Magyar Szó, 1983. július (40. évfolyam, 193-208. szám)
1983-07-18 / 195. szám
'8 *"4 Szerémségiek Boszniában Részletek Rodoljub Colaković Feljegyzések a népfelszabadító háborúból című könyvéből Rodoljub Colakovic, a jugoszláv forradalmi munkásmozgalom kiemelkedő egyénisége, több irodalmi, történelmi és publicisztikai munka szerzője Feljegyzések a népfelszabadító háborúból címmel öt kötetben írta meg emlékiratait. A negyedik kötet az 1943. évi eseményeket öleli fel, s részletesen megemlékezik a vajdasági egységek harcairól Kelet- Bosznia térségében. Ebből közlünk most részleteket. (3) Egyikük, civilben orvostanhallgató, kis híján sírva fakadt, amikor tudomására hoztuk, hogy nem engedjük szabadon, mert orvosra van szükségünk. Menyasszonya fényképét és levelét mutogatta nekünk, és azt bizonygatta, hogy a lányt elemészti a bánat, ha megtudja, milyen szomorú sorsra jutott. Tréfásan azzal vigasztaltuk, hogy kiváló partizánorvos lesz belőle, és ha a mostani menyasszonya valóban belepusztulna bánatában — ami a fénykép után ítélve korántsem valószínű —, akkor a háború után olyan lányt találhat majd magának, amilyet akar. Az elfogott tisztek közül három ember emelkedett, ki. Az első, egy volt bíró régi tagja volt a Kommunista Pártnak. 1936-ban letartóztatták, a rendőrségen megtört, majd amikor a bíróság felmentette a vád alól, hátat fordított a mozgalomnak. — Na, és mit gondolsz most? — kérdeztem. — Ahogyan eldöntitek — felelte meghunyászkodva. — A századba! Méghozzá fegyver nélkül. Először ki kell érdemelned a bizalmat, csak azután kerülhetsz a harcosok közé. De olyannak kell lenned, hogy a legrövidebb idő alatt lemoshassad magadról azt a rengeteg tisztátlanságot, amely azóta rakódott rád, amióta elhagytad a pártot. Másként nem lesz jó vége a dolognak. Egyetértesz velem? — Egyetértek — válaszolta röviden." A második tényleges hadnagyként szolgált a régi jugoszláv hadseregben, ezután lett domokrán tiszt. Erős, magas ember, igazi dalia. Arca nyílt, rokonszenves. Elvtársaink már előzőleg felvették vele a kapcsolatot, és ő azt ígérgette nekik, hogy átszökik a partizánokhoz. Most egyből bejelenti: velünk szeretne maradni. — Miért vártad meg, hogy foglyul ejtsünk, ha partizán akartál lenni? — Az igazat megvallva, egy nő miatt — felelte nyíltan. Kinevettük magunkat és a századba irányítottuk. Meg vagyunk győződve, hogy jó harcos lesz belőle. Számomra a legérdekesebb ember az őrnagy volt, a zászlóalj parancsnoka. Ez az alacsony, zömök ember sehogyan sem értette a foglyul ejtése után előállt helyzetet. A kihallgatás folyamán enés megjegyzéseket tett ezredparancsnokára, aki zászlóaljával csúful cserbenhagyta őt és katonáit. — Különben a csata egészen másképp alakul — állította makacsul az őrnagy. — Ez azt jelenti, hogy szétvertek volna bennünke*'* — kérdezte Mrkšić. — Ezt nem állítom, de úgy gondolom, hogy ez esetben az én zászlóaljam is megmenekül, kisebb veszteséggel. — Nos, ha már gondolkodni is szokott, nem töprengett el néha azon is, hogy kinek és mire szolgál az ön zászlóalja? Kerekre meresztett szemmel nézett rám, szemmel láthatóan nem értette kérdésemet. Ezért világosabban próbáltam fogalmazni: — Hát ön előtt nem világos, hogy hazaáruló, hogy Hitlert szolgálja meg a német megszállókat, akik leigázták országunkat? Azt még megérthetném, hogy