Magyar Szó, 1983. július (40. évfolyam, 193-208. szám)

1983-07-18 / 195. szám

'8 *"4 Szerémségiek Boszniában Részletek Rodoljub Colaković Feljegyzések a népfelszabadító háborúból című könyvéből Rodoljub Colakovic, a jugoszláv forradalmi munkásmozgalom ki­emelkedő egyénisége, több irodalmi, történelmi és publicisztikai munka szerzője Feljegyzések a népfelsz­abadító háborúból címmel öt kötetben írta meg emlékiratait. A negyedik kötet az 1943. évi eseményeket öleli fel, s részletesen megemlékezik a vajdasági egységek harcairól Kelet- Bosznia térségében. Ebből közlünk most részleteket. (3) Egyikük, civilben orvostanhallgató, kis híján sírva fakadt, amikor tudomására hoztuk, hogy nem engedjük szabadon, mert orvosra van szükségünk. Meny­asszonya fényképét és levelét mutogat­ta nekünk, és azt bizonygatta, hogy a lányt elemészti a bánat, ha megtudja, milyen szomorú sorsra jutott. Tréfásan azzal vigasztaltuk, hogy kiváló parti­zánorvos lesz belőle, és ha a mostani menyasszonya v­alóban belepusztulna bánatában — ami a fénykép után ítél­ve korántsem valószínű —, akkor a há­ború után olyan lányt találhat majd magának, amilyet akar. Az elfogott tisztek közül három em­ber emelkedett, ki. Az első, egy volt bíró régi tagja volt a Kommunista Pártnak. 1936-ban letartóztatták, a rendőrségen megtört, majd amikor a bíróság felmentette a vád alól, hátat fordított a mozgalomnak. — Na, és mit gondolsz most? — kér­deztem. — Ahogyan eldöntitek — felelte meghunyászkodva. — A századba! Méghozzá fegyver nélkül. Először ki kell érdemelned a bizalmat, csak azután kerülhetsz a harcosok közé. De olyannak kell len­ned, hogy a legrövidebb idő alatt le­moshassad magadról azt a rengeteg tisztátlanságot, amely azóta rakódott rád, amióta elhagytad a pártot. Más­ként nem lesz jó vége a dolognak. Egyetértesz velem? — Egyetértek — válaszolta röviden." A második tényleges hadnagyként szolgált a régi jugoszláv hadseregben, ezután lett domokrán tiszt. Erős, magas ember, igazi dalia. Arca nyílt, rokon­szenves. Elvtársaink már előzőleg fel­vették vele a kapcsolatot, és ő azt ígér­gette nekik, hogy átszökik a partizá­­nokhoz. Most egyből bejelenti: velünk szeretne maradni. — Miért vártad meg, hogy foglyul ejtsünk, ha partizán akartál lenni? — Az igazat megvallva, egy nő miatt — felelte nyíltan. Kinevettük magun­kat és a századba irányítottuk. Meg vagyunk győződve, hogy jó harcos lesz belőle. Számomra a legérdekesebb ember az őrnagy volt, a zászlóalj parancsnoka. Ez az alacsony, zömök ember sehogyan sem értette a foglyul ejtése után előállt helyzetet. A kihallgatás folyamán enés megjegyzéseket tett ezredparancsnoká­ra, aki zászlóaljával csúful cserben­hagyta őt és katonáit. — Különben a csata egészen más­képp alakul — állította makacsul az őrnagy. — Ez azt jelenti, hogy szétvertek volna bennünke*'* — kérdezte Mrkšić. — Ezt nem állítom, de úgy gondo­lom, hogy ez esetben az én zászlóal­jam is megmenekül, kisebb veszteség­gel. — Nos, ha már gondolkodni is szo­kott, nem töprengett el néha azon is, hogy kinek és mire szolgál az ön zász­lóalja? Kerekre meresztett szemmel nézett rám, szemmel láthatóan nem értette kérdésemet. Ezért világosabban pró­báltam fogalmazni: — Hát ön előtt nem világos, hogy hazaáruló, hogy Hitlert szolgálja meg a német megszállókat, akik leigázták országunkat? Azt még megérthetném, hogy gyávaságból