBAN János tánc Új zenekar érkezett a kis tengerparti üdülőhelyre. Ez alapjában véve rendkívüli eseménynek számított, hiszen, valljuk be őszintén, a régi együttesre már mindenki ráunt. Repertorárjuk néhány napig érdekes volt, amíg ki nem ismerte az ember. Még azzal sem erőltették meg magukat, hogy legalább a számok sorrendjét időnként felcseréljék. A műsormenet változatlansága folytán szinte hozzájuk lehetett igazítani az órát. Az egyetlen polkára például este háromnegyed tíz és tíz között került sor. Egyébként egy idős külföldi házaspár nagy örömére, akik ekkor végre produkálhatták magukat. Volt valami pantomim-szerű a mozgásukban, arcuk ragyogott, megszűnt körülöttük a világ. A többiek tiszteletben tartották a két idős embert, ha maguk között megmosolyogták is őket, félrehúzódva helyet biztosítottak nekik a márványkövekkel kirakott tánctéren. A városka egyetlen zenés kerthelyisége volt ez egyébként, a tengertől alig néhány méternyire, csak a sétányt választotta el a hullámoktól, ízléses vasszerkezet vette körül, a felfutó zöld növényzet lugassá varázsolta, s beljebb következett a zárt éttermi rész. AZ étterem oldalsó falánál felállított, színes üveggömböktől megvilágított pódiumon helyezkedett el a zenekar. Esténként egy énekesnő is fellépett, napokig törtem a fejem a nevén, annak idején sokat láthattuk a tévében, ott volt minden jelentős táncdalfesztiválon, azután eltűnt nyomtalanul, mint annyian az egykori sztárok közül. Szomorú, hogy az embernek egy isten háta mögötti nyaralóhelyen kell viszontlátnia ifjúkora jeles énekesnőjét. Még jól énekelt, habár a hangja mélyebbé, zártabbá, érdesebbé vált. Tudott hangulatot teremteni. Igazi profiként fogta fel a munkáját, ezt meg kell hagyni. Tehát a közönség másodrangú volt, a zenekar harmadrangú. Ezen nem lehetett segíteni. Mindenki az új zenekar fellépését várta, különösen, amikor kitudódott, hogy csak egy napra szerződtek ide. Megtelt a kerthelyiség, a sétányon is sokan megálltak, bámészkodtak befelé. A zenekar tagjai magabiztosan készülődtek, a dobos még igazított valamit a cintányéron, a basszusgitáros a zongorista felé fordulva hangolt. Azután játszani kezdtek. Pontosan, hibátlanul, ügyesen improvizáltak, szabadon, de nem szabadosan, jókedvűen, de nem tetszelegve. Mesterkéltség nélkül. Igazi zenészek voltak, s mindegyik mestere a hangszerének. A közönség megérezte ezt, már az első szám után nagy tapssal jutalmazta őket. Valahogy kevesebben is táncoltak, inkább hallgatták, figyelték őket. A zenekar tagjai is megérezték ezt, s valahol egy óra múltán, a közönség odaadó rokonszenvét méltányolandó, egy különös darabba kezdtek. Lényegében egy ismert olasz operaária feldolgozása volt ez, számos friss, üde variáció beépítésével. Lassú, romantikus imitációval kezdték, leheletfinom díszítésekkel, majd néhány Gershwin-szerű disszonancia vezetett az egészen modern feldolgozáson át, egészen az elektronikus hangzásig. Néhány valóban különös hangeffektus, vibráló zörejek, tobzódó dobpergés, majd a lassulás, hogy azután a megtalált ritmus vezesse vissza a dallamot a zárt szerkezetbe, igazi otthonába. A közönség tapsolt. Ez a ritmus egyébként még mindig meglehetősen gyors volt, de most már változatlan. S ekkor valami olyasmi történt, amire senki sem számított. Az idős külföldi házaspár felállt, a ritmusban nyilván polkát sejtve, a zenekar elé mentek és táncolni kezdtek. Egyedül. Hiszen senki sem táncolt, annyira nyilvánvaló volt, hogy ez a zenekar külön magánszáma, nem táncra szánt produkciója. A pohárért nyúló kezek a levegőbe meredtek, többen félbeszakították a vacsorázást, mindenki feszülten figyelt. Az idős pár hajladozott, különféle táncfigurákat mutattak be, láthatóan nem zavartatta magát, nyilvánvalóan észre sem vették, hogy egyedül vannak. A zenekar tagjain semmilyen változás nem volt észlelhető. Talán csak annyi, hogy egy pillanatban a dobos, alig észrevehetően, a gitáros felé fordult, intett, s rövid dobszóló után a valcer ütemére váltott. Ezt rövidesen a táncospár is észrevette. Megálltak, az ősz férfi meghajolt hölgye előtt, majd karon fogva helyük felé indultak. A keringő már nem érdekelte őket. Ebben a pillanatban a zenekar is befejezte a számot. Tapsvihar, éljenzés mindenfelé. A zenekarnak, de a táncospárnak is, akik feleúton tartottak az asztaluk felé. Talán csak ekkor vehették észre a valóságot, mert könnyedén meghajoltak. A zenekar tagjai vigyázzban álltak SINKOVITS Péter Radics Zoltán festménye Radics Zoltán: Kollázs