gyávaságból beállt az úgynevezett horvát honvédségbe, vagy hogy mint meggyőződéses usztasa vesz rész a partizánok elleni harcban. De ön azt állítja, elítéli az usztasák gonosztetteit, ugyanakkor rá. ,.Balia szétverése felett is ke Ahelyett, hogy hálás lenne, mert tegnap szétvertük alakulatát és elfogtuk, vagyis kimentettük magát a szájig érő sárból, ön arról beszél, hogy Jurkovic cserben hagyta. Ezek szerint ön sajnálja, hogy holnap majd nem vehet részt a partizánok elleni hadjáratban? — Nem, nem így gondoltam! — kiáltott fel az őrnagy. — Tudják, én ketonék?Melték: mint tisztet kellemetlenül érintenek a történtek. Nézzék, kérem, milyen rongyokat adtak rám, miután leszedték rólam az egyenruhámat. Az őrnagy partizán ,,díszegyenruhában” volt, ahogyan mi tréfásan a vid'onot.-án?ub,'onot nov›y›;ü›. A lábán bocskor volt, csak úgy harisnya nélkül Úgy is igazságos, hogy az öltözzön ’abban, aki az ország szabadságáért harcol — mondtam az őrnagynak. Még azt is hozzáfűztem: — Jobb lenne, ha külalakja helyett inkább azon törné a fejét, amiről ma beszélgettünk. Az őrnagyot elkülönítettük és őrséget rendeltünk mellé, a többi tisztet pedig, a századhoz küldött kettőn kívül, elszállásoltuk egy parasztbázban, a törzskar közelében. Megkíséreltük majd elcserélni őket Paeliiéban letartóztatott elvtársain'-'é*-t. Jóllehet Pavelié mondvacsinált államában nincs nagy becsületük a domobrán tiszteknek. Az első csoport törzskara, amelynek zászlóaljai a bijeljinai járásnak ebben a részében állomásoztak, egy tiszta parasztházban székelt. Itt dolgoztuk ki Kamenjárral és Mrksictyel azt a tervet, amely szerint az első csoport zászlóaljai megközelítik a Zvornik—Bijeljina utat, megsemmisítik a branjevói domobrán támaszpontot és átveszik az út ellenőrzését Kozluktól dániáig. Ezzel kijutnánk a Drinára. Egységeink megjelenésének itt, Szerbia kapujában, nagy politikai jelentősége lesz. Ha sikerül kijutnunk a Drinára, egységeinkbe biztosan számos önkéntes jelentkezik a Drina mentéről és Makvából, mert a Drinán való átkelés nem jár különösebb nehézségekkel. Amikor a tervet készítettük, nem tudtu ort*eV h^ffV H HrPTT'PiVo' rlomobrán zászlóaljat sürgősen berendelték Bijeljinába- Ugyanis Jurkovic alezredest, aki még a napokban arra esküdött, hogy „megsemmisíti az útonállókat a Majevicán”, páni félelem fogta el. Attól rettegett, hogy a partizánok megtámadják Bijelinát és sürgősen elrendelte, hogy a branjevói zászlóalj siessen a bijelinai helyőrség megerősítésére. A zagoni csata után a bijelinai usztasák is igencsak megijedtek. Riadalmuk oka a partizánok által zsákmányolt három ágyú volt. Állandóan azt számítgatták, belekerülne-e a Bijeljina ezeknek lőtávolába, ha felállítanák őket a város közelében magasodó dombok egyikére. Mivel ennek valószínűsége nagy volt, dühösen Jurkovic ellen fordultak. — Hol volt az esze, mikor kivitte az ágyúkat a partizánok ellen — mondogatták és hivatkoztak egyik társukra, az öreg Mujagára, aki azon a bizonyos reggelen elnézte a vonuló domobránokat és megjegyezte: — Úgy látom, a domobránok az ágyúkat is viszik a partizánoknak. Elégedetlenségüket még jobban szította, hogy Jurkovic éjjelente, minden ok nélkül kiágyúztatott Bijeljinából. Ezért parázs veszekedésre került sor közte és az usztasa fejesek között, mire Jurkovic felhagyott a lövöldözéssel. (Folytatjuk) RAYMOND