beállt az úgynevezett horvát honvédségbe, vagy hogy mint meggyőződéses usztasa vesz rész a par­tizánok elleni harcban. De ön azt ál­lítja, elítéli az usztasák gonosztetteit, ugyanakkor rá. ,.Balia szétverése felett is ke Ahelyett, hogy hálás len­ne, mert tegnap szétvertük alakula­tát és elfogtuk, vagyis kimentettük magát a szájig érő sárból, ön arról beszél, hogy Jurkovic cserben hagyta. Ezek szerint ön sajnálja, hogy holnap majd nem vehet részt a partizánok el­leni hadjáratban? — Nem, nem így gondoltam! — ki­áltott fel az őrnagy. — Tudják, én ke­toné­k?Me­lt­­ék: mint tisztet kellemet­lenül érintenek a történtek. Nézzék, kérem, milyen rongyokat adtak rám, miután leszedték rólam az egyenruhá­mat. Az őrnagy partizán ,,díszegyenruhá­ban” volt, ahogyan mi tréfásan a vi­­d'onot­.-án?ub,'onot nov›y›;ü›. A lábán bocskor volt, csak úgy harisnya nélkü­l Úgy is igazságos, hogy az öltöz­zön ’abban, aki az ország szabadságá­ért harcol — mondtam az őrnagynak. Még azt is hozzáfűztem: — Jobb lenne, ha külalakja helyett inkább azon tör­né a fejét, amiről ma beszélgettünk. Az őrnagyot elkülönítettük és őrséget rendeltünk mellé, a többi tisztet pe­dig, a századhoz küldött kettőn kívül, el­szállásoltuk egy parasztbázban, a törzskar közelében. Megkíséreltük majd elcserélni őket Paelii­éban le­tartóztatott elvtársain'-'é*-t. Jóllehet Pa­­velié mondvacsinált államában nincs nagy becsületük a domobrán tisztek­nek. Az első csoport törzskara, amelynek zászlóaljai a bijeljinai járásnak ebben a részében állomásoztak, egy tiszta parasztházban székelt. Itt dolgoztuk ki Kamenjárral és Mrksictyel azt a tervet, amely szerint az első csoport zászlóal­jai megközelítik a Zvornik—Bijeljina utat, megsemmisítik a branjevói do­mobrán támaszpontot és átveszik az út ellenőrzését Kozluktól dániáig. Ezzel kijutnánk a Drinára. Egységeink meg­­jelenésének itt, Szerbia kapujában, nagy politikai jelentősége lesz. Ha si­kerül kijutnunk a Drinára, egységeink­be biztosan számos önkéntes jelent­kezik a Drina mentéről és Makvából, mert a Drinán való átkelés nem jár különösebb nehézségekkel. Amikor a tervet készítettük, nem tudtu ort*eV h^ffV H HrPTT'PiVo' rlo­­mobrán zászlóaljat sürgősen berendel­ték Bijeljinába- Ugyanis Jurkovic al­ezredest, aki még a napokban arra es­küdött, hogy „megsemmisíti az útonál­­lókat a Majevicán”, páni félelem fogta el. Attól rettegett, hogy a partizánok megtámadják Bijel­inát és sürgősen elrendelte, hogy a branjevói zászlóalj siessen a bijel­inai helyőrség megerő­sítésére. A zagoni csata után a bijel­inai usz­tasák is igencsak megijedtek. Riadal­muk oka a partizánok által zsákmá­nyolt három ágyú volt. Állandóan azt számítgatták, belekerülne-e a Bijelji­­na ezeknek lőtávolába, ha felállítanák őket a város közelében magasodó dom­bok egyikére. Mivel ennek valószínűsé­ge nagy volt, dühösen Jurkovic ellen fordultak. — Hol volt az esze, mikor kivitte az ágyúkat a partizánok ellen — mondo­gatták és hivatkoztak egyik társukra, az öreg Mujagára, aki azon a bizonyos reggelen elnézte a vonuló domobráno­­kat és megjegyezte: — Úgy látom, a domobránok az ágyúkat is viszik a partizánoknak. Elégedetlenségüket még jobban szí­totta, hogy Jurkovic éjjelente, minden ok nélkül kiágyúztatott Bijeljinából. Ezért parázs veszekedésre került sor közte és az usztasa fejesek között, mi­re Jurkovic felhagyott a