HAWKEY Klinika a Bermudaháromszögben 6 (34) Rácsavarta a hangtompítót a pisztoly csövére, kihúzta a kitámasztó puskatust, és újra az ablakhoz lépve Pierce házának bejáratára irányította a csövet. Majd a fegyvert félretéve, hat hüvelyk magasan felhúzta a redőnyt, ráköpött a tapadókorongra, az üvegre tapasztotta, és elkezdte kivágni körülötte az üveget. Mire végzett, Sanchez is csatlakozott hozzá, kezébe vette a fegyvert, beállította sorozatlövésre, és tüzelésre kész állapotba hozta. — Oké? — kérdezte Ginzel, és átengedte Sancheznek a helyét, hogy az célozhasson. — Úgy néz ki, hogy jó. Ginzel megint a diplomatatáskához lépett, és kivett belőle egy látcsövet meg egy tranzisztoros rádiót, és a hangszóróhoz illesztette a fülét. — Mit csinálsz? — kérdezte Sanchez átpillantva a válla fölött. — Már jó ideje nyugtalanít bennünket Pierce viselkedése — felelte Ginzel, és bedugott a rádióba egy fülhallgatót. — Ezért, amikor Fitzpatrick a városba érkezett, arra gondoltunk, hogy nem lenne rossz ötlet beépíteni Pierce telefonjába egy nagy hatásfokú vevőkészüléket. — Minek? — Hogy mindent felvegyen, ami a lakásban elhangzik, még akkor is, ha a telefonkagyló a helyén van. Így aztán hallottam őket! — mondta, szemmel láthatólag rendkívül elégedetten. — Tisztán, érthetően hallottam minden szavukat! — De ha hallottad, hogy mi történik, akkor miért csak ennyi idő múlva hívtál? — Erről az Öreg tehet. Hosszasan kellett győzködni, míg végre tudomásul vette, hogy ez nem közönséges gyilkosság, hanem az adott körülmények között az egyetlen lehetséges megoldás .. . Sanchez a fejét rázta. — Hát kurva szerencséje van, hogy időben ideértünk — mondta. — Most hova húzta el a csíkot? — Ki? Az Öreg? — Ginzel az ágyhoz vitte a rádiót és kényelembe helyezte magát. — Természetesen a szigetre. — Tudod, mit mondok? — folytatta Sanchez szinte szánakozva. — Kicsit sajnálom az Öreget. Mert a szegény hülye egész életében csak melózott, és most nézd meg, mire jutott vele! — Hogyhogy mire jutott vele? — Hát úgy, hogy most lőttek neki. Azok után, ami ma történt... — Hallgass! — Ginzel feszülten figyelt egy darabig. — Azt hiszem ... — Bólintott. — Igen, indulni készülnek! Bernard Dougherty nyomozó hadnagy — keménykötésű, rövidre nyírt hajú, sötét pofaszakállú férfi — előhúzott a farzsebéből egy szamárfüles füzetkét, és elkezdte felolvasni Piercenek a jogait. Lassan és hangosan olvasott, mintha szavait egy nagyothallóhoz intézné. — Megértette? — kérdezte minden mondat végén. Pierce — még mindig pongyolában, de most már a szalon egyik aranyozott székén ülve — ilyenkor tompán bólintott, majd tovább tépkedte az ölében tartott csipke zsebkendőt. — Most bemegyünk a központba, és ott megkérjük, hogy tegyen még egyszer vallomást — mondta neki Dougherty. — Csak azt már jegyzőkönyvbe vesszük. Fel akarja hívni az ügyvédjét? — Azt hiszem ... — Azt hiszi? Mrs. Pierce, próbáljon megérteni — mondta türelmesen. — Joga van ügyvédhez. Kíván élni ezzel a jogával. Pierce vállat vont, és halkan motyogott valamit maga elé. — Mi az ördögöt csináltatok ezzel a nővel? — kérdezte a hadnagy Lippencott-tól. — Még a mai dátumot sem képes megmondani... — Nekem beszélt! — felelte Lippencott, és felmutatta a kazettát, amelyre felvették Pierce vallomását. Dougherty kikapta a kezéből a kazetát, és Pierce orra alá dugta. — Asszonyom, hogyan vették rá ezek a fickók, hogy elmondja nekik, mi történt? — Csak kérdeztek — felelte színtelen hangon Pierce, és tovább motyogott. — Csak kérdezték!? — Dougherty feladta. Odaszólt az ajtóban álló őrszemnek. — Szóljon le, hogy tíz perc múlva megyünk. És még valamit — tette hozzá. — Mire lemegyünk, mindenkit távolítsanak el az előcsarnokból meg a kapu elől, megértette? Az őrszem kiment, egy egyenruhás rendőrnő meg bekísérte Pierce-et a hálószobába, és segített neki felöltözni és összecsomagolni egy váltás fehérneműt. Amikor kijöttek, Dougherty felállt, megigazította derekán a pisztolyát, és belebújt a zakójába. — Bilincs kell? — kérdezte az egyik titkosrendőr Pierce felé bökve a fejével. Dougherty a fejét rázta. Miután mindenkit kiterelt a lépcsőházba, Dougherty végignézte, hogyan pecsételi le az egyik egyenruhás rendőr a lakás ajtaját. A takarítónőt és a szobalányt (aki egy kalitkában magával hozta Pierce kakaduját) arra a rendőrre bízta, aki lepecsételte az ajtót, ő meg Pierce-szel, a rendőrnővel, Lipnencott-tal és Fitzpatrickkal beszállt a liftbe. Szó nélkül értek le az előcsarnokba, ahol ugyancsak egyenruhás rendőrök vártak rájuk. Miután a többieket megállította az előcsarnok közepén, Dougherty feltette a napszemüvegét, és kilépett a kapun. Látva, hogy tiszta a levegő, visszafordult, és intett a többieknek, hogy kövessék. A lépcsősor közepe táján Fitzpatrick — aki Pierce előtt haladt — érezte, hogy valami elsuhan a feje mellett, s csaknem ugyanabban a pillanatban olyan hang ütötte meg a fülét, mint amikor egy teniszlabda az ütőnek csapódik. Megfordult. Legnagyobb megdöbbenésére úgy látta, mintha Pierce felfelé szaladna a lépcsőn. Felhőszerű képződmény kavargott a szeme előtt, amely mintha piros porból lett volna, és valami meleg és nedves csapódott az arcába. Mikor a felhő oszlani kezdett, Pierce minden irányba szerterepülő testrészeit látta a helyén: ujjakat, fogakat, hajat, koponyadarabokat... Bár a látvány csak néhány másodpercig tartott, úgy tűnt, mintha sohasem akarna véget érni. A szeme sarkából még látta, hogy a rendőrnő és a titkosrendőr megtántorodik, majd összeesik, s figyelme máris az utca másik oldalán felbőgő autódudára terelődött. Még időben fordult meg, hogy lássa: egy fehér, vászontetős Chevrolet lö ki eszeveszett tempóban a járda mellől. A szemből jövő kéttonnás Chrysler vezetője — hogy elkerülje a Chevrolettel való ütközést — olyan hirtelen fékezett, hogy a kocsija megperdült a tengelye körül. Fékcsikorgás hallatszott, amelyet hangos csattanás és üvegcsörömpölés követett, ugyanis egy furgon belerohant a hirtelen leblokkoló Chryslerbe. A következő másodpercben a furgonba egy kék teherautó szaladt bele. Amint a Chevrolet egyenesbe jött, szélsebesen elporzott. — A Chevy! — kiabálta túl valaki a tülkölést. — A Chevyből jöttek a lövések! Miután a levegő megtelt az égett lőpor kesernyés szagával, Sanchez visszahúzta a pisztolycsövet az ablakon vágott lyukból, s olyan nyugodtan, mintha csak egy lövészversenyen venne részt, várta, hogy Ginzel nyilatkozzék célzása pontosságáról. A becsapódó sorozat távolabb röpítette Pierce-et, mint Ginzel várta, ezért néhány másodpercbe telt, amíg a látcsövével megtalálta. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ 1983. július 18., hétfő