lövöldözéssel. (Folytatjuk) RAYMOND HAWKEY Klinika a Bermuda­­háromszögben 6 (34) Rácsavarta a hangtompítót a pisztoly csövére, kihúzta a kitámasztó puska­tust, és újra az ablakhoz lépve Pierce házának bejáratára irányította a csö­vet. Majd a fegyvert félretéve, hat hü­velyk magasan felhúzta a redőnyt, rá­köpött a tapadókorongra, az üvegre ta­pasztotta, és elkezdte kivágni körülötte az üveget. Mire végzett, Sanchez is csatlakozott hozzá, kezébe vette a fegyvert, beállí­totta sorozatlövésre, és tüzelésre kész állapotba hozta. — Oké? — kérdezte Ginzel, és áten­gedte Sancheznek a helyét, hogy az cé­lozhasson. — Úgy néz ki, hogy jó. Ginzel megint a diplomatatáskához lépett, és kivett belőle egy látcsövet meg egy tranzisztoros rádiót, és a hangszóróhoz illesztette a fülét. — Mit csinálsz? — kérdezte Sanchez átpillantva a válla fölött. — Már jó ideje nyugtalanít bennün­ket Pierce viselkedése — felelte Gin­zel, és bedugott a rádióba egy fülhall­gatót. — Ezért, amikor Fitzpatrick a városba érkezett, arra gondoltunk, hogy nem lenne rossz ötlet beépíteni Pierce telefonjába egy nagy hatásfokú vevőkészüléket. — Minek? — Hogy mindent felvegyen, ami a lakásban elhangzik, még akkor is, ha a telefonkagyló a helyén van. Így az­tán hallottam őket! — mondta, szem­mel láthatólag rendkívül elégedetten. — Tisztán, érthetően hallottam min­den szavukat! — De ha hallottad, hogy mi törté­nik, akkor miért csak ennyi idő múlva hívtál? — Erről az Öreg tehet. Hosszasan kellett győzködni, míg végre tudomá­sul vette, hogy ez nem közönséges gyilkosság, hanem az adott körülmé­nyek között az egyetlen lehetséges megoldás .. . Sanchez a fejét rázta. — Hát kurva szerencséje van, hogy időben ideértünk — mondta. — Most hova húzta el a csíkot? — Ki? Az Öreg? — Ginzel az ágyhoz vitte a rádiót és kényelembe helyezte magát. — Természetesen a szigetre. — Tudod, mit mondok? — folytatta Sanchez szinte szánakozva. — Kicsit sajnálom az Öreget. Mert a szegény hülye egész életében csak melózott, és most nézd meg, mire jutott vele! — Hogyhogy mire jutott vele? — Hát úgy, hogy most lőttek neki. Azok után, ami ma történt... — Hallgass! — Ginzel feszülten fi­gyelt egy darabig. — Azt hiszem ... — Bólintott. — Igen, indulni készülnek! Bernard Dougherty nyomozó had­nagy — keménykötésű, rövidre nyírt hajú, sötét pofaszakállú férfi — előhú­zott a farzsebéből egy szamárfüles fü­zetkét, és elkezdte felolvasni Pierce­­nek a jogait. Lassan és hangosan olva­sott, mintha szavait egy nagyothalló­hoz intézné. — Megértette? — kérdezte minden mondat végén. Pierce — még mindig pongyolában, de most már a szalon egyik aranyozott székén ülve — ilyenkor tompán bólin­tott, majd tovább tépkedte az ölében tartott csipke zsebkendőt. — Most bemegyünk a központba, és ott megkérjük, hogy tegyen még egy­szer vallomást — mondta neki Do­ugherty. — Csak azt már jegyzőkönyv­be vesszük. Fel akarja hívni az ügy­védjét?­­ — Azt hiszem ... — Azt hiszi? Mrs. Pierce, próbáljon megérteni — mondta türelmesen. — Joga van ügyvédhez. Kíván élni ezzel a jogával. Pierce vállat vont, és halkan motyo­gott valamit maga elé. — Mi az ördögöt csináltatok ezzel a nővel? — kérdezte a hadnagy Lippen­­cott-tól. — Még a mai dátumot sem képes megmondani... — Nekem beszélt! — felelte Lippen­­cott, és felmutatta a kazettát, amelyre felvették Pierce vallomását. Dougherty kikapta a kezéből a ka­­zetát, és Pierce orra alá dugta. — Asszonyom, hogyan vették rá ezek a fickók, hogy elmondja nekik, mi tör­tént? — Csak kérdeztek — felelte színte­len hangon Pierce, és tovább motyo­gott. — Csak kérdezték!? — Dougherty feladta. Odaszólt az ajtóban álló őr­szemnek. — Szóljon le, hogy tíz perc múlva megyünk. És még valamit — tette hozzá. — Mire lemegyünk, min­denkit távolítsanak el az előcsarnokból meg a kapu elől, megértette? Az őrszem kiment, egy egyenruhás rendőrnő meg bekísérte Pierce-et a há­lószobába, és segített neki felöltözni és összecsomagolni egy váltás fehérneműt. Amikor kijöttek, Dougherty felállt, megigazította derekán a pisztolyát, és belebújt a zakójába. — Bilincs kell? — kérdezte az egyik titkosrendőr Pierce felé bökve a fejé­vel. Dougherty a fejét rázta. Miután mindenkit ki­terelt a lépcső­­házba, Dougherty végignézte, hogyan pecsételi le az egyik egyenruhás rend­őr a lakás ajtaját. A takarítónőt és a szobalányt (aki egy kalitkában magával hozta Pierce kakaduját) arra a rend­őrre bízta, aki lepecsételte az ajtót, ő meg Pierce-szel, a rendőrnővel, Lipnen­­cott-tal és Fitzpatrickkal beszállt a liftbe. Szó nélkül értek le az előcsarnokba, ahol ugyancsak egyenruhás rendőrök vártak rájuk. Miután a többieket megállította az előcsarnok közepén, Dougherty feltette a napszemüvegét, és kilépett a kapun. Látva, hogy tiszta a levegő, visszafor­dult, és intett a többieknek, hogy kö­vessék. A lépcsősor közepe táján Fitzpatrick — aki Pierce előtt haladt — érezte, hogy valami elsuhan a feje mellett, s csaknem ugyanabban a pillanatban olyan hang ütötte meg a fülét, mint amikor egy teniszlabda az ütőnek csa­pódik. Megfordult. Legnagyobb megdöbbe­nésére úgy látta, mintha Pierce felfelé szaladna a lépcsőn. Felhőszerű képződmény kavargott a szeme előtt, amely mintha piros porból lett volna, és valami meleg és nedves csapódott az arcába. Mikor a felhő oszlani kezdett, Pierce minden irányba szerterepülő testrészeit látta a helyén: ujjakat, fogakat, hajat, koponyadarabokat... Bár a látvány csak néhány másodpercig tartott, úgy tűnt, mintha sohasem akarna véget ér­ni. A szeme sarkából még látta, hogy a rendőrnő és a titkosrendőr megtán­­torodik, majd összeesik, s figyelme máris az utca másik oldalán felbőgő autódudára terelődött. Még időben fordult meg, hogy lássa: egy fehér, vászontetős Chevrolet lö ki eszeveszett tempóban a járda mellől. A szemből jövő kéttonnás Chrysler vezetője — hogy elkerülje a Chevro­lettel való ütközést — olyan hirtelen fékezett, hogy a kocsija megperdült a tengelye körül. Fékcsikorgás hallatszott, amelyet hangos csattanás és üvegcsörömpölés követett, ugyanis egy furgon belerohant a hirtelen leblokkoló Chryslerbe. A kö­vetkező másodpercben a furgonba egy kék teherautó szaladt bele. Amint a Chevrolet egyenesbe jött, szélsebesen elporzott. — A Chevy! — kiabálta túl valaki a tülkölést. — A Chevyből jöttek a lö­vések! Miután a levegő megtelt az égett lő­por kesernyés szagával, Sanchez vissza­húzta a pisztolycsövet az ablakon vá­gott lyukból, s olyan nyugodtan, mint­ha csak egy lövészversenyen venne részt, várta, hogy Ginzel nyilatkozzék célzása pontosságáról. A becsapódó sorozat távolabb röpí­tette Pierce-et, mint Ginzel várta, ezért néhány másodpercbe telt, amíg a lát­csövével megtalálta. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ 1983. július 18., hétfő

Next